Varga Emese: A hőskornak vége (Gondolatok az 53. Jókai Napokról)

^Miben mérhető egy színházi feszti­vál sikere? A látogatottságban? Vagy a szakmai eredményekben? A fellé­pők száma mutatja az emelkedő, vagy süllyedő irányvonalat, vagy a nézőké? Csak az itt és most, illetve az ott és akkor számít? Vagy viszonylagos a si­ker, az eredmény, ahogy a színházban minden rögzítetlenül és rögzíthetetlenül illan el.

S maradnak a számok, a statiszti­kák: 53, 12 (9+3), 270. Az 53. Jókai Na­pok, 12 versenyelőadással (9 diákszín­játszó csoport és 3 felnőtt színkör), 270 résztvevő. Mindez 5 napba sűrítve, 2016-ban. A szlovákiai magyar diák­színjátszók és felnőtt amatőr csopor­tok országos fesztiválja.

A számok, bárhogy is bűvöljük azokat, nem beszélnek az eseményről. Sem arról, hogy mit jelentett régen, sem arról, mit jelent ma. Mi sem be­szélünk róla. Miért kérnénk számon bármit is a számokon?

Ha a színház létidejéből indulok ki, nincs hiányérzetem. A színházi pillanat jelen idejű – és csak önmagában értel­mezhető, mérhető. Mérjük-e színházi mércével a Jókai Napokat? Szakmai szempontból nyilvánvaló, hogy igen.

„A színházcsinálást vagy a kritikát hi­vatalosan űző szakemberekként nem tudjuk illendőbben megtisztelni ama­tőr kollégáinkat, mint hogy ugyanazt a mércét alkalmazzuk velük szemben is, amelyet magunk számára állítunk.

Mert csak az abszolút értékből lehet tanulni, akár profi, akár öntevékeny színjátszó az ember…” – írja Duró Győ­ző az 1993-as Jókai Napok után. Állítá­sával egyetértek, magam is nagy tisz­telője vagyok az amatőr alkotóknak.

Az azóta eltelt két évtizedben azonban nagymértékben deformálódott a szín­ház és a kritika viszonya, az értékrend, a viszonyítási pont, az „abszolút érték” az üzleti és társadalmi játszmák áldozatává vált, s ez nyilvánvalóan tükrö­ződik az amatőr színházi közösségek életében is. Persze, „a mérjünk amatőr mércével” gesztus megalázza és lesüly- lyeszti az alkotói szándékot. Így nem marad más, mint megpróbálni abszolút színházi mércével mérni – de észreven­ni a pedagógiai, közösségi szándékot – lehetőségeket és akadályokat egyaránt.

Mert túl a rideg színházi szabály­rendszeren, a közösségi időszámítás más képlet szerint működik, a múlt és a jelen összefonódik, van egy út, egy folyamat, mely elvezet a mához. A Jókai Napok közösségi ösvénye 52 évre nyúlik vissza…

„A pártállam időszakában a kö­telezően kipipálandó (és ideológiai­lag gondosan felügyelt) nemzetiségi örömünnep az alkotók művészi in­venciójának és a közönség befogadói érzékenységének köszönhetően foko­zatosan alakult át valamiféle ellenzéki fórummá, a másként gondolkodók­nak, a mást akaróknak legalább a ta­lálkozás, az összekacsintás lehetősé­gét nyújtó rendezvénnyé, ami sokszor kétségbe ejtette az ideológiai tisztaság őrzésére hivatott pártmegbízottakat.” (Hizsnyan Géza: Ünnepek és hétköz­napok, Visszhang, 1993) A rendszer­váltásnak nevezett politikai fordulat természetesen felülírta a Jókai Napok „összekacsintó” jellegét, bár ez nem derült ki azonnal, hiszen a változás illúziója és a szólásszabadság lehető­ségéből adódó öröm majd egy évtize­dig kitartott. Az ezredforduló tájékán derült ki, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal.

Az elmúlt évtizedekben számos írás témájául szolgált, hogy a Jókai Napok veszített régi fényéből, aztán jöttek az optimisták – újra felszálló ág­ban van a fesztiválunk. Aztán megint egy mélyrepülés. Már-már igazuk lett a negatívan prófétálóknak, hogy nem marad a végére más, csak egy Jókai Nap… De túl a Duna vízállásához ha­sonlatos jóslatokon: „süllyed-emelkedik”, tudomásul kell venni, hogy a kö­zösség – s ez történeti kontextusában

szemlélteti az eseményeket – jelentő­sen megváltozott. Életünk tempója felgyorsult, a fesztiválokra való áhítatos készülődés elillant, a találko­zások lehetőségének súlya elveszett, hiszen bármikor egymásra írhatunk a Facebookon: „jól vagy? – jól – akkor jó”. Az összekacsintás rítusától, a kö­zösségi együttlélegzés lehetőségétől megfosztott bennünket a rendszervál­tás utáni életforma látszatszabadsága, s nem tanultuk meg még ennyi idő után sem az „ünnepteremtés” formáit.

A színházművészet ez az „iszapten­gerben vergődő hattyú” is válságban van, vagy fogalmazzunk inkább úgy, szemléletváltáson megy keresztül, hi­szen a színházi apokalipszist minden évtizedben beharangozzák, s közben azért mégiscsak felmegy a függöny es­téről estére. Persze, a túlélés ténye még önmagában nem érték, s fájdalmasan tagadhatatlan tény, hogy társadalmi tér- és hatásvesztés történt.

S ez nem kerülhette el a Jókai Na­pokat sem. Egyrészt a nagyszínpadi előadások helyett a kamaraszínházi forma vált dominánssá. A jelenség a csapatok próbaterem-lehetősége­it tekintve érthető, és szervezésileg is egyszerűbb megtölteni a kamaraterek nézőterét. Ugyanakkor ezzel a gesz­tussal kiszorulnak azok, akik csak úgy szerettek volna bejönni, körülnézni a fesztiválra. Nincs esélyük bevereked­ni magukat a jóval szűkebb nézőtérre, így aztán sokan el sem indulnak. S bár szakmai szempontból értem, s pártolom a stúdiószínházi tér kínálta lehető­ségeket, a közvetlenebb és árnyaltabb színházi jelrendszer használatát, mégis kicsit vérzik a szívem, hogy a nagyobb közösség, a város kívül marad. Ráadá­sul 2016-ban a foci EB is „bezavart”, s egy színházi fesztivál a focival szem­ben esélytelen. (Hajrá, magyarok!)

Ugyanakkor az a két-háromszáz résztvevő állta a sarat, és az előadások – néhány kivételtől eltekintve – telt há­zak előtt játszódtak. A diákszínjátszó csapatoknak köszönhetően érezhető volt egy belső kohéziós erő, általuk és velük az említett zárt rendszer ellenére is úgy tűnt, igenis van jelentősége en­nek a néhány napnak Komáromban.

Ráadásul szakmai szempontból is történt, történik valami. Érzékeny reb- benés, törékeny csíraállapot, amit látni véltem, s mégis reményteljes lehető­ség. Az önkifejezés vágya, a beszélni magunkról, a közösségünkről, a ver­gődéseinkről sóhaja, ha erőre kap, s szakmailag is izmosodik, szellemileg új fejezet kezdődhet a Jókai Napok történetében.

A LÁTHATATLAN ELŐADÁS KONTÚRJAI

A fesztivál legizgalmasabb színházi kísérlete, s ugyanakkor a legsajnálato­sabb formai bukása a komáromi Ma- rianum Egyházi Gimnázium MEG+a culpa…—… (SAVE OUR SOULS) című előadásához fűződik. Tóth Gábort, az előadás rendezőjét nem érdekli a drámairodalom, nem kíváncsi a ke­rek, dramaturgiailag egységes törté­netekre. Erről tanúskodtak az előző évek rendezései: A császár új ruhája és a A naccságos fejedelem, avagy számo­zatlan fejezetek a Rákóczi-szabadságharc történetéből. Az első még megtartja a történet vázát, de új köntöst kap a sztori, a Rákóczi-szabadságharcot témájául választó előadás azonban már felrúgva a klasszikus dramatur­gia szabályait, ide-oda kalandozva, libbenve, tekerve beszél árulásról, hazafiasságról, áldozatról, a történe­tek személyességéről, s a történetírás lehetetlenségéről is. Ugyanez az elv mozgatja az idei előadást is: a lineáris történetmesélés lehetetlensége, for­mailag megfejelve a színházi konven­ció ellehetetlenítésével. Tóth Gábor nemcsak a történetről alkotott elkép­zelésünktől fosztott meg bennünket a Jókai Napok nyitóelőadásán, hanem felrúgta a színháznézői egyezményt is: a néző nem ül a helyén sötétben, s várja, mit mutatnak neki, hanem élet-halál harcot vív a játéktérben, he­lyezkedik a tömegben, nehogy lema­radjon a következő jelenetről. A szín­házi határok lebontásának kísérlete, a közös színházi élmény megterem­tésének szándéka, meg kell, hogy mondjam, lenyűgözött. A bátorság és a törekvés mindenképpen. Csakhogy a tér szervezetlensége, valamint a né­zők mozdíthatatlansága miatt a közös rituálé befulladt, a színes mozaik elemeire hullott szét, a nézők nagyobb része egy idő után feladta, csügged­ten téblábolva hallgatta a jeleneteket.

S hogy mit láttunk, ha épp láttunk? A rendező (vagy a csapat) szerint egy közhelyes moralizálást, szerintem Es­terházy Hrabal könyve néhány motívu­ma mentén kortól és stílustól függet­lenül válogatott vendégszövegekkel megspékelt színházi kísérletet arra, hogy vajon összefügg-e minden min­dennel, s ha összekeverünk drámai, prózai, lírai és publicisztikai szöveg­törmelékeket, akkor abból megszü­letik-e egy valami sajátos, személyes vallomás életről, halálról, szerelemről, angyalokról, alkotásról, teremtésről, s ha igen, kell-e hozzá az „összehangzó értelem”, vagy nem gond, ha hiány­zik? Párhuzamos történetek, melyek mégiscsak össze-összecsúsznak, érint­keznek, s futnak tovább.

A fesztivál-előadást követően volt szerencsém elolvasni az előadás szö­vegkönyvét, izgalmas dramaturgiai kaland volt számomra, mert bár mel­lőzi a stílusegységet, a jellemábrázo­lást, helyenként következetlen – fil­mes dramaturgiai cseleket használva ugrál térben s időben, mégis a szöveg és gondolattörmelékekből összeáll egy kaleidoszkóp, színes mozaik, melyben elgyönyörködik az ember, a magam­fajta mindenképpen. Hozzá kell ten­nem, hogy ezt az egységet nagyban erősíti az a döntése a rendezőnek, hogy Esterházy szövegeire-történetére pakol rá, s az nemcsak hogy nem veti le magáról a vendégmondatokat, hanem hálásan fogad magába mindent, még akkor is, ha az egyes szövegrészek stí­lusában nem képviselik az Esterházy-féle nyelvi bravúrt és kifinomultságot.

A hosszú kitérő után azonban egy nagy sóhajjal vissza kell kanyarodnom a látottakhoz. Az előadás sajnos nem adta meg azt a szellemi kalandot, ami­re az alkotók vállalkoztak. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy háromszor annyi néző sétált, illetve toporgott a térben, mint amit az előadás elbírt volna, vagy egyéb formai, rendezői hi­bák is okozták, nem tudom megmon­dani, mert nem láttam, de ígérem, ha lesz alkalmam egyszer közelebb kerül­ni az előadáshoz, beszámolok róla…

SZERZŐI SZÍNHÁZI KÍSÉRLETEK

Mellőzve minden logikai sorrendet, a pozsonyi DunArts előadásával folytat­nám, amely nem tűzött maga elé olyan jellegű célokat, mint a Marianum diák­színjátszó csoportja. Csak egy előadást akartak, mely róluk szól, az ő nyelvü­kön beszél. Az előadás címe is ezt mu­tatja: Társas-játék. A feladatot sikeresen teljesítette a friss csapat, s az őszinteség, amivel megszólaltatták a Rómeó és Júlia mentén improvizált előadást, a közön­ség körében nagy tetszést aratott. S bár szakmailag számos problémát vetett fel a produkció, tanulságos volt szem­besülni azzal, hogyan vélekednek a világról a mai fiatalok. Az egész előadás­ban van valami végtelen könnyedség, ugyanakkor könnyűség is, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy nincs tétje, sú­lya semminek. Poén, poén, poén, a kö­zönség harsány nevetéssel viszonozza a jobb s rosszabb gageket, aztán hupssz, kettős gyilkosság… tessék? Persze, van az úgy, hogy látszatra semmiből támad fel a vihar, csakhogy a színházi sűrített valóság, bizonyos belső törvényszerű­ségekkel, s a véletlenek – ha van ilyen – tragikus összjátéka is szigorú koreo­gráfia szerint mutatható meg, válik ol­vashatóvá. A DunArts jelenléte a Jókai Napokon mindenképpen örömteli: új csapat sok-sok tehetséges fiatallal, nagy lendülettel. S érthető az is – hiszen egy generációs jelenség -, hogy a hatás szá­mukra lekörözi a rendet és a gondola­tot. Csakhogy a színházcsinálás sokkal nagyobb tudatosságot és fegyelmet igényel, bízom benne, hogy a pozsonyi Duna utcai Gimnázium növendékei az igényesség jegyében folytatják a közös munkát.

Lábjegyzetként még egy gondo­lat: figyelemreméltó, hogy a világiro­dalom egy legszebb drámai modell­je, mely a társadalmi megosztottság tragikus következményeire hívja fel a figyelmet, a 21. század nemzedéke számára egész más értelmezést kap. A gondolat, hogy fiatal emberek hal­nak meg apáik kirekesztő elvei miatt, elsikkad, sőt Shakespeare motívumai keverednek a társadalmi címkézés és a gúnyolódás fricskáival. Csak remél­ni merem, hogy a színházi buli hevé­ben nem tisztázódott le az előadás ol­vasata, hogy a külső szem hiánya viszi félre dramaturgiailag az előadást, s nem vált még megszokottá és termé­szetessé ez a jelenség…

A rozsnyói Gikszer Diákszínpad, A falu című előadása is egy színpadi önvallomás. Egy meg nem nevezett, ingerszegény gömöri falucska kö­zösségének karikatúráját vázolta fel a gömöri csoport. Harsány színekkel és sok közhellyel. Az alapszituáció egy ismert drámai sémát idéz: az alkoho­lista, kiégett, korrupt faluban megjele­nik egy idegen, majd rövidesen távo­zik. S közben néhány balhén és emberi villanáson kívül nem történik semmi. A kérdés, amit az előadás feszeget: hogy lehet-e élni ezen a provincián, vagy el kell, el lehet-e menni, fontos témája a szlovákiai magyar közösség­nek. A témaválasztás a csapat érett kö­zösségi gondolkodásmódját bizonyít­ja. A történet azonban csak egy vázlat marad, egy kérdésfelvetés, lehetőség, az átgondolt dramaturgiai építkezés megfullad a saját poénok súlya alatt. A szerzői színház legnagyobb veszé­lye ez a kuszaság, ez a rendezetlenség. Látjuk, érezzük, hogy fontos dolgokról beszél: de mit mond?

KORTARS MAGYAR

Az 53. Jókai Napokon három diák­színjátszó csoport választott kortárs magyar drámaszöveget. Öröm, hogy az amatőr csoportok is keresik, isme­rik a kortárs drámaírókat. Az örömbe némi üröm vegyül, hogy nem minden esetben sikeres a választás, a kortárs, szókimondó jelleg olykor félrevezető- en felszínes megközelítést takar.

A hármas szériából a legkiegyensú­lyozottabb – már csak a szöveg minő­sége miatt is Tasnádi István Közellen­ség című zenés színpadi uszításából készült Rebellis című előadás, Szvorák Zsuzsa rendezése.

Szvorák Zsuzsa egyrészt nyitott az új formák és lehetőségek irányába, másrészt pedig szűkített: a nagyszín­padi előadások után, melyek egész másféle narratívával dolgoztak, epikusabb és illusztratívabb színházi eszköztárat használtak virtuóz mó­don, most egy zárt történet elmesé­lését tűzte ki célul. A nagy, levegős terek után most „beterelt bennünket a karámba”, egy két oldalról nézők által szűkített sakktábla-istálló tér­ben játszatta el a lókupec tragédiáját. Ugyanakkor Tasnádi izgalmas „talál­mányát”, hogy a két ló szempontjából látjuk az eseményeket, a rendező kö­zösségi élménnyé bontotta szét. A két ló személyisége felolvadt a lovak kö­zösségében, a tragédia, valamint a hős vagy balek dilemma így elvesztette egyéni jellegét, és a közösség problé­májává vált. A szövegválasztás, a dra­maturgiai munka, a formai megújulás, a játszók fegyelmezettsége – kiemeli az előadást az idei kínálatból, bár né-

hol bizonytalan még az új formanyelv, s egy-egy szóló jelenetben megbicsak­lik a ritmus, a Rebellis a Jókai Napok legegységesebb előadása volt, ígéretes új felvonás az Apropó Diákszínpad több évtizedes történetében.

Garaczi László Ovibrader című szín­padi műve a szerző műfaji megjelölé­se szerint péniszdialógok. A zsáner felcímkézése egyrészt a nagy vitát kavaró Vaginamonológokra válasz, más­részt talán némi alibizmust is sejtet a szerző részéről, nem dráma – csak dialógus. Bár a rendező felelőssége a darabválasztás is, mégsem akad­hat meg egy előadás elemzése annál, hogy mélyen elássuk a szerzőt és a színpadi előadáshoz szolgáló alap­anyagot. Ebben az esetben ráadásul Kiss Péntek József, az Ovibrader rende­zője nagyon komoly munkát végzett a szöveggel, lenyeste az értelmetlenül csapongó szerzői mellékszálakat, összefogta a történetet, leegyszerűsítette a helyenként olvashatatlan drámaírói víziót. Az előadásra – ahogy a drama­turgiai beavatkozásra is ez a rend jel­lemző, tiszta, világos, mint egy orvosi szoba. S talán ugyanolyan távolságtar­tó is. A rendezettség mintha egy kicsit eltávolítana bennünket nézőket. Kiss Péntek fő motívumként a szeretet kifejezhetetlenségére és annak következményeire épít. Tartok tőle, Garaczinál ez kevésbé fontos, csak hangzatos motívum, ahogy a spiritualitás is csak klisé, s talán épp ezért – az előadás rendezettsége ellenére sem tudunk részesévé válni a drámának, érzelmi­leg nehezen találunk kapaszkodót, belépési lehetőséget. Lehet ez rende­zői szándék, ez a távolságtartás, sze­mélytelenség – hiszen a történetben a főszereplőkön kívül mindenki csak egy személyiségkontúr, mégis hiány­zik egy érzelmi áttörés, ami kiemelné az orvosi diagnózis gyógyszerszagú világából a problémát és személyes történetté tenné számunkra.

Ha a VISZTA előadását gyengítet­ték a drámai alapanyag problémái, akkor a királyhelmeci Sycorax Diák­színpad előadását teljesen megfojtot­ták. A probléma sokkal nagyobb, mint az Ovibrader esetében, hiszen Székely Csaba Idegenek című politikai gyerek­darabjait nem igazán lehet drámának tekinteni, még kiindulási pontnak sem igazán használható. Olcsó publicisz­tikai fércművek párbeszéd formában, álpolitikai jelleggel, társadalomkriti­kát mímelve. Sajnos, az előadás ren­dezője nem vette észre, Székely Csaba mekkorát blöffölt, s komolyan vette a szöveget, s megpróbált azonosulni a felszínes, semmitmondó állítások­kal, melyek látszatra reflektálnak a ki­alakult politikai helyzetre. A migráns- probléma – a temetői kóbor lelkek és a játszótéri gyerekek szempontjából – talán csábítónak tűnik, hiszen a ren­dezőt az vezérelte, hogy olyan témát keressen előadásához, mely tükrözi társadalmunk visszásságait, hazug­ságait. Sajnos, meg is talált egy olyan dramatikus szöveget – mely pontosan leképezi a diagnózist. Az előadás kri­tikai jellege épp olyan egyoldalú és felszínes, mint a közbeszéd a migráns- válsággal kapcsolatosan (legyen szó egyik vagy másik oldalról). Sajnálom, hogy a Sycorax és a csapat vezetője, Pekárovics Marianna belesétált ebbe a csapdába.

KLASSZIKUSOK KLASSZIKUSAN

Elsőként a kassai KGSZT előadásáról kell szólnom. Bodon Andrea és kassai csapata két évtizede állandó résztve­vője a Jókai Napoknak, s nem először döntöttek meseadaptáció mellett. Az idei évben Babay József A három sze­gény szabólegény című mesejátékát dolgozta át Kozsár Zsuzsa a kassai diákszínjátszók számára. Az előadás teljesen klasszikus színházi eszköz­tárral dolgozik, nem kísérletezik, nem akar sem formailag, sem gondolati­lag többet. A történetmesélés ugyan megbicsaklik itt-ott, és a polgári világ kritikája és a népmesei motívumok ügyetlenül fonódnak egymásba, de egészében egy tiszta, olvasható, színészileg is kiegyensúlyozott előadást láthattunk tőlük. S bár értem a peda­gógiai szándékát a választásnak, úgy érzem, mind a rendező, mind a cso­port megérett arra, hogy személye­sebb történetre is vállalkozzon, mert ezzel sajnos adós maradt az előadás.

Egy klasszikus történet, klasszikus köntösben – nem állítom, hogy ez nem helyénvaló megközelítése a színház­nak, de hiszem, hogy vannak más le­hetőségek is, s a KGSZT, ahogy Bodon Andrea rendező, elbírná a nagyobb terhelést.

A lévai Garamvölgyi Színpad elő­adása is az előbb említett irányvona­lat követte. Gárdonyi Géza A bor című népszínművének előadása olyan volt, mint egy időutazás, mintha vissza­mentünk volna az időben, a népszín­művek korába. Mégis az az őszinte­ség, amivel a játszók megszólaltatták Gárdonyi egyébként jól megírt, dramaturgiailag pontosan felépített szö­vegét, több volt, mint egy kifeszített színháztörténeti pillanat. A régies formát a játszók örömmel, hittel és odaadással töltötték meg, olyanfajta hittel, amire csak az amatőr színját­szók képesek, s melynek hatására el­halványulnak a szigorú szakmai sza­bályok.

KLASSZIKUSOK MÁSKÉPP

Örkény egyperces novellái a 21. szá­zadban már épp olyan klasszikusnak számítanak, mint Shakespeare vagy Moliere szövegei. Időtlen remekmű­vek, melyek beépültek az európai em­ber szellemiségébe, s mivel mélyebbre ástak, mint a kor divatja, s lényege­sebbet találtak, mint a politikai vicce­lődés, nem árt nekik az újraértelmezés – sőt időről időre kikövetelik maguknak a leporolást, a kortárs interpretá­ciót.

A komáromi VISZTA az idei évben két előadással is képviseltette magát a fesztiválon. Az általam már említett Ovibrader mellett, Bevégezetlen ragozás címmel Örkény novelláiból készült színházi filmetűddel (vagy filmes színházi etűddel?) léptek a nézők elé az ipari szakközépiskola aulájában. Produkciójuk izgalmas kísérletnek in­dult – a színház és a film találkozási lehetőségeit keresve, csakhogy félúton megtorpant, ahelyett, hogy az átjárha­tóság lehetőségeit kutatták volna, egy dramatikus keretben elhelyeztek egy Örkény-novellák alapján készült kisfilmet. A film hangulata, képei a rende­ző, Angyal Gábor izgalmas világáról adnak tanúbizonyságot, ugyanakkor az is kiderült, hogy a tehetséges fiatal rendezőt inkább a film világa izgatja. A Bevégezetlen ragozás színházi előadás­ként ugyan nem döntött le falakat, de első lépése lehet a szlovákiai magyar amatőr filmesek fesztiválkeresésének, kérdés persze, hogy ez a Jókai Napok keretein belül, vagy ettől független fó­rumon valósul majd meg.

A komáromi Selye János Gimná­zium GIMISz Diákszínpada a tava­lyi Ulysses után, Moliére Mizantrópját tűzte műsorra. Ölvecky András ren­dezőt – Tóth Gáborral ellentétben, a klasszikus, szinte mitikus történetek foglalkoztatják. Az Odüsszeia feldolgo­zása is nagy vállalás volt részéről, de úgy érzem, Moliere legbonyolultabb és legrétegezettebb komédiája még nagyobb feladat. Ráadásul a rendező nem helyezi el az embergyűlölőt egy meghatározott korban vagy helyszí­nen, nem ad hozzá mankót, sorveze­tőt, szinte üres térben játssza el a törté­netet. A szó és az érzelem ereje – ebben bízik a rendező, s nem csalatkozik. A hazugság működési mechanizmusa ebben a pőreségben még keményebb, égetőbb. Helyenként drámai erővel szólalnak meg a dialógusok, pedig Petri György fordítása még a profikat is megizzasztja. Csakhogy az üres tér­ben minden rezdülés hatalmas gesz­tussá növekszik, minden utalás szim­bolikussá válik, s az előadás második felében már bepiszkolódik a tiszta lap, következetlen térhasználata meg-meg- akasztja a ritmust. Ölvecky Mizantróp értelmezésében a történetnek nem csak egy főszereplője van, Alceste és Philinte párbaja, vitája központi gon­dolatává válik az előadásnak. A „ho­gyan lehet itt, ebben a világban élni?” kérdés végig lüktet az előadáson, az álszent, hazug közösséggel folytatott háború már csak kivetülése kettejük mérkőzésének. Alceste nem hős, de nem is szánalmas bohóc, ahogy sokan ábrázolták, haragja mögött kétségbe­esett küzdelem rejtőzik, a megértés és a megváltoztatás vágya. Alceste és Philinte – (Török Máté és Szebellai Dá­niel) két válasz a kérdésre: lehet-e itt élni? Nem és igen.

Végezetül hadd szóljak a két fel­nőtt csoportról, akik nélkül a Jókai Na­pok elképzelhetetlen lenne. A loson­ci Kármán József Színház Boris Vian Medúza-fő című vígjátékával, a füleki Zsákszínház Mastrosimone nyomán írt A pulóveres lány című kamarajáté­kával szerepelt a fesztiválon. Mindkét produkció kamaratérben játszódik, s mindkét előadás igazi színészkoncert, s legfőbb alkotói célja: az örömjáték. A losonci s a füleki játszók kivétel nél­kül rutinos, gyakorlott módon oldják meg a színpadi feladatokat, nem kísér­leteznek, nem értelmeznek újra klasszi­kusokat, játszanak – örömmel, felsza­badultan. Nekik erről szól a színház.

Amatőrök. „Ama bizonyos szaka­dékról a deszka alatt ők jutnak eszem­be. Ők a deszka, ők a szakadék, ők a mélységet kitöltő ész és a lélek, ők a semmi fölött is túljutók, ők a sem­mibe zuhanók, ők a semmi… Akik megmaradnak, meg is változnak. Ki előbb, ki utóbb döbben rá, hogy a hős­kor elmúlt. A vállalás lényegét a tu­dás – tudni és tudatni – adja. Eltéve­lyedések, lezuhanások, parton állók sandasága ellen kell az értelem. Persze közben egyre fogynak majd a parton állók, s egyre kevesebb lesz a deszká­ra merészkedő.” – írta Dusza István 1983-ban. Pedig akkor még a hőskor­ban voltunk. Azóta már az emléke is megfakult. De a képlet ugyanaz még mindig. A vállalás lényege nem válto­zott.