Tomáš Hudák – Arról, miért félnek a férfiak a nőktől
Egyedüli, amitől a falusi idős emberek félnek, a feleségük. Amikor úgy tizenkét esztendős lehettem, legalábbis azt hittem. Mindig a tiltott helyek vonzottak, így az idősebbek sem voltak elkerülhetők. Csak nekik volt idejük bőven, hogy a kocsmában töltsék el azt.
Egyéb félelmet nem ismertek. A sátán a kebelbarátjuk volt kártyázáskor, miközben a dugipénzüket a kocsmaasztalnál rumra váltották, s a halált inkább várták, mint féltek volna tőle.
Ezért ha néha riadalom támadt a szemükben, ez mindig a kocsmában volt, amikor elhangzott a kiáltás:
– Jön a feleséged!
A férjeknek megvolt erre is a védekezési módjuk, hogy miként ússzák meg a fenyegető veszedelmet. Ahogy a törzsvendégek valamelyikének „törvényese” megjelent a kocsma ajtajában, a „törvényes” másik fele már rég a pult alatt, a vécén, néha az asztal alatt volt, és az ott maradt ülők természetesen azon a napon nem is látták az illetőt, még csak hallani sem hallottak róla semmit.
Állítólag Dlhý Josko felesége volt a legszebb az asszonyok között. Nagybirtokos fia volt, a háború előtt övék volt a falu mögötti földek túlnyomó része. Nem egy anya álma volt akkortájt, hogy éppen az ő lánya lesz, aki a hatalmas birtok egyetlen örökösének az ágyát melengeti majd.
Csak hát Josko, aki már a háború előtt több mint egy fejjel magasabb volt a kortársainál, sokkal szívesebben simogatta csillogó bajszával a palack nyakát, mint a nőkét, akik a táncmulatságokon úgy körüldöngték, mint istállót a legyek.
Mivel a csaknem huszonnyolc esztendős hórihorgas egyre csak vonakodott oltár elé menni, a szülei elhatározták, hogy megnősítik, akár tetszik neki, akár nem. Olyan nőszemélyt szemeltek ki, aki – szerintük – képes lesz kordában tartani a pálinka keményfejű szerelmesét, és távol tartja a kocsmától minél hosszabb ideig. A kiszemelt ugyanis éppen olyan magas volt, mint ő. Dús fekete göndör haja volt, bűvös tekintete, telt keblei, s úgy hívták, mint azt, akiért kitört a trójai háború.
A házasság első néhány esztendejében Josko tényleg többet törődött férji kötelességeivel, mint a flaskóval, s mind a négy gyermekének születése ezekre az évekre esett. De hát a régi szerelem nem rozsdásodik, idő multával ismét jelentkezett. A falu árboca, ahogy a falubeliek csipkelődve becézték, ismét egyre többször hódolt az italnak a kocsmákban.
Nagyjában abban az időben, amikor a többi férj asszonyain a szülések sokasága eltüntette az egykori csábos vonások minden nyomát, s a férjek kezdték gusztálni a lányokat, Helenának ellenkezőleg, az évek múlása nem ártott, sőt… Neki más veszedelemmel kellett szembenéznie. Míg a többi asszony a templom előtt szidta a lányokat, akik térden felüli szoknyát viseltek, ami akkortájt jött divatba, Helena gyűlölködő tekintete a kocsmának szólt.
– Életemben csupán egyetlenegyszer emeltem kezet az asszonyra – mondta a langaléta Dlhý Josko a bajszát pödörgetve. Aztán elgondolkodva tette hozzá: – Azt is sajnálni fogom halálom napjáig.
A többi férj csak álmodni mert arról, hogy egyszer lekenjen az asszonynak, holott tán egy sem akadt, akinek ez legalább egyszer meg nem fordult a fejében. Csak hát féltek. A kocsmába is csak egy-két pohárkára jöttek, s Isten ments, hogy tovább maradjanak, mint amennyire engedélyük volt. Csupán Josko jött úrként a kocsmába. Amikor akart, s amennyire csak akart. Ezért hős volt a szemükben. Nem félt. A felesége féltette őt.
– A nőknek férjhez kell menni, hogy legyen kivel pörölni életük végéig – mondta nagyapám, akinek ez a kedvenc témája volt. A nőkről viszont nem sok mindent mondott el nekem, ezt-azt az apámtól sikerült megtudnom, de sok mindenre magamnak kellett rájönnöm.
– Ha akkor annyi eszem lett volna, mint ma, hat ökörrel sem tudtak volna az oltár elé vonszolni – mondta vigyori arccal Francko bácsi, akinek valóban nem irigyelte senki a feleségét. Jolana köztudottan nagy pletykafészek volt, Francko szava otthon valószínűleg annyit nyomott a latban, mint itt a kocsmában.
– Krisztus urunk is tudta, mit tesz, hogy nem nősült meg – kópéskodott Krivý Laco, aki igazán nem panaszkodhatott. Olyan istenfélő felesége volt, hogy ha nem volt éppen munkában, biztosan a templomban volt, s a kocsmába csak akkor lépne be, ha ott szenteltvizet árulnának. A férfiak gyakran ki is nevették, hogy kénytelen vele búcsúkba járni, s legalább karácsonykor és húsvétkor el kellett mennie az Isten házába, de itt a kocsmaajtó mögött nyugalma van. Tíz óra előtt azonban ő is szófogadóan veszi a kalapját és indul a felvégre.
Záróráig csupán Dlhý Josko és Korunka cigány maradt a kocsmában, aki kiiddogálta a félig maradt söröspoharakat, rajtuk kívül meg az öreglegények, akik közül kilógott Biri, a falu bolondja. Az asztalra felrakott székek között titokban terjesztette az erotikus lapokat, amiket a többi öreglegény szégyellt megvenni a falu egyetlen újságos bódéjában, mert ott a pap takarítónője volt az árus.
Nagyapa sosem volt kilenc óránál tovább a kocsmában. Engem már hétkor hazaküldött. Azt tartotta, hogy a kocsma sötétedés után nem való egy tizenkét esztendős srácnak. Az ő apja, az én dédapám, alkoholista volt. Csak sok évvel később tudtam meg a nagyanyámtól, hogy gyakran verte a nagyapámat a nadrágszíj csatjával – ahol csak érte. A feleségéhez azonban ő egy ujjal sem nyúlt volna. Állítólag úgy tudott az nézni, hogy egy szörny is megjuhászkodott volna előtte.
– Ha egyszer olyan nőre akadsz, mint az én anyám volt, eszedbe sem jut kocsmába járni. Nem lenne miért – mondta nagyapám abban az időben, amikor még nem értettem, mit is akart azzal közölni. Tán azért sem szerette, ha könyörögtem, hogy vigyen magával.
– Szeretőd van már? – kérdezte Francko bácsi, amikor a férfiak kártyáját kevertem, és szalmaszálon szürcsöltem a hideg limonádét. Erre az a torkomra szaladt. A férfiak nevettek, én meg elvörösödtem.
– Hagyjátok békén, arra még ráér – mondta nagyapám, és felborzolta a hajam.
– Csak nehogy valami hárpiát vegyen el – tette hozzá Krivý Laco, akinek valahogy rossz volt a lapjárása.
– Azt sose tudhatja az ember. A Grajcárék Ancsája olyan volt, mint a lépes méz, nem egynek elcsavarta a fejét, miatta többen is levetették magukat a hídról, és nézd meg most. Olyan boszorkányt, amivé vált, még a legnagyobb faszingernek sem kívánnék – filozofált Francko, de mindjárt le is sütötte a szemét. A nagyapa ugyanis nem szerette, ha így beszéltek a gyerekek előtt.
– Nősülni meg kell. Így rendelte a Jóisten, és nem tehetsz ellene semmit. Nézd ezeket, mi lett belőlük – intett fejével Krivý Laco a szomszéd asztal felé, ahol az öreglegények ültek.
– Az asszonyok ráncba szednék ezeket – káromolta el magát Francko, mire nagyapám sörért küldött, hogy ne halljam további szidalmaikat.
Dlhý Josko alig hallatta a hangját. Hajdan övé volt az egész kocsma, most azonban csak hallgatagon üldögélt a rum mellett, és szívta a Csárdát, azért vásárolta ezt, mert ez volt az egyetlen füstszűrő nélküli cigaretta.
Helenája kitartott mellette, ahogy megfogadta az oltárnál. Amíg a halál el nem választotta őket. Faluhelyen a férfiak szívesen viccelődtek, hogy azért annyi az özvegyasszony, mert az Úr a jobbakat előbb szólítja magához. Tán azért is lett Josko özvegy. A felesége csak ötvenhat éves volt, amikor sírba vitte a rák.
Joskót soha senki nem látta sírni. Egészen a felesége temetéséig. Ekkor értették meg a férfiak, miért nem félt tőle. Gyerekkoromból az emlékezetemben maradt az a kép, amit gyakran láttam a halottak napja idején. Helena sírja körül csendes merengésben állt öt nyúlánk alak, mint a tó körüli magas jegenyék.
– Jön a feleséged! – kiáltott Korunka cigány Francko bácsira, aki abban a pillanatban eltűnt az asztal alatt. A kocsmában hatalmas röhej tört ki. A cigány jól ráijesztett Francko bácsira!
Csak Josko nem nevetett. Egy pillanatra felcsillant ugyan a szeme, mint a régi időkben, amikor a nagyapám szokott rákiáltani. Egyszer a tanúja voltam. S azt hiszem, a tekintetében volt egy kis félelem is. Dlhý Josko sem volt kivétel.
Amíg hajdan minden férfi irigyelte, hogy ő volt az úr a háznál, most ő irigyelte egy kicsit a férfiakat. Éppen a félelmüket. A falusi öregemberek félelmét. Az asz-szonyaiktól.
Vércse Miklós fordítása