Tőzsér Árpád – Prokopiosz

Titkos történelem
Künn a kékek és zöldek még egymást ölik, s tilos
tudni, hogy vezetőik már tárgyalnak, néhány óra,
s a két tömeg a császári páros (a féktelen Theodóra
s a rafinált Jusztiniánosz) ellen fordul. Prokopiosz

kinéz. Konstantinápoly lángban. A keresztény-hellén
történész (a bensőt is látva?) így meditál: A gyáva
császár a táncos kurvából lett bátor császárné mellén
(meg kell hagyni, valóban diadém alá való párna!)
reszket. Látszik, szökne, érzi, hogy a vég közel,
de menekülésében éppen az akadályozza, akit ölel.

Két fél uralkodó szorong hát egy trónon, bizánci Janus,
hátulról nézed női, előlről férfiú-anus. –
S a mítoszokból rájuk véres korom és por hull. –
Feldöntött leküthéből romlott éj olaja csordul.

Nika! Győzz!
Ó, istenek!, ki áldozza s kinek e bégető házak sorát,
s mit érezhet az égő áldozat s a kielégülő gyilkos zsarát?
A ragadozó düh nem vizslat távolt, és sosem néz hátra,
az állat zárt, s ha néz, a külsőt prédának látja.

S én, jaj, ott vagyok fizetett néző, hol véres szemekből
végleg kipatakzik a nézés, s a sorsom is eldől.
Bárcsak levehetném, maszkként, látásom, egyetlenegyszer,
vagy hinném irányát, állatként, lecsapó mancsnak! –
Lelkek alatt kothornosz: templom, ima és kegyszer,
s fölöttük nem Isten városa: béna szimmetria van csak.

A történész hangtalan nyüszít, a rozsdás hold a nyakörve,
nézi az ég merev lapját, s érzi, nem lesz több könyve.
A tettek s a nem-lét tudója koncentrált tettben áll veszteg,
rajta a megértés lánca, s rájön, ő mindenképp vesztett.