Vígh Károly – T. G. Masaryk és a magyarok
Múlt és emlékezet
Hajlamosak voltunk és vagyunk a történelmi Magyarország felbomlásának és Trianonnak az okait szinte csupán a magyar és osztrák történészek művei, valamint a korszak vezető államférfiainak a memoárjai alapján megítélni. Neves történészeink egy része azonban – szerencsére – már a 70-es évek óta túltekint ezen a szűk szemhatáron és az Osztrák–Magyar Monarchiával foglalkozó könyvtárnyi szakirodalmat felhasználva nem Budapest- vagy Bécs-centrikusan ítéli meg a Habsburg Birodalom bukásának okait.
De sajnos még ezek a szerzők sem fordítanak kellő figyelmet a cseh Palacký és Havlíèek működése utáni csehországi politikai és szellemi élet monarchiabeli összefüggéseire, beleértve annak cseh–magyar vonatkozásait. Holott Prága felől nézve a Monarchiát, a komparatisztika, az összehasonlítás módszerét használva, nyilvánvalóan új szempontok tárulhatnának fel.
Még az olyan jelentős cseh személyiségek, mint Tomáš Masaryk neve is alig vetődik fel a Monarchiáról szóló magyar művekben és más nyelvű kiadványokban, holott nemcsak tudományos munkássága imponáló ebben a korszakban, hanem politikai, valamint közéleti tevékenysége is nagy visszhangra talált a Lajtán túl. Hazai történetírásunkban kivételt képez Kovács Endre munkássága, aki történelmi arcképei között Masarykról is megrajzolja a maga portréját. Éppen az ő életrajza adott nekem ösztönzést e tanulmány megírásához, mert Masaryk magyar kapcsolatairól, a magyar történelemről és a magyarokról vallott nézeteiről sajnálatos módon nem esik szó Kovács Endre egyébként kitűnő arcképvázlatában.
A nagy magyar történelmi szintézis hetedik kötetében ugyan már felbukkan Masaryk neve, de csupán az európai radikalizmus századfordulós jelentkezésével öszszefüggésben történik említés ideológiai munkásságáról. Egyébként T. G. Masaryk besorolását a polgári radikálisok közé – rokonítva őt a magyar polgári radikálisokkal – vitathatónak érzem. Sokkal összetettebb egyéniség annál, sem mint hogy egyetlen társadalmi, illetve ideológiai „skatulyába” lehetne őt beszorítani. Ezt – úgy látszik – a tanulmányíró is érezte, mert már a következő oldalon arra hivatkozik, hogy Masaryk szigorúan polgári liberálisnak tekintette magát.
Ki volt valójában T. G. Masaryk, polgári radikális vagy liberális gondolkodó? Milyen helyet foglal el a 19. századvég gondolkodói és a 20. század első harmadának államférfijai között? Milyen utat járt be szülőfalujától, Hodoníntól a Hradzsinig, az egykori prágai királyi palotáig? És amire legfőképpen válaszolni szeretnék: mit mondhatunk magyarságszemléletéről és a magyarokhoz fűződő kapcsolatairól?
A dél-morvaországi Hodonín volt a szülőhelye, közel a magyar és az osztrák határhoz, a cseh és a szlovák etnikum határvidékén, ahol 1850. március 7-én látta meg a napvilágot. Masaryk indulása a cseh, szlovák és magyar etnikum érintkezési pontjaitól meghatározó jellegű volt egész életére. Maga Masaryk így vall származásáról: „Apám magyar állampolgár volt, köpcsényi születésű (község Pozsony közelében, V. K.) és így én is magyar állampolgárnak születtem. Ugyan Hodonínban, Morvaország legdélibb részén jöttem a világra, de ez közel van a magyar határhoz. Szüleim nem beszéltek magyarul, de én gyakran pihentem a Balaton tavánál, sok kellemes órát töltöttem el ott, többször átutaztam Magyarországon és a szlovák nép érdekében figyelemmel kísértem Magyarország kultúráját, politikáját, s jól beszéltem magyarul.” (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés, Bratislava, 1935, 194. o.) Magyarországi, köpcsényi származása miatt nem egy munkájában szlováknak vallja magát. Nevezetes művében: A világforradalomban is szlovák érzelmeit hangsúlyozza. (287. o.) A cseh és a szlovák etnikum közt a morva–szlovák határvidéken Masaryk több egyező, mint eltérő nyelvi és egyéb jelenséggel találkozott, ami döntően meghatározta a későbbi államférfi és köztársasági elnök véleményét a csehszlovakizmusról. Mint ismeretes: Masaryk is az egységes csehszlovák nemzet álláspontját vallotta és eme illúziójának alapját az képezte, hogy csupán nyelvjárásbeli különbséget látott a cseh és a szlovák nyelv között.
Masaryk apja, egy dél-morvaországi császári uradalom kocsisa, nem érezte jól magát a császári lakájok között és ezért gyakran változtatta szolgálati helyét. A kis Tamás gyermekkora ezekre a zaklatott évekre esett. Apja végül 1866-ban hagyta ott a császári uradalmat. Életrajzírói szerint Masaryk az apjától örökölte álhatatosságát, hajlíthatatlan keménységét, és már fiatalon megnyilvánuló öntudatos magatartását. Az anyja jómódú, félig német családból származott, akinek alakját Masaryk később – a Karel Èapekkal folytatott beszélgetéseiben – nagy szeretettel idézi fel: „Anyám okos és eszes nő volt… Hodonínban uraknál szakácsnő volt… Ebből az úri társaságból maradt meg benne a vágy, hogy mi, gyerekek egy kissé magasabbra kerüljünk a társadalmi ranglétrán…”
Habár apja kovácsinasnak adta, egy véletlen folytán – egykori tanítójával összetalálkozva – mégis folytatta tanulmányait. Így került a brünni német gimnáziumba, ahol maradandó élményként élte át a Monarchia königgrätzi vereségét 1866-ban. Brünni évei alatt a maga kenyerén élt, magánórákat adott. Szerencséjére egyik tanítványának apja, egy rendőrtanácsos, Brünn legtehetősebb embere volt. Így jutott könyvekhez és sokat olvasott. Főleg a katolikus irodalom érdekelte és itt – mint később elmondta – a katolikus transzcendentalizmus és univerzalizmus, a nemzetköziség és világiasság hatása alá került. „Dühös és kérlelhetetlen katolikus voltam” – írja életének erről a szakaszáról. Néhány évvel később azonban már a klasszikus filozófia művelője és 1878-ban a katolikus hitről a csehtestvérek egyházába lép át. Vallásossága inkább erkölcsi világfelfogás. Erről így vall: „…a vallásnak másnak kell lennie, mint amit a templomban kínálnak… Tévedés lenne a vallást az egyházi dogmákkal azonosítani.”
E rövid periódus után felébred benne a cseh nemzeti öntudat és emiatt eltanácsolják a brünni német gimnáziumból. Pártfogoltja azonban Bécsbe viszi, ahol élete kedvezően alakul. Az előkelő bécsi „akadémiai” gimnáziumban érettségizik, 1872-ben. Már gimnazista évei alatt szorgalmasan tanul nyelveket: franciát, oroszt, lengyelt és angolt. Tehetsége azonban más téren is megmutatkozik: nagyszerűen rajzol (főleg karikatúrákat); ír verseket, elbeszéléseket és a zenében is képezi magát. A Èapekkal folytatott beszélgetései során pedig még azt is elmesélte, hogy érettségin földrajzból Magyarország nemzetiségi és vallási statisztikájáról is kérdezték.
Masaryk a császárvárosban 12 esztendőt tölt, 1882-ig tartózkodik ott. Egyetemi évei alatt főleg a német klasszikusokat bújja, de belemerül Chateaubriand-ba és Musset-be is. Figyelemmel kíséri Viktor Adlerék mozgalmát, alaposan áttanulmányozza Marx főművét: A tőkét. A világirodalmat német közvetítéssel ismeri meg, de foglalkozik az osztrák irodalommal is. A francia nyelv birtokában korán olvassa Balzacot, Sandot, Dumas-t, Hugót, Renant. Chateaubriand-tól fordít is. A francia filozófusok közül főleg Descartes, Comte és Rousseau álltak közel hozzá. Puskintól Tolsztojig az orosz irodalom iránt is nagy érdeklődést tanúsít. Csupán az angol és az amerikai irodalommal ismerkedett meg később, amerikai származású felesége befolyására.
Cseh nyelven megjelent első munkája Plátó hazafiságáról írt cikke volt. Mint bécsi magántanár, a hipnotizmusról szóló előadását nyomtatásban is megjelentette. Doktori értekezésének címe „Plátó a halhatatlanságról”, 1876-ban készült el és így Lipcsébe már mint a filozófia doktora mehetett és töltött kint egy esztendőt. Ott ismerte meg későbbi feleségét, a régi hugenotta nemzetségből származó Charlotte Garrigue-ot, akinek az apja kivándorolt Amerikába. Az Európába üzleti célból látogató apa Charlotte-tal Németországban járva lányát – aki kitűnően zongorázott – elvitte Weimarba, hogy megismertesse Liszttel és a világhírű mester zenei köreivel. Charlotte később sokat beszélt Masaryknak a Gewandhausban tartott hangversenyekről és arról az élvezetről, amit a Tamás-templomban előadott motetták hallgatása nyújtott.
Masaryk, aki 1878-ban, házasságuk után felesége családi nevét, a Garrigue-ot is felvette, 45 évig élt boldog házasságban az amerikai nővel, akiből rövidesen egy felvilágosult cseh asszony lett. Segítette férjének politikai harcait, egész tevékenységében biztos támaszt nyújtott neki. Demokratikus meggyőződésére jellemző, hogy a munkásmozgalom iránt érdeklődvén, 1905-ben tagja lett a szociáldemokrata pártnak, tevékenyen részt vett a nőmozgalomban és a párt szociális akcióiban. Házasságukból öt gyerek származott: Alice, Herbert, Eleonor, János és Olga. Közülük Eleonor csak néhány napig élt, festőművész fiuk, Herbert korán, 1915-ben halt meg. Alice lányuk a Csehszlovák Vöröskereszt elnöknője lett és ezt a funkcióját még a második Csehszlovák Köztársaságban is betöltötte. Érdemes róla megjegyezni, hogy amikor a második világháború után a szlovákiai magyarság egy részét a „hontalanság évei” alatt Csehországba deportálták, és a magyarok szószólói hiába fordultak Clementishez meg más szlovák vezetőhöz a náci módszereket alkalmazó hatóságokkal szemben, akkor csak Masaryk Alice enyhítette a deportáltak fájdalmát. – Masarykék legnevezetesebb gyermeke kétségtelenül János fiuk volt, a későbbi külügyminiszter, aki – mint ismeretes – az 1948-as prágai februári forradalom után nem volt képes az eseményeket elviselni és állítólag öngyilkosságot követett el. Magyar vonatkozásban az a nevezetes esemény fűződik Jan Masaryk személyéhez, hogy amikor az 1945. évi párizsi béketárgyalások előtt Károlyi Mihály megbízásából Ignotus felkereste őt párizsi lakásán és ajánlatot tett neki Károlyi nevében egy csehszlovák–magyar különmegállapodás elfogadására, Masaryk egy olyan kompromisszumhoz adta beleegyezését, amely Kassa kivételével érvényben hagyta volna az 1938. évi bécsi döntés magyar–szlovák határát. Nem Masarykon múlott, hogy végül is, ráadásul, 1945 után három falut átcsatoltak a trianoni Magyarország területéről Csehszlovákiához.
Folytatva Masaryk életpályáját, amikor egyéves lipcsei tartózkodása után visszatért Bécsbe, megírta magántanári disszertációját az öngyilkosságról mint a modern civilizáció társadalmi tömegjelenségéről. Majd a prágai cseh egyetem megnyitása után, 1882-ben elfogadta a meghívást, hogy foglalja el a filozófiai tanszéket. Kicsit idegenkedett a cseh fővárostól. „Féltem Prága kicsinységétől, a prágaiak előtt egészen idegen voltam s a cseh nemzeti élettől eltávolodtam” – vallotta meg őszintén évtizedek múltán a lelkéhez oly közel fekvő cseh írónak, Karel Èapeknak. Péntek esténként járt Masaryk Èapekhoz, akinek házában gyakran találkozott Vítìzslav Nezvallal, a későbbi Lenin-díjas kommunista íróval. Masaryk akkor valóban nem tudott beilleszkedni a cseh politikai életbe azok közé, akik az úgynevezett nacionalizmust mindenek fölé helyezték.
Mielőtt Masaryk prágai korszakával foglalkoznánk, áttekintést kell adnunk arról a korról, amelynek szellemisége, tudománya körülvette őt a századforduló táján. Egyéniségének, tudományos világszemléletének kialakulására nagy hatást gyakoroltak a 19. század második felének eszmeáramlatai. A kapitalista fejlődés felgyorsulása a legjelentősebb európai országokban átalakította a társadalom és a gazdaság szerkezetét, a politikai küzdelmek főfrontjába dobva a burzsoáziát és a proletariátust. Mindez a szellemi életben véget vetett a „schöngeist”-jellegű romanticizmusnak és mind az irodalom, mind a képzőművészet terén a realizmus vált uralkodóvá. Óriási fejlődés volt tapasztalható a természettudományok terén is a realizmus elvének megfelelően. A színképelemzés, a fény, hang és villamosság, telefon, távíró terén elért felfedezések szinte forradalmasították a természettudományokat és kihatottak a társadalomtudományok fejlődésére is.
A fenti körülmények között kialakult tőkés nagyipar átalakította a társadalmat és elmélyült az ellentét a nagypolgárság és a feltörekvő munkásosztály között. Az értelmiség – részben származása, részben neveltetése folytán – a két alapvető társadalmi osztály ideológiai-politikai harcainak Szküllái és Kharübdiszei között kereste a kivezető utat. Ezt tette Masaryk is.
A prágai cseh egyetem filozófiai tanárát különösen a logika és a metafizika foglalkoztatta. „Platonikus maradtam egész életemben” – nyilatkozta egy alkalommal, és az akkor divatos filozófiai pszichológia érdekelte. Bírálta kora irracionalizmusát, de a racionalizmust sem tette kritikátlanul magáévá. A fin de siecle (a. m. századvég) pesszimizmusával szemben Comte, Hume és Kant racionalizmusán nevelkedett. Filozófiájának egyik alaptétele: Jézus és nem Cézár.
A századfordulón Masaryk és nemzedéktársai: Goll, Gebauer, Hostinský a realizmus jegyében és a pozitívizmus eredményeképpen nehéz eszmei harcban, tudományos alapossággal megcáfolták az 1820 táján hamisított és a későbbi évtizedekben egy romantikus közgondolkodást kialakító ócseh epikai énekek valódiságát. Nagy erkölcsi bátorságra volt szüksége Masaryknak a nacionalista-soviniszta árral szemben kimondani az igazságot. Valójában Masaryk szervezője volt a kéziratharcnak és kísérő sorokkal látta el Gebauernak, a kiváló nyelvésznek az Atheneum 1886. február 13-i számában megjelenő cikkét, aki bebizonyította, hogy a Dvùr Králové-i és a Zelená Hora-i kéziratok csupán leleményes hamisítványok. A cseh nacionalista közvélemény mégis elsősorban Masaryk ellen indított „írtóhadjáratot”: denunciálták, gyalázták, fenyegették, inzultálták és jellemző módon azzal vádolták, hogy eladta magát a németeknek és a zsidóknak.
Ez a kéziratügy rendkívül fontos periódusa életének. A szellemi harc arra kény-szerítette őt, hogy foglalkozzék Dobrovský, Jungmann, Šafárik korával, annak a korszaknak az irodalmával, amelyben a hamisított kéziratok valóban keletkeztek. Erről az élményéről így beszélt Èapeknak: „Figyelmesen átláboltam a XVIII. és a XIX. század irodalmán, hogy áttekintsem a kéziratok keletkezése körüli időszakot és megismerjem azt a hangulatot, amelyből születtek: ezt a romantikát, ezt a történelmi érdeklődést, ezt a vágyódást azután, hogy felvegyék a versenyt más népekkel. Különösen a németekkel. A kéziratok révén megismertem a mi nemzeti ébredésünket, ez engem a messze múltba vezetett, történelmünkhöz, reformációnkhoz és az ellenreformációhoz, Palackýhoz, Kollárhoz, Smetanához és Havlíèekhez. A kézirati viták ezzel számomra is politikai eseményekké váltak: bevezettek engem a mi politikai problémáinkba.” Masaryk a viták során tiszteletre méltó erkölcsi bátorsággal vonta le azt a legfőbb következtetést, hogy nem tudománytalan eszközökkel, hamisított kéziratokkal kell megteremteni egy nemzet történelmi presztízsét. Úgy vélte, hogy a cseh történelem bővelkedik olyan szellemi értékekben, az akkori harcait is segítő tradíciókban, melyek tudatosítása, közkinccsé tétele nemzedékének megtisztelő feladata.
A Bécset feltétel nélkül támogató ócseh konzervatívok politikai sikertelensége után a 80-as évek közepe táján kialakuló cseh politikai „realizmus”, az ifjú cseh liberális tábor élén ott látjuk Masarykot Kramáø, Kaizl és mások társaságában. Masarykék a politikai cselekvés tudományos, szociológiai alátámasztásával láttak munkához. A csoportban Masaryk játszott irányító szerepet, aki a cseh értelmiségi elit gondolkodását befolyásoló folyóiratok (pl. az Atheneum) szerkesztésével rendkívül céltudatosan hozta mozgásba a cseh szellemi életet. A cseh realista nemzedék arra törekedett, hogy a cseheket korszerű európai színvonalra emelje és megteremtse nemzete és az európaiság összhangját. Masarykról nem alaptalanul hangoztatta egy kortársi visszaemlékezés: „európai kutató, cseh nemzetébresztő”. Joggal írja Dobossy László Két haza között című kitűnő kötetében: „A cseh realisták számára a politika sokkal inkább tudomány volt, mint napjainkban a politológusok »tudománya«.
A tudósi és politikusi mezsgyét Masaryk 1891-ben lépte át, amikor harcostársaival, Kaizllal és Kramáøzsal együtt bejutott a bécsi birodalmi tanácsba. Igaz, itt még a fő politikai szerepet Kaizl játszotta. Bécsi évei, a német kultúrához kapcsolódó kötelékei, akkor még feltétlen monarchiahűsége, Palacký történelmi filozófiájának megvallása („Ha Ausztria nem volna, ki kellene találni”), mérsékelték politikai magatartását. Helytelenítette az ifjú csehek módszereit, túl radikálisnak tartotta őket és ezért a Èas (Idő) című lapban a „közélet megnyugtatását” propagálta. Ezekben az években – és még a századforduló után is – kész együttműködni a kormánnyal, a nemességgel, a klérussal.
A birodalmi tanácsban tagja lesz a választójogi bizottságnak és felszólalásai az iskolareform ügyében, valamint a delegációkban, a szerb–horvát kérdésben figyelmet keltenek a személye iránt. Amikor tájékozódás céljából beutazza Boszniát és Hercegovinát, Kállay Béni kémei figyelik. A konzervatív cseh sajtó és pártja túlzott jelentőséget tulajdonít délszláv kapcsolatainak és bár változatlanul nem ért egyet a cseh liberális kispolgárság radikalizmusával, a politikai dilemmát úgy oldja meg, hogy 1893-ban kivonul a bécsi birodalmi tanácsból.
Szükségét érezte annak, hogy lapalapítással és néhány fontos tanulmány megírásával tisztázza magát nemzete számára a múltból a jelenbe vezető út érdekében. Még 1893-ban Drtinával és Kaizllal együtt megalapítja a Naše doba (Korunk) c. folyóiratot. A nemzeti élet kritikai szemlélete hatotta át e lap cikkeit, amelyek jól szolgálták a nemzeti feladatok tudatosítását. Masaryk tervszerűen készült fel nagy történelmi feladatára és nem véletlen, hogy műveinek a sorában elsőként egy általános problematikát igyekezett tisztátni. A cseh kérdés (Èeská otázka) című munkája, amely 1894-ben jelent meg, Palacký romantikus szemléletű nagy történelmi művével (A cseh nemzet története) állítható egy sorba. Míg Palacký a cseh nép múltjával ismerteti meg olvasóját, addig Masaryk a 19. századvég cseh viszonyait elemzi realista látásmóddal és a közvetlen jövőre törekszik politikai útmutatást nyújtani. Alig egy év múlva, 1895 decemberében befejezi Jan Hus című tanulmányát, amelyben a cseh reformáció történelmi jelentőségét elemezve, a jelen számára értékeli a huszita szellemi-politikai örökséget. És ismét egy év elteltével kiadja az általa nagyra értékelt Karel Havlíèekről írt munkáját a nemzeti újjáébredés céljairól és módozatairól.
Masaryk fenti munkásságát a századforduló éveiben úgy jellemezhetnénk, ahogy azt Kovács Endre összegezi a már említett művében: „Masaryk egyetlen eszmében kívánta összesűríteni azt, amit a cseh történelem értelmének tartott. Hus, Chelèický, Komenský, Dobrovský, Kollár, Palacký műveinek tanulmányozása alapján ezt az eszmét a humanizmusban találta meg.” Masaryk a múltban valóban egyetlen szervesen összefüggő folyamatban látja a szláv és a cseh nemzeti mozgalom kibontakozását a humanitás, a kultúra, a szabadság jegyében. A humanista örökség szerves folytatásának tekinti a saját korában folytatott, az újságírásban és a tudományban kifejtett munkásságát. Nála a cseh történelmi arcképcsarnok a realistákkal zárul, akiknek programja Masaryk szemében a humanizmus betetőzése.
Masaryk cseh történelmi interpretációja, hogy a cseh történelem folyamatossága a humanitásban jelölhető meg és a cseh nép a humanitás népe ugyanúgy elfogadhatatlan, mintha mi azt állítanánk a magyar történelemről, hogy az szakadatlan harc volt a független államiság megvédése, a nemzeti függetlenség érdekében. Ahogy a magyar történelemre nem csupán a különböző idegen hódítók elleni szakadatlan küzdelem jellemző, hanem ennek voltak az ezredév során Fráter Györgyei és Deák Ferencei is, ugyanúgy elmondhatjuk a cseh történelemről, hogy Komenský mellett ott volt a nem humanista Jan Žižka és Prokop Holý, a huszitizmus katonai szárnyának vezérei. A legújabb kornál maradva hadd említsük meg, hogy a humanista Masarykkal szemben, a háború alatti munkatársát és későbbi utódát, Eduard Benešt már sokkal inkább a gátlástalan machiavellizmus jellemezte politikai pályáján.
Fontos kérdés Masaryk eszmerendszerében a szocialistákhoz, a munkásmozgalomhoz való viszonya, nézetei a marxizmusról. Találóan jellemzi Masarykot egyik életrajzírója, amikor azt írja róla, hogy olyan antimarxista, aki számol a marxizmus hatásával. A háború előtti megnyilatkozásait vizsgálva, számos esetben mondta magát szocialistának (főleg a „Szociális kérdés”, a „Humanitás eszményképei” és az „Oroszország és Európa” című munkáiban). Valójában a Webb-házaspár és Shaw szocialista nézeteihez állt közel. Ezért leginkább a Fabianusokhoz sorolható. A 90-es években tagja is lett a Fabianusok bécsi csoportjának.
Masaryk természetesen eredetiben, németül olvasta és tanulmányozta Marx és Engels műveit. Az utóbbinak részben kortársa is volt, hiszen Engels 1892-ben halt meg és Masaryk jól ismerte az Anti-Düringet, A család, állam és magántulajdon eredetét, a Feuerbachot. Ami Marxot illeti, az ő legnagyobb érdemének azt tekinti, hogy nemcsak magyarázni próbálta a világot, hanem meg is változtatni és a tudást a tömegek sajátjává kívánta tenni. Így az embert a történelem döntő tényezőjeként fogta fel. Viszont általánosan jellemző Masarykra, hogy a marxizmust leegyszerűsítve értelmezi és azért bírálja a Tőke szerzőjét, mert mindent a gazdasági viszonyokból magyaráz. A marxi–engelsi dialektika jelentőségét sem ismerte fel a cseh politikus. Viszont nem tagadta az osztályharcot, de a történelem alakításában más tényezőknek is szerepet juttat és arra figyelmeztet, hogy a két alapvető osztály: a burzsoázia és a proletárok között lévő középosztály nem proletárosodik el marxi értelemben, és szerepe sokkal jelentősebb – mindkét osztály szempontjából –, mint azt Marx és Engels feltételezték. Mindent összevetve azonban Masaryk megtanulta a marxizmus klasszikusaitól, hogy korának társadalmát a szociális ellentétek feszítik és – mint 1899-ben írta – „a szociális kérdés nyugtalanságot és elkeseredést, valamint vágyakozást jelent ezrek és milliók részéről”.
Figyelemre méltó, hogy Masaryk az értelmiségről vallott nézeteit államelnök korában is fenntartotta és kijelentette: „…nálunk az értelmiség helyzete a nemzeti újjászületés kora óta egészen sajátos volt. Az értelmiség szellemi vezető lett és jelentős részben politikai is.” Egy másik alkalommal pedig nyomatékkal hangsúlyozta: „…azt az óhajtásomat fejezem ki, hogy …az értelmiségnek a köztársaságban és a nemzetben törvényes küldetése van.” (T. G. Masaryk: Erkölcsi problémák. Bratislava, 1935, 212–215.1.)
A marxizmus mellett Masarykot a század végén a vallás problémája is foglalkoztatta. Mint általában az erkölcs kérdését, úgy a vallásos hitet és a kereszténységet is az aktív cselekvés oldaláról fogta fel. Magatartására jellemző volt, hogy morális kérdésekben hajlandó volt a legmesszebbre menni. Jól példázta ezt a hírhedt Hilsner-ügyben való szereplése. Mint ismeretes: a század végén a klerikális, antiszemita reakció szívesen nyúlt az ún. rituális gyilkosság vádjának fegyveréhez. Nem csupán Magyarországon (a tiszaeszlári per) vagy a cári Oroszországban (a kijevi per), hanem Csehországban is volt ilyen per. Közös forrása ezeknek a pereknek a nép elmaradottságából eredő antiszemitizmus, amely sérelmeinek, nyomorának okozóját a zsidóságban látta. Ilyen vérvádi eljárást indítottak Polna morvaországi községben 1899 tavaszán egy Hilsner Lipót nevű zsidó csavargó ellen. Masaryk hozzáfogott a Hilsner-ügy tanulmányozásához, és amikor meggyőződött a vád valótlanságáról, kiadta híres röpiratát a polnai pörről. Bécsben a birodalmi gyűlésben is felolvasták a röpiratot, és amikor új igazságügy miniszter váltotta fel a régit, aki kész volt új tárgyalás kitűzésére, antiszemita programok robbantak ki Csehországban, s az üldözöttek neve mellett visszhangzik a Masaryk név is. Gyűlölettel kiáltozták, hogy „zsidóbérenc”, aki elárulta a cseh nemzeti függetlenség eszméjét és beállt a zsidók zsoldjába. A sajtóharcban a nagy cseh lapok nem közlik Masaryk cikkeit, mire Bécsben és Berlinben jelenteti meg írásait és cáfolja a vérvád meséjét. Egész Európában ismert lesz a polnai eset.Volt bátorsága még betegen is elmenni a prágai egyetemre az ellene tüntető diákok közé és kijelenteni: „Azért léptem fel a polnai ügyben, mert a klerikális antiszemitizmust nemzeti veszedelemnek tartom.” Évekig tartott a hecckampány ellene és csak a munkásság állt mellette igazán.
Masaryk híre eljutott Budapestre is, ahol a magyar progresszió felfigyelt tevékenységére. „Poligámia és monogámia” című tanulmányát a „Nő és a Társadalom” nevű budapesti folyóirat 1908. évi júliusi és szeptemberi számai jelentették meg. Különösen nagy tekintélyt szerzett a magyar fővárosban antialkoholista tevékenységével és az e téren folytatott tudományos, felvilágosító agitációs munkájával. „Etika és alkoholizmus” című tanulmányát Korányi Emil fordította magyarra. A mintegy egy ív terjedelmű brosúrát Budapesten 1910-ben az Alkoholellenes Egyesületek Országos Ligájának kiadványai sorozatban jelentették meg. – „A mi századunk a természettudományok kora. Az élet feltételeinek tudományos megállapítása után most a feltételek lehető megkönnyítése és elviselhetőbbé tétele a tudomány s a gyakorlati politika legégetőbb gondja.” A fenti megállapításokkal kezdi Masaryk az írását. A továbbiak során az alkoholizmus és az erkölcs közötti összefüggéseket taglalja. A modern etika elítéli az alkoholizmust, mert meggyengíti, eltompítja a felfogóképességet, a gondolkodást, az individuum cselekvőképességét. Masaryk felismeri az alkoholizmus általános társadalmi veszélyességét. Mint írja: „Az alkoholizmus a társadalmi és politikai egyenlőség és szabadság ellensége, az alkoholizmus a demokráciával is ellentétes…, mert az egyik oldalon megvalósul a társadalmi és politikai megkötöttség és rabszolgaság, a másikon a mindeneket leigázni vágyó kizsákmányolás.”
Masaryk magyar kiadványai jó ajánlólevelet jelentettek a cseh tudósnak a budapesti út számára. A Társadalomtudományi Társaság meghívására 1910-ben érkezett Budapestre, hogy ott a Reform Klub vacsoráján közvetlen eszmecsere folytán ismerkedhessen meg a magyar radikális értelmiség egy csoportja a neves cseh politikussal és tudóssal. Nem a politikust, az osztrák birodalmi tanács tagját hívták meg, hanem azt a tudóst, aki közreműködött a Dvùr Králové-i és a Zelená hora-i kéziratok leleplezésében, kiállt a tudományos kutatás szabadsága mellett és a nacionalista-antiszemita ár ellen úszva bátran vállalta a „zsidóbérenc”-ség vádját a polnai vérvád-ügy revíziója érdekében írt röpiratával. A fiatal magyar radikális értelmiség azt a prágai egyetemi tanárt köszöntötte, akinek filozófiai és szociológiai munkássága kiváltotta a magyar progresszív értelmiség tiszteletét és elismerését.
Vámbéry Rusztem visszaemlékezve Masaryk budapesti látogatására, egyik tanulmányában Masarykot a magyar Pulszky Ágostonhoz hasonlítja, aki hazánkban úgyszintén Hume, Comte és Spenzer filozófiájának az ismertetésével végzett hasznos tevékenységet. Vámbéry Masaryk szociológiájáról írt tanulmányában összehasonlítja tudományos tevékenységét a századforduló Magyarországának a Társadalomtudományi Társaság körül csoportosuló tagjaival. Véleménye szerint Somló Bódogékat ugyanaz a pozitivizmus jellemezte, mint a masaryki gondolatkört. Vámbérytől tudhatjuk meg, hogy Masaryknak a történelmi materializmusról írt bírálata (Die philosphischen und soziologischen Grundlagen des Marxizmus) hozta közel a magyar polgári radikális fiatalokat a neves cseh professzorhoz. „Tőle tanultuk meg – írja Vámbéry –, hogyan lehet Marxon át Marx fölé emelkedni. Abban az örök küzdelemben, amely az anyag és a gondolat között folyik, Masaryk a gondolat mellé állt… és az egyénnek, mint a gondolat kifejezőjének méltó helyet követel a társadalomban.” Habár Vámbéry bármennyire is túlértékeli Masaryk tudományos munkásságának jelentőségét, különösen szociológiai tevékenységét, azért ő is megállapítja, hogy Masaryk a szociológia művelői közt nem szerepel mint „rendszeralapító”. Elemzését végül is azzal az érdekes összehasonlítással zárja, hogy miként Mazzini és Kossuth – mindketten a nemzeti eszme európai méretű képviselői – történelmi hivatásuk betetőzését az Egyesült Európai Államokban és a Dunai Konföderációban – tehát nemzetközi (ma így mondhatnánk: szupranacionális, V. K.) eseményekben – találták meg. Masaryk is azt vallotta, hogy „az általános föderalizmus az emberiségnek egyetlen értelmes célja.” (Vámbéry Rusztem: Masaryk szociológiája. Masaryk G. T. élete, működése és hatása. Bratislava, 1930, 59–64.1.)
Vámbéryn kívül Jászi, Károlyi és mások is foglalkoztak – ha csak utalásszerűen is – Masaryk és a korabeli magyar progresszió kapcsolataival; sőt Lukács György is figyelmet szentelt személyének. Ezekben az utalásokban a cseh és a magyar társadalom közötti összehasonlítás alapján azt a végkövetkeztetést olvashatjuk, hogy Masarykék mögött ott állt az erős gazdasági és politikai pozíciókban lévő cseh polgárság, valamint a polgári értelmiség, akik magukévá tették az ifjú csehek nemzeti törekvéseit. Míg Magyarországon Jászi Oszkár és csoportja a magyar polgárság gyengesége következtében nem támaszkodhatott ilyen társadalmi bázisra. Politikai erővé a függetlenségi 48-as párt balszárnya, a Károlyi-párt csak egy vesztes háború után válhatott. Maga Károlyi írja önkritikusan visszaemlékezésében, hogy nekik nem volt meg az a politikai vonaluk és éleslátásuk, amely Masarykot a háború kitörése után külföldre vezette és a cseh nemzeti ellenállás vezetőjévé tette.
Masaryk budapesti útját megelőzően már évek óta kapcsolatot tartott a fiatal szlovák értelmiség Prágában tanuló csoportjával, akik közvetlenül tájékoztatták őt a magyarországi helyzetről és a szlovákság problémáiról. Masarykot tekintik szellemi vezérüknek. Õk alapítják meg a Hlas (Hang) című folyóiratot, és később jelentős szerepet játszanak a csehszlovák egység létrehozásában. Õk is meghívják maguk közé Masarykot, aki az 1911-ben a szlovák értelmiség előtt tartott előadásában a csehszlovák kölcsönösséget hirdette. Ez az ún. hlasista értelmiség nyíltan csehbarát és magyarellenes programjával céltudatosan küzd Masaryk oldalán a két nyelvrokon nép közös hazája megteremtéséért.
A huszadik század elején természetesen minderről még nem esik szó. Masaryk koncepciójában egy olyan, a Palacký-hagyaték szellemében demokratikus alapokra helyezett Monarchia szerepel, ahol a többségi szláv népeknek – és elsősorban a cseheknek – kell megszerezniük az irányítást. Ennek érdekében igyekszik Masaryk befolyásolni a bécsi külpolitikát. Terveiben úgy kívánná megerősíteni a Monarchia nemzetközi pozícióit, hogy a császári Németország és a cári Oroszország felől fenyegető nyomást egy erőteljes angol orientációval ellensúlyozná. Szándéka ekkor teljesen megegyezik az angol nagytőke érdekeivel és a brit kölpolitika törekvéseivel. A Forein Office és a vezető angol publicisták Masaryk személyét alkalmasnak látják e tervek megvalósítására. Wickham Steed és Seton Watson (írói neve Scotus Viator) angol újságírók és az amerikai Charles Crane (Wilson személyes ismerőse!) nyitják meg Masaryk számára a kaput az angol és amerikai lapokhoz, egyesületekhez, sőt a kormányaikhoz is.
A Monarchián belüli és egyben nemzetközi kapcsolatait is megerősíti, hogy 1907-ben Masaryk fellép a választásokon és Drtinával együtt győzelmet aratva a cseh realizmus programjával, ismét tagja lehet a bécsi parlamentnek. Neve a zágrábi és a bécsi perekkel a nemzetközi érdeklődés előterébe kerül. Mindkét ügynek akadt magyar vonatkozása is. Zágrábban 1909-ben hazaárulással vádoltak 53 horvát értelmiségit és parasztot. Kiderült, hogy magyar ágensek okiratot hamisítottak a terhükre. A kivégzés veszélye fenyegette őket. Korábbi jó délszláv kapcsolataira való tekintettel kérték Masarykot, menjen el Zágrábba. Nem térhetett ki a felkérés elől, leutazott, jelen volt a pernél, és jelentése alapján a birodalmi tanács megsemmisítette az ítéletet. A másik botrány a Friedjung-ügy volt. Ez a neves osztrák történész hamis okmányokat hozott nyilvánosságra, amellyel az Ausztria-ellenes szerb üzelmeket akarta bizonyítani. Csakhamar kiderült, hogy az okmányok hamisak. Supilo horvát képviselő elárulta Masaryknak, hogy a hamisítás mögött Aerenthal külügyminiszter és Forgách követ ügynökei állnak. Masaryk bebizonyította a hamisítást. E két ügyben játszott pozitív szerepével Masaryk rendkívül nagy tekintélyt szerzett a délszláv politikai körökben, akik az első világháború és a Párizs-környéki békék időszakában az új állam, Csehszlovákia számára előnyösen viszonozták ezt az „igazság bajnokának”.
A világháború kitörése előtt – hangsúlyozzuk – Masaryk koncepciójában fel sem merült az Ausztriától való elszakadás gondolata. Sőt: nemcsak külpolitikailag, hanem belpolitikai téren is a Monarchia megszilárdítását óhajtotta. Híve volt az Angliával és Franciaországgal kiépítendő együttműködésnek és a birodalom demokratikus átalakításának, polgári reformokat kívánva. A háború kitörése után, mielőtt emigrált, szükségesnek tartotta, hogy még egy kísérletet tegyen az osztrák hivatalos köröknél a cseh autonómia kiharcolása érdekében. Miután meggyőződött arról, hogy a háborús „győzelmektől” megkótyagosodott bécsi szoldateszkától semmi jót nem várhat népe számára, csak akkor szánta el magát a „Pereat Austria et fiat justicia!” (Pusztuljon Ausztria és győzzön az igazság!) kimondására.
„Az a program, amelyet Masaryk egy rotterdami szállodában fejtett ki előttem egy titkos megbeszélésen 1914 októberében – írja Seton Watson e sorsdöntő találkozóról –, 1918 októberében csaknem az utolsó szaváig megvalósult…” Ugyancsak e skót publicista állapítja meg Masarykról, hogy „nincs még egy hasonló felelősségű államférfi Európában, aki olyan széleskörűen és világosan meghatározta az általános politikát, nemcsak a csehet, hanem az európait is.”
Tehát Masaryk 1914 őszén már kész tervekkel utazott ki Hollandiába, amelynek lényege: Ausztria-Magyarország szétzúzása és Közép-Európa átalakítása. Seton Watson Masaryk emlékiratát eljuttatta a szövetséges kormányok londoni képviseleteihez és ezzel megindult a cseh emigráció gépezete. Régi és új barátait mozgósítva, Masaryk Olasz-országba utazott és folytatott fontos tárgyalásokat, majd onnan Genfbe ment. Nyugat-európai utazásait az osztrák konzul tudtával, legálisan, szabályos útlevéllel tette meg. Szinte hihetetlenül hangzik, hogy a Habsburg Birodalom parlamentjének egyik képviselője a hatóságok tudtával utazgat az európai államokban, szövi a szálakat az ellenséges diplomáciával a Monarchia feloszlatásáról, és a korabeli osztrák kémszolgálat és elhárítás erről mit sem tudott!
Masaryk emlékirata – amely alapját képezte a Csehszlovákia létrehozásáért folytatott harcnak – koncepciójában egyesítette az államjogi, a történelmi és a természetjogi elveket, vagyis nem tartotta magát a Cseh Királyság történelmi határaihoz. A „természetjog” alapján Észak-Magyarországot – Szlovákiát – is hozzá kívánta csatolni az új államalakulathoz. A cseh emigráció későbbi tervei is ragaszkodtak az ún. Szlovákia Csehországhoz csatolásához, és a háború végén – Masaryk amerikai tárgyalásainak eredményeképpen – bejelentették igényeiket Kárpátaljára is.
A négy háborús évet Masaryk – különböző anyagi források (főleg amerikai csehek és szlovákok adakozásai, előadás-honoráriumok stb.) felhasználásával – Európa, Ázsia, Amerika egyes városaiban élte végig. 1914 decemberétől 1915 januárjáig Rómában, utána szeptemberig Genfben, 1915 szeptembere és 1917 májusa között Párizsban és Londonban, majd 1917 májusa és 1918. április 1-je között Péterváron, Moszkvában, Kijevben és Vladivosztokban tartózkodott. Az amerikai fővárosból 1918 decemberében érkezett haza, tehát már a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után. A cseh államférfi ezt a hatalmas és fárasztó útiprogramját – amely tele volt izgalmas tárgyalásokkal, fontos diplomáciai-politikai megbeszélésekkel, propaganda-előadásokkal – 64 és 68 éves korában bonyolítottak le. Legközelebbi munkatársa Beneš lett, aki fiatalos hévvel és rendkívüli szívóssággal vetette bele magát a munkába. A szervezéstől a konspirációig nem ismert fáradtságot és nem válogatott az eszközökben sem. Párizs jutott Benešnek, ahol a triumvirátus harmadik tagjával, a szlovák Milan Rastislav Štefánikkal dolgozott együtt. Masarykék fáradhatatlan tevékenységének kellő nyomatékot adott a főleg cseh hadifoglyokból szervezett, a háború végén mintegy 90 ezer főre becsülhető oroszországi légió, amelynek az orosz forradalom elleni, ellenforradalmi fellépését az antanthatalmak örömmel üdvözölték. Ez a légió 1917. március 20-án kikiáltotta az önálló Csehszlovákiát és a párizsi Cseh Nemzeti Tanácsot fogadta el ideiglenes kormánynak.
Masaryk – akit politikai híre még a világháború előtt megelőzött a nyugati országokban – az antanthatalmak vezető államférfiait sok fontos kérdésben képes volt befolyásolni. Jászi Oszkár – akinek nézetei a kis nemzetek problémáinak megoldásáról sok tekintetben eltértek Masarykétól – hitelt érdemlően állapította meg, hogy „Wilson elnök politikájára, ezen politika irányelveire, sőt részleteire talán senkinek nem volt akkora befolyása, mint Masaryk elnöknek.” (Jászi Oszkár: Masaryk elnök tanításai. Masaryk G. T. élete, működése és hatása. Bratislava, 1930, 76.1.)
Az első világháborúban kialakított koncepcióját a legkiérleltebben és a legátfogóbban „Az új Európa” c. írásában fejtette ki. (Nová Europa. Stanovisko slovanské. Praha, 1920.) Írásának egy része először az oroszországi Èeskoslovenský dìlníkben jelent meg folytatásokban 1918. április 16-tól, majd 1918 októberében angol és francia nyelvű kiadvány készült belőle. Okfejtésének egyik vezérfonala, hogy igazolja a kisállamok létjogosultságát, illetve új kisállamok megalakításának szükségességét. Úgy vélekedett, hogy a kis nemzetekre a főveszélyt a német imperializmus, a pángermanizmus jelenti. Míg Közép- és Kelet-Európában e kis nemzeteknek az Osztrák–Magyar Monarchia és az európai Törökország áll útjukban, amelyek befolyásolható szövetségesei Németországnak. Ezért kell e soknemzetiségű államokat felszámolni.
Véleménye szerint a nemzeti államok kialakításánál relatív igazságosságra kell törekedni, ami annak az elvnek az érvényesítését jelenti, hogy minél kevesebb legyen a kisebbség létszáma, de ugyanakkor biztosítani kell számukra a polgári (ma úgy mondhatnánk: emberi, V. K.) jogokat. Figyelemre méltó Masaryknak az az elgondolása, hogy a határok megállapítása egyes esetekben csak ideiglenes és átmeneti rendszabály lesz. Ha a népek „megnyugodtak”, akkor majd izgalom nélkül és objektív megfontolások alapján lehet megvalósítani a néprajzi és kisebbségi határok kiigazítását. Szerinte egyébként az új Európában olyan szabad kisebbségek lesznek, amelyek nagy szerepet fognak játszani Európa megszervezésében s feladatuk lesz az „igazi nemzetköziség” kifejlődését szorgalmazni. Masaryk új Európája ellene volt a kisebbségi kérdés áttelepítés útján történő megoldásának. A legközvetlenebb munkatársa, Beneš viszont egy negyedszázad múltán – mint ismeretes – éppen ellenkezőleg járt el, amikor nemcsak a német kisebbség millióit telepítette ki az országból, hanem így szerette volna megoldani a magyarkérdést is.
Az első világháború után a békeszerződések rendelkezései alapján, valamint a Népszövetség gyakorlatában megvalósult az a Masaryk által felvetett követelmény, hogy a kisebbségi kérdést ne tekintsék belügynek. Létrehozták a Masaryk követelte döntőbíróságot, a nagyhatalmak a békeszerződésbe foglalták a kisebbség védelmére vonatkozó rendelkezéseket, valamint kis szövetségeseikkel kisebbségvédelmi szerződést kötöttek. Így Ausztria és Csehszlovákia, Németország és Lengyelország, valamint Csehszlovákia és Lengyelország. Minden úgy festett, mintha tökéletes lenne a kisebbségvédelem nemzetközi garanciája. A valóságban azonban kiderült, hogy a kisebbségi sérelmek nem oldódtak fel, mert a nemzetközi fórumok nem voltak képesek a problémák békés rendezésére. Masaryk ezt meg is írta egyik feljegyzésében, amit a nemzetgyűlésnek küldött, hogy „a párizsi béke nem szervezte meg Európát pontosan a nemzetiségi elv alapján”. És későbbi politikai gondolataiban kifejtette a nyelvkérdésről vallott alábbi nézeteit: „A nyelv igen lényeges része a nemzetiségnek, de …a modern állam, a demokratikus állam szempontjából a nyelvnek főképpen adminisztrációs jelentősége van. Mi helyesen fogjuk megoldani a nyelvi és kisebbségi problémát, ha a nyelvi kérdés nem lesz, mint Ausztria-Magyarországon volt, elsősorban politikai kérdés, hanem adminisztrációs kérdéssé válik.” A valóságban csakugyan kiderült, hogy a nemzetközi fórumok nem voltak képesek a problémák békés megoldására. Akkor azonban még Masaryk nem gondolhatta, hogy a nácizmus előretörésével a náci Németország csak eszközként használta fel a kisebbségi sérelmeket egész Európát leigázó tervei érdekében. És szövetségesei nem különbül.
Erre éppen a legjellemzőbb példa a müncheni politika kikényszerítése Csehszlovákiával szemben. Ekkor már nem érvényesültek Masaryk magasztos elvei. És az utódállamok: Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia politikai elitje önző és nacionalista politikájukkal arra törekedtek, hogy a békeszerződésekben nekik juttatott területeket megtarthassák, miközben a politikai és a kulturális elnyomás különböző eszközeit alkalmazták nemzetiségiekkel szemben. Természetesen beleértve a több mint három és fél milliónyi magyarságot is.
* * *
Amikor a tudós és államférfi Masaryk négy és fél éves külföldön folytatott küzdelmei után 1918 decemberében visszatért hazájába, diadalmasan vonulhatott be a prágai várba, mint Közép-Európa új államának, a Csehszlovák Köztársaságnak az elnöke. Közel két évtizedig töltötte be ezt a magas tisztséget és államvezetésében a leggyakrabban emlegetett eszme a humanizmus és a demokrácia voltak. Nem kétséges, hogy olyan kiemelkedő egyéniség, mint Masaryk, rányomta a bélyegét országára. Habár élete utolsó éveiben az agg államférfi meglehetősen elszigetelődött a külvilágtól. Egyénisége elnöksége alatt áthatotta a köztársaság minden népét és társadalmi osztályát, a masaryki politika mégsem érvényesülhetett maradéktalanul. Ennek legfőbb okát abban lelhetjük, hogy a kiépült és centralizált csehszlovák államapparátus és társadalmi-politikai struktúra sokkal inkább a beneši elképzelések akarata és hatalma alapján jött létre. Végigtekintve Masaryk elnök országlásán, elsősorban azt kívánjuk vizsgálni: hogyan érvényesült nemzetiségi politikája a magyarokkal szemben. Ennek a képnek a felvázolásához azonban mindenekelőtt ismernünk kell Masaryk magyarságszemléletét.
Masaryk felfogása a magyar történelemről és Magyarország szerepéről a háború évei alatt már nem a tudósé, hanem a politikusé volt. Ekkor és a békekötést követően cikkeiben, tanulmányaiban és más megnyilatkozásaiban a magyarkérdést kizárólag a csehszlovák államalapítás szemszögéből ítélte meg. Pl. Csehszlovákiáról kijelentette, hogy az „a régi cseh (nagymorva) állam felújítása; ugyanis szerinte eredetileg a csehek és a szlovákok egységet alkottak, de a magyarok Pannonia meghódításával a szlovákokat uralmuk alá vonták. A csehek és a szlovákok egy nép és egy nyelvük van.” (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés. Bratislava, 1935, 138. l.) Főleg Az új Európa című munkájában foglalkozik részletesebben a magyar történelem cseh és szlovák vonatkozásaival. A csehszlovák állam jelentőségét méltatva, kiemeli Csehország és Szlovákia központi fekvését Európa centrumában, amellyel gátat vet a pángermán imperializmusnak. Történelmi visszapillantásában 1526-ig nyúl vissza, „amikor Csehország personálúnióba lépett Ausztriával és Magyarországgal”. Erről az időszakról sajátosan úgy vélekedik, hogy „tulajdonképpen csak Szlovákia maradt szabad és így ő szerepelt az unióban.” A történelmi Magyarországnak török alóli felszabadulására – Masaryk szerint – „csak Csehország és Ausztria együttes erőfeszítéseivel” kerülhetett sor.
A magyar 48-cal és Magyarország újkori szerepével kapcsolatban így vélekedik: „Mind a mai napig a magyarok az 1848-i politikai forradalomból és különösen Kossuth nevéből élnek; és mégis már akkor is elnyomták a magyarok az ország más népeit.” Majd Cavour-t idézi Masaryk, aki szerint „a magyarok küzdenek a saját szabadságukért, de nem engedik érvényesülni a más szabadságát.”
Amikor Masaryk a fenti formában és korlátokkal ismeri el a magyarság szabadságszeretetét, ugyanakkor „igen arisztokratikus nép”-nek jelenti a magyart – nagyszámú nemeseire való tekintettel és a dualizmus alatti kormányzati rendszert „oligarchikus abszolutizmusnak” mondja. Sommásan elmarasztalja a kiegyezés korának Magyarországát, nem veszi figyelembe, hogy Eötvös és Deák nemzedéke lerakta – és bizonyos mértékben az egész Monarchiában előmozdította – a parlamentáris rendszer alapjait. Masaryk elfogultsága a magyar uralkodó osztályokkal szemben olyan fokú volt, hogy nem méltatta figyelemre azt az államrendszert, amelynek törvényesen és intézményesen rögzített uralkodó eszméje modernizálta a hatalmi apparátust Magyarországon. Masaryk későbbi nyugat-európai szövetségesei akkor úgy vélekedtek Magyarországról, hogy Európa ennek az országnak a keleti határainál végződik.
Az is tény viszont, hogy a dualista korszak későbbi évtizedeiben, a századforduló táján – amikor egyre-másra jelennek meg Masaryk történetfilozófiai művei – Magyar-országon az „egységes magyar politikai nemzet” fikciója, a magyar nemzeti hegemónia nagymértékben csorbította a liberalizmust és fékezte az Ausztriával szembeni „függetlenségi” törekvéseket. A Monarchia utolsó évtizedeiben nem csupán a magyar politikai vezetőréteg, hanem a függetlenségi ellenzék is úgy vélte, hogy a nemzetiségi veszély ellensúlyozására csak egy megoldás kínálkozik: a feltétlen ragaszkodás a Habsburg-monarchiához, behódolás a királyi hatalomnak. Mindebből a magyar belpolitikában a néptömegek politikai követeléseivel (általános és titkos választójog) szembeni határozott fellépés, a nemzetiségek politikai és kulturális igényeinek a semmibevétele következett. Masaryk politikai fellépése idején már nem az Eötvös–Deák-féle Magyarországgal, hanem a két Tisza uralmi viszonyaival találkozott. Ezért természetes, hogy miközben az uralkodó nemzet nacionalizmusa nagyra növelte a nemzetiségek nacionalizmusát, Masaryk a szlovák és más nemzetiségek politikai csoportjait támogatta a magyar kormányzat elleni harcukban.
Felvetődik a kérdés: miért nem alakult ki a bécsi centralizmus ellen küzdő demokratikus erők – beleértve Masarykékat is – összmonarchiai összefogása a Monarchia átépítése érdekében? A Monarchián belül működő szeparatista erők, valamint a baloldal egysége nem kedvezett ilyen közös front szerveződésének. Ezekben a döntő években sem a szocialisták internacionalizmusa és egységes fellépése nem jött létre, sem a polgári baloldalé. A polgári radikalizmus egységes frontjáról nem is beszélve. A demokrácia gyengesége különösen a Lajtán innen, Magyarországon volt szembetűnő. Habár olyan progresszív szervezet, mint a Társadalomtudományi Társaság, felfigyelt a cseh polgári értelmiség tevékenységére, és – mint említettük – közülük éppen Masarykot Budapestre hívta, sőt két előadását nyomtatásban is megjelentette, szervezett kapcsolat nem jött létre a magyar és a cseh polgári értelmiség legjobbjai között. Amikor viszont a háború kiélezte a magyar és nem magyar népek, nemzetiségek közti ellentéteket, a magyar progresszió – beleértve Károlyi Mihályt is – csak illúziókat kergetett, amikor a wilsoni pontokra és a demokratizmusra hivatkozott. Még Masaryk is azok közé a politikusok közé tartozott, aki a győztesek nyelvén beszélt a legyőzöttekkel.
Masaryk a magyar nacionalizmus és nemzetiségi elnyomás elleni harcáról a háború utáni években leplezetlenül kijelentette: „Ezt a veszedelmet felismerték a franciák, angolok és amerikaiak, és őszintén bevallom, külföldi munkámnak nagy részét az tette, hogy ezt a kérdést az entente népeivel megértessem. Nagy részem van ennek a politikának a megbélyegzésében. Ez azonban nemcsak emberi jogom, hanem emberi kötelességem is volt.” (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés. Bratislava, 1935, 1921. 1.)
A politikai, diplomáciai csatákban teljes győzelmet aratott Masaryk éppen akkor tért haza Prágába és látott hozzá államfői teendőihez, amikor az egykori eszmetársait is magában foglaló magyar polgári demokratikus rendszer súlyos válságát élte. Károlyi, Jászi és társai azonban nem csupán a wilsonizmusban csalódtak, hanem a tegnapi elvbarát Masarykban is, aki semmiféle erkölcsi vagy politikai segítséget nem nyújtott a súlyos bel- és külpolitikai bajokkal küzdő Károlyi-rezsimnek. Viszont egy csapásra megváltozott a helyzet Prágában, amikor 1919 tavaszán a tanácshatalom, a magyar proletariátus ragadta magához a hatalmat Magyarországon. Masaryk ugyan – a forradalmasodó cseh munkásságra való tekintettel – 1919. április 3-án nyilvánosan biztosította a szocialista vezetőket, hogy szó sem lehet a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervencióban való részvételről, közben a prágai hadügyminisztérium antant tisztek irányításával titokban dolgozott a támadás előkészítésén. A cseh polgári sajtó pedig a magyar fegyveres támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt az intervenció érdekében. Ismeretes, hogy erre az intervencióra csakhamar sor került, és jellemző a cseh burzsoázia étvágyára, hogy Salgótartjánon kívül Vác és Miskolc Csehszlovákiához történő elcsatolását is tervezte. Egy 1954-ben publikált titkos cseh okmány szerint maga Masaryk így fogalmazta meg a Magyar Tanácsköztársasággal szembeni nagyratörő céljait:
1. Elfoglaljuk a dunántúli területek ránk nézve fontos körzeteit…
2. Az Ipolytól kezdve a Duna mentén egészen Vácig és innen egyenes vonalban a demarkációs vonalig.
3. Elfoglaljuk Budapestet, és kényszerítjük a magyarokat, hogy minden kárt és költséget fizessenek meg. Előlegképpen mozdonyokat, vagonokat, a dunai flottillát és hadianyagot veszünk el tőlük. Ezeket a terveket természetesen jóváhagyatnánk az antanttal… (Okmányok T. G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról. Bratislava, 1954, 50–53. l.)
Más kérdés, hogy az antant által is támogatott cseh imperialista mohóság terveit csírájában meghiúsította a Magyar Vörös Hadsereg, amely a diadalmas északi hadjáratban Bártfáig űzte a csehszlovák ellenforradalmi csapatokat.
A trianoni békeszerződés megkötése utáni években – a fentiek ellenére – mégis csak Masaryk volt az, aki békülékeny hangnemet igyekezett megütni Magyarország és a Csehszlovákiához csatolt magyar kisebbség felé. „Nemcsak megértem a magyarokat – jelentette ki –, hanem együtt is érzek velük. Teljesen érthető, hogy fáj – igen, ismétlem, hogy fáj nekik –, hogy történelmi nevezetességű ezeréves hazájuk összeomlott. Ezen azonban nem lehet változtatni. A magyaroknak bele kell nyugodniok. A mai helyzethez kell alkalmazkodniok, ha ebben az államban akarnak élni. (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés. I. m. 195. l.)
Masaryk úgy vélte, ha a magyarok elvetik a régi, Szent István-i állameszmét és elfogadják a status quót, akkor könnyen kiegyezhet velük. Jól ismerve a régi Monarchia gazdasági egységét, azonban kijelentette: „az ezeréves együttélés nyomait sem lehet egyszerűen eltörölni”. (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés. I. m. 193. l.) Ugyanakkor a csehszlovák–magyar határokról és a nemzetiségi kérdésről egymásnak ellentmondó álláspontot képviselt. „Elismerem a nemzetiségi elvet és az önrendelkezés jogát; de az adott közigazgatási viszonyok mellett a nemzetek keveredése révén adott határaink vannak…” – jelentette ki. Majd néhány sorral lejjebb így fogalmaz a nemzetiségi kérdésről szóló – többször idézett – munkájában: „Amennyiben közös határaink vannak százados ellenségeinkkel… kötelességünk a tartós béke érdekében, hogy amennyire csak lehet, nekik kedvezőtlen stratégiai határaik legyenek.” (I. m. 179. l.) Az önrendelkezési elv hangoztatása egyfelől, majd a stratégiai határok nyílt megvallása másfelől a „százados ellenséggel” szemben, békésen megfér Masaryk koncepciójában.
A stratégiainak minősített csehszlovák államhatárok védelmében furcsa módon még a magyar nemzetiség érdekeinek is tekintette elcsatolásukat az anyaországtól. Úgy vélte, hogy a magyar kisebbség kulturálisan nyert a „prevrat”-tal, az államfordulattal. Szerinte ugyanis a kisebbségi helyzet „nagyobb aktivitásra vezet és a más környezetben, a más kultúrájával való érintkezés az életet gazdagabbá teszi”. Feltevésének megerősítését látja Móricz Zsigmond nyilatkozatában, aki a köztársaságban tett látogatása után azt írta, hogy Csehszlovákiában „újarcú magyarokat talált: szociálisan és kultúrában európai magyarokat”. (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés, I. m. 190. l.)
Masaryk koncepciójában a legteljesebb mértékben összefért az imperialista békék révén létrejött, sok helyütt általa is stratégiainak minősített határok védelme az anyanyelvről és a nemzetiségi jogokról vallott humanista, demokratikus megfogalmazásokkal. Ma is időszerű megállapításai közül idézhetjük például, amit a nyelvről szólva így fejezett ki: „Egy nemzetnek nyelvétől való megfosztását a lelketlen materializmus és a politikai mechanizmus barbárságának tartom.” (A nemzetiségi kérdésről. I. m. 61.l.)
Talán a legidőtállóbb és manapság is aktuális intelemként hat ez a masaryki megállapítás: „A többségben lévő népnek a feladata olyan államban, hol nemzeti kisebbségek vannak, a kisebbségi helyzetét magával a többséggel szemben és annak helyzetét az államban megértéssel rendezi. Nem szabad arra várni, hogy mit akarnak a kisebbségek, mit követelnek, mit kívánnak. Az engedményeket nem szabad megszabni, hogy milyen hangosan követeli a kisebbség az előnyöket.” (Uo.)
Majd annak érdekében, hogy Csehszlovákiában kialakulhasson a nemzetiségi kérdés rendezésének példamutató európai modellje, ezt javasolja: „Alaposabban kellene tanulmányoznunk, hogy miképpen oldották meg a nemzetiségi kérdést máshol, mint például Svájcban, Belgiumban stb. Abban reménykedik, hogy „idővel sikerülni fog a nemzetiségi kérdés rendezésének sajátos csehszlovák módját megteremteni”.
A fentiekben csak nagyon szemelvényesen ismertettem Masaryknak a nemzetiségi kérdésről vallott nézeteit. Minderről bőven és sokszor volt alkalma nyilatkozni. Magyar küldöttségek, külföldi személyiségek prágai elnöki audienciái, valamint az államelnök 1921-ben és 1930-ban tett szlovákiai és kárpátaljai látogatásai alkalmával került sor ezekre a megnyilatkozásokra. Nem lehet elvitatni azok demokratikus, humanista tartalmát, de azt is látnunk kell, hogy az államelnök Masaryk jól megfontolt taktikai okokból igyekezett leszerelni magasztos megfogalmazásaival a sokszor ellenzéki és kritikai hangot is megütő nemzetiségi képviselőket.
* * *
A humanizmus és a demokrácia soha sem volt taktikai kérdés Masaryk gyakorlati politikájában. Mint ahogy azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a nemzetiségi kérdést illetően nem csupán magasztos elveket hangoztatott, hanem Közép- és Délkelet-Európa régiójában egyedülálló tettekre is hajlandónak mutatkozott. Ennek legszebb példája a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság – közismert néven Masaryk Akadémia – megállapítása, amelynek története és jelentősége külön fejezetbe kívánkozik.
Ennek az országos jelentőségű eseménynek az előzményei visszanyúlnak a sarlós fiatalok küldöttségének elnöki audienciájához. Balogh Edgár írja la a Hétpróba című önéletrajzában, hogy miután Scherer Lajos tanárt, A Mi Lapunk című ifjúsági lap szerkesztőjét állásából felfüggesztették, a sarlósok elhatározták: a köztársaság elnökéhez fordulnak panaszaikkal, hiszen a losonci magyar gimnázium tanárának üldözése a sarlósok lapjának létét fenyegette. Balogh Edgárék – túl a Scherer-ügyön – az alkalmat arra is felhasználták, hogy elmondják véleményüket a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és kifejtsék nézeteiket a jövő feladatairól. De nem hittek abban, hogy Masaryk hajlandó fogadni a magyar fiatalok küldöttségét, ezért meglepte őket az elnöki iroda értesítése: a köztársaság elnöke 1930. január 17-én délelőtt 11 órakor várja a Sarló delegációját. Balogh Edgár két diáktársával: a később Magyarországra áttelepült Boross Zoltánnal és az amerikai állampolgárrá vált Terebessy Jánossal együtt jelent meg a prágai várban. Az elnök úgy fogadta őket mint az egész magyarság ügyének képviselőit. A Scherer-memorandum átnyújtása után Balogh Edgár felolvasta szlovák nyelvű köszöntőjét, amelyben kifejtette a köztársaság első emberének, hogy az ő nemzedékének alkotó szakasza után valami újnak kell következnie, ami feloldja a jelen egyre kínzóbb gazdasági és társadalmi ellentmondásait. Tolmácsolta a magyar fiatalok elvi álláspontját a teljes nemzeti-nemzetiségi egyenjogúság érvényesítésének szükségességéről és tájékoztatta az elnököt arról, hogy tervbe vettek egy kisebbségi felmérést a magyar lakosság napi erejének pontos feltérképezése érdekében, valamint tudományos téren egy kisebbségi akadémia felállítását, és egy Kelet-Európai Intézet megszervezését, „amely nem parcellázható szét országhatárok szerint”.
Az elnök meghallgatta Balogh Edgár előadását és először németül szólt hozzájuk: „Ja, ha es war schön dieses Magyarország, aber Sie haben recht, wen Sie jetzt, Ihre Lebensform neu aufzubauen trachten…” (Igen, igen, szép volt ez a Magyarország, de önöknek igazuk van, amikor most egy új életforma felépítésére törekszenek…) Majd arra bátorította őket, hogy a magyar fiatalság csak törjön előre a hazai egyetemeken és az új keretek között is juttassa diadalra a maga kulturális haladását, a magyar nép tudományos szolgálatát.
A Scherer-üggyel kapcsolatban az elnök intézkedésének megfelelően visszakapta állását. Amikor átadták neki A Mi Lapunk pirosba kötött 1929-es évfolyamát, Masaryk megszólalt: „Igen, ez a losonci tanár lapja”. Amikor pedig az elnök azt kérdezte tőlük, hogy más hibát nem észleltek-e, mint a Scherer-ügy, a küldöttség tagjai felbátorodva felsorolták egyéb sérelmeiket: a Slovenská Liga erőszakos szlovákosító politikáját, a színtiszta magyar Csallóközbe és általában a magyar etnikumba erőszakolt cseh legionárius és szlovák településeket, az állampolgárságuktól megfosztott ezrek sorsát, a nemzetiségek elleni uszítást stb. Mialatt panaszolták kisebbségi fájdalmaikat, egy magasrangú tiszt lépett az elnöki fogadószobába, hogy az idő múlására figyelmeztesse a magyar fiatalokat, de az elnök – közéjük felejtkezve – erélyes mozdulattal kiküldte az ezredest. Háromnegyed óra elteltével ért véget a kihallgatás, és búcsúzáskor Boross Zoltán még megkérdezte Masaryktól: mit üzen a kisebbségi magyar ifjúságnak. Masaryk felkapva az asztalról a neki hozott magyar lapokat, ennyit mondott: „Én soha nem leszek Önök, magyarok ellen!”
Így ért véget Balogh Edgárék kihallgatása a Csehszlovák Köztársaság elnökénél. Az üzenet és az elnöki intézkedés, amelynek következtében Scherer Lajos visszakapta állását, a sarlósok nagy erkölcsi-politikai sikerét jelentette. A látogatásról Boross Zoltán írt nagy cikket a pozsonyi Híradó 1930. február 1-jei számában, beszámolva a történtekről, kitérve a Slovenská Politika c. napilap soviniszta támadásaira. Az esemény híre Magyarországra is eljutott és jellemző a hírhedt szélsőjobboldali Milotay Istvánra, aki a Magyarország hasábjain a tényeket meghamisító módon eme címmel jelent meg: „Masaryk segíti a bolsevista felvidéki Sarlósokat”. (1931. szeptember 6.)
Alig fél évvel a hradzsini fogadás után Masaryk köztársasági elnök és kísérete meglátogatta Közép- és Dél-Szlovákiát. Szeptember 12-én felkereste Alsósztregován Madách Imre sírját és nem várt gesztussal koszorút helyezett el rajta, szalagján a következő felirattal: „Az ember tragédiája szerzőjének T. G. Masaryk”. A meglepetés csak fokozódott, amikor az elnök szép magyar nyelvű beszédében méltatta Madáchot és nagy művét. Másnap Losoncon Kövy Árpád református lelkésznek, a magyar kulturális egyesületek szónokának beszéde után olyan kijelentést tett Masaryk, amivel valósággal lázba hozta a magyar közvéleményt. Az elnök magyarul válaszolt a 18 tagú kulturális delegációnak és – többek között – a következőket mondotta: „Hogy a kultúra iránt érzett őszinte tiszteletemet tettekkel is bizonyítsam, elhatároztam, hogy a nyolcvanadik születésnapom alkalmából létesített alapból egy magyar tudományos, irodalmi és képzőművészeti társulat céljaira megfelelő összeget juttatok.” Kijelentése még a közvetlen környezetét is meglepte. A cseh, szlovák és a magyar sajtó – mind nagy elismeréssel számoltak be az elnök bejelentéséről. Csupán egyetlen disszonáns hang, a szélsőségesen nacionalista Hlinka-párti Slovák jegyezte meg keserű féltékenységgel: „Masaryk elnök a magyaroknak tudományos és művészeti akadémiát alapít, amely még a szlovákoknak sincs.”
A Masaryk Akadémia létrehozását az az egymillió koronás ajándék tette lehetővé, amelyet az elnök 1931 január végén a húszmilliós jubileumi ajándékból (80. születésnapja alkalmából) a csehszlovákiai magyar kisebbségnek kulturális célokra juttatott. Az elnöki alapítvány híre az egész magyar kisebbség körében lelkesült visszhangra talált. Írók, tudományos dolgozók, művészek és diákok annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy az alapítvány felhasználása és gyümölcsöztetése szigorúan objektív módon, a pártpolitikai érdekek kikapcsolásával történik. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság – közkeletű néven a Masaryk Akadémia – a pozsonyi Prímáspalota tükörtermében 1931. november 8-án ünnepélyes külsőségek között alakult meg. A Társaság tagjai magyar nyelvű emlékiratban köszönték meg a köztársaság elnökének a nemes ajándékot. A díszközgyűlést dr. Orbán Gábor tanár, a Társaság elnöke nyitotta meg. Székfoglaló beszédét követően Ivan Dérer iskolaügyi miniszter emelkedett szólásra és magyar nyelvű beszédében méltatta a Társaság megalakulásának jelentőségét: „úgy az itteni magyarság, mint a Csehszlovák Köztársaság szempontjából”.
Az ünnepi közgyűlésre ugyan a Masaryk Akadémia előkészítő bizottsága több magyarországi kulturális intézményt és személyiséget meghívott, de senki nem jött el. Egyesek azonban – mint a Kisfaludy Társaság, a Magyar Írók Egyesülete, a Magyar Nyelvőr szerkesztősége, a szegedi egyetem rektora, valamint a losonci emigrációjából nemrég hazatért Simándy Pál író – táviratban köszöntötték az alakuló közgyűlést. A cseh és a szlovák intézmények közül a Cseh Tudományos Akadémia, a pozsonyi Komenský Egyetem, a Šafárik Társaság stb. küldtek üdvözletet.
Az Akadémia tevékenységéről, feladatairól a különböző pártállású sajtóorgánumokban széles körű vita indult. A mindössze egy számot megélt Új Munka c. irodalmi folyóirat ankét megrendezését javasolta, hogy a politikusok mellett a leginkább érdekeltek: írók, tudósok, az értelmiség különböző reprezentánsai hallathassák a szavukat az Akadémia ügyében. Így került sor az ankéton belül nem csupán a csehszlovákiai írók megszólaltatására, hanem néhány magyarországi írástudó véleményének a kikérésére is. A budapestiek közül Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Komlós Aladár és Mohácsi Jenő szólaltak meg. Közülük Móricz Zsigmond egyenesen „fejedelmi ajándék”-nak nevezte Masaryk elnök millióját. Komlós Aladár – a felvidéki, losonci származású író és kritikus – magyar könyvkiadó megteremtését és egy színvonalas irodalmi folyóirat kiadását javasolta.
A csehek közül figyelmet érdemel Emanuel Rádl prágai egyetemi tanár nyilatkozata. A kiváló cseh tudós már korábban is reálisan és sovinizmustól mentesen mérte fel a kisebbségi magyarok helyzetét s először emelte fel a szavát annak érdekében, hogy csehszlovákiai magyar írók és költők is részesülhessenek az évente adományozott irodalmi díjakból. A Masaryk Akadémiáról úgy vélekedett, hogy olyan modern intézmény-nyé kell válnia, „amely a tudományt a népért, a kisebbségi magyar népért műveli, s a kor történelmi szükségleteinek a szolgálatában áll”. Majd hozzáfűzte, hogy az új akadémiának „a hiányzó magyar egyetemet kell pótolnia”.
Külön lapra kívánkozik Fábry Zoltán akkori és későbbi véleménye az Akadémiáról és Masarykról. Fábry – akkori szektás-dogmatikus korszakának megfelelően (ami nem vonatkoztatható el a kommunista pártok korabeli szektarianizmusától) – így nyilatkozott az Akadémiáról: „Tekintettel arra, hogy a Masaryk-alapítvány tisztára a polgári-kapitalista osztálykultúra ügye, ahhoz semmi közöm”. Két évtizednek kellett elmúlnia, hogy Fábry beismerje akkori tévedését. Ez a példátlanul etikus lény, Masaryk születésének centenáriumát használta fel arra, hogy az Új Szó hasábjain megjelenő „Masaryk magyar emléke” című cikkében (Új Szó, 1950. 56. sz., 3. old.) korrigálja korábbi, elfogult nézeteit. Így írt: „A gesztust leráztuk magunkról, gyanakodtunk, sisteregtünk, kiközösítettünk: a Masaryk Akadémia a polgári kultúra ügye, semmi közünk hozzá! Igazságtalanok voltunk, türelmetlenek és kegyetlenek, mert Masaryk több volt, mint sommásan a polgári kultúra és más, mint az agrárszocialisták által kisajátított Masaryk Akadémia ügye. Nagy igyekezetünkben a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket: az elherdálhatatlan örökséget, a humánumot.”
Fábry a masaryki humanizmusból eredezteti a szlovákiai magyar „vox humaná”-t. Holott a „prevrat”-ot, az államfordulatot – beleértve Masarykot – nehezen viselte el az egymilliónyi magyarság. „Sírásra hajló érzékenységünkben, dacos sértődöttségünkben, tanácstalan árvaságunkban – írja Fábry – ő volt az első hang, amely kibékített minket az új helyzettel…” – Fábrynak különösen azért imponált Masaryk személye, mert volt morális bátorsága és tudományos lelkiismerete lerombolni egy romantikus, de hamis cseh legendát, majd a polnai vérváddal kapcsolatban megcáfolni a rituális gyilkosság aljas meséjét. Fábry ez előtt a Masaryk előtt hajt fejet…
Abban is igazat kell adnunk Fábrynak, hogy „a Masaryk-éra sok bűnét nem lehet Masarykra leegyszerűsíteni”. Mindez nem jelenti azt, hogy Fábry – akár csak utólag is – egyetértene a századforduló polgári eszméit képviselő Masaryk társadalomszemléletével. De kijelenti: „Ha Masaryk filozófiájával, szociológiájával szemben lehetnek súlyos ellenvetéseink, egyet azonban el kell ismernünk: ekkor és itt ő volt a humanizmus hangja.”
Összegezve és leegyszerűsítve, de nagyon találóan Fábry ezt írja: „Masaryk nem volt Beneš!” – Nagy erkölcsi bátorságról tanúbizonyságot tevő írását (1950-ben publikálta!) szinte az egész szlovákiai magyarság nevében így fejezi be: „A sztregovai sír koszorúját nem lehet elfelejteni: a mai százéves fordulón csak a vox humana nyugtáját írtuk meg. Sem többet, sem kevesebbet.”
Nem lenne teljes a Masaryk Akadmiáról nyújtott kép, ha csupán a fogadtatásáról, az alapítás kiváltotta visszhangról írnánk és hallgatnánk a Társaság tevékenységéről. A közvéleményt az első csalódás akkor érte, amikor a kormány a létesítendő intézményt az uralmon levő két párt: a szociáldemokraták és az agráriusok – magyar exponenseinek a kezére játszotta. A Társaság vezetőségének nagyrészét a kinevezési jogával élő kormány kipróbált „aktivistákból” (aktivistáknak nevezték a feltétlenül kormányhű magyar politikusokat és értelmiségieket, V.K.) válogatta ki és ezeknek a közreműködésével az egyes osztályokat is ellepték a „tudósokká és írókká előléptetett” kormánypárti újságírók. Ily módon a Társaságtól nem lehetett gyümölcsöző kulturális tevékenységet elvárni. A két világháború közötti korszak legnagyobb szlovákiai magyar költője, Győry Dezső, teljes joggal nevezi „ki nem használt lehetőségek tárházának a Masaryk Akadémiát. (Magyar Újság, 1933. 132. sz.) És a sarlós fiatalság – amelynek az elnöknél tett ismeretes kihallgatása során némi szerep jutott a gondolat megszületésében – a leghatározottabban tiltakozott az Akadémia „kormánypolitikai beállítottsága és a dilettantizmus ellen”.
A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság folyóirata, a Magyar Figyelő 1933-ban jelent meg. Az 1–2. összevont szám szerzői közül hadd emeljük ki Szerényi Ferdinánd, Maléter István, Sas Andor, Szalatnai Rezső, Farkas Gyula, Krammer Jenő és Brogyányi Kálmán nevét. Szerényi a Társaság eszmei programjának tervezetét fogalmazta meg, Sas Andor a munkácsi barokkról értekezett, Szalatnai Rezső a szlovenszkói magyar irodalmi életről adott áttekintést, míg Krammer Jenő a szlovenszkói magyar pedagógia feladatkörével foglalkozott. A legjelentősebb tanulmány dr. Maléter Istvánnak „A magyar kisebbség problémája a Csehszlovák Köztársaságban” címmel a Csehszlovák Kisebbségi Intézetben hangzott el 1933 júniusában, és jelent meg róla alapos ismertetés. De megjelent olyan publikáció is, ami a cenzúra következtében csak számos „fehér folttal” láthatott napvilágot.
A Társaság működése során sem a kisebbségi tudományosság, sem az irodalmi és művészeti élet terén nem mutatott fel érdemleges eredményeket. Holott a Társaság első lépéseit az alapító elnök figyelemmel kísérte. Dérer iskolaügyi miniszter jelenlété-ben 1933. február 16-án a prágai várban fogadta a Társaság elnökségét és melegen érdeklődött a magyar akadémia tevékenysége iránt. „Érdeklődéssel kísérem az Önök munkáját – mondotta – és örömmel várom, hogy ez a munka kulturális gyarapodást fog jelenteni úgy a köztársaságbeli magyar nép fejlődésében, mint államunk haladásában.” (Reggel, 1933. 40. sz.)
A Társaság életére kedvezőtlenül hatott Masaryk lemondása elnöki tisztéről. A Masaryk-kultusz ugyan tovább élt a Társaság életében, de ez önmagában nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a székház falai között kibontakozhasson a kisebbségi magyarság tudományos élete. A Csehszlovák Köztársaság első elnökének nagylelkű adománya csak lehetőséget nyújtott ehhez. Az Akadémia működésének szerény eredményei eltörpültek a lehetőségek mellett, amelyekkel a vezetőség kicsinyes politikai megosztottság és személyi torzsalkodás miatt nem tudott élni. Mindez azonban semmit sem von le a humanista államelnöknek Közép-Kelet-Európa országaiban mindmáig példa nélkül álló gesztusából.
Túlmenően a Masaryk Akadémia históriáján, arról a Masaryk-jelenségről is szólnunk kell, amely alól nem vonhatta ki magát a republika magyar lakossága. Ha a pártokat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az ellenzéki pártok és a kommunistákhoz tartozó magyarság – természetesen különböző meggondolásokból – erőteljes kritikát alkalmaztak azzal a masaryki politikával szemben, amelyet a kormánypártok képviseltek. Az agrár- és szociáldemokrata pártokba tömörült „aktivista” magyarok, valamint az egykori októbristák viszont Masaryk feltétlen híveiül szegődtek. A magyar értelmiségi fiatalság – szinte pártállásra való tekintet nélkül – Masarykban az etikus embert, a humanistát, a kritikus gondolkodót tisztelte, de bírálta személyében azt az államférfit, aki nagy tekintélyével fedezte a cseh imperializmus nép- és nemzetiségellenes megnyilvánulásait. Természetesen ez a magyar értelmiségi fiatalság nem tudhatta, hogy a hatalmi struktúra piramisán Masaryk mellett országlásának utolsó éveiben egyre inkább Benešnek és munkatársainak az akarata érvényesült.
* * *
Masaryk abban a tudatban hunyhatta örök álomra a szemét 1937. szeptember 14-én, hogy életműve: a Csehszlovák Köztársaság szilárd alapokon áll, és az a polgári demokratikus rendszer, amely közel két évtized alatt jórészt nevéhez fűződően kiteljesedett, időtállónak bizonyult. A masaryki állam létét fenyegető viharfelhők csak egy évvel elnöke halála után gyülekeztek Csehszlovákia felett. Az állam alapjait megrendítő politikai válság valójában a versailles-i békerendszer válságát tükrözte. Kiderült, hogy a nemzetiségi kérdés hibás kezelése, a szlovák nemzeti törekvések kielégítetlensége a külső kedvezőtlen körülmények hatására szétfeszítették a többnemzetiségű Csehszlovák Köztársaságot. Masaryk és Beneš egykori francia és angol szövetségesei Hitler előtt kapitulálva, Münchenben feláldozták a párizsi békeszerződés Csehszlovákiáját. Mindebből Masaryk utódai – elsősorban Beneš elnök – a második világháború alatt az emigrációban, majd a háború után olyan következtetéseket vontak le a történelmi eseményekből, hogy helytelen volt a második Csehszlovák Köztársaságot a régi alapokon visszaállítani. Terveikhez – a német és a magyar nemzetiségek kitelepítéséhez – sikerült megnyerni Sztálin és a Csehszlovák Kommunista Párt támogatását. A Beneš által – moszkvai útja után – meghirdetett kassai kormányprogram ezért tartalmazhatta a német és a magyar nemzetiség kollektív jogfosztását, hogy azután az új helyzet „jogi” alapul szolgálhasson a további kisebbségellenes intézkedésekhez. Persze mindez nem a masaryki humanizmus eszméjéből sarjadzott.
A cseh kommunistákra politikai tevékenységük során – a Masaryk-kérdés vonatkozásában is – nehéz és bonyolult feladatok vártak. Egyfelől el kellett ismerniük Masaryk érdemeit a demokráciáért folytatott harcban és respektálni azt, hogy széles néptömegek szimbóluma volt a nemzeti szuverenitás, valamint a demokrácia védelme. Másfelől abból a reális tényből kellett kiindulni, hogy Masaryk nem volt szocialista, marxista, gyakran élesen lépett fel a kommunizmus ellen, idealizálta a kapitalista társadalmi viszonyokat, nem adott autonómiát Szlovákiának, Kárpátaljának és nem igyekezett változtatni a kommunisták számára hátrányos hatalmi viszonyokon. Eszmei, ideológiai síkon is bírálniuk kellett Masarykot. Mindezért a kommunisták viszonya Masarykhoz nem szorítkozhatott csak a tiszteletre és elismerésre, hanem átterjedt a masarykizmus elleni harcra. Különösen Klement Gottwald illette kemény kritikával Masaryk politikáját, míg Zdìnek Nejedlý és mások a bírálat mellett elismerték azt a humanista töltésű demokráciát, ami közvetve a munkásosztály érdekeit is szolgálta. Közülük a nagy tekintélyű Nejedlý professzor még Masaryk életében három testes kötetben adott színvonalas, és mégis marxista szemléletű elemzést a masarykizmusról. Az államelnök „kultúrliberalizmusára” jellemző – amint Dobossy László kiemeli már említett művében –, hogy Nejedlý a Masarykot bíráló hangvétele ellenére nem veszítette el katedráját.
Az 1945 és 1950 közötti években a kommunisták nem csupán Masaryk eszméi ellen folytattak harcot, hanem egyben Masarykért is: munkásságának, szellemi örökségének maradandóan progresszív részéért. Közben az 1948. évi prágai februári események lemondásra kényszerítették Beneš elnököt, akit Klement Gottwald követett a köztársasági elnöki székben. A kommunista párt főtitkárának tisztelgése elnökké választása után a lányi kastély sírjánál, Masaryk hamvainál, nem tűnt holmi gesztusnak. Az 50-es évek első fele azonban a Masaryk-kérdés kezelésében nem múlt el nyomtalanul. A dogmatizmus és a szektarianizmus eluralkodása során szigorú, sőt igazságtalan bírálatok érték az első köztársaság elnökét. E korszak kiadványai fő feladatuknak tartották, hogy megszabadítsák a közvéleményt a Masaryk személyét övező „legendáktól” és az ún. hamis képzetektől. Voltak, akik még ennél is tovább mentek: farizeusnak nevezték Masarykot és történelmi hazugságnak a masaryki humanizmust. Egyes szerzők Masarykkal szemben is alkalmazták a szektás időszak tipikus jelzőit. E szerint Masaryk a „finánctőke politikai kapitánya”, akit a várban nem a demokrácia, hanem a „szociálfasizmus” eszméi vezéreltek. Azt is bűnéül rótták fel Masaryknak, hogy követendő példának tekintette „az angolszász imperialista rendszer demokratizmusát” és „amerikanizálni” akarta az egész csehszlovák életet. E bírálatok szerint Masaryknak „nem volt haladó és reakciós korszaka, mert végig a burzsoázia ideológiáját hirdette és ellenforradalmi jellegű társadalompolitikai nézeteket vallott.” A fenti megállapítások Jan Pachta „Pravda o T. G. Masarykovi (Igazság Masarykról) című kötetében jelentek meg. (Praha, 1953, 39. l.)
A Masaryk elleni, leleplezésnek szánt ún. titkos okmányokból összeállított dokumentumkötetet – a magyarok „okulására” – Pozsonyban magyar nyelven is kiadták „Okmányok T. G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról” címen. (Bratislava, 1954, 354 l.)
hangnem Masaryk irányában csak az SZKP XX. kongresszusa után változott meg és az ún. „prágai tavasz”-ra volt szükség ahhoz, hogy az ezt követő kiadványok egy új Masaryk-kultusz megindulását sejtsék. Olyan neves szerzők, mint Milan Machovec (Tomáš G. Masaryk, Praha, 1968) szerint például már azt írták, hogy a kommunista humanizmus és a szocialista demokrácia a masaryki életműben gyökereznek. Így került összefüggésbe a masaryki örökség az SZKP XX. kongresszusának a szocialista demokráciáért és a humanizáció kibontakozásáért folytatott harcával. Társadalmi rendszereket átfogó jelentősége ily módon túlnőtte államának, nemzetének történelmi időszakait. Ily módon olyan történelemformáló tényezője lett az első világháború időszakának és a két világháború közti két évtizednek, mint senki más itt Közép- és Délkelet-Európában a huszadik század első felében.