Százdi Sztakó Zsolt ver­sei

Ci­ni­kus kér­dés
Érc­be hint­ve íme múl­tunk di­cső­sé­ge,
sat­nyák nem­ze­dé­ke, bo­rulj le előt­te!
Múlt di­cső­sé­ge, je­len ko­pott csil­lo­gá­sa,
így vagy te is ne­kik csu­pán hit­vány má­sa.

Hal­tak, ha kel­lett, lel­kük nem resz­ke­tett,
kard­juk hő­si vér­rel raj­zolt ke­resz­tet.
Te most még­is ci­ni­ku­san meg­kér­ded,
vit­te ez elő­re va­la­mi­vel a nem­ze­tet?

Hős ki­on­tott vé­re ott nem hasz­nál,
hol éhe­zik mil­li­ó­nyi pór száj.
Vagy pe­dig azt hi­szed, hő­sök­nek vé­re,
be­vált­ha­tó na­pi áron könny­csepp­re?

Is­ten­nel fe­le­sel­ve

Ró­zsát hoz­tam, és nem ke­resz­tet,
nem cé­lom, hogy meg­fe­szít­se­lek,
nem aka­rok több ál­do­za­tot,
és őr­zöm, őr­zöm még a tit­kot.

Át­ka én nem le­szek a vi­lág­nak,
de nem va­gyok va­ló mes­si­ás­nak,
mert csak egy ap­ró han­gya va­gyok,
és Uram, a lép­te­id olyan na­gyok.

Öl­nyi mély­ség­be te­met­tél,
áll­ha­tat­lan­ná így tet­tél,
ki­nek a fed­dés mit sem ér,
ha sok, az is cse­kély bér.
Ront­sak mű­ve­den, ezt aka­rod?
Nem le­he­tek szép sza­vú pa­pod,
nem ve­zet­he­tem nyá­ja­dat,
hisz el­bo­rít az ára­dat.

És ál­lom még a te har­cod,
bár fi­ze­tek sú­lyos sar­cot,
de le­győz­ve még nem va­gyok,
a hi­tem erős és ko­nok!

El­ha­gya­tott­ság

Száz sze­re­lem is el­mú­lik,
Hi­á­ba­va­ló ér­zés mind,
Em­ber az ég­re fel­te­kint,
Az­tán le­mon­dó­an le­gyint.

Élet ha­lál mel­lé bú­jik,
ki­cse­re­pe­se­dett a szánk,
ég­be nem hal­lik imánk,
hi­á­ba mond­juk, hogy „Mi­atyánk!”

Az Is­ten­től tá­vol lé­te­zünk,
med­dő re­me­te­ség­ben va­gyunk,
mint nyö­ször­gés hang­zik ja­junk,
csak ke­gyel­med­ben bíz­ha­tunk.

Két űr közt sem­mi­ben le­be­günk,
múlt­ban je­lent s jö­vőt ke­re­sünk.