Imre László – Értékrend és generációváltás

Akik az irodalmi értékrend, a pályakezdés, az érvényesülés kérdését összekapcsolták, s az idei Tokaji Írótábor tanácskozására témaként kitûzték, alig-hanem úgy gondolták: mindezzel kapcsolatban nincs minden rendjén, azaz Magyar-országon ma az irodalom válságtünetekkel küzd.

Amivel még tulságosan sokat nem mondtunk, mert az irodalmi életnek ez majdnem állandó kísérõje. 1989 után csa-lódtunk a rendszerváltásban, mert az irodalom felszabadulása semminemû minõségi emelkedést nem hozott magával. Az 1950-es évektõl évtizedeken keresztül permanens válságra utalt a meghirdetett elveknek és a valóságnak kiáltó ellentmondása. De krízis jele volt az 1920–as években a favorizált nemzeti konzervativizmusnak és igazi értéket hozó ellenzékének szembenállása éppúgy, mint amikor Kassákék beismerték az avantgárd csõdjét.

A mai válságnak számos tünete van, s ezek némelyike világjelenség. Veszteségként éljük meg például  az irodalom hatásának, megbecsültségének csök-kenését (ez talán kelet–közép európai többlet), s általában az irodalom és közönsége elszakadását. Ez egyébiránt megvolt Ady esetében is, akinek versei valóban érthe-tetlenek voltak a nagy többség számára. A posztmodern idézõ, rájátszó, intertextuális írásmódja még több nehézséget okoz. Annak idején az avantgárd is nagy értetlenséget váltott ki, holott amikor Duchamp bajuszt festett a Mona Lisának, eme gesztusát nem volt nehéz megfejteni, miközben Esterházy Danilo Kis, Csáth stb. idézéseit kritikusai sem mindig ismerik fel.

Válságtünet (s ezzel is szembe kell néznie a pályakezdõnek) az irodalom funkciójának ingerlõ tisztázatlansága. Eötvös József már az 1860-as években (egyik Kisfaludy Társaság-beli elnöki megnyitójában) kinyilvánította, hogy az az idõ elmúlt, amikor versköltõk és énekesek háborúkat döntöttek el. A szocialista kor-szakban ismét divat lett hivatkozni az irodalom politikai, társadalmi mozgósító erejére, s ki tagadhatná, hogy Luther éneke, Erõs várunk nékünk az Isten, történelmet írt. A náci és a sztálinista propaganda irodalom ugyanakkor joggal váltott ki ellenérzést. A túlzásba futó ellenhatás lendületében aztán, immár két évtizede szinte üldözendõvé vált a küldetéses, a képviseleti írói szerepvállalás. Ennek hevében egyéb-ként komolyan vehetõ szakértõk is arról beszélnek, hogy a nemzeti, az erkölcsi funkció lehúzza, elnehezíti az irodalmat, holott a kultúra története éppen az ellenkezõjét bizonyítja. (Dantétól Tolsztojig a legnagyobb mûvészek közül sokan erkölcsi, politikai szerepvállaló remekmûveket alkottak.)

Természetesen válságot generáló tényezõ a késõkapitalista világ is, amely körülvesz bennünket, s amelyben a gumióvszer reklámja és topmodellek magánélete mellett egészen elenyészõ figyelem marad az értékes mûvészetre. De a krízis tünete az irodalmat a piac törvényei szerint mûködtetni akaró neoliberális „bölcs”, aki õrült kertész gyanánt az életrevaló és kártékony gyomok és az életadó, de nem mindig élet-revaló kultúrnövények szabad versenyébe veti bizodalmát. S ilyen az a konzervatív meditáló is, aki nem ismeri fel, hogy nemcsak a hagyomány-nyal nem szabad elveszíteni a kontaktust, hanem a ma emberével sem. Sokat ártott ugyanis a mindenkori értékõrzõ tradicionalizmusnak, hogy nem ügyelt az irodalomfejlõdés egyik lényeges mechanizmusára. Miközben okkal értékelte sokra Arany Jánost vagy Németh Lászlót, elfeledkezni látszott arról, hogy minden új nemzedék (ha valóban jelentõs tehetségekrõl van szó) a másként mondás igényével lép fel. A tehetség és az eredetiség nem sokra megy a példaképállításokkal, hiszen éppen annak útját-módját keresi, hogy miképpen lehetne újszerûen és csak õrá jellemzõen nagyszerû.

A legtöbb esetben az induló nagy tehetség elõször és átmenetileg mintegy megtanulja a kor beszédmódját. A kezdõ Petõfi zseniális gyorsasággal sajátította el Vörösmarty költõi nyelvét, vele egyenrangú remekmûveket produkált, s csak ezután tért a maga útjára. József Attila tizenhét évesen A Szépség koldusával megközelítette Babits és Juhász Gyula szintjét, hogy aztán egészen másfelé keresse önmaga kifejezésének adekvát formáit. Nagyon másképp ez ma sem lehet, bár sokmindent megváltoztatott a posztmodern neoklasszicista természete. Ezen azt értem, hogy megelõzõ korszakok originalitás-követelményével szemben a posztmodern az újramondás, az átírás, az idézés, a kombinatorikus artifaktum olyan szövegalakítási módjára törekszik, ami például a XVII–XVIII. századi neoklasszicizmusra volt jellemzõ. Egy ilyen típusú szövegformálás idõszakában az öndefiníció bonyolult mûveletek eredményeképpen állhat elõ. A semmi mással össze nem hasonlítható eredetiség és autonómia – természetesen – így is célba vehetõ, csak másféle módon. Amikor Térey János egy mai pesti ifjúról, s a sztálingrádi csata Paulusáról felváltva beszél el Puskin Anyeginjének versformájában és modorában, akkor valami sosem voltat, sosem látottat kísérel meg, s ezzel valóban XXI. századi egymásra másolását adja mûfaj- és hagyományrétegeknek számos idézettel, parodikus célzással stb.

Új nemzedékek fellépésének gyakori velejárója a bálványdöntõ indulat. Irodalomtanáros bosszankodást vált ugyan ki az emberbõl újabban, ha Németh Lász-ló vagy Illyés Gyula támadásával, alulbecsülésével találkozik. Pedig hosszú távon Aranynak sem ártott sokat Ady ellenszenve, miközben Ady e nélkül az igazságtalan hevületû elhatárolódás nélkül egyszerûen nem tudta volna kellõ mértékben önállóvá alakítani magát. Téves és méltánytalan ítéleteket (persze) tanácsos helyreigazítani, de már-már elkerülhetetlen, hogy minden új nemzedék az elõtte járók ellenében ke-resi a hangját, s ezenközben az igazi nagyságokat talán nem is kell annyira félteni. (Majakovszkij ki akarta dobni a jövõ hajójáról Puskint, az eltelt száz év perspektívájából nézve ezen a hajón éppenséggel a futuristákat illeti roppant szerény hely.) Mikszáthot évtizedeken keresztül pocskondiázták a legnagyszerûbb elmék is Babits-tól Németh Lászlóig (persze, megintcsak a közvetlen utódok), mígnem a posztmodern, fõképpen Esterházy mesterének ismerte fel és el, mert számára meg Mikszáth lett a kiindulás.

Az írók értékrendje tehát nem esik egybe az iskolai vagy a tudományosan igazolt kánonnal, de ez így is van rendjén. A nemesi pátosztól viszolygó Petõfi az egyszerûség igézetében Gvadányit jobban szerette Berzsenyinél, de jó tíz év múlva maga Arany igazította ki, mondván, hogy Gvadányi alig költõ. (Nagy hiba lett volna Petõfi véleményét abszolutizálni.) Abból, hogy az 1970-es években fellépõ prózisták sokat tanultak Ottlik Gézától, még egyáltalán nem következik, hogy a XX. század legnagyobb szépírói közt volna a helye, amilyen véleményre már haj-lottak ügybuzgó tankönyvírók is a csatlakozásról való lekéséstõl félve. Minden új és új fellépõ gene-ráció, mivelhogy élményei, valóságképe, olvasmányai révén tökéletesen új mûvészet létrehozására hivatott, mindenféle elhárításra és elhasonításra jogosult. Az elõd- és mintaválasztásban is szuverének, de értékhierarchiájuk mechanikus, kritikátlan átvétele nemcsak indokolatlan, de kártékony is lehet.

Ilyesfajta értékingadozások és értékváltások éppen ezért nem is minõsülhetnek válságjelenségeknek. Általában sem indokolt talán az irodalom megosztottságán és ellentétein búslakodni. Illyés Gyula már vagy negyven éve mondott olyasmit, hogy egységre a sörgyártásban vagy egy futballcsapatban van szükség, mert az irodalom osztódással szaporodik, mint a sejtek. Valaminõ egységet jelent (természetesen) a nyelv és a nemzeti irodalom hagyománya, illetve egy virtuális közönség, valamint egy kimondatlanul is igényelt beépülés egy nemzeti kultúra emlékezetébe. (Ismeretes módon erre még a németes mûveltségû és deklaráltan internacionalista Lukács György is igényt tartott volna, aki az õt 80. születésnapján a „nemzet” nevében köszöntõ Illyés Gyula szavait elérzékenyülten fogadta, mondván: egész életében erre várt.)

Ha az egész irodalom egységére talán nincs is szükség, a múlt tanulsága sze-rint a pályakezdõknek sokat segíthet a „rajban felszállás”. Nemcsak Petõfi szervezett Tizek Társaságát, hanem voltak avantgárd és szocialista társulások, aztán Hetek és Kilencek stb. Ezek a szövetségek jellegzetesen a pályakezdés idõszakához kötõdnek, s többnyire valamivel, valakivel szembeni összetartást jelentenek, utóbb ezek a kötelékek meg is lazulnak. Petõfi és Tompa, mihelyst igazán nagy formátumú költõk lettek, nem tudtak egy gyékényen árulni. Az induló Babits és Kosztolányi hasonlót akartak egyazon ellenféllel szemben, de érett korukra elhidegültek, s Nagy László és Juhász Ferenc útja is elvált. És alighanem kisszerû és igazságtalan dolog lenne ebben merõ rivalizálást látni. Az igazán nagy mûvész szükségképpen megnövelt ambíciói, túlcsigázott elképzelései olyan szubjektív univerzumot jelentenek, ami csak nagy erõfeszítések árán tartható harmóniában más, hasonló nagyságrendû géniuszokkal. (Ellenpélda mindig akad: Jókai Mór vagy Weöres Sándor nem egyszerûen nagyvo-nalú és nagylelkû volt, az is, tényleg hiányzott belõlük minden féltékenység, de – tartok tõle – nem is nagyon törõdtek azzal, amit kor-társóriások csináltak.)

Befejezésül: a pályakezdés kérdéseirõl azért is nehéz szólni, mert legfeljebb annyi mondható el: eddig erre meg erre akadt példa. Ez azonban nem sokat bizonyít, hiszen nincs arra garancia, hogy irodalmi folyamatok, értékrendváltozások, pályakezdések és érvényesülési modellek az elmúlt évtizedek vagy évszázadok módján alakulnak. Vannak mégis kételytelenül vállalható tézisek. Az egyik: a mûvészet, az irodalom olyan kikezdhetetlen értéke nemzetnek és emberiségnek, ami nélkül feltartóztathatatlanná válhat az amúgy is fenyegetõ degenerálódás: tehát az irodalom rangjának, fontosságának alapelvéhez indokolt ragaszkodni. A másik: mindenki megtapasztalhatta, hogy mennyire redukált egy akár csodálatos színházi elõadás a magános TV-nézõ számára, mennyire más és több jelen lenni, s mennyire inspiráló a színész számára is a közönség: a nézõk visszafojtott lélegzete, nevetése, megilletõdöttsége, könnyekkel küszködõ megrendültsége. Ehhez hasonló figyelemre van szüksége minden induló nemzedéknek, arra az ihletre, hogy egy nemzet élni akarásának és életre méltóságának romolhatatlan bizonyítéka az értékes irodalom gyarapodása. Értékrendek, értékhangsúlyok elmozdulhatnak, módosulhatnak, a lényeg a gazdagodás. Valószínû, hogy Berzsenyi Dániel költészetét egészen más okból és céllal fedezte fel Füst Milán, mint Németh László. Valószínû, hogy Kosztolányit más megfontolásból idézte meg a ma méltatlanul keveset emlegetett Kiss Ferenc irodalomtörténész, mint (mondjuk) Tandori. Épp a hagyománynak ez a szélessége az, ami reményt ad a most s a holnap indulóknak arra, hogy lehetséges, sõt érdemes mindezzel kontaktusba kerülni, s mindenre új megoldást találni.

* Elhangzott vitaindító elõadásként  augusztus 13-án a Tokaji Írótábor plenáris ülésén