Bodnár Éva versei
Elmélkedés
Előttem sorban a betűk…
– fehér papíron fekete sereg –
…egymáshoz illeszkednek úgy,
mint viharban az apró porszemek.
A betűk formálják a szót.
A szónak rendje van: üzen, tanít.
Ne tékozold el hát soha!
Becsüld erejét, színét, titkait.
Ne szaporítsd! Tanuld meg jól:
Aki bölcs, az alázattal beszél.
Nem tűr idegen díszeket,
de az ősi forráshoz visszatér.
S úgy merít belőle, mintha
áldozatra készülne Istennek,
Mert szent e kincsek tárháza,
hol anyánk szavai újra élnek.
Szavak… és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak.
Egy pillanat veled
Amikor simogató kezed felém mozdul,
csöndesen megnyílik a szívem,
és magába zárja érintésed,
ahogy becézel, ringatsz kedvesen.
Kizártuk az időt, a tér is csak annyi,
ahol most együtt vagy velem,
nem számít rajtunk kívül semmi,
csak a pillanat, mely örök s végtelen…
JANUÁR
Zúzmara reszket a fákon,
kopog a januári reggel,
és vidám, farsangi hangulat
köszönt ránk a téli hideggel.
FEBRUÁR
Gyertyaszentelő Boldogasszony,
mutasd, a tavasz eljön-e?
Felébred végre, vagy árnyékát látva
hideget jósol a medve?
Gyertyaszentelő Boldogasszony,
vigyázd a csecsemők álmát!
Űzd el házunkból a gonoszt, a rosszat,
áldd meg az élőt, s halottainkat!
MÁRCIUS
Eső cseppen,
borzas rügy ül az ágon,
Lassan élednek a színek
a szürke tájon.
Néha még fagyos a reggel,
néha még hideg szél
csókol szájon,
de öreg harcos már a tél,
ereje fogytán – elalél…
Pilláin márciusi álom.
ÁPRILIS
Áprilisban rügy kipattan,
fürdik a rét zivatarban.
Egyszer derű, máskor ború:
Bolond, aki most szomorú!
Viszket már a földnek háta,
ekevasat nagyon várja.
Újra itthon fecske, gólya,
Tavasz igaz hírmondója.
MÁJUS
Ráismerünk színeiről,
ráismerünk illatáról,
fényben úszó tarka réten
virágot kötő kislányról.
Érezzük friss leheletét,
megújúlást hozó kedvét,
és az áldott meleg esőt
permetező szeretetét.
JÚNIUS
Szent Iván éjjelén égnek a tüzek,
parázson táncolnak fiatal szüzek.
Forró az éjszaka, forró a nappal,
táncot jár a Hold a csillagokkal.
Szent Iván tüzei nappal is égnek,
forró a június – viharok jönnek.
Iskolás öröme Péter-Pál napja,
Iskolatáskáját sarokba dobja…
JÚLIUS
Már tombol a nyár.
A Nap forró tűznyelve megéget,
a jószág is csak félve jár,
árnyékban keres menedéket.
A hőség maga rekkenő,
hadrendbe állva aratnak a gépek,
Csak húzza lábát az idő,
Lelassul minden élet.
AUGUSZTUS
Frissen kötözött szalmabálák,
letarolt földeken:
Augusztus képe ilyen.
Új kenyér kerül az asztalra,
új élet tüze lobban,
Hálát adunk mindezért:
Augusztusban…
SZEPTEMBER
Ó, milyen csodás hónap!
Színei letaglóznak.
Gazdag termésnek örül az ember,
mindezt elhozza a szeptember.
OKTÓBER
Október – hűvös szél, vad eső,
máskor meg aranyló őszidő.
Hordókban már a hegy leve,
érleli pincék hűvöse.
Lassan ritkuló lomb körül,
egyetlen magányos sas repül.
Nézi a tájat, s elmereng:
Odafönt jobb, vagy idelent?
NOVEMBER
Hideget üzen november,
megfakult színeiben bánat.
Túl sötét, túl morcos ahhoz,
hogy bármit is vidámnak lássak.
Pedig a Tél hírnöke ő,
zimankós reggelek kovácsa,
hol elárvult ereszek fölött a szél
fagyos sóhajú táncát járja.
DECEMBER
Tegnap még végigcsordult
egy-egy könnycsepp
az őszbe hajló lombok halmazán,
ma már fehéren csillog az avarban:
a Tél fagyos mosollyal szalutál.
Kopasz ágon didergő madárka…
Tán virágos rétről álmodik?
Vagy csupán az ablak fénye vonzza –
lágyan, simogatón melegít.
Szűzies a táj így hófehérben,
ünnepre készül a nagy világ.
Fenyőgallyon csillagszóró fénylik –
békés ez a karácsonyi kép. –
Boldogan harsog a gyerekhad:
Bár mindörökre megmaradna így!
Teher alatt a pálma…
Mint szírten lakó kis virág,
Mely kő alól nyújtja nyakát,
Vagyunk mi is.
Kapaszkodunk és harcolunk,
Ez a föld itt az otthonunk
és sírunk is…
Száz éve élünk kő alatt,
De hitünk és nyelvünk megmaradt:
Visszük tovább.
Nem jár érte elismerés,
Csak rúgnak belénk, s azzal kész –
Itt is, mint odaát.
Mert mindig van, ki tüzet szít,
Rombolást választ, nem épít,
Nem tisztel népet – sem hazát…
Azt akarom, hogy észre vedd,
Az a kis virág odafent
Most én vagyok.
Őrizzük hát együtt a fényt,
Ne hagyjuk veszni a reményt,
míg csöndesen
pompázik arcunkon a nyár.
S ha hullik szirom, törik szár:
Jöjj, kedvesem…!
Ölelj, ahogy ölel a szél,
Tudjam, hogy biztos tovább él
A GYÖKEREM!
Ha…
Ha
van kiért,
és van hogyan…
Ha
életem nem
zord folyam…
Ha
létezem úgy,
ahogy jár…
Nem
fog ki rajtam
a halál(?).
Első évforduló
Szíven ütött a csend.
Idebent elém térdelt
a magány, s hiányod.
Többé már nem vársz
kedves mosolyoddal
az ajtóban állva…
Üres a ház – itt minden árva!
Emlékeim közt kutatok.
Keresem arcodat, hangod
lágy simogatását –
keresem az érzést,
ami minket összekapcsolt,
és a lelkemig átjárt.
Megérint a hidegbe burkolt
elmúlás…, s az éjszaka
fényei tűként tapogatják
végig a bőrömet.
Mégis várom jöttödet.
Várom, hogy felébredjek…
S rossz álomként dobjam ki
ezt az egészet…
Nem vagy már. Mintha
kitöröltek volna a létből,
az időből… Oly hirtelen,
oly kegyetlenül. Miközben
hallgat bennem a csend,
s a múltat siratom:
Hiányod fáj… Nagyon.
(2009)