Bodnár Éva versei

Elmélkedés
        Előttem sorban a betűk…
        – fehér papíron fekete sereg –
        …egymáshoz illeszkednek úgy,
        mint viharban az apró porszemek.

        A betűk formálják a szót.
        A szónak rendje van: üzen, tanít.
        Ne tékozold el hát soha!
        Becsüld erejét, színét, titkait.

        Ne szaporítsd! Tanuld meg jól:
        Aki bölcs, az alázattal beszél.
        Nem tűr idegen díszeket,
        de az ősi forráshoz visszatér.

        S úgy merít belőle, mintha
        áldozatra készülne Istennek,
        Mert szent e kincsek tárháza,
        hol anyánk szavai újra élnek.

        Szavak… és még több gondolat,
        bennük vágyaink valóra válnak,
        És eltékozolt álmaink is
        egyszer talán majd ránk találnak.

Egy pillanat veled

        Amikor simogató kezed felém mozdul,
        csöndesen megnyílik a szívem,
        és magába zárja érintésed,
        ahogy becézel, ringatsz kedvesen.

        Kizártuk az időt, a tér is csak annyi,
        ahol most együtt vagy velem,
        nem számít rajtunk kívül semmi,
        csak a pillanat, mely örök s végtelen…

JANUÁR

        Zúzmara reszket a fákon,
        kopog a januári reggel,
        és vidám, farsangi hangulat
        köszönt ránk a téli hideggel.

FEBRUÁR

        Gyertyaszentelő Boldogasszony,
        mutasd, a tavasz eljön-e?
        Felébred végre, vagy árnyékát látva
        hideget jósol a medve?
        Gyertyaszentelő Boldogasszony,
        vigyázd a csecsemők álmát!
        Űzd el házunkból a gonoszt, a rosszat,
        áldd meg az élőt, s halottainkat!

MÁRCIUS

        Eső cseppen,
        borzas rügy ül az ágon,
        Lassan élednek a színek
        a szürke tájon.
        Néha még fagyos a reggel,
        néha még hideg szél
        csókol szájon,
        de öreg harcos már a tél,
        ereje fogytán – elalél…
        Pilláin márciusi álom.

ÁPRILIS

        Áprilisban rügy kipattan,
        fürdik a rét zivatarban.
        Egyszer derű, máskor ború:
        Bolond, aki most szomorú!
        Viszket már a földnek háta,
        ekevasat nagyon várja.
        Újra itthon fecske, gólya,
        Tavasz igaz hírmondója.

MÁJUS

        Ráismerünk színeiről,
        ráismerünk illatáról,
        fényben úszó tarka réten
        virágot kötő kislányról.
        Érezzük friss leheletét,
        megújúlást hozó kedvét,
        és az áldott meleg esőt
        permetező szeretetét.

JÚNIUS

        Szent Iván éjjelén égnek a tüzek,
        parázson táncolnak fiatal szüzek.
        Forró az éjszaka, forró a nappal,
        táncot jár a Hold a csillagokkal.
        Szent Iván tüzei nappal is égnek,
        forró a június – viharok jönnek.
        Iskolás öröme Péter-Pál napja,
        Iskolatáskáját sarokba dobja…

JÚLIUS

        Már tombol a nyár.
        A Nap forró tűznyelve megéget,
        a jószág is csak félve jár,
        árnyékban keres menedéket.
        A hőség maga rekkenő,
        hadrendbe állva aratnak a gépek,
        Csak húzza lábát az idő,
        Lelassul minden élet.

AUGUSZTUS

        Frissen kötözött szalmabálák,
        letarolt földeken:
        Augusztus képe ilyen.
        Új kenyér kerül az asztalra,
        új élet tüze lobban,
        Hálát adunk mindezért:
        Augusztusban…

SZEPTEMBER

        Ó, milyen csodás hónap!
        Színei letaglóznak.
        Gazdag termésnek örül az ember,
        mindezt elhozza a szeptember.

OKTÓBER

        Október – hűvös szél, vad eső,
        máskor meg aranyló őszidő.
        Hordókban már a hegy leve,
        érleli pincék hűvöse.
        Lassan ritkuló lomb körül,
        egyetlen magányos sas repül.
        Nézi a tájat, s elmereng:
        Odafönt jobb, vagy idelent?

NOVEMBER

        Hideget üzen november,
        megfakult színeiben bánat.
        Túl sötét, túl morcos ahhoz,
        hogy bármit is vidámnak lássak.
        Pedig a Tél hírnöke ő,
        zimankós reggelek kovácsa,
        hol elárvult ereszek fölött a szél
        fagyos sóhajú táncát járja.

DECEMBER

        Tegnap még végigcsordult
        egy-egy könnycsepp
        az őszbe hajló lombok halmazán,
        ma már fehéren csillog az avarban:
        a  Tél fagyos mosollyal szalutál.
        Kopasz ágon didergő madárka…
        Tán virágos rétről álmodik?
        Vagy csupán az ablak fénye vonzza –
        lágyan, simogatón melegít.
        Szűzies a  táj így hófehérben,
        ünnepre készül a  nagy világ.
        Fenyőgallyon csillagszóró fénylik –
        békés ez a karácsonyi kép. –
        Boldogan harsog a  gyerekhad:
        Bár mindörökre megmaradna így!

Teher alatt a pálma…

        Mint szírten lakó kis virág,
        Mely kő alól nyújtja nyakát,
        Vagyunk mi is.

        Kapaszkodunk és harcolunk,
        Ez a föld itt az otthonunk
        és sírunk is…

        Száz éve élünk kő alatt,
        De hitünk és nyelvünk megmaradt:
        Visszük tovább.

        Nem jár érte elismerés,
        Csak rúgnak belénk, s azzal kész –
        Itt is, mint odaát.

        Mert mindig van, ki tüzet szít,
        Rombolást választ, nem épít,
        Nem tisztel népet – sem hazát…

        Azt akarom, hogy észre vedd,
        Az a kis virág odafent
        Most én vagyok.

        Őrizzük hát együtt a fényt,
        Ne hagyjuk veszni a reményt,
        míg csöndesen

        pompázik arcunkon a nyár.
        S ha hullik szirom, törik szár:
        Jöjj, kedvesem…!

        Ölelj, ahogy ölel a szél,
        Tudjam, hogy biztos tovább él
        A GYÖKEREM!

Ha…

        Ha
        van kiért,
        és van hogyan…

        Ha
        életem nem
        zord folyam…

        Ha
        létezem úgy,
        ahogy jár…

        Nem
        fog ki rajtam
        a halál(?).

Első évforduló

        Szíven ütött a csend.
        Idebent elém térdelt
        a magány, s hiányod.
        Többé már nem vársz
        kedves mosolyoddal
        az ajtóban állva…
        Üres a ház – itt minden árva!
        Emlékeim közt kutatok.
        Keresem arcodat, hangod
        lágy simogatását –
        keresem az érzést,
        ami minket összekapcsolt,
        és a lelkemig átjárt.

        Megérint a hidegbe burkolt
        elmúlás…, s az éjszaka
        fényei tűként tapogatják
        végig a bőrömet.
        Mégis várom jöttödet.
        Várom, hogy felébredjek…
        S rossz álomként dobjam ki
        ezt az egészet…
        Nem vagy már. Mintha
        kitöröltek volna a létből,
        az időből… Oly hirtelen,
        oly kegyetlenül. Miközben
        hallgat bennem a csend,
        s a múltat siratom:
        Hiányod fáj… Nagyon.

        (2009)