Fényben, árnyékban

Könyvről könyvre, Csehy Zoltán írása – A fénymetaforák szinte elválaszthatatlanul társulnak a felvilágosodás fogalmához, vagy D’Alembert szavaival élve a tudomány és a szépirodalom korát betetőző filozófus századhoz, de ezt már maga a magyar kifejezés is jól jelzi. A fény pedig a jövő, a tudás reménysége, az ész nagykorúsodásának jelképe, az értelmiségi függetlenedés bevilágítója, a tudomány kultikus tiszteletén alapuló szinte végletes racionalizmus jele.

 Nem hiába jegyzi meg Grimm, hogy „a 18. század valamennyin túltett öndicséretben”. Ezt a túlzott optimizmust sugallja, illetve idézi meg Madarász Imre legújabb könyve is, mely A legfényesebb századforduló címet viseli, s az olasz felvilágosodás kulcsműveit elemzi. A merítés széles: Beccaria jogfilozófiája éppúgy terítékre kerül, mint a Monti-költőparadigma vagy az individualizmus apoteózisa Alfieri kapcsán, illetve az öröklét és a halál dialektikája Foscolo művészetében. E sokféleség erénye, hogy árnyalja az egységet: az állambölcselet közösségi karaktere kivált a büntetésmechanizmusok és a büntetőjogi elvek vonatkozásában evidens, és kiváló ellenpontja a preromantikus zseni, az individuum kiválasztottságának önstilizációit bemutató részeknek. A kötet egyik, nyilván vitára ingerlő, izgalmas hozadéka nem is any-nyira a korabeli jogbölcselet sajátságos újításainak számbavétele, a költői-írói ön- és szövegstilizációs gesztusok feltérképezése, hanem az a felismerés, mely a romantikát a felvilágosodás megvalósítójaként, a teoretikus viszonylatokból pragmatikus valóságot varázsoló végrehajtóként kísérli meg bemutatni. Kétségtelen, hogy e feltevésnek vannak gyengéi is, talán épp az individuum–közösség sajátosan bonyolult viszonyrend-szeréből eredeztethetően is, de a felvilágosodásnak a klasszicizmushoz való zsigeri kötődése miatt is olyan érzetünk támadhat, hogy noha a romantika ha nem is tagadja meg a felvilágosodást, ám eredendően klasszicista esztétikai hozadékaival nem igazán tud mit kezdeni: nagyobb teret akar adni a művészi egónak, elveti a tételverset, felsza-badítja a műfaji tisztaság racionális rendszereit. 

A clarté eszménye tétellé nemesedik a klasszicizmusban, mígnem a romantika nem veti meg a kárhoztatott homályt, az imitációfelfogással hasonlóképpen szakít és így tovább. Kétségtelen az is, hogy az olasz kultúrában nehéz eldönteni, melyik korszak volt rangosabb vagy fényesebb a másiknál: Madarász Imre a reneszánsz elvitathatatlan nagyságához méri a felvilágosodást.

Nyilván mások a barokkot is legalább ennyire jelentősnek tartanák vagy pl. az avantgárdot. Ez inkább ízlés dolgának látszik, mintsem racionálisan megokolható, netán mennyiségi mutatókra lebontva kifejthető objektív vizsgálódásnak. E barátságos elfogultságokat az olvasó örömmel fogadja el, ha indokoltnak érzi az érzelmi argumentációt, vagyis a tudásközvetítés szenvedélyét. Madarász Imrében ez a lendület ott van: szinte látjuk tanáros gesztusait, melyek szövegeit élővé varázsolják, melyek a tudós érvelést élettel töltik meg. Beccaria művét Madarász Imre fordításában ismerheti a magyar közönség, s az e fokú szöveggel való intimitás szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy olvasata a lehető legautentikusabb előfeltevésekből táplálkozik.

Törvény és szabadság összefüggései azonban nem pusztán a társadalmi jogrend alakulástörténetében játszanak fontos szerepet, hanem esztétikai értelemben is, a művészi önstilizáció gesztusrendszerén belül.

Az individualizmus és az elvonultság kérdésköre kapcsán elemzett Alfieri (akiről Madarász Imre önálló, nagyszabású monográfiát is írt) kapcsán kiderül, hogy életműve a köztesség pozíciójából látható be a leginkább. Pontosan a között-lét számkivetettsége és szabadsága közt képződő feszültségtérben nyílnak meg művei a befogadás előtt. Szórakoztató és megindító Alfieri önkanonizációs gesztusainak láttatása is: a költő- és drámaíró óriás  kitalálja a Homrérosz-rendet, mely afféle halhatatlanok társasága, s melynek lovagjaként önmaga is síkra száll a világirodalom nagy magányosainak a küz-dőterén. Vincenzo Monti életpályamodellje ragyogó ellenpárja Alfieriénak: ő kiesett a kánonból, nem politikai pártállásváltásai miatt, esztétikai okokból: tételes klasszicizmusa feloldhatatlan diszharmóniákba torkollt. Madarász sajátosan sérült korszakmo-dellként („szélkakas-modell”) állítja elénk a biográf ént, sajnos, keveset foglalkozik szövegvilágának konkrét aspektusaival, de ez nyilván egy későbbi tanulmány tárgya lesz. A kötet legszövegcentrikusabb írása a Ugo Foscolo-tanulmány, mely az elmúlás és az öröklét dialektikáját tárgyalja, s nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy kor elvárási horizontját valamely szinten rekonstruálni tudjuk. A klasszicizmus és a romantika fortyogó ellentéte termékeny feszültséget tud teremteni egy olyan életműben, melynek értékei irodalomtörténeti jelentőségüknél fogva is arra predesztinálódnak, hogy az elmúlás cáfolatának művészi eltökéltségű dokumentumait hívják létre. Manzoni Május ötödike című versének beható vizsgálata kontextushangsúlyos módszerekkel tárja föl a történelmi valóság és a költői igazság kapcsolatrendszerét, miközben Madarász Imre rendre kitekint a világirodalom egészére, s ami ennél is fontosabb: műfordítás-történeti kérdéseket is tárgyal, érzékeltet, hiszen a fordítás mindig csak egyetlen olvasatként funkcionálhat, és nem léphet az eredeti helyére. A törvényszerű egyértelműsödések okai eleve a fordítói munka értelemcentrizmusából fakadnak, ezért kevéssé kárhoztathatók, hasonlóképpen a művészi munka irracionális elemeinek összjátékaként elképzelt ihletett átültetés ismérvei sem sorolhatók fel.
Rabelais szavai jutnak eszembe a felvilágosodás mára eléggé megkopott optimizmusáról: „az én időmben az isteni jóság visszaadá az írásnak a világosságot és megbecsülést” (Benedek Marcell fordítása). És éppen ez a világosság és a változó megbe-csültség Madarász Imre új könyvének központi tárgya is. Ahogy magáé az irodalomtörténet-írásé is.

(Madarász Imre: A legfényesebb századforduló. Tanulmányok a XVIII–XIX. század olasz irodalmáról, Budapest, Hungarovox, 2009.)