Hogya György – Tévelygéseim (3)

Arra riadok, hogy megrándulok.
Felébredve ebben a huzatos vagonfülkében, megrettenve nézek magam elé. Az álmom minden pillanata kimerevítve áll előttem, s úgy érzem, hogy most bizony az életnek azt a szeletét láttam, amely Pozsonyban vár rám. Az álmom elkedvetlenített.

 Már számtalanszor megtapasztaltam, hogy álmaim szövetét valós életem leglényegesebb dolgai alkotják, s ezáltal álmaim mindig a lényegre vagy annak hiányára hívják fel a figyelmemet. Ez az álom épp azt a tárgyilagosságot tárta fel előttem, amellyel majd Pozsonyban találkozom.
E felől nem maradt kétségem

*****

A velem szemben ülő vallásos hölgy James Hutton (XVIII. századi skót geo-lógus, természettudós, „olvashatatlan” tudományos írások szerzője)  stílusában az antraxról beszél. Bár nehéz követni gondolatai csapongását – különösen, amelyek az általa említett személy rokoni kapcsolatainak feltérképezésével kapcsolatos támpontokat illetik –, annyit ki tudok következtetni, hogy a történet egy falubelijéről szól, aki a régi, omladozó családi ház lebontása előtt – kitérő a falurendezési terv jóváhagyásának fontosságára, valamint a polgármester rendkívüli agilis termé-szetére – átnézte a padláson összegyűlt holmikat – kitérő a padláson talált tárgyak jellemzőire, valamint saját padlásának titokzatos gyűjteményére, amelyben egy sza-badságharc korabeli kard is említésre kerül — egy régi bőrkabát tapogatásakor? antrax vírussal fertőződött. Pár órán múlott az élete, s ha időben nem ismerik fel a hóna alatt keletkező daganat okozóját, már nem élne.
(…)

Később az Utazó veszi át a szót. Nyugodtan, tárgyilagosan és kimerítően mesél élményeiről. A hölgyet az árak érdeklik (még véletlenül sem hozza szóba a vallás kérdéseit), s nemsokára mi valamennyien, a fülkében utazók megtudjuk, hogy egy laoszi guesthouse-ban egy kétágyas szoba egy dollár húsz centbe kerül, Vietnamot másfél hónap alatt be lehet járni, s Hanoiban négy dollár egy éjszaka, de vidéken csak fél dollár, igaz, hogy az idegenek nem minden szállodában szállhatnak meg. Thaiföldön pedig egy dollárért meg lehet vacsorázni. (Megjegyezhetném, hogy a szomszédunkban, Kárpátalján, Ungváron, ahol havi 90 euró körüli a havi fizetés, szintén lehet kapni egy dollárért ebédet. Üzemit. Már akinek van munkája és egy dollárja. De gondolom, a hölgynek ez nem annyira egzotikus.)
Ha rászánnám magam, hogy szóba álljak ezzel a vallásos asszonnyal, csak olyan fogalmakkal értethetném meg magam vele, amelyek vagy túl általánosak, vagy túl konkrétak, ugyanakkor számára érthetőek.

Mindezeket figyelembe véve is, beszélgetésünkben csak oda jutnánk, hogy vagy kiugrottnak tartana, vagy pogánynak, esetleg, ha tetszőleg szólnék, „gyenge” kereszténynek. Minden játékos vagy más ártatlannak tűnő gondolatot, amely nem felel meg elvárásainak, hitére mért támadásnak fogná fel. Ugyanakkor éppannyira képtelen lenne követni engem, mint akár saját vallásának történetét a kezdetekig. Valószínűleg vajmi keveset tud arról – és valószínűleg el sem hinné –, hogy Jézus születését a háromkirályok Zarathusztra első fia születéseként értelmezték, hiszen az ő vallásuk, mondájuk alapján ekkorra várták Zarathusztra halála után megszületendő első fia születését. Éppúgy keveset tudhat az első eretnekekről, az albigensek, katarok, bogumilok, kudugerek, patarénusok, paulikánusok, fundaiták, publikánusok, runkelerek kálváriájáról, akiket hitük – és részben tudatlanságuk – emésztett el, valamint mit sem tudhat a teodiceával foglalkozó könyvtárnyi irodalom érveiről és ellenérveiről. Boldog elégedettséggel hisz, és ennyivel be is éri. Éppen ezért vagyok képtelen vele kommunikálni, mert maga a nyelv, amelyet bír, és a belső világa hiányos. Az ő hite nem más, mint a pára letelepedése a hideg üvegre.

Nehezen értetem meg magam azokkal, akik nem értik a nyelvet, amelyet használok – amelyet egyébként minden hasonszőrű személy megért –, mivel nem tartalmaz olyan számukra érthető szimbólumokat, amelyekkel közös nevezőre juthatnánk. Azok a szavak és szimbólumok, amelyek oly közel állnak hozzám, ritkák és értékesek, mint a régi tekercsekre írt gondolatok. Belátom, hogy néha idegennek fogom fel azt is, ami pedig igenis részem, vagy nagyon közeli hozzám. (…)
Úgy látom, sok újat tanulhatok az utazótól is, aki elmondása szerint egész életében utazott, s miközben volt fafaragó a mongol határnál, kosárlabdaedző és dokkmunkás Vlagyivosztokban, dolgozott halfeldolgozó gyárban a Kuril-szigeteken, minden bizonnyal többet látott és tapasztalt, mint más. Évente egyszer tisztítja a testét, és elfogyaszt egy kobrát (különösen a kobra epéjét, amely a legerősebb gyógyszer: eltünteti a daganatokat és a káros dolgokat — állítja ő).  
Nekem nincs sem pénzem, sem módom kobraepe beszerzésére, örülök, ha zöld teára futja, de gyomorbajomon az sem segít.
Ám az is bizonyos, hogy az utazó személyét éppoly idegenkedés fogadja ebben a kis fülkében, mint az enyémet fogadná, ha megszólalnék. Az utazó sem „közülük való”, nem átlagember, és nem mindenki teheti meg, hogy évekig „naplo-póként” csavarogjon, fittyet hányjon a családjára és az adóhivatalra. Igen, ez az átlagos emberi hozzáállás, emberi érvelés, ami nyilván nem nélkülöz bizonyos sértettséget, értetlenséget és néha bizony holmi tunyaság önigazolását is jelenti.

*****
Az ókor megértése, értelmezése nem mindenki számára kötelesség, viszont az ókor szabad értelmezésének joga olyan jog, amelyért némelyikünknek érdemes harcolni.
Az otthon lapuló Nietzsche-könyv Zarathusztrája, valamint du Perron Zarathusztrája találkoznak ezen az úton a valódi Zarathusztra gondolataival, Mâni elszántságával és magával az élettel, amit az Utazó képvisel. A Sors a megélt tapasztalat legderekabb példáját hozta ide ebbe a kis fülkébe, amelynek falait azonban kitágítják a gondolataim és az ő elbeszélései. Világméretű távlatok nyílnak, amelyek azonban nem konfliktust eredményeznek, hanem „simán” elférnek egymás mellett. Két nézet találkozik, két világnézet, két sors, két hit. Ő – mint megemlíti –  Buddhában hisz. 

Lám, lám! Unus quisque sibi deum fingit, azaz „mindenki teremt Istent magának”– vajon utazásainak magányát miért nem bírta ki az új Isten nélkül?
Ám minden tiszteletet megérdemel ez a vérbeli utazó, aki a világ által nyújtott, remélt változatosságban is felvállalja saját magányát, annak egyhangúságát. Ki tudja, előbb-utóbb valószínűleg megnyugszik, és — miképp utalt is rá — valahol keleten, Kőrösi Csoma Sándor sírja közelében letelepszik.

Az utazó, aki bejárta a világot, és állandóan csak újdonsággal találkozik, egy idő után észreveszi, hogy az újdonság fogalma – az állandó ismétlődés által – szer-tefoszlott. Az ember, ha megvan benne a bölcsesség – és egy idő után, akár Budd-hával az oldalán, maga is ezt vallja majd –, képes egy székben ülve is gyönyörködni az egész világban.

*****
Miután jobban érzem magam, és a szemem sem fáj, tovább folytatom az olvasást.

Du Perron másfél év alatt beilleszkedik a pondycherryi kolónia életébe, sajnos, tervének megvalósításához nem kerülhetett közelebb, mivel, mint megállapította: a város már túlságosan is európai lett.  Chandernagore-ba utazik, de itt sem jobb a helyzet – a párszik írásai továbbra is elérhetetlenek. Marad Szurat, ahonnan az általa elsőként megismert szöveg származik. Csakhogy Bengálból (keletről) Szuratba, az indiai szubkontinens nyugati részére eljutni 1757-ben, ami-kor épp véget ért a Nagy-Britannia és Franciaország közötti fegyverszünet, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Du Perronnak egy fitying nélkül, gyalog, egyetlen hordár kíséretében mégis sikerült megtennie az utat – amely a világ végére vezet-hetett. Május ötödike és augusztus tizedike között elrabolták, bebörtönözték, megpróbálták megölni, és mellesleg rengeteget éhezett. Pondicherryben találkozott bátyjával, akit közben kineveztek a szurati lerakat aligazgatójának, ám du Perron ahelyett, hogy testvére hajóján vele tartott volna, Mahénál kiszállt, és a malabári partoktól Goán, Aurungabádon, Ellor barlangjain és a cochini zsidó közösségen ke-resztül jutott el Szuratba.

Újabb két év telt el közben, és du Perron még mindig híven követi csillagát – kitartó egy férfi. A holland misszió vezetőjétől, M. Tailleferttől megszerzi Za-rathusztra egyik könyvét, egy másik forrásból pedig egy pehlevi-szárszi szószedet érkezik hozzá. (…)

Érdekes, hogy hazatérte után, az Aveszta 1771-es párizsi megjelenése után – az általános érdektelenség mellett – a szakmából szinte mindenki ellene fordult, mivel „nem volt neve”, nem volt elfogadott szakértő, és persze nem tudta bizonyítani azon szövegek fordításainak hitelességét, amelyek a kor legnagyobb tudósain is kifogtak. Még Voltaire és Diderot is hangot adtak ellenérzésüknek, nem beszélve William Jonesról ( a későbbi sir William Jonesról) akiben forrt a düh du Perronnak az ő hazafias érzéseit sértő kijelentései miatt. A gúnyiratot, amelyet du Perron munkájával kapcsolatban megfogalmazott, még szakmai körökben is hozzá méltatlan förmedvénynek minősítették.
Sokan meg voltak róla győződve, hogy ha a Pentateukhosz szerzője Mózes, a Koráné meg Mohamed, akkor az Avesztát csakis maga Zarathusztra írhatta, s ennek következményeként, csakis a legmagasabb irodalmi és erkölcsi értékeket kell képviselnie. A du Perron által előterjesztett szöveg ellenben zavaros szertartásokról, nevetséges istenekről szól, és elfogadhatatlan tételekkel van tele. Egészen bizonyos, hogy a párszi papok félrevezették a tapasztalatlan fiatal tudóst.
Du Perron ismét egyedül állt, ám most már szemben az egész világgal.

Du Perron, ha az erkölcs alapjait, gyökerét, eredetét kereste, elégedett lehet; Zarathusztra írásai ugyan más égöv alatt nyílnak, mégis kétségtelen, hogy éppen az erkölcsi kinyilatkozások tartják magukat a legszívósabban, s nyilvánulnak meg a legváltozatosabb formában, állandóan élteti őket az emberi vágy, amely legalább olyan idős, mint maguk a törvények. Abban is igaza lehetett, hogy ezekben a törvényekben benne él az erkölcs teljes, megváltoztathatatlan múltja, a közeli múlt századok erkölcse éppúgy, mint az ókoré. 

Elérte, amit akart. Lefordította az Avesztát, és bár az akkori világ nem ismerte el, ő nyugodtan nézhetett a tükörbe. A világ meggyőzése már nem az ő feladata volt. A világ ellene megnyilvánuló afáziáját már nem kezelhette. Hinnie kellett, hogy a hosszú évek fáradságos munkája nem lehetett értelmetlen. Nem adhatta fel saját célját és annak értelmét.

S közben milyen nehéz lehetett: éveken át saját szemével látta a kéziratokat, szinte betéve tudta egy-egy részét, és közben számolni kellett azzal, hogy az évszázadokon át megreformált, megváltoztatott szövegben szinte lehetetlen felfedezni az eredetit. Érezni egy hamis világ nyomását, s ha rá is érzett az igazi értékekre, teljesen tehetetlenül szemlélni, hogy a több száz éves kollektív tudatdeformálás megtette a magáét.

„Menekülj, barátom, magányodba! Nagyon is közel éltél a kis emberekhez és hitványakhoz. Menekülj láthatatlan bosszújuk elől! Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karod ellenük! Se szerük, se számuk, s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél”.
 Z.

****
Jóval később, 1825-ben, hosszas összehasonlító-nyelvészeti vizsgálódás után Eugene Barnouf egyértelműen bebizonyította, hogy a Dasztúr Dáráb által (du Per-ronak) elmondott, az Aveszta állítólagos szó szerinti újperzsa fordítása „az Aveszta általános értelmét csak sejteni engedé, igaz értelmét azonban nem nyújtá”.
 Ezt az állítást csak megerősíti R. C. Zaehner oxfordi professzor, aki szerint a zoroasztriánus vallás dicső napjai Nagy Sándor színre léptekor véget értek, s követői azóta csak örökös félhomályban tapogatóznak.

Valójában – a párszikon kívül – nagyon keveseket érdekel, mennyire hitelesek Zarathusztra gondolatainak tolmácsolói (miként a keresztények is ugyancsak meglepődnének, ha a Paraklétosz megjelenne – hogy önmagát megvédje –, és számon kérné rajtuk a rengeteg szent imádatát). „Minden század úgy viselkedik, mintha ő lenne az emberiség első százada.” S mindenki azt keresi ebben a zavarosban, ami neki a legmegfelelőbb.
A hatalom emberei sem csupán a hatalom áldoztai… hanem az örökös félhomályé, amely megakadályozza őket abban, hogy tisztán lássanak.

*****
Geothe azt állítja: „ hogy a költőt megismerhessed, hazáját felkeressed!”
Mereskoszkij pedig hozzáteszi: „a vallását kell megismerned”. Tudta, hogy a vallás gyakorlása, tagadása által ismerhető meg igazán az író, költő.
Azonban du Perron világa nem pusztán a XVIII. század volt, s környezetének vallása, pontosabban vallásai ebben az esetben félrevezetnének.  Nem elég a saját századára tekinteni, mert ő maga sem csak abban élt.
Tanácstalan vagyok, amikor meg kell magyaráznom valakinek a viselke-dését, akit nem ismerek személyesen, ugyanakkor zavarba hoz, ha arra gondolok, hogy az illető mégiscsak közelebb áll hozzám, mint valamikori önmagam, aki régi fényképekről mosolyog rám. Azt a valamikori önmagamat az állandó változás kérlelhetetlen ereje taszítja el tőlem, s ez a folyamat elidegenít mindattól, amit valamikor mondtam vagy tettem, míg a történelmi személyiség az állandó erkölcsi-szellemi tartásának állandóságával vonz.
Sir Eskin Perry maga sem tudta meghatározni du Perron jellemét, hiszen egy-szer nagyon kedélyesnek, jószívűnek, és barátságosnak tünteti fel, akinek „bája, műveltsége, fürge esze és nagylelkűsége segítségével sikerült helyet találnia a francia gyarmati közösségben, heves természete és őszinte, bár nem feltétlenül jóleső véleménye hangoztatása ellenére is”. Máskor, később pedig – főleg a Biquant kapitánnyal történt párbaj után – azt írja: „du Perron eddigre a francia kolónia minden egyes tagjával összeveszett, még a saját bátyjával is”.
Du Perron ugyanis az én meggyőződésem szerint is: változott. Míg az én életem a megélés megértés egyensúlyáról szól, az övé a változásról. Mind fizi-kailag, mind lelkileg eljutott valahonnan valahová, megjárta Indiát és megjárta Zarathusztra kálváriáját.
Ám a megértés utáni átható vágy végül benne is legyőzi a cselekvés iránti vágyat, s aszkétaként fejezi be életét… Nem lehetett véletlen, hogy Párizsba való visz-szatérte után, egészen haláláig remete életet élt. (…)
Pontosan meghatározni, hogy du Perronnal kapcsolatban mit is akarok, olybá tűnhet, mintha egy olyan ponthoz kötném magam, amelynek kiterjedését nem ismerem. A pontról viszont tudom, hogy a régi mezopotámiaiak ezt a szimbólumot választották a Teremtő végtelenségének érzékeltetésére, mert a pontnak nincsen szélessége, hossza, vastagsága, mégis magába foglalja, hasonlóképpen, mint minden atom, a pontoknak, univerzumoknak egy végtelen csekély számát.
Du Perron álmokat fordított; Zarathusztra tanainak továbbálmodott változatait kapta kézhez. Élete levethetetlen, örök bánata és kikezdhetetlen örömforrása maradt, hogy saját álmát a mások elkeseredett, elferdített, kifordított álmaiból kellett kihámoznia.
És mégis. Eme látszólagos sikertelenség ellenére is egy pillanatra szeretnék du Perron lenni, amikor kalandokat él át az indiai dzsungelben, és szeretnék du Perron lenni, mikor néhány frankból hindu aszkétaként sanyargatja magát Párizsban. És szeretnék én magam is lenni, ha lehetnék én magam, de ez éppoly lehetetlennek tűnik, mint du Perronnak lenni. (…)
Miféle gondolkodás az, amely megtagadtatja velem egykori önmagamat is?

*****
Ekkor még mindig csak Zsolnánál jártunk. (Érdekes, miképp válik egy-egy név, város vagy tárgy jelképpé: Zsolna a jekatyerinburgi póznával egyenrangú saját póznát produkált; egy ostoba és hitvány becsvágyó alak lelki — sokak számára láthatatlan — póznáját, amelyet látnom sem kell, hogy érezzem, és megvetést érezzek iránta…)
Itt már délnek fordul a vonat.

*****
Fel kell azonban fednem, pontosítanom kell, mi az, ami engem Zarathusztrához köt, s miért foglalkozom vele, pontosabban du Perron ürügyén a zarathusztrai tanokkal.
Csak a múltba tekinthetünk vissza bizonyossággal, ha elég okosak vagyunk.
A lényeg, hogy először önmagunkba nézzünk, aztán múltunkra emeljük te-kintetünket.
A közös múlt minden egyes pillantás fókuszpontja, minden emlék, minden egyed és minden közösség emlékezete egyetlenegy pontba fut vissza, ott találkozik, s bármit viszel magaddal, bármilyen szétszórtnak tűnő emlékfoszlányokkal indulsz útra, bizonyos lehetsz benne, hogy egyre közeledve ama történelmet — anyagot, erőt, teret és időt — szülő ponthoz, közelebb kerülsz egy tökéletes, természetes rendszerhez, amely tisztább és érthetőbb, mint a mai…
Közeli hozzám a közöny és a némaság, amellyel írásaimat fogadják, mert én magam is némán és közönyösen fogadom a világ haldoklását.
Nekem magamnak kell ösvényeket kitaposnom.
Fiatalkoromban, a keleti blokk neveltjeként, képtelen voltam megítélni, mi vesz körül, és még kevésbé tudtam védekezni ellene. Még a leginkább tisztelt tanítóim is a csendes elfogadás és belenyugvás példáját állították elém, elnyomva bennem a forradalmiság pislákoló lángjait is. Korcsaginokat és Csapajeveket leni-nizmus és Feuerbach követett, ráadásul mindez „emészthető formában”. Hosszú éveknek kellett eltelniük, míg  bizonyos distanciát állítottam fel, és a kezdeti mindent tagadás nagy kanyarja után eljutottam Zarathusztra „tagadj meg engem is!” mondanivalójához. Ő az első ember, aki szemembe mondta: tagadj meg, menj és rágódj, ne fogadj el, mert csak a hitet fogadod el, nem magadat.
„Távozzatok tőlem és védekezzetek Zarathusztra ellen! Lehet hogy megcsalt benneteket. Kell, hogy a megismerés embere ne csak ellenségeit tudja szeretni, hanem barátait is tudja gyűlölni. Ti még nem kerestétek magatokat, ekkor megtaláltatok engem. így cselekszik minden hívő, s ezért van a hitnek olyan kevés értéke. íme, parancsolom nektek: veszítsetek el engem, és találjátok meg magatokat, és csak ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok” – mondotta volt Zarathusztra.
Ettől őszintébb, emberibb, szeretetteljesebb szavakat nem hallottam még. Ez az az évezredeken keresztül búvópatakként csordogáló gondolatsor, amely fel-felbukkan, erőt, tartást és kitartást ad az embernek. Erre a vízre érdemes várni, és ennek vizét érdemes inni.
Ezért állnak hozzám mindig közel az ősi törvényeket tisztelők, az őszinték és tudni vágyók, a tudást összegyűjtők…

Most már számomra is nyilvánvaló, hogy eddigi írásom/tévelygésem, nem is annyira du Perronról szól, mint inkább Mâniról és a gundésapúri mozzanatról, s mindezt egy nyomorult munsi (arab-perzsa szó: író, szerző, nyelvmester, prózai fogalmazó) beteges elszántságával. Miért, mi késztethet egy nem munsit arra, hogy évezredeken át egyetemességre törő tanokkal foglalkozzon? Pontosabban, mi kész-tethet egy gondolkodó embert arra, hogy évezredeken át egyetemességre törő gondolatokkal ne foglalkozzon?
Ebben az ember által korszakokra, korokra tagolt, ám valójában végtelenített pillanatban, amely az idő győzelmét hirdeti az ember felett, egymás mellett kavarognak az évezredek. Nem felülírják egymást – mégha az ember azt is hiszi, hogy minden század az „ő” új százada –, egészen egyszerűen a forrásban lévő massza megváltoztathatatlanságának nyugalmával szemlélik az ember „minden” megértésére való igyekezetét. Az ő tüzük mellett, az ember akarata a kialvó tűz füstjéhez hasonló, s ezt a füstöt is csak saját értetlensége táplálja.
Az értetlen emberek pedig kétszáz évvel ezelőtt is éppoly értetlenek voltak, mint kortárs értetlenjeim vagy a kétszáz év múlva eljövő értetlenek. Az egyszerű lélek próbálkozásai semmit sem jelentenek számukra, s eme emberek értetlensége mellett éppen alábecsülésük következménye a figyelmetlenség, amely átnéz az effajta lángocskák felett.
Mint látod, végül Kronosz módjára falom fel „gondolatgyermekeimet”, a gondolataimmal átszőtt pillanatokat. Ez az én esetlen védekezésem és idétlen bosz-szúm az Idő ellen. Elfogyasztom, lenyelem minden idősík, minden korszak, minden pillanat gondolatát, míg magam is szét nem robbanok, és kiszámíthatatlanul széthulló cafatjaimat, apró darabjaimat majd mások falják fel…
A Zarathusztra óta eltelt pillanat határtalanságában ott érzem Mânit, Wag-nert, Nietzschét, du Perront és mind azt a tízezer lelket, akiknek bölcsessége úgy irányít, mint egy láthatatlan iránytű (…)  Pedig én más könyveket is lapozgatok… tele idézetekkel, értékekkel… ebben a világban az én életem vég nélküli keresés. Állandóan keresem a gondolatokat és a közvetítőiket – a szimbólumokat – , amelyekkel önmagam méltó társa lehetek… Félő, hogy saját világom foglya lettem, és az örökös mélabúmtól már csak az örökös kételyem nagyobb; vajon ez a belső világ formál engem, vagy az általam választott létformának örökös és fáradhatatlan velejárója ez az állapot…
Ezek a gondolatok már-már vallásos jelleggel bírnak, nem azért, mert olyan mélyek lennének, hanem mert őszintén cáfolni kívánják Kant azon erkölcsi – már-már vallásossággal bíró – kijelentését (mely inkább a kispolgárok lelkiismeretének a megnyugtatására szolgált): „felettem a csillagos ég, és bennem az erkölcsi törvény maga…”
Én érzem ennek a mondatnak a talajtalanságát – minden egyes fontos döntésemnél szenvtelen arccal nézek szembe a rideg, csillagos éggel, amely éppoly szenvtelenül szemléli keresésemet és szenvedésemet.

Az egyetlen, amiről tehetek, hogy én magam választottam ezt a létformát, s úgy lettem örökös tehetetlenségem foglya, hogy hagytam, örökös kételyem formáljon tovább…
Mindeközben, olykor-olykor, idegenül hangzanak a mondataim, mintha már hallottam volna őket valahol, bár az is lehet, hogy épp én magam nyilatkoztam ki őket, valahol ott, keleten… Nem az enyémek és mégis a fogságukban vagyok.

Ennek az írásnak az őszintesége nem saját keservem elpanaszolásából áll, hanem egy olyan hiányérzet fájdalmát járja körül, amely hiányérzet tárgya egyfajta ősi, egyetemes gondolatiság, s amely mögött a maga szép szomorúságában és megközelíthetetlen magányosságában is elképzelhető: az ember…
„A költő mélyebb lénye szerinte őszinte…”

Tudod, hisz ismersz, mindezeknek a gondolatoknak, amelyeket magaménak vallok, semmi közük azokhoz a tettekhez, amelyekkel politikusi, vallási, erkölcsi ütköztetések alkalmával kapcsolatba kerültem. Egyszerűen: feci quod potui /megtettem, amit megtehettem.
Írtam és írok.

Az írás nélkül levélfosztott ág vagyok csupán, amely a sok harangzúgás hallatára sem hiszi el, hogy ő is az életnek nevezett káprázat része….

*****
Közben a „vonatom” befutott  Pozsonyba. Kinézve és bámulva  az ablakon, – és semmit sem látva,  még mindig azon töprengtem: Miképp fejlődhettem azzá, ami már voltam?

*****
Tudod, kedves barátom, egyre inkább érzem, mindez mennyire megterhelő és ugyanakkor értelmetlen is…