Murányi Sándor Olivér – Formagyakorlat a bírói jelvényről

Arra ébredt, hogy alsónadrágjában kutat Anikó keze. Az órára pillantott.  – Indulnom kell – villant át agyán, azzal óvatosan eltolta a nő kezét, aki erre durcásan húzta el száját. Zordok kiszállt az ágyból. Sietve öltözött. Duzzogó kedvesét magára hagyva rohant ki a kapun, hogy elérje a vonatot. Három óra múlva már ott állt a kötelek között, ahol – a bírói vizsga elméleti részét követően – életében először kellett mások harcáról döntenie.

– A gyakorlati rész következik. Egyelőre csak gyerekek mérkőzésein bíráskodhatsz. Igazságosan dönts, győzzön a jobbik – figyelmeztette a harcost a Mester.
Zordok a combjáig érő két kis versenyzőhöz lépett.

– Fejre, felsőtestre, combra és sípcsontra lehet rúgni, gerincre, ágyékra nem. Tarkóra nem ütünk. Oldalra kilépve támadhatunk, amikor az ellenfél teljesen háttal áll nekünk, se ütést, se rúgást nem kezdeményezünk. Földharcnál karprés és fojtás esetén azonnal véget ér a küzdelem.
Miután röviden elmondta nekik a fő szabályokat, amelyeket már verseny-zőként megtanult, megvizsgálta, jól van-e megkötve a kesztyűjük. A hatalmas aré-nában üdvrivalgással fogadta a gongszót a rokonokból, iskolatársakból álló lelkes tömeg: a bajnokság elkezdődött. Zordok kezét felemelve jelt adott a küzdelemre. Amikor a két kis csemete táncolni kezdett a ringben, megdöbbent. A jobb sarokból induló szőke kisfiúban önmagát látta, amint első versenyén izgatottan pillantott – hol ellenfelére, hol a bíróra. Baloldalt egy vörös hajú szeplős apróság próbálta felvenni a küzdőtávolságot. Mivel egyikük sem kezdeményezett, Zordok megállította a mérkőzést, magához rendelve őket.

– Ne húzzátok az időt! – figyelmeztette őket. Amint másodszor is jelt adott a küzdelemre, a szőke rárontott ellenfelére. Erőtlen ütésekkel próbálkozott, amelyek közül egyik eltalálta a vörös szeplős állát, aki ettől földre zuhant. Pityeregve állt lábra, ám amikor meglátta bírója szigorú tekintetét, erőt vett magán, és fogait összeszorítva próbált úrrá lenni érzelmein. Ellenfele felbátorodott a találattól, arca mintha valamivel nyugodtabbá vált volna, vett egy mély lélegzetet, és az újabb felszólításra várt. Abban a pillanatban, amikor meghallotta a jelszót, habozás nélkül rohant a vöröshöz, és apró lábszárával combon rúgta. A szeplős egyszerre hullott térdre a szünetet jelző csengőhanggal. Edzője már nem tudta többé talpra állítani, így a mérkőzés az első menettel véget ért. Zordok felemelte a szőkeség kezét, aki ezt követően ugrálni kezdett örömében.
– Uralkodj magadon, és hagyd el a helyet! – parancsolt rá, és a soron következő versenyzőket kérte a szorítóba. Két barna hajú gyerek állt egymással szemben. A szabályok meghallgatása után öklüket arcukhoz emelve tekintgettek a vizsgázó bíróra, aki a gongra várt. Zordok a jelzőhanggal egy időben kiáltotta el magát:
– Harc!
A fiúk azonnal egymásnak ugrottak. Mivel egyikük sem tudta padlóra küldeni a másikat, próbálkozásuk birkózásba torkollt. Az ifjú bíró szétválasztotta, majd karjuknál fogva felemelte mindkettőjüket. Az első menetben nem tudtak pontot szerezni. Lihegve fújtattak a szünetben, az edzők vízzel locsolták a fejüket, nyakukat. A második menet újra birkózással kezdődött. Zordok nem győzte szét-választani őket. A gyerekek bizonyára első versenyükön mérkőzhettek, hiányzott a technikai tudás és tapasztalat, ilyenkor az első találat döntötte el a mérkőzést. Most is így történt. A harmadik menetben elég volt egy erőtlen jobb horog, hogy kiessen az egyik fiúcska szájából a fogvédő: a mérkőzés véget ért. Újra a kis szőke lépett a küzdőtérre. Jóval magasabb ellenfelet kapott most, a vele szemben álló fiú már szin-te serdülni látszott. A mérkőzésvezető megadta a vezényszót. A szőke magabiztosan közelítette meg küzdőtársát, és mielőtt az a kezét felemelhette volna, egy jobb csa-pottal az első percben kiütötte. Zordok azt hitte, nem lát jól. Szemeit lehunyta. Önmagát látta, amint gyerekként taposó rúgással nekiront egyik első versenyén egy langaléta harcosnak, és két horoggal padlóra küldi. A Mester haja ekkor még koromfekete volt, ám ugyanazzal a szigorú tekintettel figyelte versenyzőjét, mint most a bírót. A kis szőke távozott. A döntőben látta viszont újra. Magában próbálta ke-resni a magyarázatot, hogy egy különösen szelíd arcú gyermek miért tud elbánni nála sokkal nagyobb és erősebbnek látszó ellenfelével. Most már tudta, meg fog ismerkedni a szőke fiúcskával, persze kizárólag a bajnokság után, hogy legcsekélyebb gyanúját se keltse bármi részrehajlásnak.
– Két rivális csapat képviselője között kell bíráskodnod a döntőben.
– Ha valamiben nem vagy biztos, szakítsd meg a mérkőzést, gyere ide hozzám, és kérdezd meg, mielőtt bármit is jeleznél! – figyelmeztette Zordokot a Mester.
A hatalmas arénában már-már elviselhetetlenné vált a hangzavar, amikor a két versenyben maradt küzdő átlépte a ring köteleit. Apró ugrásokkal és csípő-körzéssel próbáltak bemelegíteni, miközben edzőik utolsó tanácsait hallgatták:
– Használd a jobb kezed!
– Térj ki mindig az útjából, rúgással válaszolj, emlékezz, miben egyeztünk meg!

Zordok megigazította nyakkendőjét, és magához hívta a döntősöket. Újra elmagyarázta röviden a szabályokat. Karórájára nézett. Ebben a pillanatban megszólalt az első menetet jelző gong. Kezét felemelte, a két gyerek elindult. Óvatosan lépkedtek körbe, tekintetükkel próbálták felmérni egymást. A szőke megint nála magasabb ellenfelet kapott, aki ezúttal nem teketóriázott: előrelendült, és hatalmas ütésekkel próbált betalálni, kegyetlenül üldözve a kisfiút, aki a sarokba érve átkarolta a meglepettségtől támadója derekát. Egymásba kapaszkodtak. Ekkor közéjük sietett a fiatal bírójelölt, hogy szétválassza őket. Alighogy kilépett közülük, a magasabb fiú egy jól irányzott bal horoggal találta el a szőkét, aki ettől térdre zuhant. Könnyekkel a szemében állt fel, de látszott rajta, nem adja fel rövid élete első bajnoki döntőjét. A szünetben végig kellett hallgatnia edzője ideges kiabálását. A második menetben valósággal belefutott egy gyomorrúgásba, és ez újabb pontot hozott ellenfelének, akit csapattársai már-már győztesként ünnepeltek a lelátókon. A nevét ütemesen ismételgető biztatásoktól még bátrabb lett, és addig csépelte a töré-keny alkatú szőkét, amíg ki nem esett a kötelek közül.
Zordok leállította a mérkőzést. A kisfiú négykézláb zokogott a szorítón kívül. Amikor azonban a bíró számolni kezdett, felugrott, átbújt a köteleken, és a közönség nagy meglepetésére újra ott állt harcra készen. A csengőszó mentette meg. Pihenőidőt kapott, amely alatt igyekezett visszanyerni nyugalmát. Arcán könnyel ve-gyült az izzadság, edzője nem kiabált, barátságosan simította végig sárga fejét.
A döntő volt az első mérkőzés, amely nem ért idő előtt véget a komoly találatok ellenére sem. A szőke rendkívül kitartónak bizonyult. Amikor elesett, eszembe jutott életem első nagy megrázkódtatása: a Mester sarokrúgása, amely után az edzőtermünk mosdójában ébredtem. Hány meg hány rúgás talált el azóta… Mégis, egyik sem fájt annyira, mint amikor ezt a gyereket szenvedni láttam.
A harmadik menet következett. A gong megszólalt. Zordok alig palástolt szo-morúsággal adta meg a harcra szólító jelet. De a kisfiúnak sikerült valamelyest összeszednie magát. Magas ellenfele a közönséggel együtt már szinte biztos volt győzelmében. Ütemes taps biztatását érezhette. Jobb vállát megrándította, két fej-körzést végzett, és felvette a küzdőállást. Amennyire csak tehette, higgadtan várt a megfelelő pillanatra. A szőke sem kockáztatott, összehúzott szemekkel figyelt. Ekkor olyasmi történt, amire nemhogy gyerekversenyen nem volt még példa, hanem maga Zordok sem tudta soha kivitelezni. A magas fiú négy egyenes ütéssel rohant a vékony dongájú sárga fejűre, akinek sikerült oldalt kitérnie, és egy jobb horoggal válaszolt, amitől ellenfele a ring sarkának esett. A magas pillanatnyi meglepettségét és zavarát kihasználva, a fiúcska nem várta meg, amíg támadója újra egészen szembefordulhat vele, és felveheti állását, hanem kezeit leengedve elfutott a küzdőtér közepétől, ellenfele közelébe érve a levegőbe emelkedett, és hatalmas ollórúgással találta arcon a magas fiút, aki ettől elterült, és mozdulatlan maradt. Az emberek felugráltak a székekről. Hatalmas tömeg számolt együtt Zordokkal:    
– Egy! Kettő! Három! Négy! Öt! Hat! Hét! Nyolc! Kilenc! Tíz! Vége! A szőke edzője beugrott a kötelek közé, és ölbe kapta tanítványát. Az eredményhirde-tést követően Zordok egyszerre vette át a Mestertől a bírói jelvényt és a bajnoki övet. Utóbbit a kis versenyző derekára csatolta. Nem várta meg a bírókollégák gra-tulációit. Csontos kezét folyamatosan a kis sárga fejen tartva kísérte el a győztest a lelátók alatti padokhoz.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle barátságos hangon.
– Zoárd.
– Hány éves vagy?
– Kilenc.
– A szüleid itt vannak?
– Anyukám. Apukám nincs itthon. Messzire utazott.
Az édesanya leguggolt, és tárt karokkal fogadta hozzászaladó gyermekét. Percekig kapaszkodtak egymásba szótlanul. Amikor a gyönyörű fiatalasszony te-kintete találkozott az előttük álló, újdonsült bíróéval, Zordok zavarba jött. Bemutatkozott.
– Aranka – nyújtotta kezét az asszony.
– Beszélhetnék a gyerek édesapjával? – kérdezte a bíró. Aranka elfordult, arcát kezeibe temette. Könyökön ragadta, és gyerekét magára hagyva pár méterrel arrébb vonta. Lehajtott fejjel suttogta:
– Nincs. Ezelőtt négy évvel sízéstől fáradtan érkezett haza egy napos délután. Megcsókolt, és leült a konyhaasztal elé. A tűzhely előtt álltam, hogy levest melegítsek neki. Amikor megfordultam, hogy elé tegyem a fazekat, láttam, többé nem mozdul. Pontosan negyvenéves volt. Szívinfarktus végzett vele.
Zordok finoman lefejtette könyökéről az édesanya kezeit, és a tomboló aréna legeldugottabb, legsötétebb sarkába sietett. Útközben arcáról három forró könnycsepp hullott a márványpadlóra.
(Részlet egy készülő regényből)