VÉRBE FULLADT CSONTVÁZ / Posztmodern cseh költők Csehy Zoltán fordításában
VÁCLAV RYČL
Szeretetérzet
A férfi csókja napraforgó.
Apám sohasem csókolt meg.
A lovakat szereti.
Kabátján egészen más napok ragyognak.
Ász
Két férfi kártyázott, az egyiknek különös,
sőt egyenesen különleges volt az arca. A barátom
azt mondta, hogy ha nem kártyázhatok,
szar alak vagyok. Úgy hívták,
Jirka, belevaló apja volt, aki a földön
írt; a fülében egy táncos lakott.
Ilyen csöndben nem lehet kártyázni.
x x x
parttalan rabszolga vagyok
kés és művér
angyaltúró
Ásítás
az egykori mosdók ásításába
ahol sűrűsödik a pára
leszakadt egy férfi segge
és az orvos kutya sorsot rendelt neki
a mosdó csapjánál öngyilkos lett egy férfi
az ablakrámára kötötte föl magát
ott lógott vagy három-négy órát
akkor vette észre a pszichiáter nővérkéje
fagyos lábait az ajtórésben
az elegáns orvos ásítása
fehér köpenyben csíkos nyakkendőben
a sonkoly mézes csöppjei
a düh tűi a meztelen együttérzésben
VÁCLAV RYČL (Pozsony, 1966 – Prága, 1994): költő, prózaíró, fotó- és képzőművész. Versei csak halála után, 2004-ben jelentek meg kötetben Život je hrozný společník címmel. Élete végén pszichiátriai kezelésre szorult, 1994 szilveszterén önkezével vettett véget életének.
KAREL JAN ČAPEK
x x x
A város mögött semmi sincs
csak egy hajas üstökös leégett hajú üstöke
és a vonatok
ezerkilencszáznyolcvanöt március tizenharmadikába indulnak
A város mögött semmi sincs
csak egy gyűlöletes ősrégi valcer
a csöndben
és távoli hangok
A város mögött nincs semmi
csak a Mehr nevű tintafolyam
és egy kórházbarakk valahol a posvány közepén
x x x
az éj önnön csöndjének
hangos zajával
kicseni az agg uzsorás
gömbölyű óráját a zsebéből
és Tőled
Tőled újabb színészi és imagesztusokat tulajdonít el
a színek szélsősége telítettsége és tarkasága
önként mond le girlandjairól
teljes őrültség
ilyen időben
kimenni
KAREL JAN ČAPEK (Ostrava, 1962 – Prága, 1997): költő, mindössze két verskötete jelent meg, ezek viszont előkelő helyet foglalnak el a (poszt)modern cseh líra történetében.
PETR ODILLO STRADICKÝ-STANCZYK ZE STRDIC
Özönvíz
A folyón hegedű úszik.
Egy madár
a húrokon téblábol és
játszik. A vonó vízbe fúlt.
Sötétségőrlő
Gyömöszöld a sötétséget a húsörlőbe
fordíts el a kallantyút
fölül kis híján virrad
de elöl már a vakság kígyói vonaglanak
Versek egy verssorra
Az eget fürkészte és ujjával a homokba
rajzolta a csillagok táncát
Azt írtam bús. Vagyok
Az elsüllyedt hajóról
vízipipán menekült
Kinyitom az ablakok – sötét harap sötétbe
Sokan a hústól szépek,
de te már csonttól az vagy
A paraszt az óriást ekével fésülte
Mikor senki sem figyel, áll a folyó
és pihen
Árny, a csönd bátyja
Esik eleget mintha kifűrészelték volna az eget
Egész éjjel úgy tűnt, alszom
Ujjak – közök az ujjak között
láthatatlan kezek
A vak farkas sosem üvölt
a vak kakas mindig kukorékol
(mert az egyik a Holdat
a másik a Napot nem látja)
Amikor a fák szeretkeznek,
virágillat remeg az égben
Koromfekete – a fény pofalemeze
Nagyon finom, de nem ízlik
Kire támaszkodik a sétapálca?
Villám nő. Mennyei ér.
A fény hajszálere.
Test – vérbe fulladt csontváz
PETR ODILLO STRADICKÝ-STANCZYK ZE STRDIC (1968): Prágában élő cseh költő, író, drámaíró. Valódi neve Petr Stančík.
PETR HALMAY
Illúzió
Létem, mely csupa naivitás,
kiúszott a város éji peremére,
szem nélküli lét, esély, hogy megértsem
a teljes igazságot.
A szöveg, melyet korántsem mondhatok versnek,
mozgást generál,
a májusi légben húslegyek zsongnak.
A diliház kristálypalotája mögül
új épület ragyog ki,
önnön véremtől szennyes.
Krematórium,
melyben szüleink
drága teste ég,
és úgy világít Prága felett,
akár egy lámpa.
Látomás
Miközben tavasszal
a kerteket ellepi a por,
a nyáj a reggel nyers levegőjét szívja.
Agyuk –
mintha ugyanezek az érzések hullámoznának bennük –
a koponyáikkal kiragyog a ritkás alkonyatból.
Gyávák – anyánktól elválasztva
kandikálunk a túlsó partról,
az áttetsző áramlás ragyogó illúziója
a teremtéssel együtt hömpölyög.
Ez az üresség fantasztikus anyaga,
mely a szemünkből folyik.
Örökre elválasztva a dolgok lényegétől
bámuljuk a szövetkezet
kerítését,
mintha saját magunk negatívja
rajzolódna ki e földöntúli, hideg reggelben.
Falu I.
A csillag vénséges fénye
erre a földre árad…
Ebben a fényben áll
halott nagyapám
hatalmas, narancsszínű szájjal.
Dajna, a kutya a sáros
udvaron szaladgál
a fénylő levegőn ingó
bazsarózsák és dáliák körül.
A vécén nem kapcsolták le a villanyt,
a lépcsőn egy lavór víz.
Lény
Negyvenegy évesen verset írni.
Micsoda visszaesés.
Az idő lenyomatát szeretni
saját agyamban.
A képek belevesznek a messzeségbe.
A képek, az érzelmek, a saját élettörténet –
minden.
Mindig a régi utcán járunk,
és ő a mosdó ajtajában áll –
káprázatos színnyomat,
egész ifjúságunk.
Az üveg mögött
Könnyek tizennégy éves fiam szemében…
Jelenetek, szívtépő szerelmek évei után,
a regény és a rideg elidegenedés évei után
a szobájában issza könnyeit.
Talán egetverő boldogságra
vágytunk.
(Hiszen karnyújtásnyira volt tőlünk.)
Amikor drága feje körvonalait látom
a matt üveg mögött
az ajtó üvegén,
amelyre az októberi napsugár hull…
PETR HALMAY (Prága, 1958): költő, író, publicista. Valódi neve: Petr Šiktanc. Több vers-kötete is napvilágot látott. Itt közölt szövegei a Strašná záže (1991), a Bytost (1994) és a Hluk (1997) című köteteiből valók.