Ács Margit Doktorátus

Rendszeresen látogatta, hogy beszélgessen vele. A történet elbeszélője, ő. Nem is tudnám jó lelkiismerettel leírni, hogy én, én ezt gondoltam, azt éreztem akkoriban, hiszen én ez a mostani vagyok, és azt is csak nagyjából tudom, hogy ma mit gondolok és érzek, és mit válaszolnék a nagyanyámnak. A nagyanyámra tulajdonképpen pontosabban emlékszem, mint az akkori magamra. Harmadik személyben tehát nemcsak könnyebb beszélnem róla, hanem kicsit igazabb is lesz, amit mondok. Abban az időben naponta meglátogatta a haldokló nagyanyját. De hát az az én nagyanyám! Ő meglátogatta az én nagyanyámat? Baromság! Lám csak, magamról kész vagyok lemondani a harmadik személyű névmás javára, a nagyanyámhoz viszont tíz körömmel ragaszkodom. Vicces ez az irodalom.
    Na de kinek jelent bármi különbséget rajtam kívül, hogy az én nagyanyámról van-e szó, vagy valaki más nagyanyjáról? Jobb is kiküszöbölni az érzelgést, amely még a nyávogó hanglejtésben is benne van: „nagyanyám”. Joggal hárítja az ép érzékű ember az ilyenféle bizalmaskodást, viszont önkéntelenül jobban figyel, ha egy bizonyos kívülálló öregasszonyról esik szó, hiszen nyilván azért beszélnek róla, mert van vele valami érdekes.
    Ahogy itt játszom az eszem a névmásokkal, a papír máris jó darabot felfalt a nagyanyámból. Vigyázni kell. Legyen hát az ő nagyanyja – így talán érintetlenül megmarad nekem az enyém.
    Ha naponta talán nem is, de nagyon-nagyon gyakran kiment hozzá. Hoszszú-hosszú buszozás végállomástól végállomásig a húszassal. Nem volt életkérdés, hogy menjen, mert a család nyugdíjas nőtagjai tökéletesen ellátták. Csak azért ment, hogy kicsit beszélgessen vele, vigyen valami változatosságot a beteg egyre egyformább napjaiba. Ez így magától értetődőnek látszik: persze, beszélgetni. Csakhogy a nagyanyjának feltehetőleg egy enyhe szélütés következtében megbénult a torka. Mindent csak kefirben vagy valami csúszós pépben lehetett lejuttatni a nyelőcsövén. A saját nyálát se tudta lenyelni, a száraz lepedéket kapargatni kellett a nyelvéről. S persze ez a bénult, kiszáradt nyelv beszélni se engedte, igen nehéz volt meg-érteni, mit akar. Tehát inkább csak fecsegni kellett, hátha jobban leköti, mint a rádió. Ő mindig amolyan kelekótyának volt számon tartva a családban (Hát ez dilis, ez a lány! Jesszusom, neked tényleg pihent agyad van! Mi lesz ezzel, szegénnyel, sose nő be a feje lágya?), így tulajdonképpen tarthatta magát a bejáratott szerephez. Nem kellett reagálnia a minden látogatásnál elébe táruló borzalomra. Derűsen és energikusan szembenézhetett a pici öregasszonnyal, mintha nem volna abban semmi különös, hogy ott fekszik a konyhában valami irodából leselejtezett kétszemé-lyes kanapén – annyira kistermetű volt, hogy össze se kellett húznia magát –, és várja, hogy meghaljon. Igyekezett színesen és kellemesen cseverészni, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy nincs, amivel igazán felkelthetné a nagyanyja figyelmét. Furcsa módon mégis fontosnak tetszett, hogy menjen, mert hozzátartozott a szertartáshoz. A nagyanyjának kifejlett érzéke volt a rangfokozatok és a rangot megillető formaságok iránt, s minthogy ennek a családnak a királynője volt, ezen felül ráadásul haldoklott, a látogatás járt neki.
    Pedig az ő látogatásainál több örömöt talált két tyúkjában, melyek a verandán nőttek fel, dédunokáktól ideszármazott húsvéti csibékből. Húsvétkor még élt a nagyapja, húsvétkor még azon dühöngött a család, hogy egy nagy vihar után targoncán hazavonszolt egy egész akácot. (Mintha rászorulnátok! Legalább egy má-zsa, Papus, te nem vagy eszednél. Képzelem, miket gondolnak a szomszédok, jár ide a család a puccos autókkal, az öregek meg az utcán szedik össze a tüzelőt.) Különösen az egyik tyúk volt kezes: ha a nagyanyja felült a kanapén, rögtön belehuppant az ölébe, majdnem ledöntötte, ott üldögéltek.
    Ő néha megfésülte, ennyi testi szolgálatot elfogadott. Puha, semmi haj, a koponya vékonycsontú, mint egy csecsemőé, vékonyka nyak. Először ez megrendítette, hisz egész életében mélységesen tartott a nagyanyjától. Zavarában hízelkedős hangon azt mondta: Na, most babáztam. A nagyanyja meg se rezzent, rá se pillantott. Nem is biztos, hogy a továbbiakban szívesen vette a fésülést. Olykor, ha olyat főzött otthon, ami könnyen lecsúszik nyelés nélkül is, vitt belőle. Még leginkább a főztjét respektálta a nagyanyja a teljesítményei közül.
    Nem csoda, ha a diplomáját nem respektálta különösebben. Úgy tekintette, mintha csak félútig jutott volna el iskolázottságban, mivelhogy nem lett doktor. A doktor, az valami. Milyen butaság, hogy ő erre nem gondolt idejében. Igazán meg-szerezhette volna ezt az elégtételt a nagyanyjának. Kár.
    A nagyanyja olvasni mindig is tudott, de igazában öregkorára jött bele, a Nők Lapja révén. Akkor valamennyire írni is megtanult. De az ablakba kitett cédulákon, amelyeken spenótot, kaprot, cseresznyét, néha virágot hirdetett eladásra, döbbenetesek voltak a betűk és a hibák. Hihetetlen mennyiségű hibát tudott ejteni egyetlen tőmondatban is.
    Csak ekkoriban kényszerült írásra, korábban még üdvözlőlapot sem kellett írnia soha, náluk nem volt szokás, meg hát nem is utazott, nem is nyaralt. Az egyik nővére miatt kellett jobban megbarátkoznia a betűvetéssel, aki hozzájuk költözött Pozsonyból, miután megsüketült és a szemére hályog nőtt. Valami szlovák antifasiszta hős özvegye volt Hedvig néni, s mint ilyen, jó állást kapott a negyvenes évek végén Bratislava – mindig így mondta – legjobb szállodájában. Vécésnéniként dolgozott évtizedeken keresztül, s így egészen emancipálódott a szálloda vendégeihez. Jól öltözött például, a legfinomabb anyagokból varratta kosztümjeit, ruháit, olyan háború előtti szövetekből és selymekből, amelyek a KGST-országokból idővel teljesen kivesztek. Nem volt elragadtatva a család öltözködésének és életvitelének a színvonalától. Ha a nagyanyja végképp nem tudott áthatolni Hedvig néni süketségén, a keze ügyébe kerülő fecnikre írta fel az inkriminált szót vagy mondattöredéket. Ám időbe telt, míg Hedvig néni a hályogon keresztül kisilabizálta a szavakat, pláne abból az ortográfiából, amire húga képes volt. Na meg Hedvig néni szlovákul jobban tudott már, mint magyarul. Ha a nagyanyjának véletlenül eszébe jutott, hogy a szó, amelynél elakadtak, hogyan hangzik szlovákul, azt ordította Hedvig néni fülébe. Ez volt a legszerencsésebb eset, a kommunikációs aktus ilyenkor sikerrel zárult.
    Sokan voltak testvérek, egy kis felvidéki hegyi faluból szivárogtak szét, négyen közülük Budapestre jöttek. A nagyanyja született utolsónak, vele az anyja nem jutott el az ágyig sem, úgy pottyant ki úgyszólván a földre, hogy a legidősebb, akkor már húszéves nővére látta el őt is, meg anyjukat is. Mind kistermetűek voltak, és mongolredő borult szemhéjukra, szúrós, fekete szembogárral lestek ki keskeny szemrésükön, csupa kis tatár. A férfitestvérek is. S jó kezük volt a növényekhez. Egyikük, Cilka néni az újpesti hosszú házak egyikében, ahová a húszas években költöztek, az ajtajuk előtti keskeny ágyásba néhány tő virágot ültetett – és a harmincas évek végére már virágüzletet nyitott a temetőbejárattal szemben, aztán számos telek került a nevére, üvegházakat építtetett, pedig a férje semmirekellő, részeges kubikos volt, meg is halt hamar. Mariska néni zöldséggel foglalkozott, talicskán tolta a piacra. Neki nem született gyereke, de mivel ő volt az a húszéves nővér, aki világra segítette a húgát, úgy tekintett rá, mintha maga szülte volna, vagyis velük, ezzel a családdal vigasztalódott. Kislánykorában őt is szívesen látta maga körül. Ő viszont, sajnos, nem szerette Mariska nénit, mert kaporszaga volt. Annak se örült, ha busás fizetség fejében a piacon kellett neki segédkeznie. Szorongott, amikor rábízta a kosarakat meg a pénzes kötényt, s elment valami dolgát intézni, mert az aszszonyok arcátlanul kihasználták, hogy ő jólnevelten tiszteli őket, és minden árat lealkudtak. Megszeppenten engedett, abban a reményben, hogy Mariska néni nem jön rá, meg különben is restellt öt filléren huzakodni. Cilka néninél is árult, ott is fizetésért, de az más volt: üzlet, szép kirakattal, szabott árakkal, rendelésre készült csok-rokkal és koszorúkkal. Amíg nem jött vevő, olvashatott a kábulatig a növények kigőzölgésében. Ciklámen, gladiólusz, krizantém – ezeket szerette. A szegfűt nem. Nem azért, mert a szára könnyen eltörött, amikor csokorba szedte, hanem mert nem volt benne elég élet.  
    Nagyanyja csak a saját háztartása számára termelt zöldséget, virágait pedig a temetőbe szánta, de a fölöslegből szívesen csinált pénzt is. S mert neki is jó keze volt az ültetéshez, mindig volt az ablakban cédula hol ilyen, hol olyan kínálattal, s virágaiból sem csak a család sírjaira jutott, hanem eladásra is. Húsvétkor például, ugyanakkor, amikor Papus hazavitte a kidőlt akácfát, a nagyanyja is kétségbe ejtette a családot. Afférja volt egy rendőrrel. Egyszerű csokrocskáit a retiküljébe tett befőttesüvegben tartotta, hogy ne fonnyadjanak el, így szokott álldogálni a buszmeg-állónál, de akkor, úgy látszik, elragadta a mohóság, s odasettenkedett a temetőbejárathoz a bódésor közelébe. Tűnés, mamikám, tűnés – mondta a rendőr, s erre ő kapkodva kilöttyintette az üvegből a vizet, hogy ne a retikült áztassa át a nagy sietésben, ám a vízzel együtt a kulcscsomót is kiöntötte, amely valahogy beleeshetett az üvegbe, s persze, izgalmában nem vette észre. A házuk kapujánál érte az újabb sokk, nincsenek meg a kulcsai, de bámulatos módon rájött, mi történhetett, visszament a temetőhöz, és megtalálta őket. Jó féléve még ennyire talpraesett volt.
    Sosem járt el dolgozni, kenyérkereső munkát csak zsenge lánykorában végzett, amikor cselédnek szegődött Pesten, mégis pénzt csinált a semmiből egész életében. Művésze volt a takarékoskodásnak. Nagy uborkásüveggel ment a piacra, zárás után abba vette meg a kofától fillérekért a törött tojásokat, s rögtön feldolgozta tésztának, néhány óra múlva ott száradt a rengeteg metélt a szekrények tetején. Hajnalonként a tőlük messze eső nagycsarnokban szerezték be a húsos csontot, s abból fasírt, pörkölt, rizses vagy tarhonyás hús, néha még sült is készült, meg per-sze leves. A libanyak bőrét megtöltötte hurkának. A legnagyobb szűkölködés idején, a jegyrendszer alatt is volt náluk sütemény, leginkább szalagárés sütemény – később megismerte a szót helyesen is: szalalkáli. Valami vegyszer, amitől omlós lesz a szegényes összetételű tészta is. Sokat lábatlankodott körülötte főzés közben, lopkodta a lekvárdarabokat a buktáról, gombócról, s amíg várták, hogy elkészüljön az étel, nagyanyja a konyharuhából babát kötözött-formált ügyesen. Mindenféléből tudott babát csinálni, kukoricacsuhéból, vadgesztenyéből. Egyszer a háború után nyúlós-folyós lett a kenyérbél, rossz lehetett a liszt, amiből dagasztotta. Meghozták a péktől, és majdnem elsírták magukat, amikor felvágták. Abból a barna masszából is babát mintázott, szabásnál leesett apró textilmaradékokból ruhát is tűzködött rá. Abban nőtt fel, hogy ők dehogyis szegények, minden nap van rendes ebéd náluk, s a maradékot egy erre tartott kislábasban félreteszik a koldusuknak.
    A főzés volt mondhatni az egyetlen közös téma. De idő múltán a nagyanyja néha felidézte valami emlékét, irtózatos erőfeszítéssel kigördítve a száján a hangokat. Ki tudhatná, hogy valóban a közlésvágy működött-e benne, vagy a rítusnak engedelmeskedett, amikor méltósággal feltámaszkodott a kanapén, mint aki vég-rendelkezik? Az ő számára váratlanul kiderült, hogy a nagyanyja apja jó családból származó, felvidéki úriember volt, a családja például fiatalkorában a tengerhez küldte gyógyulni a tüdejével. Aztán elzüllött. Azért is került abba a kis hegyi faluba. Mindent elivott. Egyszer ők, lányok és a mama egész télen megállás nélkül hímeztek, összerakták kimosva, kivasalva egy nagy kosárba, hogy az árából a tava-szon cipőt vegyenek. ÉS Ő ELVITTE ÉS ELITTA AZ EGÉSZET. A nagyanyja nem azt mondta, hogy az apánk, vagy hogy az a gazember. Csak így emlegette sötéten: ő. És amikor ezek után hazajött – kínlódta ki a szavakat –, én ránéztem, és láttam, ezt így hidd el: én láttam: EZ A SÁTÁN.
    Na, szegény Papus – gondolta ő önkéntelenül –, aki ezt az izzó férfigyűlö-letet egészséges, felszínes, csibészes kedéllyel viselte el a házasság hatvanöt éve alatt. Ezáltal még az is kiderült, miért nem szereti Mamus a magyarokat. Züllött urak.
    Más alkalommal meg elmesélte, hogy amikor a harmincas években a választások előtt összeírták a szavazásra jogosultakat, a náluk járó összeíró sokáig ott ragadt, és elbeszélgettek. Neki tulajdonképpen nem járt szavazati jog, mert nem volt iskolai végzettsége, de az az illető azt mondta: Asszonyom, az nem lehet, hogy egy olyan intelligens valaki, mint Ön, ne szavazhasson. Ez a dicséret, ez volt a nagy-anyja érettségi bizonyítványa. Sőt. A doktorátusa. Nagy-nagy hála járta akkor a szívét az iránt az ismeretlen összeíró iránt, aki olyan boldoggá tudta tenni ezt az aszszonyt, amilyenné se férje, se gyerekei, se unokái nem tették.
    Ezek az emlékezések őt is felbátorították a témákat illetően, s amikor már az aznapi menüt és a gyerekek betegségeiről a helyzetjelentést leadta, szóba hozta a férje látogatását a pártközpontban. Gondolta, ez talán hízeleghet a családtagok előmenetelére irányuló hiúságának. E célnak megfelelően adta is elő: neves írók csoportja a most szerveződő folyóiratuk szerkesztőjének kérte fel a férjét, s azért járt a pártközpontban a legnagyobb fejeseknél, hogy dűlőre vigyék a dolgot. De hát csak bizonyos feltételekkel járulnának hozzá a lap beindulásához, úgyhogy nem fog menni, sajnos. A nagyanyja izgalomba jött: És ez az írók lapja lenne? És mit mondtál, kivel tárgyalt? – Aczél Györggyel. Tudod, ő a második ember Kádár után. – A nagyanyja egész testével préselte ki a hangokat, mert az izgalomtól a nyelve kiduzzadt a szájából, s percekre elvesztette beszédképességét. Hogy lehet ilyen fontos dolgot a második emberre bízni? Miért nem Kádár intézi az ilyet? Adnak egy lapot az íróknak, aztán megint itt lesz az ellenforradalom. Ezt nem szabadna hagyni. A Kádár tud erről egyáltalán?
    Ő habogott valamit, de a nagyanyját az nem érdekelte. Kemény tekintettel nézte, a feje remegett: Azt nem akarhatod, hogy ellenforradalom legyen megint! Neked is fiaid vannak! Igaz? – Ő megint habogott, a nagyanyja erre se figyelt, hirtelen kiment belőle az izgalom, visszahanyatlott, és megsemmisítő utálkozással megállapította csak úgy magának: De. Te képes vagy. Te olyan vagy. – Ő jól tudta, hogy az ötvenhetes ügyére gondol, amivel akkor – ő, a mindaddig csöndes mintadiák – alaposan fejbe kólintotta a családot.
    Hogy akkor mit érzett, mit gondolt hazafelé és még napokig? Nyilván fájdalmat érzett. Az érzelmek sokkal egyszerűbbek, egyneműbbek, mint a hozzájuk fűzött magyarázatok. Nem emlékszem, hogy megfogalmaztam volna magamban, ami pedig keservesen igaz volt: ellenségei vagyunk egymásnak. Nemcsak ő tart engem ellenségének, hanem én is kénytelen vagyok őt azok közé sorolni, akik ellené-ben élek, mióta az eszemet tudom. Azt sem kellett megfogalmaznom, hogy mindez nem változtat mélységes összetartozásunkon. Minden szál, amely a földhöz kötöz, rajta fűződik keresztül és eltéphetetlen. Egyszerűen csak betöltött véglegessé vált elhagyatottságom fájdalma. Ugyanakkor világosan láttam, hogy pokolian komikus ez az egész. Értelmiségi barátaim egyikének-másikának nagy nevetve meséltem el, hogy van egy iskolázatlan nagyanyám, aki nem tartja Aczél Györgyöt elég kompetens tárgyalópartnernek az írók folyóirata ügyében, mert az olyan fontos ügy, hogy szerinte arról csak Kádárnak volna szabad tárgyalni. Évekkel később tudtam csak nyugodtan szembenézni a családom politikai fanatizmusával. Arra jutottam, hogy nagyanyám főleg a fürdőszoba miatt lett eltökélt híve a bolsevizmusnak. Negyven-öt előtt három fiatal házaspár lakott egy fedél alatt egy komfort nélküli, szoba-konyhás lakásban. Akkor még nagyanyámék is csak negyvenévesek voltak, és lányaik újházasok. Az új rendszerben mindegyik házaspárnak külön szobája lett, később külön lakása fürdőszobával. Honnan tudta volna, hogy a vérszívó tőkések világában egy rendes munkásember, egy szakmunkás a tengerparton tölti nyári szabadságát, és jó kocsikban furikázik víkendezni? Hogyan szerezhetett volna arról ismereteket, hogy néhány évvel a háború után a civilizációs szolgáltatás, legalábbis a fehér társadalmakban, az egész világon hihetetlenül feljavult, és hogy ami nálunk látható e tekintetben, csak visszfénye a technikai fejlődés áldásainak? Ő mindvégig a kommunisták jóságának tulajdonította, hogy fizetés jár a munkáért, és kellően takarékoskodva meg is lehet élni belőle. Aztán meg nagyanyám kiéhezett önérzetével is számolni kell: a proletárdiktatúra neki azt jelentette, hogy ő van hatalmon, vagyis az uralkodó osztály tagja, ahogy a plakátok, a kerítésekre mázolt feliratok és az újságok hirdették a háború utáni években. Nem tudta semmi megzavarni, mert nem kellett tudnia semmit. Nem állt módjában, hogy bármit tudjon. Ki se mozdult a kony-hájából.
    Telefonáltak, amikor meghalt. Karácsony előtt, azon a napon, amikor legkorábban kezd sötétedni. A nedves, fekete utcán a villódzó fényekben elsiettem egy vakító áruházi kirakat előtt, s a sok-sok baba közül kiragyogott egy barna hajú, kék ruhában. Igyekeztem hamar kiérni a házba, hogy nénikémnek ne kelljen egyedül várnia a halottszállítókat, ezért nem álltam meg, hogy jobban megnézzem. Pedig volt valami az arcában. Volt valami, ami megdöbbentett.
    Kisimult, feszes bőrrel, szépen felöltöztetve feküdt az ágyon. Igen, mint egy baba. Hiszen annyira kicsi volt.
    Másnap is a kirakat mellett vitt el az utam, s akkor már megálltam, hogy szemügyre vegyem, valóban hasonlítanak-e a baba vonásai őrá, vagy csak érzékcsalódásban volt részem. De nem volt barna baba. Mind kivétel nélkül szőke hajjal készült, s kék színt sem találtam a közelükben.
    Meg kellett volna állnom akkor este.
    Meg kellett volna állnom, hogy lássam egyszer szépnek és fiatalnak.