Csapody Kinga – „…megőrizni a humorérzékemet és ébren tartani a figyelmemet”

Gyerekirodalomról Tóth Krisztinával
– Kisprózák, Magas labda, új regény. Kicsit távolinak tűnik az – vagy csak hihetetlenül sok mindent csináltál azóta is –, amikor a gyerekverseid újdonságként kerültek  reflektorfénybe. Pedig a 2006-os Állatságok, vagy a 2008-as Kerge ABC alapműnek számít, és úgy látni, a könyvesboltokban is keresik, viszik is.

A gyerekeknek szóló honlapokon, illusztrációval, megzenésítve előadják. Mennyire fontos most ez a – gyermekirodalmi alkotó – rész benned? Elmúlik, ahogy a gyermeked cseperedik, így csak egy szakasz?
– Szerintem ezt írója válogatja. Én kifejezetten a fiamnak írtam ezeket a verseket, és most, hogy egyre nagyobb lesz, lassan változik a neki szóló versek hangja is. Egy kamasz azt szereti, ha valami vicces: annak van a legnagyobb sikere. Vagy legalább ironikus! Marcinak nagyon jó a humorérzéke, sokat tudunk együtt nevetni, hála istennek. Sokat segít, ha az ember tud röhögni másokon és saját magán.

– A londoni mackók darabjain éreztem először azt a fajta játékosságot, amely egy-szerre szórakoztatja a szülőt is és fejleszti a gyermekek nyelvérzékét, (irodalom)hallását. Azóta sokszor gondolom azt, hogy egy-egy kötet hangjánál, tematikájánál már nem a gyermek áll a központban, hanem a könyvet megvásárolni tudó szülő lebeg az alkotó szeme előtt. Azt mesélted, hogy ezek a kisfiadnak íródtak eredetileg. Előtte milyen kapcsolatod volt a gyermekirodalommal, kiket olvastál, kiket kedveltél? Volt olyan stílus, amire, mondjuk, tudatosan törekedtél?
– Nézd, amíg a gyerek kicsi, addig az ember rengeteg könyvet kap, rengeteget vesz, és sok mindent nosztalgiából olvas a saját gyerekének: azért, mert ő annak idején szerette. Nekem Janikovszky Éva az abszolút csúcs, a másik megunhatatlan kedvencem pedig Goscinny Kis Nicolas-sorozata Sempé rajzaival. Én ezt franciául már ismertem, és az utóbbi években szerencsére megjelent magyarul is Bognár Róbert zseniális fordításában. Ugyanaz az érzésem, mint Janikovszkynál, amikor olvasom: mindent tud a gyerekekről, és mindent tud rólunk, hülye felnőttekről is, de annyi szeretet van ebben az éleslátásban és pontosságban, hogy nem szégyenkezünk, amikor magunkra ismerünk, hanem csak összenevetünk. De a Mazsola és Tádé képeskönyvvel befürödtem. Pedig nekem nagy kedvencem volt a sorozat gyerekként, csináltunk otthon tökházat is. A Bambi szintén nagy felsülés volt, Tatay Sándor Puskák és galambok című könyve viszont – képzeld, ebből van egy dedikált példányunk! – Marcinak is nagy kedvence volt, és ugyanannyi idősen, ötödik osztályban olvasta el, mint én annak idején. Amíg egészen kicsi volt, imádta a kisvonat sorozatot, amit ajándékba kaptunk. Én nem rajongtam érte, de bevallom, annyiszor olvastuk együtt, hogy szinte megszerettem.

– Marci öltözik; Marci a fürdőszobában – helyzetlíra, egyre több kortárs gyermekversben megjelent (Kiss Ottó, Kukorelly Endre, Varró Dániel), figyeled most is ezt a hihetetlenül gyorsan fejlődő és magas színvonalú gyerekirodalmi piacot? Mikor elhatároztad, hogy ezeket is megjelenteted, előtte tájékozódtál a kortárs magyar, és főképp külföldi trendekről? Egyáltalán érdekelt? (2003-ban épp kezdtek rájönni, hogy a mi gyermekirodalmunk nagy múltú, de épp akkor eléggé pólyába kötözött volt).
– Ez nagyon édesen hangzik, de amikor az ember egy bölcsődés korú gyerekkel otthon van, és működtetnie kell egy háztartást, akkor semmiféle trendeket nem tanulmányoz, hanem arra törekszik, hogy egy héten egyszer legalább kialudja magát. Sok minden eljutott hozzánk, sok könyvet hoztam Franciaországból is, de ezeket elsősorban a képek miatt vettem meg. Kukorelly csak később jelent meg, akkor Marci már nagyobb volt. Kis Ottót olvastuk, és nagyon szeretem, de ő akkoriban nem rímes dolgokat írt, hanem szabad verset, ennyiben eléggé más volt. Abban viszont mindegyik emlegetett szerző hasonlít, hogy nem prüntyögnek. A Vackort imádtuk, ezt majdnem elfelejtettem mondani: az indázó, ismétlődő, ritmikus szöveg szerintem nagyon közel áll ehhez a korosztályhoz.

– Az Állatságok versei önmagukban több játékra adnak lehetőséget, mint jó pár vaskos foglalkoztató füzet összesen. Játszva tanulni – elcsépelt mottónak tűnik, de itt kimondatlanul működik, ráadásul nemcsak Brehm világa elevenedik meg, hanem az a fajta nyelvi játék, ritmus és dallam, amely egyrészről jellemzi egész költészetedet. Általános iskolásokon láttam, ahogy nemcsak egy csomó új állatfaj nevét tanulták meg, majd rajzolták le, hanem egyik pillanatról a másikra lecserélődött a versmondó versenyeken előadott versek listája. Hozzád eljutnak ezek?
– El, és nagyon örülök neki! Egyáltalán nem volt semmi oktató szándék bennem, egyszerűen csodálkoztam, hogy milyen különös állatnevek, fura lények vannak! És persze utána már vadásztam is az érdekességekre.

– A Kerge ABC-t Szabó T. Annával és Varró Dániellel jegyzed. Emlékszem, hogy mikor megtörtént a betűk felosztása, mindenki erősen gondolkodóba esett, hogy is lehet az x, y, dzs, dz, és egyéb „könnyű” betűinkkel bármit is kezdeni. Mi volt a koncepciód?
– Hát, az egy érdekes kör volt… Én éppen nyaraltam a gyerekkel, és mire visszaértünk, addigra a szerzőtársak már jórészt felosztották egymás közt a betűket. Maradt a dzs, y, x. Mondtam, hogy egyezkedjünk, mert ez így nem fog menni. Akkor a kiadó nekem adta az a betűt, Anna bevállalta az x-t. Ha most mondasz kapásból egy-egy állatnevet, ami x-szel vagy y-nal kezdődik, akkor becsszó, lemondok a szerzői jogaimról. Anna kitalált egy állatot, én meg valami hangyáról írtam, amely egy y alakú ágon mászkál. Elég vérszegény megoldás volt, belátom, nem oldottam meg a problémát, hanem megkerültem. A véletlen azonban a segítségemre sietett. A korrektúra első fordulójában lerobbant a számítógépem, és ki kellett hívnom a szerelőt, aki meg szokta javítani. Amíg a vírusirtó programot futtatta, addig mögötte álltam, és hívtam a kiadót, hogy bocs gyerekek, de ez van, késik a korrektúra. És hogy, sajnos, az y-ra továbbra se találtam semmiféle jobb megoldást, maradt a búbánatos hangya. Zoli, a szerelő, hallgatta, amit beszélek, és jó darab idő múlva, amikor már rég letettem a telefont, egyszer csak megszólalt: yorkshire terrier. Rám se nézett, a képernyőt figyelve egyszer csak bemondta az egyetlen létező megoldást. Mire megjavította a gépet, megvolt a vers is a yorskhire terrierről. Mákom volt, de meg is érdemeltem a kezdeti nehézségek után.

– Egy újfajta ABC-s könyv, ha jól sikerül, akkor kicsit olyan, mint kötelező olvasmánnyá válni. Van, akit ez riaszt, másokat épp, hogy inspirál. Te hogy viszonyulsz ehhez?
– Nem terjed ám ez olyan gyorsan. Az iskolákban sokkal konzervatívabbak ennél a tanító nénik. Én mondjuk bírtam az Ablakzsiráfot, de belátom azért, hogy vizuálisan nem egy nagy izgalom egy mai hétévesnek. Te még emlékszel a rajzokra? Arra, amikor beköltöznek a kesztyű ujjaiba? Nekem az volt a kedvencem. De kicsit eljárt felette az idő. A Kerge ABC legjobb darabjait Marci első hallásra megjegyezte. Dani Oroszlánja és Annától a Lila légy egyszerűen zseniális, de tényleg.

– Pár interjúnkban már elárultad, hogy kamaszverseket írsz. Érzékenyebb dolog a kamasz fiú érzelemkitöréseit és hangulati hullámvölgyeit kiadni, mint a még ovissal megbeszélni, hogy amit anyu neked írt, azt most már mások is fogják olvasni?
– Nem hiszem. Marci már nagyfiú, tudja, mi az, hogy irodalom. Nem úgy viszonyul már az általam írt versekhez, mint gyerekkorában, amikor minden egyes szöveget úgy tekintett, mint a mi személyes, belső játékunkat. És – mondtam az előbb – van humorérzéke, öniróniája. Szóval, amikor magára ismer, akkor tud nevetni. Tavaly, amikor előadtunk egy válogatást Eszenyi Enikővel és Takács Katival a Múzeumok Éjszakáján, akkor ő maga ajánlkozott, hogy elmondja az egyik verset a mosakodásról. Vagyis az akörüli sunnyogásról, hogy pontosak legyünk.

– Érdekes ez mindkét fronton – otthon anyaként, és alkotóként is –, hogy miket tud megragadni az ember. A kamaszoknak szól, egyfajta zsebtükörként, vagy a szülőtársaknak, amolyan bátorításként, hogy ez az életszakasz még a legjobb családban sem feltétlenül könnyű?
– Én nem akarok senkit bátorítani, ahogy oktatni se, én se tudom a tutit. Ha az ember képes valahogy a humoros oldalát meglátni a konfliktusoknak, és képes rácsodálkozni arra, hogy néha milyen abszurdan viselkedik szülőként is, akkor a gyerek is könnyebben nevet magán.
Neked is van egy ilyen korú öcséd, úgyhogy azt például tudod, hogy bír kinézni egy kamasz fiú szobája. Mint betörés után, ahol a betörőkön rajta ütöttek és pánikszerűen elmenekültek, de előtte még mindent kihánytak a polcokról. Molnár Krisztina Rita költő, aki négy fiúval él együtt, azt mondta nekem a múltkor, hogy elhatározta, többé nem nézegeti a zoknik korcát, hogy párosítsa őket, csak úgy körülbelül, szín szerint egymásba göngyöli a feltételezett párokat. Mert senki se nézegeti, ugye, hogy egyforma-e a zokni korca. Na, valami ilyen lazaságra vágyom én, ilyenkor lehet egyáltalán elkezdeni írni. Mondjuk a zoknikról.

– Ha már kötelező olvasmány, biztosan végigélted anyukaként is (nem csak tan-könyvszerkesztőként), hogy az általános iskolai kötelezők, már a legelszántabb olvasni akaró, szerető diáknak sem jelent élményt. A felkapott sikerkönyvek, vámpír sztorik meg épp a pedagógusnak, szülőnek nem. Nem gondolkoztál még azon, hogy kéne egy ilyen? Tudom, hogy nem úgy ülsz le, hogy most írok egy sikeresebb könyvet, mint a Twilight és a Potter együttvéve, de annyira jó lenne, egy olyan ifjúsági regény, amely mindkét fronton helyt tudna állni.
– Hát, ez egy örök probléma, mármint a kötelezők. Marcinak most a Szent Péter esernyője van feladva. Igazi csoda, remekmű. A gyerek érti is, élvezi is Mik-száth vesébe látó humorát, de a szöveg tele van olyan szóval, amelyet ő nem ért. Úgyhogy visszatértünk az anya-hangoskönyvhöz, és ketten elmagyarázzuk a férjemmel, ha valamit nem ért. Mert persze időközben ő is bekapcsolódott, mindig odaheveredik mellénk, ha olvasok. Szóval, ez nagy dilemma, mert tudom, hogy nem könnyíthetek le mindent, és neki is meg kell küzdenie a szövegekkel. De gyerekként folyamatosan mérlegel, és ha nincs állandóan fenntartva az izgalom, akkor nem fektet be. Jó, azért nem panaszkodom, múlt héten fejezte be William Golding A Legyek Ura című könyvét, úgyhogy talán nem reménytelen a helyzet. De hogy a kérdésedre válaszoljak, nincsenek ilyen ambícióim. Minimálprogramra álltam be: megőrizni a humorérzékemet és ébren tartani a figyelmemet. A többi meg csak idő kérdése. Az idő most verseket enged, közben íródik a felnőttpróza is. De olyan lassan, hogy lehet, mire befejezem, már a gyerek is felnő.