Pollágh Péter versei

Mint egy vagyonkát

Kit zavar, hogy van magán nap?
Miért rak fekete ablakot a házra?
A szemüvegemre gondolt, arra
a gondos sötétre. Olyan mindegy.
Azt is mondta: a fák az égig nőnek.
Na persze, egyszerűen csak nyáron
lejjebb megy az ég. Lejjebb megyek
én is, a tengerszint alá temetnek el,
a siratótiszt szalutál majd, elásnak
a földgödörbe, mint egy vagyonkát.
Hálatelt leszek, puha plüss,
mindig az akartam lenni, csonttalan,
lassan kopó, akihez bújni kell.

Öregelek

Végigmegyek tetőtől a talpig.
Nyugítom magam.
Megszámolom a ráncaim.
Rongyos ránckönyv.
Előveszem, mint egy keresztet kell,
s belevésem, karcolom az újat.
Öregelek.

Fölemelem két karom,
keresztet játszom.
Elképzelem, ahogy megácsolnak,
aztán földbe szúrnak,
és rám szögelnek valakit.
Talán az uramat.
Összevernek minket.

Másfél óránként felkelek,
hogy beszedjek egy csillapítót.
Tetőtől talpig ősz vagyok.
Csak a csillagok látnak át rajtam.
Úgy bekapnék egy csillagot.
Lehet, hogy már megtettem.
Fájdalom, félálom: nem tudom,
melyiket mondjam, csak megyek,
azt hiszem, az uram után,
ragyog minden gombja.