Bolemant Lilla: Tisztességes lánynak egy ágy kiadó

Dávid Teréz irodalmi lakásai
Tíz évvel ezelőtt, 2002 júniusában vált meg élete utolsó ágyától egy pozsonyi szociális otthonban Dávid Teréz, a (cseh)szlovákiai magyar – vagy egészen egyszerűen magyar – irodalom mára szinte teljesen elfeledett írónője.

Irodalmi és helyi hovatartozása kérdéses is lehetne, mivel az erdélyi (Görgényszentimre, Kolozsvár), kárpátaljai (Ungvár), magyarországi (Budapest), cseh-országi (Prága) és szlovákiai (Pozsony) lakhelyei szerinti besorolás mindezen irodalmakba való besorolást is jelenthetné, annak ellenére, hogy munkássága nagy része pozsonyi életszakaszára esik. Ha a szerző művei a szerző élettapasztalatait és világról alkotott véleményét is tükrözik, amelyek élete során a megélt helyzetektől és helyektől, környezettől is függenek – szituáltak –, akkor mindegyik „részirodalom” magáénak követelhetné, természetesen, ha igényt tartana rá.

Irodalmi közhely, hogy a nemzetiségi irodalmakban gyakrabban fordulnak elő dilettáns és kevésbé tehetséges írók, ugyanakkor az is igaz, hogy a földrajzi helyzete miatt kisebbségiként besorolt szerzők sokkal nehezebben, szinte alig kerülnek be az ún. összmagyar irodalmi kánonba. A nőírókkal kapcsolatban egy másik tendencia is megfigyelhető – legyen szó kisebbségi vagy többségi irodalomról –, hogy a saját korukban elismert és nemritkán nagy népszerűségnek örvendő írónők művei a szerző halála után lassan kikopnak az antológiákból, az irodalomtörténeti összefoglaló művekből és a kiadók listájáról is.

Ez a sors érte utol Dávid Teréz műveit is.

1936-ban a Pozsonyi Munkásakadémia adta elő a Fekete virágok című darabját. Következő színdarabja a Tisztességes lánynak egy ágy kiadó már nem kerülhetett bemutatásra, hiszen kitört a háború, amelyben Dávid Teréz férjét, szüleit és minden hozzátartozóját elvesztette, csupán egy húga maradt életben. Élete során többféle közegben, több országban kellett „kiadó ágyat” keresnie, ahol ideig-óráig biztonságban érezhette magát. Kalandos életének állomásait írásaiban is felismerhetjük, s a többszörösen kisebbségi helyzet kilátástalan, feloldhatatlan ellentéteit is feldolgozta írásaiban. Magyarsága és zsidósága miatt sok megpróbáltatás érte, de soha nem veszítette el humorérzékét, amely irodalmi szövegeiben is jelen van.

Dávid Teréz az 1950–1970-es évek szlovákiai magyar irodalmának siker-szerzője volt. Olyannyira, hogy szlovák és cseh színházak is sikerrel játszották a darabjait (Időzített boldogság; Bölcs Johanna), a csehszlovák rádió magyar adásában rádiójáték (Lidércfény), a budapesti televízióban pedig tévéfilm is készült belőlük (Bölcs Johanna). Az 1950-es évek közepén a Szlovák Irodalmi Alap magyar nyelvű színműre írt ki pályázatot, amelyen a Lidércfény és a Szvoboda doktor múltja – a Tisztességes lánynak egy ágy kiadó című darab átdolgozott változata – jutalomban részesült, és az előbbit a pozsonyi Hviezdoslav Színház elő is adta.

Az 1960-as években Dávid Teréz a Magyar Területi Színház állandó szerzője lett. Közben prózát is írt, elbeszéléseket, regényeket, amelyeknek témáit újabb drámáiban továbbvitte, egyre inkább a komikum felé. Vígjátékait szintén sikerrel játszották. Otthonosan mozgott tehát a dráma és a próza műfajában is.

Ifjúsági regénynek titulált művei közül csak A feneketlen láda kincsei felel meg ennek a kritériumnak, sőt inkább a gyermekkönyv, gyermekirodalom kategóriába sorolható. Az Ifjúságból elégtelen és az Időzített boldogság című regényeiben ugyan fiatalok a főszereplők, maga a téma azonban az emberi kapcsolatok és az emberi képmutatás tablója.

Drámaírói tehetsége megmutatkozik prózai műveiben is, amelyek pontos szerkezetükkel tűnnek ki. Az Időzített boldogság például az egyes szereplők monológjaiból áll össze, így a cselekményt többféle szemszögből láttatja, a narrátor pedig a pszichológus, aki tulajdonképpen családterápiát végez, miközben a saját magánéleti problémáira is megoldást talál. A gördülékeny stílus, a humor, az irónia, a szatíra eszközeit felhasználva olvasmányos sikerkönyvek szerzőjeként jegyezték Dávid Terézt, de talán éppen szövegeinek olvasmányossága miatt sorolták regé-nyeit az „ifjúsági” kategóriába. Regényei és színművei az 1960–1970-es évek emberi kapcsolatainak aktuális problémáit boncolgatják, amelyek azonban szoros összefüggésben állnak a kor társadalmi változásaival.

Kásahegy című szatirikus regénye szerkezetileg szintén egyedi, mert egy kérdőív kitöltésén keresztül meséli el a 20. század első felének kaotikus történetét, amikor az embernek többször kellett nevet és identitást cserélnie, ha életben akart maradni, és az életben maradás feltétele a mindenkori hatalmi viszonyokhoz való alkalmazkodás volt. Rögtön az első kérdésnél elakad a főszereplő, aki a kérdőív ki-töltését kapja feladatul jövendő főnökétől. Takács Mária Antónia a HATT, vagyis a Hangulatot Terjesztő Társaság másodtitkárnői állását szeretné elnyerni, az 54 kérdés megválaszolása közben viszont szembesül az őt ért viszontagságokkal. „Kérdésről kérdésre, válaszról válaszra haladva egyre fájdalmasabb, egyre tűrhetetlenebbnek érezzük a norma és az élet, a hatalom és a valóság ellentétét” – írta róla Peéry Rezső a könyv megjelenésekor. Szokatlanul szókimondónak nevezi a kisregényt, és a kis példányszámból is azt a következtetést vonja le, hogy azok közé az irodalmi művek közé tartozik, amelyek „igényük, színvonaluk vagy igazmondásuk okán a szokatlan érdeklődés felkeltését nem ígérik”.

Az Utóirat című önéletrajzi ihletésű regény több műfajt is ötvöz; a szerző megjelent és kéziratban lévő műveiből is részleteket emel a szövegbe, valamint levélrészletekkel is kiegészíti azt. A történetekben a kor ismert politikusaival és köz-életi személyiségeivel, művészeivel is találkozhatunk. A pozsonyi filmgyár a megfilmesítését is tervbe vette, de ez végül az 1989-es fordulat után már nem valósult meg. A regény 1986-ban jelent meg az írónő 80. születésnapjára, ami már önmagában figyelemre méltó, mint ahogy még kilencven-egynéhány évesen is teljes szellemi frissességéről tesz tanúbizonyságot a Lacza Éva által készített rádióinterjúban (a beszélgetés később kötetben is megjelent). Dénes Györggyel a könyv megjelenése után két évvel folytatott beszélgetéséből pedig az is kiderül, hogy az Utóiratból kimaradtakat tervezi megírni. Erre azonban már nem került sor.

Mészáros László Dávid Teréz nyolcvanadik születésnapja alkalmából foglalta össze az írónő pályáját, és személyében „a csehszlovákiai magyar drámaírás és színjátszás egyik markáns képviselőjét, ifjúsági és gyermekirodalmunk sikeres gazdagítóját, valamint sikeres humoros és szatirikus művek egyéni hangú alkotóját” köszönti.

„…hőseim – mind prózában, mind színpadon – zömében asszonyok. Nem azért, mert magam is nő vagyok, hanem azért, mert a nő is ember. A férfi is az – vitathatatlan –, de a nőnek ezt előbb be kell bizonyítania. […] Sokat írtam, sokféle nőről írtam, de lehetőleg kerültem a kicsinyes asszonyproblémákat, és aránylag keveset foglalkoztam a szerelemmel. Nem azért, mintha nem tisztelném ezt az érzést, hanem azért, mert csakis az őszinte, a tiszta, az igazi nagy szerelmeket tisztelem” – írja maga Dávid Teréz a Lidércfény címmel megjelent drámakötete előszavában.

S még egy válasz Csepécz Szilvia Író(nő)nek lenni című interjújából, amely az Új Nőben jelent meg 2004-ben, amikor a 95 éves Dávid Terézt arról is megkérdezte, mit jelen számára az írás: „Megmondjam őszintén? Fölért nálam egy fizikai kielégüléssel. Nekem nem kellett ruha, édesség vagy udvarló: csak írhassak! Ha éj-szaka eszembe jutott valami, akkor dunyha alatt, elemlámpa fényénél írtam, mert nem akartam felébreszteni a páromat. Mikor visszaolvastam, elcsodálkoztam: ezt ki diktálta nekem? A történetek magukat írták, csak az első mondatot kellett megtalálni.”

Talán időszerű lenne a Dávid Teréz mondataiból összeállt szövegek újraolvasása az irodalomtudomány újabb szempontjainak figyelembevételével. Segítségükkel újraértékelhetnénk az 1960–1970-es évek íróinak/írónőinek helyét a kisebbségi/többségi magyar irodalmi kánonban. Így talán egy újabb, másfajta irodalmi lakhely lenne kiutalható a ma tíz éve eltávozott írónő számára is.