Tóth László: A hatodik érzék
„Végigtapogattátok már saját magatokat, megdöbbent meglepetéssel mondván:
»Ni-ni! Ember vagyok, élek.«
Ez a transzcendencia érzése.
Érzése annak, hogy az életjelenségek képsorozata körülöttünk,
megfejthetetlen hieroglifák sorozata, melyek kinyilatkozatásai valaminek.”
(Balázs Béla: Halálesztétika)
Nemrég felhívott az egyik rádióadó, hogy a Költészet Világnapján – másnapi reggeli műsorukban – élő adásban szeretnének velem egy rövid, néhány perces interjút a költészetről, versről, ilyesmiről. Merthogy ilyen is van, világnapja – s nemcsak, nálunk, magyaroknál, napja – a költészetnek, méghozzá 2000-től, minden évben az első tavaszi napon (mármint az északi félteke első tavaszi napján), március 21-én, Naima Tabet marokkói oktatási és kulturális főfő 1998-as kezdeményezésére, az ötlet UNESCO általi felkarolásával. A kérésre természetesen igent mondtam, majd megpróbáltam átgondolni, hogy mi szépet s bölcset mondhatnék a költészetről – amiről egyszerre nagyon könnyű is, meg nagyon nehéz is beszélni –, mintegy kitalálva, milyen kérdés(eke)t kaphatok majd. Másnap azonban, amikor a megbeszélt időben megcsörrent nálam a telefon s a műsorvezető föltette az első kérdést, azonnal értelmét is vesztette minden előre eltervezett mondatom (bizonyságául, hogy mennyire érdemes interjúkra előre felkészülni). Faggatóm ugyanis rögtön a sűrűjébe vágott, s megkérdezte: Mennyit lehet keresni a verssel, meg lehet-e élni a költészetből?
S bár azt gondolom, hogy bármelyik interjúban, bármelyik beszélgetés során, bármivel kapcsolatban bármilyen kérdés föltehető, ez, megvallom – jóllehet, költőként, szerkesztőként, kritikusként, olvasóként valóban mindennapos foglalatosságom a vers, a költészet – ilyen összefüggésben még soha nem jutott eszembe.
Verset ugyanis nem azért ír az ember, hogy megéljen belőle. S ha már, sokkal inkább azért, hogy túléljen valamit. Hogy megértsünk és túléljünk valamit. És olvasni is ezért olvasunk verset: a megértés, a túlélés miatt. Mert ha a versből (vers-írásból, versírással) megélni nem is lehet, vers nélkül valóban el lehet pusztulni, a vers hiányába valóban belepusztulhat az ember fia. (S most nem is csak arra gondolok, bár ezek a példák is kellőképpen kifejezők és meggyőzők, hány embernek adott erőt a vers az erőltetett menetekhez; hányan kapaszkodtak Shakespeare szonettjeibe kényszermunkatáborokban [Recsk, Faludy]; hányaknak jelentette a levegővétel szervét, mondjuk, a gulágokon vagy a kommunizmus börtöneiben a vers, az ima [például Esterházy János grófnak, aki még imátlan rabtartóiért is imádkozott minden nap], hogyan éledt föl a [nép]költészet [élet]ösztöne a második világháború utáni üldöztetésük éveiben a csehországi kényszermunkára deportált, házaikból, addigi életükből, nyelvükből kitaszított csehszlovákiai magyarokban, a szenvedések magasizzású kohójában hogyan izzott fel a vers tanulatlan emberek tucatjaiban, s hogyan használták a szájról szájra szálló, esetleg levélborítékba rejtett legújabb kori veszedeleméneket, hírverset stb. – de nemcsak mint emberi kétségbeesésük, hanem mint nemzeti identitásuk megnyilvánulását is – túlélésük szinte egyetlen megmaradt eszközeként a szenvedők.)
A vers (a költészet, a művészet), mondhatnám, az emberben az ember, egyértelmű emberi lényegünk, egyidős velünk, s nem véletlen, hogy nevetni is, sírni is vele tudunk csak, hogy a születésünkhöz és a halálunkhoz is a vers (a dal) adja a kíséretet. A verssel tehát nem pénzt lehet keresni, hanem utat: az útkeresés eszköze, hogy eligazodjunk abban az átláthatatlan (misztikus) bozótosban, „megfejthetetlen hieroglifák” erdejében, melybe születésünkkel – illetve életünk egy-egy helyzetében, egyik-másik órájában – jutottunk, s eszköz ahhoz, hogy alkalmasint, ha időre-órára is, kitaláljunk onnan.
Nem emlékszem viszont, hogy mit hordtam össze rádióriporterem váratlan kérdésére. Bizonyára megoldottam valahogyan – s bizonyos, hogy a buta helyzethez képest is viszonylag okosan – a dolgot, már rutinból, feltételes reflexből is. Most azonban, elgondolkodva, hogy mi lehetett e kérdés kiváltója, ezúttal is a másodlagosságok szinte példátlan, napjainkban már-már mindent elözönlő előretörésére gyanakszom. Egy fordított logikára, amely lassan teljesen eluralja mindennapi életünket, jelesül, hogy mostanság már egyre inkább nem a lényeg felől ítéljük meg a jelenséget; helyette egyre gyakrabban véljük a jelenséget a lényegnek magának. Az élet minden szintjén és területén, amerre csak nézünk.
Versről, költészetről lévén szó, annak kifejtéséhez, hogy mire is gondolok, hadd induljak ki most innen, utóbbi évekbeli régi-új pátriámból (jut eszembe, az ominózus kérdést a Pátria Rádió intézte hozzám), példáim egy részét is innen – közvetlen (szlovákiai magyar) környezetemből – véve. A rendszerváltás után – valahol mostanában, tetszésemre, a módszerváltás kifejezést olvastam helyette –, s nemcsak erre, mifelénk, talán csak a Népszabadság kivételével a magyarországiakból is, általában eltűnt az újságokból – a napi s heti sajtóra gondolok, minden renden s minden szinten – a vers, a költészet, a versértelmezés, versmagyarázat, s a verssel való foglalkozás általában, miként általában a szépirodalmi olvasnivaló is – persze, később, fokozatosan átvette mindennek szerepét az internet, pótolni azonban a hiányát máig nem (igazán) tudta. Az írott-nyomtatott sajtó által az otthonokba becsempészett vers megszűnt úgymond olyan természetes környezetünk lenni, mint amilyennek az hosszú idő alatt kialakult (miközben a sokféle okból visszaszorult s nemegyszer ugyanennyi okból visszaszorított [visszaszorult] népköltészet is elvesztette eredeti szerepét és jelentőségét [s talán terepét is], s amikor az ember egyszer-egyszer megkérdezte e lapok döntnökeit (új tulajdonosait, főszerkesztőit, szerkesztőit faggatva), hiszen ilyen-olyan indíttatásból elsősorban ők adták áldásukat e súlyos és alapvető szerkezeti átalakításokra), rendszerint azt a válasz kapta, hogy nincs rá igény.
Amiről nekem valahányszor – messzebbre nyúlva a példáért, de rögtön a kérdés közepébe találva – 1901-ben született és 1978-ban jobb létre szenderült nagyapám jutott eszembe, aki – tény, ami való – iskolázatlan ember volt. Iskolázatlan, de nem műveletlen. Igaz, csak négy elemit végzett, s írni, olvasni, számolni is csak épphogy megtanult. Ezen kívül azonban mindent tudott, amit az élhető, értelmes, a maga s közössége fogalmai és értékrendje szerint tartalmas élethez – az életéhez – tudnia kellett, sőt, többet is ennél. Azt gondolom róla: művelt ember volt, ha iskolázatlan is, s ha a műveltséget nem feltétlenül kötöm iskolai végzettséghez, az azt igazoló okmányokhoz. Természetes intelligenciáját tekintve szerintem nem kellett volna szégyenkeznie egyik-másik mai két-három diplomás, elöl-hátul dr., kandidátus mellett sem. Nagyanyámnak sem. Sokat dolgoztak egész életükben, nagy nehezen felépített világuk kétszer-háromszor is összedőlt, és kezdhették elölről, de a mesék, a dalok, a költészet s a (nép)szokások, valamint a hit, az ima segítségével közvetlen kapcsolódásuk volt olyan minőségek és (transzcendens) világok – s egy magas rendű erkölcsiség – felé is, ahol személyiségük rejtett dimenziói is megnyílhattak számukra. És olvastak is mindig; életük vége felé, már idősebb nyugdíjasként mondta egyszer nekem a nagyanyám: „Olyan sokat olvasunk nagyapáddal, hogy utóbb még megtanulunk olvasni.”
Amikor nagyapám meghalt, az élete legfontosabb eseményeit megörökítő, egy-egy nagy alakú, vonalas füzetbe telenként újra és újra átmásolt – s egy József Attila-idézettel induló – feljegyzései mellett egy csomó újságkivágást találtam utána szlovákiai magyar napi- és hetilapokból: az Új Szóból, Hétből, Szabad Földművesből, másból. Érdekességeket a tudomány világából, a technika csodáiból, és – verseket. Bolgár költőket, cseh költőket, s magyarokat is, persze, Radnótit, József Attilát, sőt, Kassákot is. (Csak látszólagos érdekesség, hogy nem Petőfit tette félre magának, ugyanis őt még gyermekkorából ismerte, s a verseit a szüleitől, és népdalokként sajátította el, miként a nagyanyám is, meg a falumban legtöbben, mert Petőfi, száz esztendővel ezelőtt még a nagyszüleimhez hasonló iskolázatlan emberek életének – emberré válásának és embernek maradásának – is a nélkülözhetetlen, szerves tartozékát jelentette. Hasonlóképpen, mint ahogy a körülbelül az 1970-es évek dereka óta felnövekvő nemzedékek számára, már karonülő koruktól – leg-alábbis remélem – Weöres Sándor versei adják meg a biztos alapokat a világ sok-oldalú birtokbavételéhez és az önmagukkal való első tartalmas találkozásaikhoz.)
Anyám 2000. évi halála után szintén számos újságkivágást találtam a holmijai közt. Mondanom sem kell, verseket is szép számmal, az 1980-as évekből. Pedig neki már könyvtára is volt, benne verseskönyvek is tucatszám; zömmel csehszlovákiai magyar költőktől. De azért az újságbeli versközlések is állandó olvasmányai, rátalálásai maradtak. Az 1990-es évekbeli versfelfedezéseinek azonban már nem volt látható nyoma, s gyanítom, nem is nagyon voltak, nem is nagyon lehettek neki ilyenek, mert megszűnt a korábbi csehszlovákiai magyar lapok zöme, ami pedig megmaradt, abból meg a szépirodalom tűnt el (véglegesen?). Nagyszüleim, szüleim életében, idejében, tehát – az említett értelemben – az embernek még természetes közege, szinte természeti környezete volt a vers, minden magára adó újságnak – a járási lapoktól kezdve a napilapokon keresztül a hetilapokig – volt versrovata, s e lapok recenziórovatai, szerkesztői üzenetei is rendszeresen foglalkoztak versekkel, versértelmezéssel, és a könyvesboltok vezetői sem irtóztak a verseskönyvek meg-rendelésétől stb. Ma már? Lapjaink is alig vannak (most ezt szlovákiai magyar viszonylatban értem), s ami megmaradt, abból is oly magától értetődő módon hiányzik a vers, mint amilyen magától értetődőn korábban a részüket képezte. (Ma már sokszor a megmaradt gyerekrovatokból is hiányzik a vers, s azokat jobbára csak a gyerekek verspróbálkozásai töltik meg, vagyis esélyük sincs máshoz mérni magukat, mint saját magukhoz, s a tájékozódási pontok és keresési szempontok minimumát sem kaphatják meg tőlük.)
Visszatérő magyarázata e hiánynak, mint mondtam: az emberek nem igénylik a költészetet, nem érdekli őket a vers. És ez az, amit én nem hiszek. Nem hihetem ugyanis, hogy iskolázatlan nagyapám azért rendelte volna meg annak idején az Új Szót, hogy annak segítségével próbálja meg kielégíteni mondjuk a kortárs bolgár költészet megismerése iránti igényét. Mert újságkivágatai között egy Nino Nikolov-opust is találtam, aki egyébként magyar és szlovák költőket is fordított, s akinek létezéséről persze aligha tudhatott, míg a szóban forgó napilapban nem találkozott a nevével (mert az előző érvelési logikából, ugye, ez következne). De találkozott vele, elolvasta, s talált benne valami nagyon neki magának valót, és eltette. Mert a dolog így működik, s nem fordítva. Az olvasó sose mondja – vagy csak ritka esetben –, hogy márpedig most hozzatok nekem egy kortárs bolgár költőt. Az ember ugyanis a legtöbbször maga se tudja – s ha esetleg sejtené is, nem mindig tudja megfogalmazni, szavakba önteni –, hogy igazából mit keres, ám ha valaki rávezeti, ha megtalálja, nagyon hálás tud lenni érte.
Vagyis, mint ismeretes, nemcsak az ember alakítja a környezetét, a környezet is alakíthatja, fölemelheti vagy leránthatja magához az embert. S hogy ez mennyire így van, napjainkban is számos példát találunk rá, csak éppen fordított előjelűt, rossz irányba mutatót, az embert inkább kárára, saját jól felfogott érdekei ellenében, semmint javára, lelki-szellemi gazdagodására és kiteljesítésére befolyásolót. A környezet tehát felkeltheti az ember érdeklődését egy addig általa nem is sejtett valami iránt, segíthet kialakítani benne valaminek az igényét, ami egészen addig nem volt meg benne. S ez, bármilyen fájdalmas is, kétélű fegyver, ám mostanság egyre inkább mintha csak az egyik felét használnánk: a rombolót, a gyilkosat, a sebeket ejtőt, s egyre kevesebbszer adódik, hogy kenyérszelésre, életmentő vagy gyógyító műtétekre használjuk ama bizonyos másik élét.
Márpedig annak igazolását, hogy a vers – az előbbiek szerint, s mondjuk így: a hagyományos módon – megszűnt természetes környezetünk lenni, abban keresni, hogy az emberek úgymond nem igénylik a verset, nem több puszta szemfényvesztésnél; ez a felelősség áthárítása mindazok részéről, akik a mulandóval kufárkodnak a múlhatatlan értékek őrzése, tisztelete helyett. Aki az arc nélküli tömeg hátán kíván mind magasabbra és magasabbra kapaszkodni, annak egyértelműen útjában van a vers, a költészet. Mert a vers a személyiséget aktivizálja, s a személyiség a versben, költészetben nyeri el a maga meghosszabbítását, transzcendentális dimenzióit.
A vers az ember hatodik érzéke, mely a világ látásunkkal, hallásunkkal, szaglásunkkal, ízlelésünkkel, érintésünkkel érzékelhetetlen részét teszi számára birtokba vehetővé.
A vers, a költészet egyszerre szó is, zene is, kép is – test és lélek. Dolgozni, bizonyos értelemben, az állat is tud. Az ember emberré válása szerintem, s erre is utaltam már, akkor s azzal kezdődött, amikor megszületett benne a szó, a kép, a zene.
Most meg itt tartunk, ahol.
De valóban megszűnt-e környezetünk lenni a vers? Vagy csak természetes (természeti) környezetünknek szűnt meg lenni (ahogy lassanként eltűnik környezetünkből s életünkből a természet is, s a természetes is)? (S ismét egy szentencia, egy irányzatos kérdés: vajon túl fogja-e élni, túlélheti-e az ember a természet, a termé-szeti és a természetes elapadását?)
Mert azt, túltekintve a nyomtatott napi és heti sajtón, valóban nem mondhatjuk, hogy a vers hiányozna (mindennapi) környezetünkből (s ebben az összefüggésben nem is értem az újságcsinálókat, hogy mondhatják, hogy nincs igény a vers iránt, hogy megszűnt a kereslet iránta, magyarán: nincs piaci értéke). Elég körbehordoznunk a tekintetünket s nyitva tartani a fülünket, köröskörül megzenésített verseket hallunk, versműsorokat, megfilmesített verseket látunk, konjuktúrája van a versmondásnak és -éneklésnek (dömpingje a versmondóknak és -éneklőknek, ezeknek a legújabb kori joculátoroknak, farmeres sámánoknak, mímeseknek, szakmai találkozóiknak és tanácskozásaiknak, egyesületeiknek), sőt már újkori „klaszszikusai” (felkent papjai) is vannak e műfaj(ok)nak (a neveket, ha sorolnám, mindenki számára ismertek lennének); egymást érik a versfesztiválok, huszonnégy órás versmaratonok, stafétaszerű versmondások, -happeningek, óriásprodukciók (mondjuk a József Attila-összest elmondani egyvégtében, tizenhét órát állva megszakítás nélkül a színpadon, ami sportteljesítménynek sem utolsó, sőt, annak talán, s minden rosszhiszeműség nélkül, inkább mondható); divatba jöttek a versszínpadok, a költői játékok és versenyek; lassan tengert lehet rekeszteni a verskazettákkal (könyv- és zeneműboltokban, kirakodóvásárokon a fásultságig bolyonghatunk köztük); itt-ott vers-óriásplakátok tűnnek a szemünkbe, versvillamos nyitja előttünk ajtaját a járdaszigeten, s akkor a számítógépes portálokról, verses weboldalakról, linkekről, líracsokrokról, a Facebookról mint a versterjesztés, versterítés egyik legrugalmasabb lehetőségéről (Janus) még nem is szóltam – szóval, van azért vers, világunkban is, dögivel. Úgymond – újból – széles ponyvára került a vers (ahol helye volt azért anno is), vásári-piaci portéka s kampányok tárgyává lett, üzletté s bohócko-dássá, mint körülöttünk szinte minden (a gyógyszerektől a politikáig, s hogy ne legyek rosszmájú és ne mondjam: lassan már annyian élnek a versből, mint ameny-nyien a versért vagy a verssel; persze, jó esetben ezeknek nem kell feltétlenül kizárniuk egymást). Amit persze felfoghatunk úgy is, hogy közösségi esemény lett ismét a vers, visszatért a rituálélíra, ami önmagában még nem baj s kétségtelenül meg lehet a maga figyelemkeltő – vagy csak piacélénkítő – hatása is.
Engem azonban – bár tudomásul véve korábbi versolvasói, verskeresői szokásaink, a verssel való találkozásaink átalakulását – valami mégis zavar az egészben. Mintha nagyobb lenne ilyképp a külsőségek füstje, s mintha ide helyeződne át a lényeg, s másodlagos maradna a költészet gyertyafénye. Vagyis a vers intimitása, a versolvasás bensőségessége, a verssel való együttlét – az önmagammal, önmagunkkal való szembesülés – eszméltető (vagy éppen megborzongtató) magánya.
Az isteni, a transzcendentális, az ésszel föl nem fogható felérzése.
Hiszen a vers nemcsak a Talpra magyar! gyújtó hatású rímes szónoklata, nemcsak a tömegmenetek és -rendezvények, fáklyás felvonulások himnusza, változó célok ellen vezetett – „végső” – rohamok indulója, sőt talán elsősorban nem ez. S nem is a verset író Kosztolányi magánya, hanem az olvasó – külön bejáratú – „négy fal között”-je is. A megállás, az eltöprengés, az elmélyülés, a rádöbbenés, a lelkiség, a lelkesültség, lélekkel telítettség, a „Ni-ni! Ember vagyok, élek” élménye. Az, hogy ráakadok egy számomra addig ismeretlen bolgár költő tőlem akár messze eső világot vagy verselési módot mozgató költeményére, s hirtelen ráismerek benne/általa magamra, megpillantok benne/általa valamit, ami eddig ismeretlen volt számomra (hiányzott az életemből, szűkebb környezetemből), sőt olyat is, ami eddig egyáltalán nem is létezett, csupán a vers és az én találkozásomból lett.
„…jobban szeretem a versírást – mondta volt áldott emlékű néhai barátom, Csiki László –, bármennyire gyötrelmes és munkaigényes legyen, mint magát a verset, melyet létrehozok.” S azt gondolom, itt a lényeg: a létre hozásban. Abban, hogy kihozok valamit a semmiből a létbe. Sőt. Olyan valamit, ami egészen addig nem is volt, csak akkor s azzal lett létezővé, hogy elkerítettem a semmiből, formát s létet – lelket – adtam neki. Márpedig az olvasás is létre hozás. A valaki más által írt vers is bennem s általam jön létre; a papíron csak egyszerű kép, íráskép, tárgy, portéka, szerényke gyöngy vagy díszes majolika.
S most látom, amitől tartottam az elején, nem sikerült elkerülnöm végül. Azt, hogy idézethez (idézéshez) folyamodtam a verssel kapcsolatban. Mert a végtelenségig idézhetnék a költészetről másokat anélkül, hogy mindabban benne lennék magam is, s anélkül, hogy magamról azzal bármit is elmondanék. (Persze idézhetnék a fiatal Balázs Béla Halálesztétikájának értelmében is, vigasztalásképpen – a magam s az olvasó vigasztalásául –, hogy „ötletei talán mégsem üres képzeletjátékok, ha van rokonjuk másban is” – lám, már az idézetekről való beszédhez is idéznem kell?) Mindemellett nem tudnám megmondani, mi a költészet. És lehet, ezernyi idézettel, mások tapasztalatainak sorjáztatásával sem lelném meg e kérdésre a megfelelő választ. Csak arról vannak (homályos) sejtéseim, hogy mi nem az. Pontosabban, ez is inkább csak személyes tapogatózás, mert lehet, hogy másnak épp az, ami nekem (már/még) nem az. Azt illetően, igaz, valószínűleg biztosabb lennék, hogy mi nem vers, de a költészet fogalma sokkal szélesebb ennél, vagyis a versnél, illetve, tudvalevően nemcsak versben nyilvánulhat meg, sőt ezernyi megnyilvánulási lehetőségeinek a vers csupán egyike, s meglehet, nem is a legfontosabbika.
Azt mondanám inkább, először is: a költészetnek majdnem annyi útja, módja, életlehetősége van, mint amennyi költő. (Itt most, természetesen a versírókat nem venném figyelembe, hiszen messze nincs annyi költő, mint ahányan verset írnak, vagy mint ahányan annak neveztetnek. És ez érvényes az időben visszamenve, és érvényes a mai [magyar] költészetre is.) Nagy botorság lenne hát abban a hitben tévelyegnem, hogy hivatásos olvasóként, kritikusként, szerkesztőként akár hozzávetőlegesen is beláthatnám a költészet egyetemét, s bármiféle botor kísérletet is tehetnék az egybe-látására, elemeinek rendszerezésére. Nem törekedhetek hát másra – s hosszú ideje már nem is törekszem –, minthogy személyiségem, tapasztalati és érzelmi világom barlangrendszerén áteresszem a versek búvópatakjait, hogy azok átmossák, áttisztítsák, s belülről alakítsák-formálják, tágítsák-mintázzák üregeit. Vagyis már régóta nem a versek, a költészet mérlegelését, értékelését, rendszerekbe rakosgatását tartom fontosnak, nem a költészet teremtését, hanem hogy engem teremtsen a vers. Hiszen teljesen autonóm személyiség csak úgy lehetek, ha a vers autonómiájától hagyom magam (lelkem) kiformálni; az időben folyamatosan alakuló, szüntelenül változó önmagam csak úgy lelhetem meg valahányszor, ha ehhez a versnek mint isteni princípiumnak a segítségét elfogadom, ha a verset az isteni teremtőerő megnyilvánulásaként és beteljesedéseként hagyom magamon – s magamban – érvényesülni. Ilyképpen a költőnek sem lehet más vágya, mint hogy verse befejeztével mihamarabb letehesse a tollát. S kézbe véve valamely arra alkalmas könyvet, magamon (magán) kezdetni – százezredszer is – a világ teremtését.
S ha már isteni princípiumot említettem a vers kapcsán, jegyezzek meg itt, szintén a verssel, költészettel kapcsolatban valami nagyon lényegeset. Azt, hogy piacaink és cirkuszaink elszaporodásával egyenes arányban fogynak a templomaink. Lassan ugyanis elfelejtünk – ha még nem is felejtettünk el teljesen – imádkozni. S azt gondolom, az imához (imádsághoz, imádkozáshoz) való viszonyunk megváltozása a vershez való viszonyulásunk változásában is tükröződik. Vagy, fordítva: amint kezdünk elfelejteni versül, az imáink is kezdenek kikopni belőlünk. A kettő együtt jár, párhuzamosan zajlik egymással, hiszen mindkettő ugyanazt a transzcendens ablakot jelenti számunkra, melyen át világunkból kitekinthetünk a semmire, ahol egyszerre pillanthatjuk meg magunkat hatalmasnak is, meg esendőnek (semminek, semmiségnek) is.
És ebben az értelmezésben azt is mondanám, másodszor, hogy a költészetnek majdnem annyi útja, módja, lehetősége van, ahány olvasója. (Beleértve a költőket és a versírókat is.) A költészet ugyanis, hajlok rá, nem konkrét, megfogható és megfogalmazható valami, hanem viszony. Az ember viszonyulása valamihez, a világ – s a természet – dolgaihoz. Valószínűleg azon múlik minden, hogy mit látok (érzékelek) költészetnek (költőinek) egy adott pillanatban, hangulatban (azaz katartikusnak, amely iránti irracionális igényünk akkor is belénk kódoltatott az emberré válás folyamán, ha egyébként nem is tartjuk magunkat az arisztotelészi poétika, illetve tragédia-felfogás hívének); megtörténhet ugyanis, hogy egy másik órában teljesen másvalami tűnik fel előttem költészetként (költőiként), s ami korábban annak számított, szürke – esetleg színes, de mindenképpen tömény – próza csupán. A költészet hordozója ilyen értelemben nem egy tárgy, nem egy műalkotás, nem egy természeti jelenség (stb.), nem egy külső megnyilvánulás (még csak nem is egy vers) – a költészet bennem van. Azaz, a költészet tulajdonképpen én vagyok, pontosabban: bennem szikrázik fel, s gyakorlatilag a pillanattól függ, hogy mikor, mitől.
A költészetnek igazából – mint már sejttettem fentebb – az istenihez van több köze, mint az e világihoz, s csak annyiban e világi, amennyiben Isten is az. A költészet az isteni szubsztancia megnyilvánulása bennünk; a költőiben az isten fordul tekintetével felénk; a költészet nyelvén az isten – azaz az időtlen – szólít meg bennünket, időhöz kötötteket. Összefoglalva tehát az először is-t s a másodszort, a költészet annyiféle, amennyi megközelítése lehetséges. Bennünk, a lelkünkben – vagy ki-tudja-minkben – dől el minden. Babitscsal együtt elgondolva talán, aki A második ének című lírai drámáját egy helyütt így vezette be: „Történik egy dalos lelkében, melyet az író Meseországnak nevez…” S az olvasó Meseországnak nemkülönben nevezhető lelkében is.
Mint ahogy iskolázatlan nagyapám és nagyanyám lelkében is történt. Akik a költészettel együtt voltak művelt emberek mindketten. S mert a költészettel együtt voltak művelt emberek, szerencsés emberek is voltak egyidejűleg.
Mint ahogy szerencsések lehetnénk, mi, magyarok is, akik 1964 óta külön is megünnepelhetjük évről évre a költészetünk napját. Méghozzá minden év április 11-én, József Attila születésnapján. Ámde ez a nap nemcsak József Attila születésnapja, hanem Márai Sándoré is. (Akit bár regényeiért, naplóiért, prózájáért ünnepel a világ, költőnek sem volt utolsó – a magyar költészet ritka nagy teljesítményének, páratlan pillanatának tartom például az ő 1945-ös kötetét, a Verses Könyvet.) Ezért én április 11-én minden évben kettős ünnepet tartok: egy hivatalosat és egy nem hivatalosat – József Attila születésnapján a Magyar Költészet Napját, Márai Sándorén pedig a Magyar Irodalom Napját.
S ha már itt tartok, hadd illesszek ide, a végére, egy jellemző esetet a mai magyar(országi) politika tudati hasadtságára, műveletlenségére. Jelesül a botrányt, hogy két esztendővel ezelőtt, 2010. április 11-re – József Attila és Márai Sándor születésnapjára, azaz – a Költészet (és az Irodalom) Napjára rászervezte önmagát, illetve az országgyűlési választásokat. A műveletlenségnek, a tapintat hiányának, az önmagával eltelt dölyfnek a diadala volt ez a műveltség, az életmentő műtétekre alkalmas vers, a lelket tápláló költészet és az emberi minőséget szabályozó transzcendencia fölött. Bár, végül is, szerencsére a legharsányabb politikai csatazaj sem tudta teljesen elnyomni a háttérben csendeskén dudorászó verset, dalt. Sőt, mind-össze két év múltán, már nem is emlékszem e nap választási jelszavaira.
Csak a dalra, a versre.
Mert a magam választását azon a napon is azért én is megtartottam. Bezárkóztam a könyvtárszobámba, és levettem a polcaimról néhány verseskönyvet. A Versek Könyvét is például.
Mert én a verssel – s a versre – szavaztam azon az éven (is). És előkeresem iskolázatlan nagyapám egykori újságkivágatait a pozsonyi Új Szóból, hogy velük – s vele, nagyapámmal – ünnepelhessem a Költészet Napját.
S halkan motyogtam Máraival – bár egy más időben és más helyzetben írta, de példázata kísértetiesen időtálló: „Az eszelős zaj felveri magányod / Barlangod előtt nyögnek a sakálok / Bűzös nyál és frecskedő lepedék / Rondítja az írástudók kezét / Kereszténység! – rikoltják, – Haza! Fajta! / Két telt pofával lakmároznak rajta / És – úgy fáj, hogy nem mondod ki azóta – / Szennyes szájukban jelszó Európa”.
Megvallom, mostanság már nekem is egyre kevésbé akaródzik kimozdulnom barlangomból. Ahová egyre kevesebbeknek van bejár(hat)ásuk már.
Mégis, kevesen is sokan vagyunk itt, s egyre inkább már csak korábbról; még-is, itt bent van – s lassan már csak idebent van –, ahol a vers is, az élhető, éltető világ. De, talán a költőknek, költészetnek is hála, mi kevesen is sokan vagyunk, s mert én is sokan vagyok.*
* Sokan vagyok – egyébként ez is Márai; egyik korai kisprózájának a címe ez, bár v. (még) ö.: Márk, 5, 9).