Tóth László: Vonások

Aki kilóg – A múzsák gyermeke – Bettes szerint a világ…   (kisesszék Lehocky Terézről, Lacza Éváról, Bettes Istvánról)

Aki kilóg (Lehocky Teréz)
Lehocky Teréz kilóg.
Mindig is kilógott, kilóg ma is.
Mármint a sorból.
Ma, ha mással nem, azzal, hogy ő a legidősebb.
Hogy a mai magyar írók között – a maga kilencvenkét évével – az-e, vagy csak az egyik, nem vagyok benne biztos, de szlovákiai magyar térfélen bizonyosan.

De nemcsak azzal.

Azzal is, hogy társai közül talán őt térítette el legjobban az írói pályá(ját)tól az 1968 utáni husáki konszolidáció, olyannyira, hogy lényegében  – a szabadság több mint két évtizede alatt sem – máig nem tudott visszatalálni oda. Sokakat főbe kólintottak a korabeli kizárások, átértékelések, eltiltások, többeket megsebeztek, de íróként akármilyen kitérőt jelentettek is számukra ezek a retorziók, esetenként megdicsőülést is hozó, fialtatható tőkét is adó mellékutak voltak ezek esetükben mégiscsak.
Lehocky Teréz számára, már régóta látjuk, az írói pálya végét jelentette 1969, 1970.

De kilógott a sorból már az elején is. Azzal, hogy nem a falu felől érkezett az értelmiségi léthez, hanem polgári származása, neveltetése is megkülönböztette őt sokaktól.
S kilógott a sorból műveltségével is, amikor a szlovákiai magyar író mesterségével együtt tanulta a nyelvet, nyelvtant, s becsvágya meg a hangja, önérzete messze nagyobb volt a felkészültségénél, ő a műveltség felől érkezett az irodalomba: Kolozsvárott végzett klasszika-filológiát, keleti nyelveket tanult, történelem szakra járt, végül jogász lett Pozsonyban.

Amikor pedig a (cseh)szlovákiai magyar írók egymással versengve éljenzik a szövetkezetesítést, a mezőgazdaság gépesítését, Dél-Szlovákia iparosítását s az új ember diadalát a kispolgári csökevény fölött, ő bírósági történeteket, megtévedt emberi utakat, nehéz emberi sorsokat jelenít meg a maguk megrázó valóságában. Amikor a csehszlovákiai magyar irodalom lapjai tele vannak falurajzokkal, paraszti életképekkel, munkásportrékkal, a tananyagban a tanítványaiknál mindössze csak egy-két tanórával előbbre járó tanítókkal, amikor a csehszlovákiai magyar író a jelenről énekel s a jelenből veszi példáit, mert a történelmet még nem ismeri, ő az időszámításunk előtti Rómát festi, Julius Caesar világát meg Dávid király közösség- és országteremtő törekvéseit nagy ismeretanyaggal, jelentős nyelvi erővel, s történelemismeretét tartja védőpajzsul maga elé a reá is minden oldalról támadó elsekélyesítő hatások ellen. S amikor a csehszlovákiai magyar írótársai még a sematizmussal, s a személyi kultusz önkényuralmával sem néztek szembe, ő az egyeduralomra törő Julius Caesar környezetén mutatja be a hatalmi önkény tobzódása okozta emberi tragédiákat, tehetetlen vergődéseket.

Harmincnyolc évesen jelent meg az első könyve (Foltok a napon, 1958), negyvenöt éves korában a második (Moloch, az Isten, 1965), vagyis – máig – az utolsó.
Amikor a csehszlovákiai magyar író legfőbb gondja még a nyelv, s a legnagyobb nehézséget a kifejezés görcse jelenti számára – az 1960-as években vagyunk –, az ő akkori nyelve ma is eleven, gazdag, beszéde szépen folyó, stílusa árnyalt – magyarán ő már akkor felkészült stiliszta volt, ő már akkor nagyon tudott magyarul.
Hét esztendeje hosszú levelet kaptam tőle.

Tudtam róla, hogy bírósági szakértőként, na meg persze írói érdeklődésből is foglalkozott – bármilyen bizarr is – kivégzéstörténettel, illetve a halál művelődés-történetével, s a halálról, meghalásról írandó könyvemhez kértem tőle segítséget, tanácsokat, szempontokat, irodalmat. Mivel azonban kéziratokkal teli „óriási plasztikzsákjában” – ez az ő kifejezése – eleve reménytelennek látta megtalálni bármely régi kéziratát, tanulmányát, helyette hat-nyolc flekkes szempontsoroló és forrásgazdag kisesszét rögtönzött – csak úgy, emlékezetből sorolva tucatjával műveket, neveket – a halál kultúrájáról, filozófiájáról.

Levele végén még elmondta, hogy éppen a megbocsátás témakörével foglalkozik, s az az álláspontja, hogy nem lehet mindent megbocsátani, azaz hisz az infernó létezésében. És minderről szakdolgozatot készül írni, amolyan vizsgafeladatként a katolikus hittudományi egyetemen, ahova nem sokkal korábban beiratkozott. Számoljunk csak. Hét éve ennek, most kilencvenkettő, tehát: nyolcvanöt évesen!
Ismét valami, amiben kilóg közülünk: még nyolcvanöt évesen is a tanulás volt a legfőbb gondja.

Mivel pedig, hívő létére, akad néhány olyan gondolata is, amely összeegyeztethetetlen a katolikus dogmával, ő a teológián a „fekete bárány”. Ráadásul van néhány liberális elveket valló, felvilágosult katolikus barátja Németországban, többek között a ma élő teológusok egyik legtekintélyesebbje, Hans Küng professzor is – a globalizáció esküdt ellenzője –, aki meghívta őt Tübingenbe saját szobrának avatóünnepségére. Írónk azonban maradt, nem szereti az utazást, „én a vackomban szeretek legjobban – mondja –, körülágyazva könyveimmel. Ők nekem a drog, nem tudok meglenni nélkülük, a megszállottjuk vagyok”. Csak mellékesen jegyzem meg: akkor már harmadszor is megműtötték a szemét.

Mit kívánhatnék – mit kívánhatnánk – ma a kilencvenkét éves Lehocky Teréznek? Mindenekelőtt, hogy továbbra is őrizze meg egészségét, szellemi frissességét, hogy a könyvei pedig még sokáig őrizzék meg őt nekünk. Meg azt, hogy valamelyik kiadónknak eszébe jusson: adósságunk van vele szemben – a Moloch, az istent három elbeszélése irodalmunk nívós opusává teszi ma is. Talán a Madách-Posonium Magyar Antaeus sorozatában is helyük lehetne. S talán azt is, hogy valamelyik másik kiadónkban is esetleg felébred a kíváncsiság „feneketlen plasztikzsákjának” tartalma iránt. Hiszen, például, kivégézéstörténeti munkája vagy a halál művelődéstörténetéről írt tanulmányai, esetleg egyéb írásai is, akár sikerkönyvek lehetnének még napjainkban is.

A múzsák gyermeke (Lacza Éva)

A hagyomány, ugye, a görögök kilenc múzsáját ismeri: Kalliopét, az epikus költé-szet, Euterpét, a lírai költészet és a zene, Eratót, a szerelmes költészet, Thaleiát, a vígjáték, Kliót, a történetírás, Urániát, a tudományok s a csillagászat, Terpszikhorét, a tánc és a drámai kardalok, Melpomenét, a tragédiaköltészet, Polühümniát, az elégiaköltészet és a pantomim ihletőjét. Évezredekkel később, a 20. század hajnalán, mondom most, Zeusznak és Mnemoszünének született egy tizedik lánygyermekük is, akinek nevet ugyan nem adtak – nem adtunk még –, de múzsának jött a világra ő is, a tizediknek: a… rádió, a rádiózás múzsájának. Ha pedig valaki tudja köztünk, mi az a rádiózás, Lacza Éva igazán tisztában van vele, s azzal is, a mú-zsák gyermekeként, hogy ezt nem lehet – ezt sem lehet – ihletés, ihletettség, belső megérintettség nélkül csinálni. Legalábbis hosszú távon. S ha valaki, ő azt is tudja, hogy ebben a műfajban mi az a hosszú táv. Bár legyen akármilyen hosszú, megunni nem lehet egy egész életen át sem. Mert a hosszú egyúttal azt is jelenti: változatos, sokféle, s ez is benne van, meg az is, sőt a végén még azt is megtalálja benne az ember, amiről sokáig nem is hitte, hogy létezik, aztán meg azt nem, hogy épp abban találja meg. Különben is, hiszem, hogy Lacza Éva már megszületésekor is mik-rofonnal a kezében jött a világra. Hogy a mikrofon zsinórja egyúttal egy pótlólagos köldökzsinór is volt a számára, amely továbbra is az életet adta/jelentette neki. De ha a mikrofon mégsem lett volna ott a kezében a születésekor, első játékszerei között biztosan ott volt a magnetofon, s tényleg lehet, hogy babák helyett is rögtön a mikrofon volt az első játékszere, szemet, szájat, hajat képzelt rá, s azt babusgatta, ahhoz beszélt ihletetten hosszú órákon át.

Később másokat beszéltetett, aminek az volt a lényege, hogy közelebb hozta az embereket – nem, nem elsősorban egymáshoz, egymáshoz is persze, de, mindenekelőtt – önmagukhoz. Mert mikrofonjával nem saját kérdéseivel, hanem önmagukkal szembesítette őket. Meggyőződésem, hogy Lacza Éva nélkül mi, szlovákiai magyar írók, nem lettünk volna azok, akik vele s általa is lettünk. Hogy minden egyes kérdésével hozzánk tett valamit, amire épp válaszadás közben ébredtünk rá, amit többé nem lehetett kikerülnünk, ami abban a pillanatban lett, s lett a mienk és lettünk mi, hogy kicsikarta belőlünk rá a választ, hogy a válaszunkkal, a szavainkkal öltött testet. Lacza Éva, kétszeresen is csodát művelt velünk: kimondatta velünk azt, ami csak általa, neki köszönhetően jött világra belőlünk, tehát, bizonyos értelemben a megteremtésünkhöz, arcunk ki- és megformálásához is nem kis mértékben hozzáadta magát egyfelől, másfelől pedig mindörökre láthatóvá/hallhatóvá, tehát jelen idejűvé tette azt, amit magunk mögött hagytunk. Persze, senki nem vonja kétségbe, hogy az irodalmat, irodalmi műveket az írók hozzák létre, az írók írják, s így volt/van/lesz ez szlovákiai magyar viszonylatban is. De az írókat – íróinkat –, a szlovákiai magyar írókat – az utóbbi négy évtizedben –, állítom, Lacza Éva is nem kismértékben teremtette. Egyrészt azzal, hogy hallhatóvá/láthatóvá tette őket az olvasók előtt, s azok úgy s olyannak hallották/látták őket, amilyennek ő formált bennünket. Másrészt arányokat alakítva, súlypontokat kijelölve, fontossági sorrendeket sugallva-sugalmazva folyamatokat is érzékeltetett, haladási és fejlődési irányokat is sejtetett. S tette mindezt hallatlan finomsággal, szinte észrevétlenül, mindig a háttérben maradva, sosem tolakodva megszólaltatottjai elé, de akinek füle volt rá, sokszor érezte súlyosabbnak s a lényeget mondóbbnak a kérdéseket s a kérdezőt, mintsem a megkérdezettet vagy a válaszait, s akinek – a mikrofon előttiek közül – a hiúsága engedte – nemegyszer be kellett vallania, most a riporter emelte meg s vette szárnyára őt. Lacza Éva messze nem egyszerű rádióriporter vagy rádiószerkesztő – ahogy Beszélgetések múlt időben (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2010) című legutóbbi könyve alcímében nevezi magát –, hanem portréfestő, akinek a kérdései csak eszközül szolgálnak ahhoz – mint az ecset vagy a festék –, hogy megfesse arcképünket, hogy – arcot, látható arcot adjon nekünk. Láthatót, vagyis az általa láthatót, az általa látottat. Az ember ugyanis nemcsak az, aki – vagy akinek tudja-gondolja magát, sőt, csak a legritkább esetben éri ez a kegy –, sokkal inkább, illetve a legtöbbször az, akinek mások látják őt. S ez, hogy milyennek látják-értik-értelmezik, végül segít megteremteni saját magát, mígnem – ad absurdum – azonos lesz a róla alkotott képpel, illetve, más esetben, a róla alkotott képhez való viszonya lesz ő maga. Lacza Éva az a ritka érzékeny-séggel megáldott alkotó, aki a világról való látomását általunk – megkérdezettjei, illetve az emlékezetében élők által – mondja el, az a festő, akinek arcát az általa festett képek festik meg. Aki a saját hitelével hitelesíti az általa látott/megélt világot.

Mostani könyve – melynek címét nem gondolom pontosnak, mert a beszélgetések mindig jelen időben, mindig adott pillanatban, órában történnek (nem beszélgethetek valakivel tegnap), s ha hitelesek, azon túl, hogy természetesen megőriznek ezt-azt a túllépett jelenből is, mindig a mindenkori jelenhez, a mindenkori jelen időhöz teszik hozzá magukat (s a magukét) – egyben irodalomtörténet is. Illetve, mostani könyve is az. Meg művelődés-, meg közösség-, meg… sorolhatnám, még mi minden- s mennyi mindenfelé vannak s lehetnek csatlakozásai. Sokszor átvéve – hiányuk tudatában – azok szerepét, feladatait is, irányokat mutatva azok lehetséges/kívánatos fejezetei felé. Simkó Tiborról festett portréjával például – me-lyet nevezhetnénk sajátos pályarajznak is – többre s a jelenleginél feltétlenül nagyobb méltánylásra jogosult, ám irodalmunknak mindig is a perifériáján létező írónkról – a 20. század második fele magyar gyermekvers-költészetének jeleséről – végre súlyához méltó irodalomtörténeti s lélektani tanulmány született Lacza Éva tollából. S a Régi idők szlovákiai magyar irodalma alcímű ironikus-szatirikus irodalomtörténete ugyancsak páratlan, nem is akármilyen szépírói kvalitásokkal meg-írt látleletet ad önismeretünk eszmélkedésének vizsgálatához. S ami az iróniát, szatírát és a szépírói kvalitásokat illeti, írónk Malacka álmai című (kis)regénye, amely ugyancsak mostani könyvében olvasható, ezek tekintetében magáért beszél, s a szlovákiai magyar epika legjobb lehetőségei felé mutatja az utat. S egyben váratlanul egy kitűnő prózaírót is megmutatott nekünk, és rögtön teljes fegyverzetében, akit eddig rendkívül felkészült szerkesztőnek, riporternek, kitűnő rádiós interjúk és műsorok készítőjének ismertünk, szolgálattevőnek – akiről most egyszeriben kiderült: prózaírásunk első vonalában lesz, lehet(ne) a jövőben a helye. Ami rögtön fölvet egy kérdést is. Vajon – s vállalva a sarkítást – a rádiós újságíró több évtizedes tapasztalatait adekvát nyelvi eszközökkel is egybefogó egyszeri epikusi megnyilatkozásának, megmutatkozásának kell-e vélnünk a Malacka álmait, vagy önhittségünktől telten, évtizedeken át nem vettük észre, hogy bár rangrejtve, titokban ké-szülődve a maga írói plánumaira, elsőrangú prózaíró társunk faggat minket hoszszabb-rövidebb interjúkban, készít verseinkből, prózai írásainkból élvezetes rádiós műsorokat? Meg kell mondjam, én egyértelműen erre szavazok. Éppen ezért, ha bevezetőmben a múzsák gyermekeként a tizedik múzsa, a rádiózás ihletője leszármazottjának neveztem Lacza Évát, hadd nevesítsem most közvetlen felmenőjeként Kalliopét, az epikus költészet istennőjét is.            

Bettes szerint a világ…

„Jaj, Istenem, a világ,
Kinek szoros, kinek tág…”
(Népdal)

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Bettes István legújabb kötetét, melynek versei költészetének egyik, ha nem a lemarkánsabb vonulatát adják, a klauniáda jutna legelsőként eszembe. A klaun, a clown, ugye, cirkuszi bohócot jelent, a bohóc-szerep, a bohócmaszkok és bohócruhák váltogatása kezdettől fogva végigvonul a versein, s nem véletlen, hogy már első verseskönyve is a Bohócok áldozása címet kapta 1981-ben, az 1985-ös második pedig, tudatosan rímelve az elsőre, a Két bukfenc között hely- és önmeghatározásában jelölte ki a maga költői-emberi magatartását, azt a pozíciót, mely a világban, a társadalomban számára meghatároztatott. S jóllehet következő, 1990-es kötetének címe, mely már az 1989-es fordulat után jelent meg, ám még a bársonyos forradalom előtti szövegekkel, a Szétcincált ének idején bár már nem az elkezdett metaforasort folytatja közvetlenül, mégis egyértelműen egy olyan élményvilágra utal, mely a hagyományos költőszerep, a dalnok-líra, a dalköltészet elhagyására predesztinálta őt, mely az általános és szokványos líra-nyelv dekonstruálására késztette. Az eddigiekből kiderült: Bettes kezdeti költészetének meghatározó indíttatását, alapélményét az 1980-as évek levegőhiányos társadalmi atmoszférája, a költészet hagyományos szerepének (szerepvállalásainak) ellehetetlenülése, s a költői nyelv fokozatos válságba kerülése adta. Meg is kapta ezért természetesen – az ő el nem évülő és avuló szóleleményével mondva – a kompromisszionáriusoktól a magáét; az Új Szóban éppen nemzedéktársam dorongolta le magasabb elvárásoknak eleget téve, de az Irodalmi Szemlében szintén kemény vállalatigazgatói kioktatásban részesültünk Varga Imre szerkesztőtársammal és barátommal, amiért Bettesben és korabeli verseiben egyértelműen a nem mindennapi tehetséget és a költői teljesítmény szintén nem mindennapi lehetőségét kezdtük értékelni. S még (talán) idetartozik az is, hogy mifelénk feltehetően egyedül ő mondhatja el magáról, hogy egyik-másik verse, a mindent uniformizálni s ellenőrizni kívánó, diktatórikus társadalmi körülmények között fenyegetett széteső személyiséget és nyelvet, veszélyeztetett önazonosságot (is) demonstrálni hivatott dadaista szövegjátéka, halandzsaverse gépiratos formában, afféle versszamizdatokként vagy szájról szájra, szóbeli formában, a legváratlanabb helyzetekben felbukkanó idézetekként terjedt főleg a fiatalok között. Legfőképpen is az volt a veszélyes a (párt)hatalom szempontjából ezekben az 1980-as évekbeli Bettes-versekben, hogy az nem értette, miről is beszélnek ezek a halandzsák, márpedig mindent, amit nem értett, eleve gyanakvással fogadta, mert nem tudta ellenőrizni, nem tudott felügyeletet tartani fölötte, mert abban a személyi szabadság, a személyi autonómia lehetőségét sejtette, mondanom sem kell, teljes joggal. S Bettes versei pontosan ezt a szemé-lyes szabadságigényt teljesítették ki, s adtak hangot, testet, teret mások szabadságigényének is.

Magyarán, a játék vált itt tartalommá és erkölccsé, motívumszervező és mondandóképző erővé. De ami friss játék volt és makacs lázadás annak idején, ami mód és módszer volt első olvasatban s bizonyos társadalmi-lélektani körülmények között, nem vált-e mára tehetetlen beidegződéssé, nem teszi-e önjáróvá költőnk újabb verseit, magyarán, nem lett-e mindez modorrá mára? – tehetjük fel, s fel is tesszük Bettes István új verseskönyve kapcsán a kérdést (Síparadicső. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2011).
Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a költő szinte valamennyi versét ismerhetem, lévén, hogy szerkesztője-gondozója és utószóírója lehettem összegyűjtött versei néhány évvel ezelőtti, a Kalligram Kiadónál 2007-ben megjelent, vaskos, kereken három évtized verstermését egybeölelő, mintegy ötödfélszáz oldalas gyűjteményének, az Égtengerúsztatónak. De nemcsak a verseit van szerencsém ismerni többé-kevésbé hiánytalanul, hanem a róla írtakat is, mert a kérdéses gyűjtemény az egyébként gyalázatosan szegényes recepcióját is tartalmazza, mely közt azonban Tőzsér Árpádtól, Grendel Lajostól, Zalán Tibortól Z. Németh Istvánig, Szászi Zoltánig több jelentős róla szóló szöveg is jelzi ennek a költészetnek többre is méltó értékeit. Bettes István költészetéről magam két alkalommal is hosszabban írtam; első ízben még az 1980-as évek második felében a miskolci Napjainkban Mit ígérnek a kompromisszionáriusok? címmel, másodszor pedig az említett gyűjteményes kötetének Az örök dekadens című záró tanulmányában. Ez utóbbinak idézném most egyik összegző passzusát: „Közérzet-verseinek se szeri, se száma (még a különböző aktuálpolitikai motívumokkal sem átall élni); ilyen értelemben a Petri György-féle hétköznapok költészetének is közeli rokona az övé. Ezen opusai mind azt mondják – természetesen a maguk (roncsolt, szétcincált) nyelvén, hogy a költő kutyául érzi magát (ott, ahol van). Közülük is kiemelkedik a Ha szabad így mondani…, melyben – ha szabad így mondani egy vers kapcsán – Pál apostol a messzi Sziléziából Róma felé kutyagolva valahol Közép-Szlovákiában, pár száz méterrel a Cieľ (a szlovákul nem tudók kedvéért: Cél) motorosvendéglő előtt, a szovjet békeerők véghetetlen gépkocsisora jóvoltából, a forró júliusi aszfaltúton elakad szent küldetése teljesítésében, s útjának folytatása helyett inkább egy hűs erdei ösvényre kanyarodik rá. Bettes egyik korai verse, a Jóslat, még az 1980-as évekből, a dekadensek között jelöli ki a maga helyét (»leszel örök dekadens…«). Amennyiben a dekadencia egy adott személyiség válasza saját illúzió-vesztettségére, önbesorolásánál mi sem találhatunk rá találóbb minősítést. Anno, még az átkosban, a dekadenst mint magát az ördögöt, a dekadenciát mint az ördög tanítását festették elénk. S ezt teszik velük azok a mai társadalmak is, melyek a tényleges mozgás élménye és valósága helyett csupán a mozgás illúzióját képesek az emberek elé tárni. Bettes jól érzett rá, s jól látja azóta is, hogy a dekadenciánk életet menthet: a saját életünket viheti a jövő lehetőségei felé. Az úttévesztéstől a valóságos utakra – a hűs erdei ösvényekre? – való rátalálás lehetőségéig.”

És most itt van a kezünkben Bettes István új verseskönyve, a Sírparadicső is. Új verseskönyvet mondtam, de ha belelapozunk – bár a címnegyedben semmi nem utal erre külön –, azonnal látjuk: jobbára nem újak a benne foglaltatott versek, tehát afféle burkolt – s emellett irányzatos – válogatásról van szó. Ez az irányzatosság pedig azt jelenti, hogy többé-kevésbé csupán Bettes költészetének egyetlen – ám kétségtelenül legjellegzetesebb, leghangsúlyosabb – vonulatát emeli ki azzal, hogy költőnk és kiadói szerkesztője, Kulcsár Ferenc groteszk, abszurd, halandzsa, továbbá stílusparodisztikus opusai, illetve hangkölteményei köré szervezik a kötetet. S ebben a sorban szinte hiánytalanul megtalálhatók mindazok az emblematikus, említettem: sokáig, s azóta is közszájon forgó, szájhagyomány útján is terjedő szövegei, amelyek a mai magyar posztmodern szövegköltészetnek is az egyik, összmagyar viszonylatban is figyelemreméltó alkotójává teszik – illetve, tehetnék őt, ha nem lennének olyan nagy bajok és ellentmondások a kortárs magyar irodalomkritika, irodalomértékelés és irodalomértés körül, amilyen nagy bajok vannak. S bár, meg kell, mondjam, időnként magam is úgy érzem, és ezt az érzésemet, lehet, ez a mostani válogatás akár föl is erősítheti, hogy Bettes mintha belemerevedett volna saját szerepébe, hogy bohócunkon már régóta ugyanaz a maszk van, s azt levetni, mással cserélgetni talán már nem is képes, de azután rögtön fel is villan előttem versei értékelésének, értelmezésének, látásának egy másféle lehetősége is: ez pedig a szövegjáték, a szövegalakítás, a nyelvjáték és nyelvalakítás, ily módon pedig bizonyos értelemben a nyelvteremtés – s mivel a nyelv egyet jelent a személyiséggel is – és személyiségteremtés egyetlen módjának szinte az abszurdumig, az abszolútumig való kiaknázása. A nyelv Bettes groteszkjeiben, abszurdjaiban, stílusparódiáiban, dadáiban, halandzsáiban már önálló életet kezd élni, szinte már maga válik személyiséggé, illetve Bettes személyisége az elemeire – szavakra, szótagokra, han-gokra, hangzásokra – bontott nyelvvé. Bettes a társadalom peremére vetett clochard-ból, clown-ból úgymond a nyelv bohócává vált, annak mutatja meg működését, hátulütőit, a mindennapos használatban nem is tudatosított szerkezetét. A Sírparadicső ilyen értelemben egyszerre kezdő-, illetve végpont. Az emberi beszéd előtti dadogás-makogás, ütemes-dallamos nyelvjártatás, s az emberi nyelv és személyiség szétesését előrevetítő – vagy éppenséggel elfedő? – cirkuszi csinnadratta. De hát a vers, a költészet (szerepe) sem volt más (ős)eredeti értelm(ezés)ében, mint imamormolás, varázsszöveg, sámánkodás, artikulálatlan jajongás vagy éppenséggel kacagás.

Lehet-e innen tovább? – ez itt (ténylegesen) a kérdés. S merre, hová? Én megértem: ez a világ annyira fáj, olyan elviselhetetlen – sejteti a költő –, hogy már csak vihogni, kacagni, nevetni, röhögni, sátáni mód üvölteni lehet rajta. Maga a cím pedig – Sírparadicső – nem tudom, pontosan mit jelent. Pontosabban, úgy látom, sok mindent jelenthet. Ott lehetett például a szó legelején a ’síparadicsom’ is. Ezt azonban mégsem hiszem, hisz még csak utalás sincs a kötetben e nevezetes téli üdülőhelyekre és sporttelepekre. Sírparadicsom mint ’sírkert’, a paradicsomkert mintájára? Fordított teremtés zajlana a szemünk előtt? Ez már benne lehet úgy-ahogy. Vagy dicső múltunk is megidézhető e szóleleménnyel? Igen, miért ne? S ahogy próbálgatom a lehetséges konnotációkat Bettes István verskötetcíméhez, egyszer csak egy széles jelentésskála lendül mozgásba általa, egyszer csak egy tágas értelmezési mező szélesedik ki körötte. S már egyáltalán nem lényeges, mit jelent konkrétan e szó, illetve jelent e konkrétan valamit. Hiszen már benne vagyok a terében, együtt lélegzem, pulzálok vele. S egyszerre teremtődöm (újjá) Bettes szövegtelen szövegeivel, s együtt teremtem meg Bettessel az ő szövegeit. És pontosan ez (itt) a lényeg. Hogy mindkettő én vagyok, én leszek végül: a költő verseit újrateremtő s a költő szövegei által új életlehetőséget kapott olvasó is.
De, lehet-e innen tovább? S merre, hová? Hová tartasz, ember… Quo vadis, klaun?

A kérdésre Bettes válaszát (is) várjuk.
Várjuk meg a kérdésre Bettes válaszát (is).