Filep Tamás Gusztáv – Jócsik Lajos regényeinek néhány társadalmi vonatkozása

Jócsik Lajosnak három regénye jelent meg, három különböző történelmi periódusban egy-egy – bár e három korszakból a második hézag nélkül következik az elsőre. Az író egyik legtermékenyebb alkotói periódusában látott napvilágot az első regény, az Anna és Mária – 1943-ban –, a második a világháborút követő, de még a közvélekedés szerint demokratikus korszakban, vagy közvetlenül a változások után – az 1948-as A fekete kecske.

Ezt tehát még az előtt adta közre Jócsik, hogy – amint a lexikonszócikk tanúsítja – 1949-ben „minden tisztségéről lemondott”.1 Az utolsó regény, a Hét ember meg egy fél megjelenésének éve 1965;2 ez az a korszak, amikor, egy évtizeddel a Rákosi–Gerő rezsim bukása és saját 1956-os, valószínűleg csak formális szerepvállalása után3 Jócsik újra publikálni kezdett; ebben a szintén bő termésű alkotói idejében, mint tudjuk, környezetvédelmi, táplálkozástudományi tárgyú könyveket adott közre. Világos az évszámokból, hogy a regényírás – legalábbis az első két mű esetében – nem valamiféle pótszer lehetett a számára, nem akkor fordult e műfaj felé, amikor a tudomány területéről kiszorult, illetve kiszorították, hanem amikor a legtöbb tudományos munkáját és – tudományosan megalapozott – esszéjét közreadta. A harmadik regénnyel, a Hét ember meg egy féllel talán némileg más a helyzet; ez Jócsik utolsó korszakának elején jelenik meg, tekintélyes szakkönyvei ez után következnek (leszámítva A világ kenyere ma és 2000-ben címűt). Azt sem tartom kizártnak, hogy ez az utolsó regénye korábbi keltezésű, esetleg az 1950-es években vagy az 1960-as évek elején íródott, csak íróasztalfiókban várt a sorára.

Az  előzményekből így is arra következtetek, hogy Jócsik a szépirodalmat nem tartotta alacsonyabb rendűnek önnön jellegzetes műfajainál, szépprózája közlendőjét nem tekintette másodlagosnak az Idegen igában vagy a Hazatérés. Tájékozódás című könyveiben mondottakhoz képest. Inkább az összkép kiegészítéséről, változatos nézőpontok alkalmazásáról lehet szó; bár az is lehet, hogy Móricz Zsigmond elvárásait kielégítendő fogott a prózaírásba. A Fekete kecske egyik recenziója szerint ugyanis Móricz – a visszatérés utáni könyveiben felhalmozott életanyag alapján – Jócsikot igen alkalmasnak tartotta társadalmi regény írására.4  Egy másik, e könyvről írott cikk, Szalatnai Rezsőé egyébként éppen azt állítja, hogy A fekete kecske az Iskola a magyarságra ikerkönyve, illetve annak előzményeit foglalja magában.5 A Hét ember meg egy fél viszont szinte ott kezdődik, ahol A fekete kecske befejeződött. A történet tehát folyamatossá (illetve befejezetté) válna – ha az utolsó regény meghatározó vonása – ezt a maga helyén említeni fogom – nem mondana ellent a folytonosságnak.

Mindhárom regény egyes szám első személyben előadott történet, a főhős monológja. Az első a Jócsikét megelőző generáció egyik tagjának negyvenvalahány évét fogja át. A másik kettő esetében a főszereplő/történetmondó egyértelműen – például keresztneve: Lajos, Lajkó, továbbá családi környezete révén is azonosíthatóan – maga az író, amiért is A fekete kecskét és a Hét ember meg egy félt önéletrajzi regényeknek tartják. (Az előbbiben az író gerjeszt ugyan némi ködöt, amennyiben főhőse születési dátumát 1913-ban adja meg – mint tudjuk, ő három évvel korábban született.) Ezeket a könyveket – talán azért is, mert nem találták meg helyüket a szociográfiai és tudományos súlypontú életműben – utóbb többen röviden minősítették. Turczel Lajos például így ír az 1938–1945 közötti korszakra utalva: „Ebben az időszakban Jócsik a regényírással is megpróbálkozott (Anna és Mária), de művé-szileg jelentőset nem alkotott. Későbbi önéletrajzi regényei (A fekete kecske, Hét ember meg egy fél) is inkább dokumentumértékűek.”6 Úgy tudom azonban, hogy ezt a dokumentumjelleget nem vizsgálták, senki sem kutatta az életmű tudományos és szépirodalmi vonatkozásainak összefüggéseit – sőt, arról sem tudok, hogy e munkákról tanulmány született volna.

Az 1943-as Anna és Máriának A magyar irodalomtörténet bibliográfiája  vonatkozó kötete szerint7 nem volt recepciója. A Fekete kecskét az 1977-es Egy or-szág a csillagon fülszövege “nagy sikerű”-nek nevezi, amit csak részben igazol a róla megjelent hat recenzió (bár kétségtelen, hogy a fogadtatás nem merül ki a kritikai értékelésben). Részmegoldásait, miliőrajzát méltatták, szerkezetét viszont még az író őszinte hívei is problematikusnak tartották. A Hét ember meg egy fél című utolsó Jócsik-regényt a róla megjelent két írás részben sikerültnek nevezi, a recenzensek itt is dicsérik az író megjelenítő, megelevenítő és kifejezőerejét, bár mindkettőjüknek éppen – egyébként szintén jogos – a szerkezetet érintő kifogásaik vannak: e regény két történetet kapcsol egybe, s ebből a második konkrétabban munkásmozgalom-történeti jellegű. „A regény íve csak utolsó harmadában törik meg, ahol a szerző azt hívén, a kis események nem elegendők – pedig interieur művé-szete épp ezek ábrázolásán nyugszik –, valami nagyobbról is akar szólni, itt azonban már valószínűtlen, motiválatlan lesz” – olvassuk Bozóky Éva ismertetőjében,8 Bessenyei György pedig többek között ezt írja a Kritikában: „A regényben az említetteken kívül még lezajlik egy per is: az ártatlanul vádolt lámpagyújtogató kiszabadításának története, s a szakszervezet érte vívott harca. Ez az elem már nem tud a mű szerves részévé válni, mintha külön illeszkedne bele. Az olvasó látja a »ragasztási felületet«, s ha méltányolja is a szerző becsületes szándékát, nem tudja magát egyszerűen átadni az olvasás gyönyörének, s nem engedheti magára áramlani a regényben történő eseményeket. Úgy véli az olvasó, hogy a főhős emberré, öntudatos munkássá válása a magánélet síkján már eléggé megmutatkozott.”9

Ami A fekete kecskét illeti, a szerkezeti kérdés nyitja szerintem az, hogy ez a mű regényként föltüntetett, szabatos, pontos, szép és részletgazdag – emlékezés, Jócsik gyermekkorának és akkori környezetének megidézése; a valódi regénnyé szerkesztés egyben a valóság, illetve a megtörténtek poentírozását, lekerekítését igényelte volna, s erre az író valószínűleg nem akart vállalkozni. Nagyrészt érvényes ez a Hét ember meg egy fél első részére, cselekményszálára is. (Viszont maga a szerző mégis regényeknek szánta ezeket a műveit, és ezt tiszteletben is tarthatjuk.)

A három munka közül az elsőként megjelent a későbbiekhez képest súlytalanabbnak tűnik föl, de helyzetábrázolásai nemegyszer érzékletesek – például az 1917-es olasz front egyik epizódjának megidézése. A történetmondó 1895-ben született, érsekújvári, az első világháború előtt Budapesten jár orvosi egyetemre, tartalékos tisztként Tolmeinnél légnyomást kap egy bombázott betonfedezékben, elve-szíti hallását – később szerez hallókészüléket, „hallógépezetet”, de sérült volta érezhetően mindvégig feszélyezi –, utóbb a cseh behatolás előtt részt vesz szülővárosa önvédelmének megszervezésében, majd a többi önkéntessel együtt, amikor  belátják a további ellenállás értelmetlenségét, passzív tanúja lesz a település megszállásának. 1921-ben Brünnbe megy. Minthogy orvosi tanulmányait nem számítják be, jogi egyetemet végez, feleségül vesz egy cseh–német nőt, akinek rokonsága révén egy, a szlovenszkói piac meghódítására készülő olmützi gyár cseh–magyar levelezője, aztán a felvidéki osztály vezetője lesz. Házassága megromlása s a Csehszlovák Köztársaság válsága nagyjából egybeesik, illetve az utóbbi nem sokkal később követi az előbbit. Amikor már előreláthatóvá válik az ország szétesése, a regényhős megpróbálja saját pénzét kimenteni a bankból és apósa ellenőrzése alól, s a fele részben cseh, fele részben német gyár német vezetőivel megállapodik egy új, Érsek-újvárra vagy környékére álmodott csokoládégyár megalapításában-szervezésében. Felesége, megakadályozandó a férj hazaemigrálását s a pénz megosztását, rábeszéli a főhőst, hogy feküdjön be a kórházba egy fülspecialistához – s ő másnap rájön, hogy egy diliházba engedte bekísértetni magát a sógorával, ahonnan többé nincs kiút, sőt élete is veszélyben forog. Hónapok múltán legnagyobb megrökönyödésére közlik vele, hogy áthelyezik a balassagyarmati kórházba. Érthető, hogy semmit nem ért az egészből – Balassagyarmat, mint tudjuk, Magyarországon van. Csak Csek-lésznél, amikor a magyar határőröknek átadják, tudja meg, hogy megtörtént az első bécsi döntés, s a cseh-szlovákiai kórházakból azokat a betegeket, akiknek a visszatért területen van az illetőségük, átszállítják Magyarországra.    
Ez a tematika Jócsik műveiben egyáltalán nem általános; olyan mellékszál, amelyhez az írónak sok háttérismeretre volt szüksége. Sőt, a korabeli csehszlovákiai magyar prózában összességében is kevés a cseh környezetben játszódó, mentalitásbeli különbségeket taglaló szöveg. Nem hiszem, hogy a regénybeli történet fikció volna, ahhoz bizonyos helyszín- és állapotrajzok túlságosan részletezőek, illetve plasztikusak – az információk talán magától attól a személytől származnak, akivel mindez megtörtént. Lehet, hogy egy konkrét, valóságos életút feldolgozásáról, egy szociológiai interjú szépprózává szerkesztett változatáról van szó tehát. Akármint van is ez, akár kortársi tapasztalatról, akár Jócsik víziójáról van szó, érdemes kiemelni a regény néhány társadalmi utalását.
Mindjárt az első: 1917-ben – ekkor kerül haza a légnyomást kapott hadnagy az olasz frontról –, a háború még a kötelességteljesítés terepe; a katonák nem gondolnak arra, ami a következő év tavaszán argumentumként fölerősödik az ellenzéki ideológiában, tudniillik hogy a tömegeket a burzsoázia és a feudalizmus saját érdekei védelmében küldi a halálba. A második: a Károlyi-kormánnyal kapcsolatban 1918 végén a felvidéki város lakói szemében lényegtelen, hogy a szabadságjogok kiteljesítője vagy megvalósítója volna – az ország vezetése egyetlen összefüggésben kerül említésre, tudniillik, hogy cserbenhagyja a csehek által fenyegetett területet:

„Az emberek csak történelemben tudtak újra gondolkozni, de nem olyan nagyméretűen, mint azelőtt, hanem csak annyiban, amennyire a nagy események a várost érintették. A várost meg az események mintha leszakították volna az ország testéről, és kitaszították volna a csillagok közé, hogy egyedül állja meg a helyét – ha tudja. A nemzetőrséget is azért kellett megalakítani, hogy bebizonyítsa: a város meg-állja a helyét, ha a központ nem is törődik vele, és magára hagyja. Mert egyre jobban magára hagyta. Egyre kevesebben jártak fel Pestre, mely mintha megőrült volna ebben az időben. És őrületében ráncigálta az országot. Már tudtuk, hogy [ha] a város komolyabb bajba kerül, csak magára számíthat.”10  
A megszállást a főhős és környezete mintha spontán módon fogná fel; a regényben nincs búsmagyarkodás. Pontosabban a leírás szintjén arról történik említés, hogy egymillió magyar letargikus állapotba kerül, szinte tetszhalottá válik, de a megélhetési gondok nem engedik meg, hogy e letargiában maradjanak – az aktivitást egyébként nem a városiak, hanem a környékbeli parasztok kezdik el, s az ő példájuk terjed aztán el az urbanitásban. A két világ, a felvidéki szlovák–magyar és a csehországi cseh–német bizonyos mentális különbségeit Jócsik finoman érzékelteti. Az, hogy a szlovenszkói és a csehországi nők életmintái mennyire eltérőek, hogy az utóbbiak mennyire „modernebbek”, szabadabbak, mennyivel nagyobb a biztonságérzetük s a támogatottságuk, talán közhely. Az új minta részletesebben tanulmányozható képviselőjéről, a főhős feleségéről azonban az is kiderül, hogy e „felvilágosodottság” külső jelei csak egy időre fedik el „szeszélyes”, „raplis” – mindkét szó Jócsiké – mivoltát; kiderül, hogy hisztérikus és frigid, illetve kielégít-hetetlen. Nagyon szemléletes a cseh és a német közeg egybeszövődöttségének lát-szólagossága – a feleség családja részben német, részben cseh, mint a főhős szerint szinte az egész város. A nő, amikor színre lép, szlávnak tartja magát, a szudétanémet mozgalom erősödése idején azonban a család férfitagjai belépnek a Henlein vezette pártba – egyikük magyarórákat is vesz, mert nincs kizárva, hogy a piac egy ré-sze Magyarországhoz kerül; igaz, a gyárvezetők német hányada és a párt renegátnak minősíti és megveti őket. Arra is figyelmeztet ez, hogy 1938-ra nem egyszerűen a németek és a csehek határolódtak el egymástól – olyan reasszimiláció indult meg, amelynek során azok egy része is a köztársaság ellen fordult, például számításból, akik 1918-ban részt vettek a cseh nemzeti reneszánszban. Még meglepőbb, hogy a cseh gyárvezetők 1937 végén vagy 1938 elején hagyják meggyőzni magukat német kollégáiktól, hogy érdemes Érsekújvárban vagy Rozsnyón gyárat fundálni, mert az ország valószínűleg úgyis szét fog szakadni, és nekik már a magyarországi piacra kell – Kossuth Lajos által is használt szóval – bazírozniuk. Az üzlet az üzlet.
A legérdekesebb azonban az az egyetlen utalás, amely a sokak szerint a magyarnál „felvilágosodottabb”, polgárosultabb cseh paraszti-parasztpolgári világra vonatkozik, s nem egyezik a közkeletű képpel. A főhős monológjából:     
„…a magyar piacot én szerveztem meg […] ez a piac többet jelentett, mint az egész Morvaország fogyasztása. A magyar városokban volt életszínvonal-igény, meglehetősen sok édességet fogyasztottak. A morva paraszt mélyen a magyar agrárnépesség színvonala alatt élt igényeivel. Gazdagabbak voltak a morva parasztok, az állam agyontámogatta őket, de rosszabbul éltek, mint a magyarok. A felvidéki tótság életéhez volt hasonlatos a morvák élete. Az északi megyékben alig forgalmaztunk valamit a Felvidéken, de a déliek kitettek magukért. Volt egy térképem. Megvontam rajta a »csokoládéhatárt«. Egyszer aztán kezembe került egy néprajzi térkép. Ámulva láttam, hogy az én csokoládéhatárom csaknem teljesen egybeesik a magyar–szlovák néprajzi határral.”11

A másik két mű tematikája, helyszínei, önéletrajzi utalásai miatt szorosan összetartozik. A fekete kecske 1920-ban, a Hét ember meg egy fél 1925-ben játszódik. Az első több szempontból ma is érvényes, mind közül ezt volna érdemes újra kiadni. A második kapcsán lényegében egyetérthetünk az 1965-ös, már idézett recenziókkal.    
A fekete kecske, úgy látom, egyfajta „érsekújvári”, s ezen belül egy családi  legendáriumot is igyekszik rekonstruálni, a parasztváros néprajzát és mitológiáját fogja egybe a kisfiú, a nagymama és a kecske – a „kódusok tehene” – történetének hátterében.
Lássuk először az arra vonatkozó utalásokat, hogy meddig ér visszafelé a helyi történelmi emlékezet. 1848-ig, sőt a reformkor utolsó szakaszáig egészen biztosan. Van a nagymama által képviselt közemlékezetben nyoma a település eredetének is, a várépítés körülményeinek a török harcok idején, illetve mondák képződtek e körül – Jócsik 1938-as ismert, később idézendő városképében mondja, hogy a település a várból nőtt ki –, a szabadságharc viszont élő emlék, és ezen nincs is mit csodálkozni. A regényhős az 1910-es években született, nagyanyja, aki ekkor hetven-egynéhány éves, 1842-ben. Jócsikéknál – illetve a főszereplő családjában – maradt még tárgyi emlék is, a padláson mint családi kincs, ott van egy honvédcsákó 1848-ból. A korszak egy-egy cselekvő résztvevőjével is lehet találkozni még – nem-igen szoktunk belegondolni ebbe, de tény, hogy például a Sarló nemzedéke számára kézfogásközelben lehetett még az egykori csaták egy-egy hőse. Ez esetben a városi szegényház már szinte magatehetetlen, öreg lakója, Mokosényi, aki valamiképpen részese volt az 1849-es mátyusföldi és csallóközi partizánakcióknak, magával a regényhős dédapjával együtt egyébként, amint az a nagymama történetmondásaiból kiderül. Ez a dédapa – sejthetően tehát magáé Jócsiké – a reformkor idején papnak készül, de aztán kiugrik, megnősül, végül kovács lesz, s megismeri Táncsics Mihályt – azaz Stáncsicsot –, akivel Párizsban is találkozik; mindketten a népszabadság propagátorai. A személyes ismeretség a magyarázata annak, hogy a nagymama elbeszéléseiben Táncsics az, aki a forradalmat kirobbantja, a szabadságharc eseményeiből pedig – érthető módon – a regionális történések válnak élő ismeretté. Döntően az, hogy a megszállt területen a csallóközi csikóshuszárok a Komáromban szolgáló Kosztolányi ezredes utasításait követve partizánháborút folytatnak. A főhős dédapja gyártja nekik Újvárban a patkót, a kovácslegények, így Mokosényi is, titokban kijárnak az erdőbe, és ott vasalják a lovakat. A tavaszi hadjárat végén aztán e csikóshuszárok csatlakoznak a reguláris katonasághoz, részt vesznek például a peredi csatában. Az egyéni sors a szegényház e lakója révén kapcsolódik egybe a nemzeti drámával, tehát a távlatot kimondottan a szűkebb pát-ria nyújtja:
„…a történetek egyre szomorúbban hatottak rám. Sötétlett bennük valami egyenletes feketeség, amilyen befogja az erdők alját, alkonyatkor, aminek a nevét csak sokkal később tanultam meg: sors. De ha az ember Mokosényit és a sorsot öszszekapcsolja, akkor a feketeség még jobban megsötétedik, és akkor az a neve, hogy végzet. Mert nem végzet az, ami ennek az embernek a sorsa? És hogyan összefo-lyik minden ebben a végzetben! A saját egyéni sorsa, a mi családunké, rokonainké is, szinte a városé és a nemzeté is. Mert most, hogy ezek az emlékek ellenállhatatlanul megrohannak és közlésre kényszerítenek, eszembe jut az az egyöntetű megállapítás, hogy a magyar szabadságharc sorsa ott dőlt el, hogy Nagy Sándor nem tudta seregét átvinni a Vágon. Talán ez a peredi és királyrévi ütközet egy évszázadra meghatározta a nemzet sorsát.”12

Ez itt nem egyszerűen helyi szóbeszéd – Görgey és vezérkara valóban döntő, drámai fordulatként élte át, hogy a Vág menti támadás kudarca után végre kell hajtaniuk a kormánydöntést, s le kell vonulniuk délre, Arad, Világos térségébe.  
Érdekes, hogy ehhez a személyesen nem megtapasztalt eseményhez képest szinte jellegtelen, érdektelen a cseh megszállás, legalábbis a hét-tízéves regényhős szemléletében. Az, hogy egy évvel a cselekmény ideje előtt a város környékén is harc folyt a cseh legionáriusok és a vöröskatonák között, csak az egyik drámai következménye kapcsán kerül bele a regénybe. Az újvári gyerekek ugyanis találnak egy föl nem robbant gránátfejet, s amikor szerszámaikkal szétfeszítik, egyiküket széttépi, kettőnek a lábát szakítja le. Másnap két gyerek megnézi a holttestet, mielőtt elszállítanák:
„– A feje ép volt, csak borzalmas kínokba torzult az arca. Ellenben a belei úgy lógtak szerteszéjjel, mint amikor ölésnél a böllér a disznó hasát fordítja ki. […]– És a kezei, meg a lábai?
– A bal keze az ép volt. A jobb keze nem volt sehol. A lábai meg darabokból voltak összerakva a hasa alatt.”13

A regényből érzékletes képet kapunk a babonákhoz való viszony kétarcúságáról, részleges nemzedéki tagoltságáról, a babonák társadalmi összefüggéseiről vagy alapjairól. A vasútfűtőből alkalmi munkássá, napszámossá deklasszálódott apa, amikor helyet találnak az ajándékba kapott kecskegidának, az ajtóból „aprókat” köp feléje, mert „így kell ezt tenni, hogy az állatok ne kapjanak szemverést”14 Újvár legsajátszerűbb vonása természetesen részben parasztváros-jellege – amelynek arculatán már a 19. század közepén sokat változtat a polgárosodás –, s az is, hogy háromezer vasutas család él benne s veszíti el megélhetését a cseh megszállás után. Ez a népesség a lakosságnak talán tizenöt-húsz százalékát is kiteszi, s többségük a paraszti világ alsó szintjére hullik vissza – ez a paraszti világ rendkívül tagolt egyébként. A város virilistái nem klasszikus polgárok, hanem parasztgazdák, akik közül többnek a meggazdagodása összefüggésben van a tagosítások idején, 1866-ban történt megvesztegetésekkel. Amikor a főhős családjában erről esik szó, az apa azt mondja, hogy agyon kellett volna verni azokat a mérnököket, akik a tagosításkor a nagygazdáknak kedveztek. „Hát nem ártott volna – szólott nagyanya. – De én azt se mondanám, hogy az átok hiábavaló volt.” Szerinte ugyanis egy-két évtizeddel az események után „egyszerre csak tüzes lángok jelentek meg a Piritó fölött […] Ezek az elátkozott mérnökök lelkei. Nem lelik nyugtukat haló porukban és bolyonganak abban a határban, ahol a bűnüket elkövették”. S amikor az apa legyint erre a babonára, a válasz ez:
„Imre, ne kísértsd az Istent, ne légy hitetlen!”15

Itt a babona forrása a „nép” igazságérzete; a másik eset a hiedelemben való hitre építő emberi számítás. A regény egyik legjobban kidolgozott részlete a fejetlen apáca története, aki a volt koleratemetőben épített Mária-kápolna környékén kergeti meg a vasútállomásról a városba tartókat. A fejetlen apáca létében a szaporodó üldözési esetek következtében mindenki hinni kényszerül. Végül a rendőrkapitány eldönti, hogy a végére jár a dolognak; a rendőrök, akik éjjel a kápolnába zárkóznak, hogy lecsaphassanak az esetleg feltűnő fejetlen apácára, remegő térdekkel várják a jelenést. A fejetlen apáca színre is lép, hogy megtámadjon egy éjféli járókelőt, a rendőrök résen vannak, rávetik magukat – ekkor kiderül, hogy az apácának van keze, lába és feje is. Ő ugyanis Grozoli bérlő kocsisa, s a gazdája fogadta föl rémnek. A város ugyanis nem sokkal azelőtt döntést hozott a koleratemető parcelláztatásáról, ott kaphatnak olcsó telekhelyet a település szegényebbjei. A bérlő, aki maga akarja fölvásárolni ezeket az olcsó telkeket, a fejetlen apácával próbálja elriasztani a többieket a vásárlástól.

Jócsik két önéletrajzi jellegű prózai műve ennek a koleratemető környékén élő, félparaszti-félproletár, főleg a vasutasságba felkapaszkodott, majd deklasszálódott társadalmi rétegnek a nyomorúságosan lírai világát ábrázolja, de közben jellemzi a város tagolt társadalmának többi szegmensét is. Egybevetve őket például az 1938-as újvári városképpel, erős a kontraszt – ott a 19. század s a 20. eleje kapcsán a fejlődés, az iparosodás, a pénzforgalom megindulása, a pénzintézet-alapítások adatait sorolja, s azt a folyamatot is megrajzolja, amikor megindul a kapitalista fejlődés, s a város megszabadul „feudális gátlásaitól”. Kiemeli a kőhíd, a vasútvonal építését, a gázvilágítás bevezetését – a regényekben pedig alulról, illetve ellenfényben láttatja ezt a fejlődést, apja sorsán át, aki végül a gázgyárban kap állást, s ő lesz az egyik lámpagyújtogató. Maga az insfrastruktúra egyébként szinte a paraszti civilisek ellenére jön létre; a Hét ember meg egy fél tartalmaz erre érdekes utalást. A gázgyár létesítése előtt a helyi lap ilyféleképpen mozgósít a gázvilágítás mellett: „Legyen világosság, igen, polgártársak, legyen világosság.” Ezzel szemben a városi tanácsban lévő gazdák úgy gondolják: „Nekik a mécsvilág és petróleum is fényeskedik annyit, mint az örök világosság.”16 Gázlámpa ugyanis ott lesz, ahol a szintén fölösleges „flaszterozás” is  megtörtént – a főtéren és néhány mellékutcában, ahol „urak meg kereskedők” laknak, nem pedig gazdák. A polgáriasulás másféle sajátosságaira Jócsik említett városportréjában utal: „A modern fejlődés pozitív formáival negatív oldalai is megjelennek, lévén elválaszthatatlan a fény és ár-nyék az újvári ember életében is. Tudjuk, hogy a pénzgazdálkodás a közélet korrumpálását is megteremtette a kapitalista fejlődés világméreteiben. Érdemes idejegyezni egy-két nevet és esetet, illő megemlékezni egy-két dicső férfiúról – s ezt az utód elismerő hálájával írom le –, akik ezeknek az árnyéktényeknek a felidézésével és elkövetésével a város modern fejlődését hibáival teljessé tették. Dély Márton közgyám a dicső, aki e sornak az élén áll, elsikkasztván az árvák pénztárából 12 081 kemény forintot az úrnak 1847. esztendejében. Követte valaki példáját 1905-ben a Népbankból 34 000 korona elsikkasztásával. S a közmunkával a panama is ismertté válik a város életében, idegzetében és erkölcsében, jeléül annak, hogy mindenestül a polgári tőkés fejlődés útjára térült a város haladása és emelkedése.”17
Jócsik fontos tapasztalata az erős társadalmi tagoltság, sőt a társadalmi megkülönböztetés. Szemléletes példája ennek az iskola ültetési rendje. Előzménye, hogy az első évfolyamba beíratottak az első napon spontán módon foglalják el a helyeket, s ebben a „foglalók”, a nagygazdagyerekek vívják ki a jó pozíciókat. A terembe lépő tanár viszont új ülésrendet diktál:

„Előre kerültek a nagykereskedők és a hivatalnokok fiai, akiket a foglalók ősi ereje szerte-széjjel szétszórt az osztályban. Aztán következtek vegyesen a nagygazdák és a mozdonyvezetők gyermekei. Aztán jött egy vegyes mező, ahol iparosok, kisebb gazdák gyermekei kaptak helyet. Ide szorultam én is, volt mozdonyfűtő fiaként. Utánunk azután össze-vissza mindenki, aki még elhelyezésre maradt.” Az első sorokban mindenkinek volt cipője, ahol a regényhős ül, ott már voltak mezítlábasok is. A mögöttük ülőknél kivételszámba ment a cipő.18 Az író a vasutas-társadalom tagoltságára is rámutat itt: a mozdonyvezetők képezik az elitet, a fűtők már alsóbb kategóriába tartoznak, s a két csoport viszonya nem is mentes a feszültségektől.

Jócsik az Iskola a magyarságra című könyvében egyértelműen leírja, hogy édesapját az 1918–1919. téli cseh megszállás után és az ellen szervezett sztrájkban való részvétele miatt bocsátották el állásából a vasutasok tömegével együtt; ezzel kezdődött a család deklasszálódása. 1938-as városportréjából az is egyértelművé válik, hogy ennek az embertömegnek a meglévő kereseti lehetőségekre való rászabadítása a zömében földművelő és kisipari lakosságú városban anyagi csődöt idézett elő; az az eset ez, amikor az urbanizálódó szakmunkások a történelmi változás következményeképpen visszaszorulnak a hagyományos munkaformák közé, illetve munkanélküliek lesznek. Jócsik ezt a várostörténeti fordulatot az 1965-ös könyvében, úgy látszik, kénytelen elkenni. A fekete kecskében és a Hét ember meg egy félben is szerepel, hogy édesapja 1919-ben a fűtők bizalmija lett, de az utóbbiban ez azzal egészül ki, hogy a forradalom után – és következésképpen: miatt – nem vették vissza a vasútra, s napszámos lett a gazdáknál. Később azonban mintha megfeledkezne erről; az édesapa 1925-ben, amikor a regény játszódik, előzmények nélkül kerül kapcsolatba a munkásmozgalommal, a „bérharcban” egy gimnáziumi tanár szorgalmazására veszi fel a kontaktust egy munkásvezetővel, s ekkor lép be, lámpagyújtogató társaival együtt, a szakszervezetbe. A Hét ember meg egy fél a főhatalom-változás tényének és következményeinek említése nélkül kizárólag a város belső társadalmi feszültségeit taglalja. Az is csak halványan dereng, hogy élnek a településen szlovákok is. Egyszerűen nem derül ki, hogy a cselekmény Csehszlovákiában játszódik, bár a színhelye itt is egyértelműen – a meg nem nevezett – Érsekújvár. (A nevezetes városbíró, Holota János, Kassák Lajos iskolatársa is szerepel benne – Hatala János néven.) Így Jócsik intenzívebben közvetítheti a társadalmi élményt – csak éppen elfedi nemzedéke eszmélkedésének egyik lehetséges központi motívumát. Azt, hogy a megszállt területen csak korlátozottan érvényesül a kisebbségi szolidaritás. A vasutasok akcióját a társadalom nem értékeli a nemzeti ellenállás követendő példájaként – részben kárörömmel fogadja a „vasutyi”-ak lesüllyedését, részben pedig félti tőlük a munkaalkalmakat. A fekete kecske egyik jelenetében a nagygazda, Berecz így szól a nála napszámos munkát végző két kidobott vasutas egyikéhez:
„– No Ferenc, látod, kár volt annyi kölyköt halomra csinálni. Vége van a vas-úti világnak, a dínomdánomnak, most már elmegy a kedvetek az asszonyokra mászni.” A másik napszámos, a főhős apja válaszképpen szó nélkül szájon vágja Bereczet, aminek aztán meglesz a következménye: végül csak Majzonnál, a „tót krisztusnál” kapnak munkát, akit régi udvardi aratói otthagytak, mert 1919-ben, úgymond, „nagy tót” lett. A két vasutas azonban nemcsak rákényszerül, hogy nála vállaljon munkát; az egészben nem látnak kivetnivalót. Azért sem, mert Majzon szerintük nem köpönyegforgató: azelőtt is szlovák volt, nem is tud magyarul.

Ez pedig nagyon fontos adalék lehet a sarlós osztályszemlélet kialakulásához. Gondolom, ezek az emlékek is szerepet játszottak abban, hogy az első cseh-szlovákiai magyar nemzedék egy számban és tekintélyben oly jelentős része az 1920–1930-as évek fordulóján olyan közel került a szélsőbaloldali radikalizmushoz. Ahonnan talán nem is mindenki számára volt visszaút.  

JEGYZETEK

1 Új magyar életrajzi lexikon. III. köt. H–K. Főszerkesztő: Markó László. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002, 599.       
2 A három regény bibliográfiai adatai: Anna és Mária. Modern Könyvkiadó [Budapest, 1943]; A fekete kecske. Regény. Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (egy kiadásváltozatban: Singer és Wolfner), Budapest, 1948; Hét ember meg egy fél. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1965.
3 A forradalom napjaiban neve szerepelt a Nemzeti Parasztpárt utódpártja, a Petőfi Párt vezetőinek névsorában, de arra, hogy a gyakorlati munkába bekapcsolódjék, a második szovjet támadás miatt nem volt lehetősége.   
4 k. j. [Kelemen János] : A fekete kecske. Szabad Szó, 1948. október 17., [8.] 5 Szalatnai Rezső: A fekete kecske. Jócsik Lajos könyve. Dunántúl, 1949. 3. sz., 205–206.
6 Turczel Lajos: Búcsú Jócsik Lajostól. In uő: Arcképek és emlékezések. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1997, 217–218.
7 Botka Ferenc–Vargha Kálmán: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1945. Személyi rész I. A–K. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982 (A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 6.), 639.       
8 Bozóky Éva: Jócsik Lajos: Hét ember meg egy fél. A Könyv, 1965. 4. sz., 141.
9 Bessenyei György: Jócsik Lajos: Hét ember meg egy fél. Kritika, 1965. 6. sz., 59.
10 Jócsik Lajos: Anna és Mária, i. m., 76.
11 Uo., 114.
12 Jócsik Lajos: A fekete kecske, i. m., 163–164.
13 Uo., 95.
14 Uo., 24–25.
15 Uo., 40.
16 Jócsik Lajos: Hét ember meg egy fél, i. m., 7.
17 Jócsik Lajos: Érsekújvár. In Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse. Tátra kiadás, Bratislava-Pozsony, 1938 (Tátra könyvek. Szlovenszkói írók munkái), 91–92.        
18 Jócsik Lajos: A fekete kecske, 124.