Lábadi Lénárd: Barlangrajzok a posztmodernben

A Nagyapáti Kukac Péter-díjas Sagmeister Peity Laura legújabb festménysorozata a sziváci Szenteleky Napokon került bemutatásra. A kiállítást Ninkov Kovácsev Olga művészettörténész nyitotta meg, és elmondása szerint a képek művészi színvonala kellő figyelmet és elismerést érdemel, mint ahogy a festő korábbi alkotótevékenysége is.

Hangsúlyozta, hogy a fiatal alkotó műveit egyebek mellett a finoman nőies látásmód, a rózsaszín különleges árnyalatainak gyakori használata és az anyagfestészethez közelítő stílusa teszi egyedivé.
A sziváci Szenteleky Művelődési Házban olyan, nemzetközileg is elismert vajdasági magyar művészek állítottak már ki, mint Hangya András, Sáfrány Imre, Maurits Ferenc, Csernik Attila, Benes József, Penovác Endre, Lennert Géza és olyan igéretes fiatalok, mint Molnár Edvárd, Antal László, Bakos Anita, Gubik Korina vagy Jelasity Szilvia. A Szenteleky Napoknak így nagy képzőművészeti hagyománya alapozódott meg az évek folyamán.

Sagmeister Peity Laura 19 festményből állított össze egy egységes sorozatot, amelynek komponensei szoros motivikus összefüggésben állnak egymással. Képein macskák, halak, árnyszerű varjak, bikák és baglyok jelennek meg, tehát a számunkra sem ismeretlen élővilágot teremti újra egy sajátosan metafizikai univerzumban. A tárlat keretein belül kolosszális ellentétek mutatkoznak meg. A sötét és földszínű varjak, valamint az iszapszínű halak mellett megjelenik egy szép, kerekded és nőiesen rózsaszín gránátalma. Eleinte szemet szúrt, hogy a festőnő ilyen éles kontrasztokat állít fel a képein. A tárlat képeinek felén a macska, mint a nőiesség örökös szimbóluma áll, a másikon pedig a bika, amely a férfiasság archaikus és elemi jelképe. A legtöbb alkotásán a barna, sárga, fekete és néhol a kék szín dominál. A rózsaszín két helyen jelenik meg. Elsőként a már említett Gránátalma című képen, de a Macskákon is, amelyben a játszadozó állatok fölötti terítő ornamentumát  rózsaszín szívek alkotják. Különös technikát használ a gyümölcsöt ábrázoló kép esetében, amelyet már korábbi kreációin is megfigyelhettünk. A kompozíció némely részén az alkotó hagyja szabadon szétfolyni a festéket, és ezzel akvarellszerű hatást tud kelteni. Nagy, puha és általában rózsaszín emberalakjai esetében is észrevehető e technika használata az ábrázolt test körvonalain belül. Legújabb képei között a halmotívumokon is megjelenik ez a képzőművészeti megoldás. Vízi élőlényeit mindig felülről ábrázolja, ezzel is hangsúlyozva az áramvonalas test dinamikusságát.

A festő nőies színkezelését értelmezve, Vajdaságban már majdnem annyira összekötötték a nevét az általa használt rózsaszínnel, mint Van Goghét a sárgával.

A Bika című képe egyébként nem egyedülálló az opusában, ugyanis az alkotás egy sorozat része, amelynek hasonló darabjai a festőnő antwerpeni kiállításán jelentek meg. Ezeken a képeken tulajdonképpen az animus tör a felszínre. „McCully például a történelem előtti korszak barlangrajzait az animus–anima archetípus termékeinek tekinti.”1 Ebből is kiderül, hogy Carl Gustav Jung analitikus pszichológiája képzőművészeti vonatkozásokban is felhasználható.
Sagmeister Peity Laura nem húz éles határvonalat a háttér és a kép alanya közé. Kidolgozott motívumai néhol teljesen belemosódnak a gomolygó barnásszürkével és sárgával alapozott háttérbe. Ezt a képzőművészeti fogást a kép háttere és a kidolgozott motívum hasonló tónusú színválasztásával éri el. Az általa kialakított környezetet szinte mindig a terrakotta színeivel festi, tehát a barna, szürke, sárga vagy éppen annak aranyba menő árnyalatával alapozza, némely részen fekete elmaszatolt foltokkal tarkítva. A kiürített tér szféráját teremti meg. Megfestett entitásai legtöbbször a néma térben lebegnek, s ez, Tolnai Ottó szavaival élve: metafizikai ürességet lehel. Munkáit a merész ecsetkezelés és a formabontó törekvés jellemzi.
Nemcsak őszi kiállítása keretein belül lehet keresni az összefüggéseket. Sagmeister Peity Laura Amikor a gyíkok találkoznak a baglyokkal című, 2011 tavaszán megnyitott kiállításán is megjelennek az éjszakai madár különböző ábrázolási módjai. Persze a felhasznált anyagok merőben különböznek egymástól. Tavaszi tárlata kisebb méretű grafikákat tartalmazott, s a baglyot a bölcsességgel vonta párhuzamba, úgy, hogy rajzainak alapjául egy francia nyelvű könyv lapjai szolgáltak. A Szenteleky Napokon megnyitott tárlatán a madarat mint transzcendens, spirituális és elemi lényt ábrázolja egy ősi kifejezési formavilágba emelve.

Az októberben bemutatott bagoly-sorozata négy képből állt: Tűzbagoly, Aranyfény, Betekintés, valamint egy cím nélküli. Az utóbbinak az első háromhoz képest még semmilyen különös ismertetőjegye nincs. Úgy tűnik, mintha erre a képre készített volna el a festő három különböző variációt. A kompozíció mindegyik alkotás esetében ugyanaz.  A tér hemzseg a madaraktól, némelyik elöl, némelyik pedig a már teljesen elmosódott háttérben látszik. A Tűzbagoly címűben néhány az érdekes piros tollazatával tűnik ki a beállításból, a másodikban pedig a sárga aranyba menő árnyalata dominál és mesterséges hangulatot kölcsönöz a kép egészének. Az alkotás ezáltal kitűnik a kvartettből, amelynek darabjaira a naturális színkezelés jellemző. A Betekintés című festményen pedig az egyik bagoly kíváncsian kihajol a képből, és a háttérben meghúzódó élőlények teste néhol elmaszatolódott, de egyvalami még a távoliak esetében is jól látható: az óriási lidérces szemek változatlanul ránk merednek. Tehát a címválasztás sem indokolatlan, mivel a szemlélőnek olyan érzése van, mintha a lelkébe bámulnának Laura madarai. És nem is véletlen a borzongás, ugyanis a magyar néphitben a baglyot lélekvivő madárnak tartják.
A tárlat alkotásainak mindegyike egy ősi kezdetleges és stilizált ábrázolási módhoz nyúl vissza, és ezt elegyíti a kortárs képzőművészet jellemző vonásaival/jegyeivel. S ezeken kiderül, hogy az őskori kezdetleges alkotóművészet és napjaink képzőművészete tulajdonképpen a posztmodernben azonosulhat egymással. A festő képzőművészeti törekvései és az őskori alkotóművészet kifejező formavilága számos ponton megegyeznek. Sagmeister Peity Laura a kezdetleges kifejezőművészetet sikeresen menti át napjaink képzőművészetébe. S ezért is nehéz az alkotásait egyetlen stílusirányzat szülötteként azonosítani.

A 2011-es és a 2012-es tárlatán felvonultatott képek nagyon különböznek egymástól, csak az élővilág mint központi téma jelenik meg újra és újra. A festőnő, elmondása szerint, egészen addig fest egy dolgot, egy témát, míg ki nem meríti annak ábrázolási módjait. Ötvözi a képzőművészeti technikákat. Képeit olajfestékkel készíti, de néhány helyen, ahol száraz faágakat, felborzolt varjútollakat vagy halcsontvázat szeretne a vászonra vinni  (amelyek kifejezésére az olaj már nem alkalmas), préselt szénnel is „beleszól” a képbe, s mintegy megtöri az olajjal kialakított felület sikamlós matériáját.

Alkotásai között, méreteiket tekintve a 120×100-asoktól az 50×40-eseken keresztül az egészen kicsi, 30×24 cm-esekig, különböző méretű festményekkel találkozhatunk. A képzőművész elmondása szerint képein több hónapig is dolgozik, de egyes festményeihez vissza-visszatér: alakít rajtuk pár ecsetvonással. Arra a kérdésemre, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve és hogy képein ezután is megjelennek-e a rá jellemző teriomorf ábrázolások, konkrét választ ugyan nem tudott adni, de azt elárulta, hogy valószínűleg a továbbiakban is az élővilág foglalkoztatja majd.

– – –

1 Martin Schuster: Művészetlélektan, Képi Kommunikáció – Kreativitás – Esztétika. Panem Kiadó, Budapest, 2005. 137.