Hizsnyai András: Céline hitelbe ‒ „…helyettem én”

Egyedül vagyunk már megint. Az egész olyan lassú, olyan nehéz, olyan szomorú… Nemsokára megöregszem én is. És akkor végre vége lesz. Rengetegen megfordulnak a szobámban. Mondanak is ezt-azt. Bár igazából nem sokat mondanak. De majd megöregednek, elszegényednek, lassan eltengetik majd az életüket a világ valamelyik sarkában.

És akkor már végre nem kell hallgatnom a folytonos üresjárataikat, hogy ki mikor, hova. Meg a legrosszabb: mit akar csinálni. Végighallgatni a sok hülye ötletüket. Hogy csináljuk meg együtt, hogy társuljak be, hogy támogassam. Tálcán kínálják nekem a penészt. Azt hiszik a nyomorékok, hogy nem látok át az egészen. Hogy idióta vagyok. Csak jönnek. Úgy tesznek, mintha fontos tényezője lennék az életüknek, mintha érdekelné őket a véleményem. Jön, hogy írt valamit, olvassam el, hogy tetszik, átjön-e, hogy a vonat a sorsot jelenti, a kőműves meg az anyja. Sületlen baromság. Szar se érződik az egészben. Legfeljebb, hogy szar. Nem mondom meg neki. Akkora bunkó, hogy azt sem értené meg, ha leokádnám a kurva novelláját. A fát is kivágták a tetvek az ablakom előtt. Az volt az utolsó örömöm, persze. Hogy tetves!… Ezzel jött… Olyan volt a feje, mint egy selejtes anyacsavar… hogy ki kell vágni, mert tetves, meg van rajta egy száraz ág. Rá fogom csavarni a fejét egy lámpaoszlopra! Ha abbamarad a köhögőrohamom. Már hónapok óta köhögök… Érzem, ahogy jön!… Barna turha gyűlik a torkomban. Próbálom visszanyelni, de nem tágít, megragad a gégémben. Jön, hogy mit szólok a verséhez, hogy támadt egy jó ötlete… Nem tudok megszólalni!… A turha!… Érzem, hogy rágja a hangszalagjaimat… Mint egy hatalmas meztelencsiga… Megpróbálom ráköpni a bunkóra… Tűnjön már a faszba!… Nagyot horkantok, de akkor tölt nekem bort, meg hogy koccintsak vele… Lenyelem a csigával együtt. Most a gyomorfalamat rágja. Fürdik a savban… Végre otthon van!… Majd itt lepetézik. Nem kéne ennyi kávét innom. Főleg nem éhgyomorra! Ez legalább bort hozott. Idejött összefingani a túl világos szobámat. Merthogy tetves volt, a kurva anyját, meg az a száraz ág is… Csak fontoskodsz, bazdmeg, mert meg vagy te is penészedve a kis szaros szobakonyhádban! Neked sincs senkid már mióta! Még amikor volt, már akkor sem volt! Megcsalt az egész csavargyárral… Annyian baszták, hogy még a segglyukhoz sem fértél oda… A pofája meg folyton tele volt rántotthússal. Mehettél a kertbe nézelődni! Volt időd bőven észrevenni azt a kurva száraz gallyat. Azt a botocskát! A tetvek is a szemgolyódon voltak… Rágták ki belőle a maradék életet. Szerencsétlen!

Négyéves koromban nagyon szegények voltunk. Tudtam, hogy azért vagyok egy hónapig a nagyszüleimnél, mert ott legalább enni van mit. A szüleim kávén és szalonnabőrön éltek, fordítottak meg korrektúráztak, minden tele volt a papírjaikkal. Apám dolgozószobája egy kéziratokkal és cigifüsttel telített kis bódé volt az udvaron, nem volt szabad bemennem oda, mert nem lehetett levegőt kapni. Ő bezzeg kapott! Talán már a tüdeje is füstből volt meg kátrányból. Anyám nem kapott munkát a szülés után, úgyhogy egy ideig munkanélküli volt. Ez nem jelentett semmit, ugyanúgy ledolgozta az összes ujját, mintha lenne munkája, fordított, meg miegymást csinált szövegekkel. Anyám mindig is ilyen volt, sosem tudott pihenni, néha azt hitte, hogy ha majd ide meg ide elmegyünk, ott majd fog tudni, de nem. Nem tudott sosem megállni. Ez van, ha az ember nyelvekkel foglalkozik. Mindenhol beszélnek valamilyen nyelven, és ez vagy azért érdekes anyámnak, mert érti, vagy, mert nem. Évekkel később aztán eljutottunk Horvátországba. Anyám már a kocsiban letehetett volna egy nyelvvizsgát, úgy megtanult horvátul abból a filléres frázisszótárból, amit egy kiárusításon vett. Egy ismerősünknek volt kocsija. Vele mentünk nyaralni, mert az útra már nem volt pénzünk, a szállásra is csak-csak. Ekkora barmot még nem láttam! Vigyori pofája volt, és folyton pinás vicceket mesélt nekem, mert élvezte, hogy zavarba jövök. Persze hogy zavarba jöttem, hiszen tizenegy, ha lehettem! Legszívesebben gyomorba ütöttem volna, de tudtam, hogy még nincs erőm hozzá, hogy akkora fájdalmat okozzak neki, amekkorát szerettem volna. Úgyhogy tűrtem! Jött a vigyori fejével, olyan volt, mit egy öszszeaszott varangy, molesztált a szavaival, ökölbe szorult a kezem, csikorogtak a fogaim, néztem magam elé vörös fejjel, ő meg kacagott! Elképzeltem, hogy belevágok az ádámcsutkájába, lehet, hogy sikerülne beütnöm, csak jó magasan van. Akkor talán meg is fulladhatna, aztán lefoglalta őt egy percre valami csaj segge, én meg ellógtam. De még nézhettem a varangyot évekig a Fiatal Írók Táborában, merthogy ő is költő, mint apám, csak apám verselni tud, ő meg csak vigyorogni. Ott legyeskedett a fiatal költőnövendékek körül, próbálta őket felédesgetni a szobába. Nincs érzelmileg instabilabb lény az univerzumban, mint egy tizenéves részeg költőlány. Nem tudom, sikerült-e neki, próbáltam ignorálni, nehogy megverjem részegen, inkább leittam magam a sárga földig.

Arra keltem, hogy okádok!… Mint a szökőkút, spriccelt… Aztán a szőnyegre a sűreje… Gombás hús az ebédről… A köret rizs… Alma-, sajtés kiflidarabok a borkóstolóról… Már megint habzsoltam… Rágjam meg rendesen, mondta mindig anyám… De én nem! Megakad egy darab sajt a gégémnél!… Túl nagy volt! Se ki, se be!… Fulladok! A taknyom belekígyózik a gombák közé… Sípszó tör fel a torkomból… Az utolsó… Gágogok, mint egy hattyú… Aztán sziszegés. De jött a megváltás! Az epe!… Mint egy gejzír… Kilöki a sajtot a többi közé! Levegő után kapok, de még mindig nincs… Nagyot slukkolok az epémből… Érzem, ahogy felszívódik az ereimben… Ha nincs levegő, ez is jó! Aztán kifújom az orromon, elegánsan… Csatlakozik hozzá egy újabb adag a nyelőcsövemből… Ökölbe rándul a kezem… Mélyen belefúrom a gyomromba, jól megcsavarom… Jöjjön ki mind!… Legyen már vége!

A nagy gágogásra meg prüszkölésre persze felébredt anyám. Aztán apám is. Felkapcsolták a villanyt, hogy jobban lássák, ahogy a kamasz fiuk nyakig tocsog az ebédjében. Néztek egy darabig, elvégre nem gyakran látja így a fiát az ember. Akkor még nem tudhatták, hogy lesz rá módjuk bőven, megunni ezt a látványt. Anyám rongyért szaladt, de apámnak sajnos frappánsabb ötlete támadt, még mielőtt visszatérhetett volna. Lepakolta a krómozott tálcáról a poharakat, én félmeztelenül lógtam le az ágyról, letérdelt a tócsa elé, mintha áldozni készülne, és elkezdte vele összekaparni a „sűrejét”, ahogy ő mindig mondta, kedves kis kupacot csinált belőle, mintha csak a svédasztalt igazgatná egy előkelő fogadás előtt, majd az egészet felszervírozta a tálcára. Ezt egy apának – mormogott közben, ő is jól be volt baszva –, ezt egy apának meg kell tennie a fiáért, ezt egy apának át kell élnie! Aztán megjött anyám a ronggyal, felitatta a szaftot. Semmi baj, semmi baj. Próbáltam én is segíteni, leestem az ágyról, támolyogtam a szobában, inkább leültettek, és innom adtak. Közben apám talált a vécében egy flakon kókuszos folyékony szappant. Akkor vettem észre, hogy milyen ocsmány epebűz van, egészen kitöltötte a szobát. Belemasszírozta a szappant a foltba! Az egész flakont! Olyan penetráns, émelyítő szaga volt, hogy egy-kettő elnyomta az epét, csakhogy enynyinél még nem állt meg! Elnyomta a levegőt is! Mindet! Visszasírtuk az epebűzt, most már mindnyájan fulladoztunk, kinyitották az ablakot, hajtották ki a szagot a lepedőkkel, én újra hányni szerettem volna, csak addig se érezzem a kókuszt, görnyedtem, megint meggyomroztam magamat, de hiába, már nem volt mit, mindent beborított a szappan. Még azt sem engedte, hogy rosszul legyünk.

* Hizsnyai András legyen egy olyan Én (egy olyan Ő), akinek számos (számtalan) különböző rétege van. Legyen a neve: Ének. Vagy inkább mégse, legyen a neve Hizsnyai András. Ne tudjuk megkülönböztetni, Hizsnyai András mikor helyettesít másokat, és mások mikor helyettesítik Hizsnyai Andrást. Legyen mindezen titkok kulcsa elrejtve a titokzatos Tsúszó Sándor Tudományos Akadémia titokzatos mélyén. Legyen a „…helyettem én” egy sorozat címe. Legyen ez ennek a sorozatnak az első része. – A szerk.