Hizsnyai András: Tajtékos hónapok – „…helyettem én” (próza)

* Folytatás előző számunkból. – A szerk.
VIII.
A hidegháború kitörése óta nem szálltak le sehol, de az írógépük jól bírta a strapát, még a legnagyobb turbulenciák sem dobták meg. Minden egyes részletéről lerótt, hogy a legnagyobb íróknak tervezték. A helikopter külsejét Ady Endre és Guy de Maupassant születését ábrázoló gobelinek díszítették.

Bent a falakat, a fapadlót és a faplafont egyaránt a legjobb minőségű mahagóni borította, amitől az egész enteriőr sötét volt és olajos, de a nagyobb termeket kis rajokban repkedő szentjánosbogarak világították be. Tompa fényüket a pot-
rohukra erősített prizmák szórták szét a csillárméretű virágcsokrok körül, melyek egy-egy raj otthonául szolgáltak, és minden szobában tematikus virágokból állították össze őket. A falakon A Mester és Margarita elveszettnek hitt eredeti kézirata függött, dohánylevelekből préselt, elszívható keretekben. A legénységet a legkiválóbb állatokból nevelték ki. A pincérek gyapjúöltönyös dámjámborok voltak – elegáns, polírozott agancsaikba díszítő idézeteket véstek a Kalevala pikánsabb részeiből. Az írógép lemezgyűjteményét fésűfogú albászok ápolták. Amikor egy album épp használaton kívül volt, átfésülték a recéket a bakeliten, és kijavították, ha a dobos véletlenül melléütött. Egy egész alom rókakuzu pedig kifejezetten az írkocsma kilences asztalának a tisztításával volt megbízva. Ennél az asztalnál ültek a kiállítás-megnyitó túlélői: a világ elnöke, Gabriel, Václav hercegnő, David, Vakond dandártábornok, valamint minden állatfaj nagykövetei, lojalitási sorrendben. André nem ült az asztalnál, ahogy Claudie sem. Ők a szomszéd teremben voltak már a felszállás óta.

IX

A terem hihetetlenül tágas volt, hihetetlenül üres és ugyanilyen sötét. Csak egy csokor virág világított a plafon közepén, és ez alatt a fény alatt kuporgott Claudie egy rakás kartonlap és furnérlemez között, és csak nézte, ahogy a keze fest. André egy kicsit odébb törökült le egy pokrócra, épphogy a fénykörön belül, és gyönyörködött. A lány bőrén ízléses foltok úsztak, a bézs árnyalataiban játszva, mind a két szeme kék volt egy-egy leheletnyi zölddel fűszerezve, ajkai gyengédek és túlérett sárkánygyümölcs színűek voltak. Amikor festett, a foltjai lassan elkezdtek színt váltani a fotonrezonancia-skála mentén, míg el nem értek egy bizonyos árnyalatot, amit épp megkívánt a kép. Ekkor a foltok – akár Joan Miró papucsállatkái és amőbái – elkezdtek az ujjbegyek felé araszolni, végigkúsztak a kecses csuklókon, megtöltötték a kézfejeket, és áhítozva nyúlkáltak a lap felé, nagyokat nyögve és mély-sósat sóhajtva. Claudie ekkor mutatott egy görbét, a másik kezével fröccsentett, ivott egy kis bort, folyatta a színtócsákat, majd összerántotta a szemöldökét. Aztán félredobta az egészet száradni. Egy dámjámbor tipegett be a terembe, hangtompítós gumipatákkal, nehogy megzavarja a meghitt hangulatot. Letett egy felbontatlan harsona száraz fehéret meg egy pezsgősszifont, és csöndben távozott. André közelebb kúszott, előhalászta a kulcsait, és kinyitotta a bort. Töltött mindkettejük kürtjébe nagyjából három decit, a maradék kettőt pezsgővel pótolta a szifonból. Claudie addigra már egy másik képen dolgozott: lángcsőrű madarak hegesztettek álmokat egy álmodó alany fölött. André kicsit rálöttyintett a fröccsből, mire a hegek beforrtak, Claudie pedig felnézett és rámosolygott. A szemébe a szokásosnál egy kicsit több zöld vegyült.

X

Eközben az írkocsmában tovább tanácskoztak a többiek. Épp az úti célról folyt a vita, és nagyon úgy nézett ki, hogy ez alkalommal sem fognak tudni dönteni az ügyben. Nagyjából két hónap telt el az időjárásügyi miniszter puncsa óta, és a harcok még javában zajlottak. A miniszter a hideget és cinkosait választotta fő fagyveréül, ezért is lett volna fontos minél gyorsabban meleg fedezékbe vonulni. Az egyik asztalfőn a világ elnöke ült, ő ragaszkodott hozzá, hogy a tajgai szupervillájába menjenek, az asztal közepéig ez a vélemény fokozatos átmenetet képezett a középen ülő Vakond dandártábornok véleményével, miszerint a Központi Bunkerbe kéne visszavonulni, mégpedig tüstént. Vakond másik oldalán a kevésbé lojális állatfajok nagykövetei ültek, akik félig-meddig Vakonddal tartottak, de a másik asztalfő felé közeledve egyre inkább a hókeselyűk nagykövetének pártjával szimpatizáltak, aki az időjárásügyi miniszter jobbkeze volt, és ezáltal mindannyiuk között a legkevésbé lojális. Ő azt mondta, hogy az időjárásügyi laktanyákban kéne meghúzódniuk, mert „a lámpa alatt van a legnagyobb sötét”. A vita körbe-körforgott: a három fél érvelt, a szavazatok megoszlottak, döntés nem született, a vita átcsapott veszekedésbe, és ez folytatódott mindaddig, míg le nem itták magukat.

Éppen a veszekedés fázisa kezdődött, amikor belépett André. Ő volt az írógép albérlője, ezért végső soron ő parancsolt a pilótáknak. Egy pillanatra elcsendesedett az asztaltársaság, csak Django Reinhardt I Don’t Take Pickles on My Pizza for the Breakfast című szvingjét lehetett tompán hallani, aztán Gabriel törte meg a hallgatást:

– Nocsak, André! Claudie-val mi van?
– Elaludt festés közben. Gondoltam, megnézem, mi van itt. Egy szaxofon sört kérnék – szólt oda egy dámjámbornak, aki épp az agancsát vikszelte a sarokban –, 12-es Döntéshozót, ha van.
– Azonnal, uram! – tette le a rongyot a pincér, és nyújtott lépésekkel sietett a pult felé.
André leült az asztalhoz a világ elnöke és Gabriel közé, és rágyújtott egy keret Bulgakovra.
– Nos, mik az opcióink, uraim? – nézett végig az asztalon.
– André, a Központi Bunkerbe kell mennünk, az az egyetlen biztonságos hely! Csak ezek a fafejek nem értik meg! – mondta idegesen Vakond dandártábornok.
– Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! – verte az asztalt a hókeselyűk nagykövete.
– Ott nincs elég sötét, mert az nem a lámpa alatt van!
Többen felszisszentek, és André értetlenül összeráncolta a homlokát, mire a nagykövet hozzátette:
– A lámpa ebben az esetben az időjárásügyi reptér laktanyája. Arra nem számít a miniszter, hogy oda bújunk el!
– Maga nem az időjárásügyi miniszter jobbkeze véletlenül, hókeselyű úr? – kérdezte André.
– Öööhm, hát de, az lennék, de csak szabad időmben. Jelenleg természetesen nem.
– Aha. Hát ezt nem értem. Úgy érti, hogy maga egy áruló?
– No, ezt azért kikérem magamnak és a fajomnak, hogy egy ilyen keselyűhöz hasonlít – tiltakozott a lovak nagykövete.
– Nem úgy értettem, hanem, hogy szóval, hogy árukeselyű, vagy mi. Egyébként pardon, ló úr. Szóval árul maga minket, hókeselyű?
– Hát jó, megfogott. Valóban az ellentábornak dolgozom. Most mit fognak velem csinálni, kidobnak? – duzzogott a hókeselyűk nagykövete megtörten.
– Nem is rossz ötlet – pillantott fel a világ elnöke a pipájából, ahova egy korai Hemingway-kéziratot tömködött, nagy szakértelemmel –, van elég bajunk anélkül is, hogy az ellenséggel egy asztalnál kvaterkázzunk!
– Nem rossz ötlet, de az albérlőé az utolsó szó. André? – fordult André felé Vakond dandártábornok.
– Nem bánom, dobják ki – biccentett az egyik őr felé.
Gyenge tiltakozások közepette elvezették a hókeselyűk nagykövetét, a dámjámbor pedig sűrű hajbókolások közepette, melyek a klasszikus brooklyni charleston lépéseihez hasonlítottak leginkább, letette André elé a 12-es Döntéshozót.
– Elnök úr, Önnek mi a véleménye, hová kéne mennünk?
– Mindenképpen a saját tajgai szupervillámat ajánlom, dúskál a kandallókban és a cserépkályhákban, a legmegfelelőbb hely az életben maradásra.
– Tiltakoznom kell! – csapott az asztalra Vakond dandártábornok – Ezredszer is tiltakoznom kell! A szupervilla taktikai okokból alkalmatlan mint menedék!
De André ebben a pillanatban belekortyolt a 12-es Döntéshozóba, és felállt.
– Rendben, akkor a tajga felé vesszük az utat! Az elnök úrnak pedig köszönjük vendéglátását! Maga meg ne is próbáljon tiltakozni, Vakond, ismerjük már a maga „taktikai okait”!
Az ülést berekesztették, a dandártábornok pedig morogva elvonult.

XI

A tajgai szupervilla céltábla alakú volt. Amikor megválasztották a világ elnökét, a legnagyobb építészek kara hónapokig ülésezett, azon tanakodva, hogy hogyan tudnák épületbe önteni az elnök iránt érzett tiszteletüket. Végül arra jutottak, hogy ennek az egyetlen lehetséges módja, ha az eddig épített összes kastélyt összetapasztják eggyé. Mivel erre megfelelő méretű tér máshol nem akadt, kihagyni pedig egy kastélyt sem lehetett, ezért választották végül a szibír tajgát a szupervilla helyéül. A kastélyokat építészeti stílusuk alapján csoportosítva, koncentrikus körökben tapasztották össze, belülről kifelé haladva a korok szerint. A közepén a Château Doue-la-Fontaine állt, az egyre modernebb köröket a kínai nagy fal darabjaival kötötték össze, a perifériáját pedig egy vírusirtóból és karbon nanocsövekből font fal vette körbe, így felülről tényleg egy hatalmas céltáblát adott ki. Hogy Vakond tiltakozása mennyire jogos volt, azt viszont már senki sem tudta meg.

XII

André összes álma arról szólt, hogy fel kéne kelni, úgyhogy felkelt. Hajnal lehetett, mert a szentjánosbogarak már nagyon bágyadtak voltak – alig pislákolva húzódtak vissza a csokrok közé. A homályban Claudie körvonalát látta, ahogy a festményein alszik. Felkelt és megcirógatta a haját, aztán elindult a parancsnoki híd felé. Már a parancsnoki rakparton járt, amikor erős ütés rázta meg az írógépet. Megszaporázta lépteit, de mielőtt a hídra érhetett volna, egy másik ütés pont előtte lyukasztotta át a padlót, és hó fröccsent szét a plafonon. Lehasalt, odakúszott a lyukhoz, hogy kikukucskálhasson. Ott volt a hatalmas célkereszt a napfelkeltében. A falait az időjárásügyi miniszter hóágyúi ostromolták – teljesen körbevették a szupervillát –, némelyikük már feléjük dobálta a hógolyókat. A hófelhők sosem látott nagyságú hópelyhekkel bombázták a terepet, szerteszét fal nagyságú jégkristályok tornyosultak a tajgán, mint a halpucoláskor asztal alá hullott pikkelyek. Ekkor jött az utolsó csapás. André majd’ kiesett a lyukon, amikor a hópehely telibe trafálta az írógépet. Felugrott és visszarohant megnézni, hogy rendben van-e Claudie, de az egyik folyosón valami keménybe ütközött. Maga a pehely volt az, egy rettenetes darab, edzett jégből. Pont a gép közepét kapta el, és úgy látszott, beleragadt. Az írógép szenvedve felkattogott. André visszaemlékezett Claudie lángcsőrű madaraira a festményről, és megpróbált lyukat olvasztani velük a jégbe. A fal nehezen, de engedni látszott. A gobelin bevonatú mahagóni viszont már nem bírta. André szeme előtt a fal csúszni kezdett, majd hirtelen lezuhant. Hajnali fény tört be a sötét folyosóra, és André látta, ahogy a gép másik fele eltávolodik tőlük, és talán még egy pillanatra Claudie-t is megpillantotta. Aztán már csak csend volt és szabadesés.