Kabdebó Lóránt: Népünnepély (esszé)

Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz… Arcokat hordunk magunkban – olvasom Dobos László korszakot idéző könyvében. Sorai életem egyik legszebb pillanatára emlékeztetnek.

Akkor is forró nyár volt. Három nép, a cseh, a szlovák és a magyar pillanatokig új életre készült. Bár közben mindnyájan reszkettünk is, hiszen a világ emlékezett a valahai magyar forradalomra, reményeinkre és a veszteség szörnyű napjaira. Szétlőtt fővárosunkra. Mi lehet ennek a bizonytalan bizakodásnak megfelelőbb színhelye, mint egy előző század valahai forradalmár költőjének sírja, melyről legendák maradtak utókorára. Üvegbe rejtett és a halottal eltemetett kéziratokról rebesgettek meséket korszakokon át. Lássuk, mi igaz ezekből a legendákból!

1968-at írtak, az épp akkor száz éve eltemetett egykori hanvai református lelkész, Tompa Mihály hamvai között kerestük a szabadságára váró nép költőjének titkos üzeneteit. Sokan voltunk, két ország magyarsága gyűlt össze ezen a napon a sír szélén. És bár  suttogásból tudtuk, hogy előző nap, amikor kibontották a sírt, semmilyen síron túli üzenetet nem találtak a szakemberek, az ünnepi hangulat sodrása mindnyájunkat a nemzeti ünnep felemelő érzésével töltött el. A szabadság lehelete kapcsolt össze bennünket. Kikre emlékszem, akik egészen a sír széléig juthattunk, egymás kezét fogva, húzvavédve egymást? Mi Miskolcról érkeztünk, ifjú feleségemmel és a városi könyvtár szintén fiatal igazgatónőjével. Hirtelen bevillan, amint az ünnepség végeztével a termetes író, Fekete Gyula beül az árok szélén bizonytalanul billegő kocsinkba, és súlya alatt majd felbillen a könnyed alkotmány. Czine Mihály mellettünk magasodott ki szép szál legényként, „néhány mondat után ő lett a rendkívüli esemény főpapja: egy személyben költő, hírmondója egy vesztes forradalomnak, s maga az igazságot osztó utókor. Tudósi, prédikátori remeklés volt az a beszéd. Élmény” – ekként pedig Dobos László emlékezik, aki akkor a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete) elnöke, és nagy hirtelen valamiféle miniszteri aura veszi körül. A magyarok képviseletében. Nagy szemekkel néztünk rá. Író és miniszter? És tisztességes ember. Együtt reméltünk, együtt reszkettünk. Hogyan is kerülhettünk e sír szélére, nem gyászolni, tulajdonképpen nem is újratemetni, de népek közös szabadságvágyának hangot adni? Emlékezni arra, ami egyetemista koromban kihullott az életünkből, és reménykedni, hogy a szomszédos országban élők számára maradandóbb lesz a szabadság. Oltárként ezért állhatott előttünk a maga fenséges dicsőségével a sír, melyből, ha nem is tudtunk titkokat elővarázsolni, a szabadság ünnepi pillanata sugározhatott ránk. Fiatal szerkesztőként a szomszédból érkeztem, akkor tanultam autót vezetni, első külföldi utam a légvonalban nem is olyan nagy távolságra eső Stószra vezetett, Fábry
Zoltánhoz, aki figyelő szemmel tartotta a kapcsolatot a miskolci Napjainkkal, amelynek akkori főszerkesztőjével oly igen megértették egymást. Pár órás vendégségre magam is betoppantam a Fábry-kúriába, ott magyarázta el az idős mester és példakép az akkor Csehszlovákia államformájában élő ország magyarságának keserű sorsát. Ő, a valahai kommunista, majdnem mártír beszélt nekem a kommunizmus bűneiről. A Beneš-dekrétumokról,  a Hlinka-gárdisták szlovák államáról, Kelet-Szlovákiában a volt gárdisták utóéletéről, akik a nyugati országrészbe kommunistának mentek, és viszont, felháborodottan emlegette a magyar nyelv tilalmát a háború utáni években. Tőle hallottam arról is, hogy a régi szlovák parlamentben az egyetlen magyar képviselő volt az, aki nem szavazta meg a jogfosztó-pusztító úgynevezett zsidótörvényeket. Esterházy János nevét akkor másutt nem lehetett még kiejteni sem. Mutatta nyomdában lévő könyvének házi példányát, a Stószi délelőttöket, amelyben végre beszerkesztve várta a publikálást 1948-ban írott röpirata, melyet
magam részéről Zrínyi Az török áfiuma testvérdarabjának tartok.

Boldog voltam, hogy Fábry Zoltán antifasiszta múltjával népe sorsáért aggódó hazafiként lépett fel. Híres, azóta sokat reprodukált közös fényképét az őt meglátogató Németh Lászlóval dedikálva megkaptam, Illyés Gyulára hivatkozott. És kiállt a Szlovákiában
megújuló magyar irodalomért. Szigorú kritikája a rangos magyar nyelvű írni akarást támogatta. A minőséget. És a szabad szellemiség megszólaltatását. Az újonnan jelentkezettek közül elsőkként figyelt fel a prózaíróra, aki nemcsak meg tudott szólalni magyarul,

de kiemelkedő művel jelentkezett. „Dobos László kisregénye – Messze voltak a csillagok – többrendbeli meglepetéssel szolgál. Mint első regény: zökkenésmentes és túláradás nélküli. Az indulás bizonytalanságának itt nincs semmi nyoma. Az ilyenkor szokásos vagy kivédhetetlen mindent elmondani akarás helyén fegyelmezett lényegmondás bizonyítja a legnehezebben adódó írói erényt: a »kevesebb – több« paradoxiáját. […] Dobos nem hálás, »olvasmányos« témát választott, hanem azt a szükségeset, melyet az emberek szeretnek átlapozni, ellapozni és – elfelejteni. Dobos kisregényének tárgya és atmoszférája: a második világháború. Fluiduma az a lélekáradás, melyet ez a minden idők legbarbárabb embermerénylete az íróban akkumulál, hogy az évek múltán is teljes intenzitással és el nem lankadón vádolhasson.” – Ekként mutatta be a könyvet a szlovákiai magyarság meghatározó teoretikusaként Fábry Zoltán, majd összegezve ajánlotta: „Összeszorított fogú, kérdéseket kikiáltó és feleleteket váró strázsa. Keserűségbe pácolt csillagnéző, csillagváró, aki közelebb, embertávnyira akarja hozni a csillagokat. […]

A csillagnosztalgia Dobos esetében nem esetleges és véletlen, szépen hangzó cím, vagy pátoszfrázis. »A csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem«, mondja Kant kategórikus imperatívusza. Az erkölcsi törvény a csillagos éggel azonosul. Az erkölcs tette csak a mindenséggel – a csillagvalósággal – mérheti és tükrözheti magát! Oly nagy, végtelen, gyönyörű és – kérlelhetetlen! A szellem: erkölcs! Író a példája: elkötelezettje. De olvasó a partnere, visszhangja és hitele. Egymást provokálják, egymást tükrözik és vizsgáztatják. […] Ha az író és olvasó találkozik, közelebb kerülnek, és láthatóvá válnak a csillagok.”

És amikor kimondhatóvá vált az ott élő magyarok legfájóbb sebe, Dobos Lászlónak megjelent a legfontosabb, alapvető regénye, a Földönfutók, a háborút követő időszak jellegzetes körképe. Benne és általa a vádlott megszólal, elmondhatja, kijajonghatja veszteségét: „Megtűrtek és megalázottak vagyunk mindkét oldalon. Itt is, ott is.” A regénybeli számvetés kellett ahhoz, hogy a szomszéd országban élő népek összefoghassanak, együtt latolgassák népünnepélyes hangulattal a szabadság esélyét. Fábry Zoltán már nem mozdulhatott  el Stószról, a szerepet, amelyet, ha ifjú lenne, neki kellett volna betölteni, most Dobos László vállalta magára. A magyarság és a szabadság szószólójaként volt jelen a hanvai népünnepélyen. Szeretettel fogadtuk házigazdai létét.

Pár nap múlva azután, Ágcsernyőn, a hármas országhatáron találkoztak a kommunista vezetők, folyt még az alkudozás, de elkövetkezett a végzetes augusztus 21-e: Bulgária, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság és a Szovjetunió katonai erői összehangolt inváziót hajtottak végre Csehszlovákia ellen. Szövetségek, barátságok, pályák törtek össze. Fábry Zoltán a Stószi délelőttöket „968. XII. 4.” dátumozással még elküldhette „a stószi látogatónak – szeretettel” dedikálva. Benne a Dobos Lászlót méltató tanulmánnyal, és A vádlott megszólal című klasszikus történelmi dokumentummal. De a történelem a szomszédban sem fejlődhetett a szabadság és a népek összetartozása irányában. „…életben kellett maradni és meg kellett kapaszkodni. Egyéni dráma volt megélni, milyen az, amikor az embert gondosan kerülik az utcán, s a korábbi tömegek helyett csak ketten-hárman maradnak mellette…” – jellemzi elkövetkező helyzetét maga Dobos László.

Emlékezetemet mégse keserű tapasztalás zárja! Hiszen azok az ifjak, akik egyetemistaként éppen katonaidejüket töltve fájdalmasan vitatták meg az invázió napjaiban, mit tennének, ha őket is bevetnék az aktív támadás során, ma már hazánk jövőjének meghatározó személyiségei. És éppen annak a történelmi tragédiának feloldásán munkálkodnak, amelyet talán a nemrégiben elhunyt Dobos László generációja élt át legfájdalmasabban. A reménykedést is, de a pályatörést is keservesen megszenvedve.