Grendel Lajos: Kobaltkék messzeség (novella)

Egy embernek az igazsága merő humbug, délibáb vagy szélhámosság. Ezt én mondom, Varsányi József, vagyis Jocó. Szóval négy éve voltunk házasok, és a gyerek nem akart összejönni, először türelmes voltam, majd később egyre jobban fogyatkozott a türelmem, mindent rákentem Lenkére, már úgy volt, hogy elválok tőle, aztán kiderült, hogy bennem van a hiba, sohasem lesz gyerekem, és ez olyan volt, mintha egyik percről a másikra összedőlt volna a világ.

Lenke azonban szívósan ragaszkodott hozzám, legalábbis az első pillanatban azt hittem… Jött a rendszerváltás, kinyíltak a határok, és én úgy döntöttem, hogyha nem lehet gyerekem, legalább egy tengerparti úttal megvigasztalom magam. Ezt persze idézőjelben mondom, értse, aki érti, mert tulajdonképpen semmi nem vigasztalt meg.

Na most, a tenger az tenger, mindenki el tud képzelni egy tengert, háta mögött szárazföld mindenféle növényekkel és a növényeken bigyókkal, és szemben a tenger hullámai, amint a sziklákon fröccsen a víz, és az égbolt olyan tiszta, hogy az ember legszívesebben belemerülne a kobaltkék messzeségbe. Messziről ez úgy néz ki, hogy kobaltkék a tenger is, mintha az égbolt megfürödne a tengerben, és fordítva. Na de hagyjuk a költői túlzásokat, nem vagyok én költő, csak egyszerű fizikus… Egészen az utolsó előtti napig jól éreztük magunkat, föltéve, hogy mindjárt az első napon behunytuk a szemünket. Mert, ugyebár, Olaszországban voltunk Wartburggal, és az olasz meg német meg osztrák turisták csöndben lenéztek a Wartburgunk miatt, szinte már sajnáltak bennünket – hát ilyen az élet. Nem ültünk be az előkelő vagy előkelőnek látszó éttermekbe, mert a pénz nagy úr, és mi fillérre kiszámítottuk, hogy mennyit költhetünk naponta. Egyszer voltunk egy közepes nívójú diszkóban egy cseh házaspárral, akik szintén örültek, hogy végre szabadon utazhatunk, de a számlát külön fizették, így hát mi is külön fizettük a saját számlánkat, amely nem volt különösebben magas, de nekünk az akkor horribilis összegnek számított. Szóval jó volt, mert behunytuk a szemünket, és a szegénységünkre magyarázatot találtunk a ronda kommunizmusban, amely négy évtizedig szívta a vérünket.

Az utolsó előtti napon valami felkavaró történt, nem is tudom, hogy hogyan magyarázzam meg. Hosszú időn át próbáltam megfejteni, miért történt így, miért is nem hallgatott Lenke, talán egyszerre fölnyílt a seb, vagy én tettem rá olyan benyomást, mintha nem is a férje volnék, hanem egy erő, amelynek lehetetlen volt ellenállni. Vagy a tüzes nap, amitől szinte lángot kaptak a pálmafák? Mindegy. Azon a délutánon jó messzire mentünk a szállásunktól, és egy erdő közepén, egy tisztáson, egy lombos fa árnyékában megpihentünk, mert olyan erős fáradtságot éreztem, hogy szinte leszakadtak a lábaim. De Lenkének is elege volt a hosszú gyaloglásból, láttam az arcán, hogy alig várja, hogy kipihenhesse magát. Még aludtam is egy félórát, persze éberen, mint a nyúl. Aztán Lenke az apjáról kezdett beszélni. Azt már tudtam, hogy Lenke faterja nyilas volt, de tizenkét éve meghalt – Isten nyugosztalja. Nem is ismertem, mert még akkor Lenkéről sem tudtam. Tizennyolc éves voltam, szűz és ábrándos, mint egy szentimentális regényhős. Később Lenke megmutatta a faterja fényképét. Sűrű barna haja volt, ami szinte eltüntette a homlokát. Egyáltalán nem hasonlított Lenkére. Tulajdonképpen semmi közöm sem volt hozzá, nem is erőltettem, hogy valami közöset találjak bennük, Lenke az anyjára hasonlított, de nagyon.

– Jó fej volt – mondta Lenke. – Szlovákul is tökéletesen beszélt. Holott, érzésem szerint, az idős bátya kisöccsének tekintette a szlovákokat, amolyan futottak még kategóriának. A halála után derült ki, hogy apja a személyijében szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. Majdnem elájultam. Anyám azonban megvigasztalt. Ha magyarnak vallotta volna magát, kiadják Magyarországnak. Akkor lehet, hogy meg sem születtél volna. Mert minimum börtönbe kerül, és én sem ismerkedhettem volna meg vele. – Nos, hát ilyen az élet. Akkor elgondolkodtam, hogy milyen különös is a sors, hogy Lenkébe szerettem bele, s ha ő nem születik meg, hát bizonyára másba lettem volna szerelmes, és egészen másképp alakult volna az életem. Mondjuk egy dúsgazdag nőbe, és talán emigráltam volna. Vagy egy alkoholista nőbe, akitől elváltam volna, vagy akit talán meggyilkoltam volna… Jólesett eljátszani a lehetőségekkel, hiszen ezek közül úgysem valósult meg egyik sem. Ehelyett Lenkére esett a választásom, de tulajdonképpen az apját kéne ezért tisztelnem, mert ördögi módon kieszelte, hogy nyilas létére egyik napról a másikra szlovák legyen, úgyhogy ne vigyék Magyarországra. Ezek szerint hálásnak kellene lennem, hogy nyilas volt, mert ez volt a feltétele, hogy Lenke megszülessen. Nos, ennél abszurdabb dolgot kitalálni sem lehetett volna. De hát az élet abszurd és amorális, bűnbánatnak semmi helye, a legfőbb az, hogy nemcsak logikusan kell gondolkodni, hanem vakmerően is, különben ráfázol az ilyesmire.

De most Lenke továbbment. Két vagy három hete a Rudé Krávo leközölte a titkosrendőrségi besúgók teljes listáját. Én csak futólag néztem meg, és azon nyomban elfeledkeztem róla. De Lenke, mint utólag kiderült, alaposan átnézte. És miközben ott a tisztáson, félig-meddig álomba ringatott a délutáni forróság, és lehunyt szemem előtt megjelentek az aprócska négyzetek, körök és furcsa, amőbaszerű alakok, Lenke hangja kivételesen tisztán és kíméletlenül szólt, mintha valami örökérvényű igazságra jött volna rá.

– Az a nagy igazság, hogy az én apám besúgó volt. Mindent megbocsátok neki, de ezt az egyet nehezen.
A nagy meglepetéstől kinyitottam a szememet, és úgy meredtem Lenkére, mintha álomból keltem volna fel, és most nem tudtam, hogy valóban álmodtam-e, vagy ez a színtiszta igazság.

– Mondd, hogy nem igaz.
– De igaz – mondta Lenke. – Néha olyan naiv vagy, Jocó.
Többet nem beszéltünk erről az ügyről, mert egyrészt kínos volt, főleg nekem, hogy hát megvigasztaljam-e, vagy hagyjam a fenébe a dolgot, hiszen talán mégsem olyan nagy ügy.  Főleg Lenke szempontjából, hiszen őneki semmi, de semmi köze nem volt az apja viselt dolgaihoz. De Lenke még egyszer szóba hozta vacsora után – úgy látszik, az emésztése nem lett volna rendben, ha nem szól a faterjáról.

– Ha nyilas volt, ha nem, ha szlovák volt, ha nem, ha besúgó volt, ha nem, én mégiscsak szeretem őt. Úgy látszik, én egy szörnyeteg vagyok. Aztán néhány hétig nem találkoztunk, mert én ösztöndíjasként Los Angelesbe költöztem, ez így ment a rendszerváltás után néhány évig, csupán a kilencvenes évek második felében csökkent le az ösztöndíjasok aránya a túlzóból a normálisba. Los Angeles különleges város, az ember bejárja az európai nagyvárosok többségét, és bizonyos rutinra tesz szert – itt lehet a cukrászda, ott lehet a stadion, a nagyvárosok arányosan vannak elosztva. Los Angelesben viszont mindjárt eltéved az ember, fölszívja őt a város, mint a köd. Arra persze rájön az ember, hogy hol van Hollywood, de nem jön rá, hogy hol van a nyilvános vécé, sőt, merem azt mondani, hogy nem jön rá arra sem, hogy hol van a lakása. Főleg ha egy kis, eldugott helyen van, és az utcának indián neve van.

Hat hétig voltam Los Angelesben, az utolsó két hétben már nem tévedtem el, a mexikói férfit már nem kevertem össze az olasszal, és a törzskönyvezett amerikait az orosz zsidó emigránssal. Lassan hozzászoktam Los Angeleshez, mint ahhoz a városhoz, amely idegen volt nyelvében és szokásaiban, de már az otthon melegsége áradt a panzió szobáiból, az éjszakai idegen nyelvű tréfálkozásból, a függöny mögül előbújó éjjel titokzatos hangzavarából, ahol az emberek egy másik életet élnek, őszintébbet és nyíltabbat, mint napközben. A repülőúton Los Angeles és New York, valamint New York és Bécs között egy kis nosztalgiát éreztem az eltelt hat hét után, mert valószínűleg hátat fordítok Los Angelesnek örökre, hacsak a sors nem tréfál meg egy második úttal. De ez nem látszott nagyon valószínűnek. Meg örültem is, hogy végre otthon vagyok, és most belevethetem magamat a munkámba, amelyet hat hétig elhanyagoltam. Házasságkötésünk ötödik évfordulója is szinte a körmömre égett. Két helyet foglaltunk a Zichyben, az étterem közepesen drága volt, de a Zichy nem volt egy luxushely. Igaz, hogy a korzón helyezkedett el, és a korzó minden sétálója bebámult az ablakon, de Pozsony az Pozsony, még mindig százszor jobb, mintha Los Angelesben ültem volna be egy korzóbeli étterembe, és csillagos árat fizettem volna a nem túl zamatos amerikai kosztért. Lenke zöld ruhájában, smaragdzöld fülbevalójával és élénkpiros nyakláncával előkelő volt, mint egy angol dáma. De semmi esetre sem vett föl tarkabarka amerikai cuccot, pedig olyat is hoztam neki. Épp a hagymalevest ettük, amikor az apjáról esett szó, amúgy mellékesen,
tulajdonképpen nem is tudom, hogy hogyan került szóba a faterja.

– Persze tudom, hogy a faterod az kényes téma – jegyeztem meg, persze nem bántóan, hanem éppen ellenkezőleg, mintegy bocsánatot kérve, hogy szóba hoztam. Lenke azonban csúnyán nézett rám, mintha nem illett volna ide a téma.

– Nem értem, miről beszélsz – mondta, majdnem ellenségesen.
– Jó, besúgó volt, Isten nyugosztalja, talán nem is követett el semmit, legföljebb falazott.
Azt abban a rendszerben, sajnos, többen is elkövették, pedig alapjában véve rendes emberek voltak, legalábbis a többségük.
– Miféle besúgó? – kérdezte, és olyan ártatlan képet vágott, hogy majd elsüllyedtem a székkel az asztal alatt. – Az én apám rendes ember volt.
– Hát nem volt besúgó?
– Te most provokálsz? Vagy szándékosan félreértettél valami? Valamit, amit én nem is mondtam.

Néztem, mint a moziban. Szerencsére nem volt olyan régen – még fél éve sem –, hogy az olasz tengerparton, talán egy hirtelen jött őszinteségi rohamában, melyet most már igyekezett elfelejteni, bevallotta az apja ügyes-bajos dolgait. Szépen és őszintén. Legalábbis én azt hittem eddig. Még büszke is voltam rá. Most hát elősoroltam neki a közelmúltat, de ő azt állította, hogy aludtam, talán az álom beszél belőlem, vagy valami ilyesmi. Hát persze, csukva volt a szemem, de nem aludtam, és határozottan állítottam, hogy amikor az apja besúgó múltjához ért, kinyitottam a szemem, és azt mondtam, hogy szinte kizárt dolog, és ő megerősített, hogy, sajnos, igaz. Lenke úgy nézett rám, mintha vádolnám őt, holott csak felsoroltam a tényeket, melyeket ő mondott el nekem.
– Ez nem igaz – mondta jelentette ki sértődötten.
– Mi nem igaz?
– Egy szó sem igaz az egészből. – Sápadt volt, és lesütötte a szemét. Engem meg az ördög szállt meg, mert ha egyszer kimondtam az igazságot, azt már nem lehet úgy visszavonni, mint az udvarias kedvességet vagy bókot, melyet lehet, hogy elhisz egy tizenhat éves lány, de nem hisz el egy felnőtt asszony.

– Szóval azt mondod, hogy álmodtam? Most te hazudsz, vagy én hazudok?
Nem válaszolt. De a múltat nem lehetett újraírni. A múlt nem sakkjáték, hogy amikor vereséget szenvedtem, az egész játszmát újra lehet kezdeni. Lenke alighanem tudta, hogy úgy  vagyunk itthon e világban, hogy ennek a világnak nem összecserélhető alkatrészei vagyunk. Nem egy kulcs és egy kapukilincs, amely bármilyen ajtót nyit, ha fölszerelik. A pillanat túl drámai volt, és erre a drámaiságra Lenke még rá is játszott. Nem meri bevallani, hogy hazudik, gondoltam. Rám nézett, s ebben a nézésben bűnbánat volt, és, furcsa módon, elszántság  is. Elszántság, hogyha már hazudik, hát következetes legyen. Észrevettem, hogy már a pincérek is ránk figyelnek – persze a maguk módján, egy-egy sokatmondó pillantással. Lenke váratlanul fölállt, bocsáss meg, a toalettre kell mennem, suttogta, és én szelíden elmosolyodtam, csak hogy a pincéreket is megnyugtassam. Egyedül maradtam az asztalnál. Már rég lemondtam róla, hogy rend van az életemben. De akkor is! Valami rendnek akkor is lennie kellett, különben előbb-utóbb megőrül az ember. Aztán átvillant az agyamon, hogy teljesen félreértettem a helyzetemet. El akar válni, gondoltam. Lehet, hogy az egész célzás rám, mert sosem leszek képes megtermékenyíteni? Ez elég abszurd volt, de hát az nem volt abszurd, amit most, öt perce mondott?… Telt az idő. Túl sokáig maradt a toaletten, kezdtem aggódni miatta. Nem a szavak voltak, a szavak túl szépek, és tulajdonképpen egy határon túl már semmit sem mondanak. A tiszta érzés bepiszkolódik, olyanná lesz, hogy kimosni lehetséges, de ott marad a mosás nyoma, hiába is igyekszik az ember úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Túl a szavakon a csönd van, és a csöndön túl egy kinyilatkoztatás, amelynek semmi értelme a szavakhoz viszonyítva, holott szavakból áll. Egyszer csak visszajött, persze a leves teljesen kihűlt, és a pincérnő szó és grimasz nélkül visszavitte, ahogy az Európában szokás. A sírás nyomai nagyon is látszottak a szeme alján.

– Gyerekem lesz. De szeretném, ha nem hagynál el… Persze rajtad múlik.
Totális zűrzavar lett rajtam úrrá.
– Ez persze más helyzet. Abszolút más helyzet – mondtam dadogva, és fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kell viselkedni. Még csak nem is emeltem meg a hangomat. Lenke folytatta.
– Egy gyerek, az konkrét. Míg a faterom, az egy eszme. Megfoghatatlan. És így sokkal, de sokkal nehezebb zöldágra vergődni vele.

Mosolyogtam, ahogy csak tudtam, de ez a mosoly nem volt őszinte, és nem is volt álca, ez a mosoly a legelső volt, ahogy Lenke végül is túllépett az árnyékán, és ami fontosabb, az én árnyékomon is. Ez volt a legszebb, amit mondani fogok neki, még akkor is, ha megbántom, noha nem ez volt a szándékom.