Győrffy Ákos: Részlet a hegyi füzetből (esszé)

A vágy arra, hogy egyedül legyek a régi padlásszobámban, ahol most a zenekari próbákat tartjuk. Emlékszem egy nyári napra, amikor reggeltől estig ott ültem abban a szobában. Odakint elviselhetetlen forróság, behúztam a függönyöket, és zenéltem.

Persze ezt a zenélést úgy kell érteni, hogy megpendítettem a gitáron például a D húrt, majd a húr által keltett rezgést folyamatosan erősítettem a visszhangosítóban, aztán a visszhangosító által előidézett gerjedést felvettem, és erre a felvett gerjedésre rájátszottam egy másik hangot, amit ismét csak a végtelenségig visszhangosítottam. És így tovább, órákon át. Ha valaki hallja, fejvesztve menekül. Néha beszűrődött a strandról a pancsoló gyerekek visítozása, hajók dudáltak, odabent a félhomályban pedig ez a nem szűnő, egynemű gerjedés. Ha sokáig hallgattam ezt a zúgást, egy idő után el tudtam választani egymástól a hangfoszlányokat, amelyekből összeállt. Külön-külön hallottam minden egyes hangot.

Soha nem tudtam zenélni. Nem tanultam, nem is érdekelt. Jó, ha egy hangszerre úgy tekintek, mint akármi másra. Kézbe veszem, vizsgálom, leütök egy hangot, és figyelem, mit tesz velem ez a hang. Lehetne egy bot is, egy kavics, akármi. A zenében soha nem a zene érdekelt, sokkal inkább az, hogy mi az, ami a zene által meg akar szólalni. Rég nem tapasztalt, euforikus érzés volt az elsötétített szobában ebben a zajorkánban ülni, és hagyni, hogy maga alá temessen. Csak ezt akarom, semmi mást. Ha sikerül egy ilyen lassú, mániákus zajépítés, akkor az olyan, mintha valami életbevágóan fontosat tudtam volna meg a teremtésről. Beszélni, írni képtelenség erről, csak a benne-lét intenzitása számít, a belefeledkezés minősége. A világ bomlott ki így a monolitikus létből az idők kezdetén. Ahogy a gyerek testesül bele fokozatosan a világba. Ha a gyerekeimre nézek, ugyanez a szédület kap el. Ennek a zajnak a mélyén ugyanaz az erő dolgozik, ami őket növesztette az anyjuk méhében. Semmi más nem számít, csak a teremtés, de teremteni csak az önfelszámolás áldozata árán lehet. Ha kihullok magamból, akkor kezdődik minden. Amíg nem valósul meg az elengedés, teljesen mindegy, mit teszek, mert semmiféle értékkel nem bír.

Nem érteni valamihez végül is áldás. Hallgatom a konzervatóriumot végzett zenészek bravúros játékát. Mindent tudnak, amit választott hangszerükről tudni lehet, bármit képesek eljátszani. Az egész mégis végtelenül üres, mert csak imitálja a zenét. A szívet hidegen hagyja. Magas színvonalú szakmunka. Papokat lehet hallani így prédikálni. A retorika kifinomult művészete. Kemény munkával kitanult, hatásos hanghordozás, ami mögött a jéghideg semmi kavarog. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ez az én úgynevezett zeném bárki más számára jelenthet valamit. Mert könnyen lehet, hogy ez az egész csak nekem életbevágóan fontos, más számára elviselhetetlen. Mégis úgy érzem, hogy talán ez az egyetlen csatorna, amelyen keresztül elérhetővé válok a másik számára. Vagy kivételes, ritka pillanatokban az írás által. De akkor ez az írás sem én vagyok. Csak akkor sikerülhet, amikor nem vagyok.