Plonicky Tamás: Éjjeli (novella)

Nagyjából két éve nem voltam nővel, ez fut át az agyamon, miután visszagondolok az elmúlt órák felejthetetlen eseményeire: a stroboszkóp fényére, a füstgépre, az énekesnő tejfehér, szexi hátára, a legurított felesek utáni emberi drámákra, az udvaron eltolt jointokra és persze az elveszett lakáskulcsra, aminek köszönhetően lépcsőházunk hideg padlóján töltöm az éjszakát. De bármennyire is elcsesztem ezt az egészet, csak arra tudok gondolni, hogy már nagyjából két éve nem voltam nővel.
Ez, azt hiszem, egyéni csúcs. Nem szívesen beszélek róla.
Pedig már nagyjából két éve nem voltam nővel.

Tisztán és élesen jutnak eszembe a dolgok arról az éjszakáról, ahogy a portóitól elalélva füves cigivel a számban fekszem egy tanulószóba kényelmetlen padlóján, erőlködve a szétrakott lábak között, ami akkor a pillanatnyi idillt jelentette, és annak az illúzióját, hogy minden teljesen rendben van.
Minden teljesen rendben is volt.

– Csodás vagy – mondta nekem a lány, majd nem sokkal később egymást ölelve bámultuk az ablakon keresztül a hideg tombolását, és azt éreztem, hogy őszinte velem, és én azon ritka pillanataimnak egyikét éltem meg, amikor én is meglehetősen őszintének éreztem magam. Még önmagamhoz is. Csodás vagyok – gondoltam, és el is hittem, majd a lány néhány héttel később ugyanezt, vagy legalábbis valami hasonló kinyilatkoztatást tehetett annak az évtizedekkel öregebb kétgyerekes családapának is, akivel félrelépett, és még mielőtt kiderült volna bármi is, azonnal döntöttek: felültek a repülőre, majd egy jobb élet reményében elhúztak az Államokba. Ott legalább eredetiben vásárolhatnak maguknak Carvert, akit tanulószobás ex-partnerem annyira szeretett, és akit szintén így definiált: csodás.
Eléggé giccses fazon voltam akkoriban.

Ez jut eszembe a lépcsőház kellemetlen hangulatáról, és az, hogy valamit tényleg jó lenne csinálni is.
Benyúlok a zsebembe, és megtalálom az estéről maradt füvet, és hála a fentieknek, van nálam papír is, és elkezdek tekerni, majd kinyitom a kis hátsó ablakot, és rágyújtok. Odakint a téli éjszakában hollók repdesnek át az ablak előtt, a molekulák összekoccanását – amiről egy meg nem értett költőcskénk írt valamikor a régi időkben – még véletlenül sem hallom. És nem látok egyetlenegy jóravaló csillagot sem a hidegtől.

Két év.
A mariska kellemes, émelyítő íze a tüdőmtől feljut egészen az agyamba, ahol a THC-tól egy sokkal jobb hangulatú ember válik belőlem, bár nem volt ez mindig így.
Tépésről tépésre fejlődök.
Apropó tépés. Apropó drogok.
Az egyik ismert kábszer feltalálója, miután véletlenül belekerült a szervezetébe a cucc, találkozott önmagával.
Azt hiszem, én is jól járnék így. Azt hiszem, ez olyan, mint a szex.
Mintha én is feltaláló lennék.
Magányosan szívom a füves cigimet, és bambulok ki az ablakon, figyelve a hideget, és a helyszín, meg úgy ez az egész leginkább egy kiüresedett buszmegállóra emlékeztet, ahol egymás mellett álló idegenek, számomra ismeretlen okból gyakran kényszert éreznek arra, hogy megszólítsák a mellettük állót, és mivel elég jól hat az anyag, belekezdek:
– Szép időnk van, nem igaz? – kérdezem magamtól, csak úgy, hogy valamivel elüssem az időt, és csak azért, hogy mi is egy kicsit elkezdjünk spanolni.
– Szánalmas vagy – válaszolok magamnak, és az énekesnő szexi hátára gondolok, majd a lágy hangjára, amint az avantgárd szerelemről énekel.
– Tudom – válaszolok.
Egyikünk sem volt egy beszédes alkat.

Felettünk, a 3-as ajtónál lakó dr. Steinék valószínűleg az igazak álmát alusszák. Jó nekik. Ő az a tipikus szemétláda szomszéd, aki mindig csengetget valami általa kreált probléma miatt, és mindenért szól, legyen az: hangoskodás, lift, ajtócsapkodás, esti hancúr, hangos tévé. Mindenhol van egy ilyen. És mellesleg író. Ami egy egészen speciális párosítás.
– Te is gyűlölöd? – bólintok Steinék felé, és olyan arcot vágok, mint aki elég korrektül betépett.
– Ki vele, mit akarsz? – kérdezek vissza, mert tudom jól, hogy ezzel a „beszélgetéspettinggel” csak be akarok melegíteni.
– Azt akarom megtudni, hogy mi a fene bajod van már megint?
– Tudod jól, hogy erre nem válaszolhatok – mondja, majd látom rajta, hogy ő is rá szeretne gyújtani, és mivel semmi jónak nem vagyok az elrontója, előveszem a kicsi piros öngyújtómat, és begyújtom vele a cigarettája végét.

Közösen fújjuk ki füstöt, és Felhő barátunk jut eszünkbe.
Te jó ég, Felhő.
Mi lehet vele?

Steinék szobájából idillikus csönd hallatszik, és miután partneremmel a téli éjszakában elszívjuk a cigit, mindketten belehugyozunk író szomszédunk virágtartójába, hogy ezzel bosszuljuk meg a folyamatos zaklatásait, úgy, hogy még jót is teszünk a növényeivel. Ily módon vagyunk mi bosszúállók. Beszélgetőpartnerem fogja a farkát, közben rám kacsint, és én mindent tudok róla: tudom, hogy mikor vesztette el a szüzességét, tudom, hogy mikor rúgott be először, és tudom azt is, hogy mennyire őrült emberek veszik körül. Bizonyos értelemben többet tudok róla, mint a szülei, de ez nem nagy kunszt.

Szerintem azok a fazonok, akikről sokat tudsz, egy idő után kissé unalmassá válnak, és a találkozások a közös emlékeknek köszönhetően meglehetősen nosztalgikusak lesznek. Barátomról még azt is tudom, hogy szereti a filozófiát – amit akkor kezdett el megkedvelni, amikor még eljárt az egyetemre –, és érzem a zsigereimben, ebben a pillanatban arra gondol, hogy egyes keleti papok azt állítják: a vallás az, amit az ember akkor tesz, ha egyedül van. Nos, ha ez igaz, a mi közös vallásunk a cigaretta meg a maszturbálás. A jelenlegi helyzet pedig a tökéletes megdicsőüléssel egyenértékű. Imádjuk együtt az Urat.
– Nemcsak az őrültekkel van baj – töri meg a csendet, majd elkezd játszani a kis piros öngyújtójával –, hanem az értelmiségiekkel is. Mindegyik sznob, olvasott arcú, távolba merengő, láncdohányos vadbarom, aki nem mellesleg meg akarja váltani a világot, és el is hiszi, hogy képes rá. A legnagyobb tévedésük mégis az, hogy velük érdekesebb a világ, a paradoxonuk pedig, hogy meg se fordul a fejükben a másik lehetőség.
– Tényleg azt hiszik – helyeslek, hisz mi mást tehetnék, és eszembe jut, amikor egyszer egy önmagát írónak tituláló művész zseni azt merte mondani, hogy egy valamire való alkotónak minden esetben azonosulnia kell a szövegeivel. Olyan affektálva mondta, hogy azt hittem, megőrülök. És képesek voltak megtapsolni. Ez az ember saját magának szervezett felolvasóesteket, gyakran idézett önmagától, hangzatosan beszélt, és mindenki imádta. Egyszerűen tökéletes volt. A mikrokörnyezete majd meghalt érte.
– Jah, emlékszem – mondja a kollégám.
– Ha igaz, amit ez a barom mondott, én egy rosszul megírt szövegfoszlány vagyok, amit még nem szerkesztettek meg – röhögök fel.
– Az – egészít ki –, vagy egy vessző egy felsorolás tagjai között – mondom, majd gyakorlatilag szinkronban fújjuk ki a cigifüstöt, és egy másodpercre azt érzem, hogy jelenleg mindketten el szeretnénk sumákolni a beszélgetésünket.

– Nem értek egyet – mondja, mint aki olvas a gondolataimban, és ezzel apámat eleveníti fel, mert ő mondta mindig affektálva, hogy: „ezzel nem értek egyet”.
A faterról tudni kell, hogy egészen addig rendes csávó volt, amíg bele nem fúlt a saját répaszagú hányásába. Onnantól kezdve már nem igazán foglalkoztam vele. Bár, hogy őszinte legyek, nem lehet rá egy rossz szavam se, mert annak idején tök sokat törődött velem. Emlékszem, olykor még egyéni szöveges példákkal is előállt, hogy fejlessze a matektudásomat: „Ha egy tehén egy nap 5 kilót szarik, hány kilót szarik egy héten?” – kérdezte. Harmincöt – mondtam tízévesen.

Apám néhány évig „bájgúnárnak”, „főd terhének”, meg „nagy marhának” hívott. Meg emlékszem, mindig azt mondta, hogy: légy fegyelmezett! Ez volt a tanácsa az életre. Légy fegyelmezett! Azután felnőttem. Majd jött az a hányásos-megfúlós cucc. Meg a temetése, amin őszinte leszek, tényleg megpróbáltam fegyelmezett lenni. Persze sikertelenül, és a ceremónia kellős közepén leléptem rágyújtani. Mindenki azt hitte, hogy nem bírom nézni. Na mindegy.
Képtelen vagyok a normális kapcsolatok kiépítésére.
– Ott a pont, az a bizonyos, amit elfelejtettek kitenni – mondja a kollégám a lépcsőházban. Fogalmam sincs, mire utal, meg arról sem, hogy mit jelent, de elvigyorodik, és én biztos vagyok benne, hogy az a Sturgeon nevű balfasz jut eszébe, aki szerint a dolgok kilencvenöt százaléka szart sem ér. Valószínűleg így van ez a szülőkkel is. Mi sem lehetünk kivételek.
– Anyánk se volt kutya, hallod – szólít meg, és igaza van. Amikor csúnyán beszéltünk, muter mindig azt mondta, hogy szerinte ki kellene mosni a szánkat szarral, meg azt is hozzátette, hogy nekem zacskóba kellene szarnom, és azt szopnom. Ezt mindig olyankor jelentette ki, ha kérdeztünk valamit a világ dolgairól.
Zacskóba szarni, és azt szopni.
Mintha csak tegnap lett volna, hogy nővel voltam.
– Emlékszel Felhőre? – kérdi az alteregóm a lépcsőház hideg padlóján, majd újra rágyújt, és az jut eszembe, hogy ez sem illik bele a szövegkörnyezetbe, de teljesen mindegy.
Felhő rendes fazon volt, mert heti szinten ellátott engem filléres, és nem mellesleg, jóindulatú bölcsességekkel, és igen, ő képes volt megismertetni és megszerettetni velem a sztoikusokat, sőt: Fekete István Téli berekét, meg persze Kosztolányit.
– Jah, persze – válaszolok.

Felhő örök érvényű példakép marad, már csak azért is, mert le tudott szokni a cigarettáról, és amikor direkt megkínáltam, mindig visszautasított.
„Tudod, hogy simát nem szívok” – mondta nevetve, majd tekert egy füves cigit. Ennek a srácnak – bár nem zavarta – súlyos problémái voltak a spermáival, és ezért soha nem lehetett gyereke, mégis határozott véleménye volt a családfőkről: szerinte az ideális apa esténként García Márquezt olvas, és csak néha veszekszik a feleségével. Akkor is csupán az egzisztencialistákon. Amit még igazából kedveltem benne, az az, hogy mindig ettől a dél-amerikai ficsúrtól idézgetett, és ez volt a kedvenc gondolata: „a nők valami külön észbeli adottság alapján, ami csak az övék, úgy tudnak elsiklani a valóság zátonyai mellett, hogy nem szenvednek hajótörést.” Gyakran ismételgette, olykor teljesen indokolatlanul.
– Ez az írókra is igaz – szólít meg az alteregóm, majd tovább bámulja az éjszakát, és arra gondolok, hogy a Korni lenne az a név, amely leginkább illene hozzá. Bár az is lehet, hogy a Tylernek jobban örülne.
De ezt nem mondom meg neki.

Apu abszolút fegyelmezettsége vagyok.
– Te hallod? Szerintem azért az írók mégiscsak azért élnek, hogy elmeséljék az életüket – mondom Korninak, hogy ezzel is kikacsingassak, mert én az értelmiségiek szerint nyilván egy örökre semmibe vesző szövegfoszlány vagyok, meg azért is, hogy utaljak valakire, aki odakint téblábol valahol a rég elveszett felhős Macondóban.
– Értsd meg, ezek nem a saját dolgaikat mesélik el – mondja beletörődve.
– Azaz szinte mindig hazudnak? – kérdezek vissza bambán, és újra csak rágyújtok egy cigire.
– Még ha csak hazudnának – nevet fel harsányan –, de lopnak is, és azt is hiteltelenül teszik. – Fejezi be, majd lekopírozza a mozdulataimat, és újra rágyújt egy cigarettára.
Légy fegyelmezett!
Azt hiszem, én egy jól hangzó mondat utáni felkiáltójel vagyok.
Mintha csak tegnap lett volna, pedig már két éve nem voltam nővel.
Két év. Talán absztinensnek vagy öngyilkosnak kellene lennem. Talán mindkettőnek.
Anyám utálta Felhő barátomat, mert szerinte buzi volt, de tudom jól, hogy nem, mert ő is lefeküdt egyszer a tanulószobás barátnőmmel, és azt hiszem, neki is azt mondta, hogy csodás, pedig ez a srác nem volt csodás, csak furcsán férfias, mert úgy nőtt fel, hogy az apja nem a vér szerinti apja volt, de ezt az anyja nem mondta el neki gyerekkorában. Emlékszem, mikor még kicsik voltunk, barátom mindig panaszkodott, hogy a szülei az öccsével jobban bánnak. Mindent megkap, mindenki szebben beszél vele. És ha rákérdezett, az anyja mindig azt mondta, neki, hogy Felhőcske nyilvánvalóan mindent túlreagál, meg ilyesmiket, hogy hiperérzékeny. Na persze, miután elmondtuk neki az igazságot – amit anyánktól tudtunk meg –, Felhőből egyik napról a másikra férfi lett. Szinte azonnal meghízott, megerősödött, karizmatikusabbá és intelligensebbé vált, ugyanakkor mégis képes volt elfogadni azt a tényt, hogy ő már csak örök második marad. Nála ez, azt hiszem, karmikus pozíció.

Barátunk – annak ellenére, hogy az igazság előtt olyannyira elcseszett volt, mint egy Calvino-regényhős –, azért lett volna jó apa, mert csak körülbelül félévente ivott, akkor viszont nagyon, és hajlamos volt hülyeségeket is csinálni, amit mindig megbánt, felvállalt, és legalább bocsánatot kért. Nemrég például repkedett a taxik között, és felelősségre vont egy német szakos lányt a holokausztért. Egyszer pedig átfejelte a katolikus templom pincéjének ablaküvegét. Akkor azt hittük, meghal. Akkor ő is azt hitte, hogy meghal, de ez már csak ilyen.
– Beszélj a gyerekkorodról! – mondja a hang patetikusan és közhelyesen, és kicsit csúnyán néz rám, ezzel jelezve azt, hogy nem tetszik neki a Korni név.
– Rendben – mondom, és rágyújtok egy cigire.
Apu abszolút fegyelmezetlensége vagyok.

Odakint felhők vannak az égen, és az jut eszembe, hogy annak idején sokat költöztünk, és már akkor sem sikerült partnert találnom, de legalább minden megszokott lakás után valami új várt: új komfortzóna, új parancsolgató Stein-szerű szomszédok, új szép lányok a felvonóban, akiktől évek múlva se tudtam volna mit kérdezni, és akik csak méricskéltek, majd röhögtek rajtam, majd a kezdeti hidegség az esetek nagy százalékában gyűlöletté alakult. Új barátok vártak rám, akik nem voltak hitelesek, és kongtak az ürességtől, és én szépen lassan antipatikussá váltam mindenki számára. A liftben velem utazó szép lányok meg lassan elkezdték valaki más kezét fogni, ami anyámnak is mindannyiszor feltűnt, és ezt általában szóvá is tette:
– Mert jössz mindig azzal a rappes szövegeddel – jegyezte meg. – Ezért nem sikerült soha csajt találnod, már néha tényleg azt hiszem, hogy buzi vagy.
Zacskóba szarni, és azt szopni.
Az osztálytársakkal se volt könnyű. Nekik én voltam bálna, a popócici, a nagy mellű, néhányszor meg is vertek, és volt olyan is, hogy az osztálytársaim kiszedték az anyukámtól kapott narancsot a táskából, és hozzávágták a táblához. És én csak tehetetlenül álltam, és sírtam.
Akkor az egyszer sajnáltam anyámat.
Talán absztinensnek kellene lennem. Talán öngyilkosnak kellene lennem.
– Keresztanyánkhoz mit szólsz? – vált témát és röhög fel a fiatalember a lépcsőházban, aki előtt a kifakadásom miatt kissé szánalmasnak érzem magam, és engem keresztanyám hallatára elkap a gyomorgörcs, és teljesen úrra lesz rajtam a cigizhetnék. A másik is velem tart. Miért ne tenné? Így együtt tök olyanok vagyunk, mint két elfuserált Krúdy-hős valami régi elbeszélésből. Steinéktől pedig erőteljes, szexre utaló nyögések hallatszanak ki. Mondhatom, meglep az öreg, és az jut eszembe, hogy még ő is többet szeretkezik nálam.
Miközben cigizünk, Steinék abbahagyják a szeretkezést – elég rövid volt, és nem túl intenzív –, és bekapcsolják a tévét, amiből általában a tökéletes testű és hangú emberek azt az abszurd marhaságot szajkózzák nekünk, hogy mi is lehetünk boldogok, és belőlem is lehet valami, csak tennem kell érte, csak erősen kell gondolnom rá, meg pozitívan koncentrálnom, meg ilyesmi, sőt a rádióból meg azt is éneklik folyamatosan, hogy a „boldogság csarnokában állsz”, ahol csakis és kizárólag nekem tapsolnak. Na, persze. Én a valóságban egy nagy adag szarkupac kellős közepén állok, amit épp lehánytak.

És már két éve nem voltam nővel, és az emberekhez sincs kedvem, és nincs kedvem saját magamhoz sem, az öngyilkossághoz meg nem vagyok elég bátor. Ezt hívják önparadoxnak.
Megint rá kellett gyújtanom.
Keresztanyám volt a tökéletesség megtestesítője. Minden mindig rendben volt vele, és az volt a legnagyobb baja, hogy velem soha semmi nem volt rendben, hogy én messze állok attól, hogy olyan legyek, mint bárki a családjából, és ezt éreztette is, meg örökösen jópofizásra volt szüksége, és erre is kényszerített, meg persze a legokosabb arcomat kellett mutatnom mindig minden körülmények között, ha ő ott volt, meg erőteljesen kellett affektálnom, főleg mikor karácsony tájékán találkoztunk, és a karácsonyi ajándékaimra voltak kíváncsiak, és én előtte mindig direkt kitaláltam, hogy mi lenne az, amit szívesen kapnék karácsonyra, és hitelesen hazudtam neki, meg arra a kérdésére, hogy anyu mit sütött, mindig a kedvenc sütimet, a kókuszgolyót válaszoltam.

Pedig azt kellett volna mondanom: hogy semmit, baszd meg, nem kaptam semmit, nem főztek semmit, és nem is akartam semmit.
És nem is szeretnék semmit.
És soha nem mondhattam meg neki…
Ennyire emlékszem, majd kiokádtam az ablakon keresztül.
Ennyire emlékszem, utána képszakadás.
Hallom a hangomat, a saját hangomat.
– Hallja a hangomat?

Hogy, most megint magamhoz szólok-e, vagy az úristen szól hozzám odafentről, fogalmam sincs, de nem is fontos. Csípi valami egy kicsit az arcomat, és egy Palahniuk-regény jut eszembe, ahol szintén meghalt valaki, vagy legalábbis annak tűnt, de nem volt lényeges, mert nem tudtam eldönteni, hogy most a főhős halott-e vagy sem.
– Hallja a hangomat?
– Befognád, ha szépen kérlek?
Néhány órával később kiderült, hogy Steinék füstszagra lettek figyelmesek, kinyitották az ajtót, majd megláttak, ahogy ott fekszem elájulva, a saját répaszagú hányásomtól fuldoklom és ég a kabátom a cigimtől, majd eloltották, és újraélesztettek, vagy tudja az Isten, mit csináltak, mindenesetre időben kihívták hozzám a mentőket, és életben maradtam. Talán az írók mégis jó fejek. Ha ezt átvészelem, ígérem, kérek majd egy dedikált regényt.
Rendesen látom magam előtt:
„Sok-sok szeretettel a szomszédfiúnak, aki szerint nem vagyok jó író, de miután majdnem meghalt, és én megmentettem a szaros kis életét, megváltozott a véleménye. Az ízlése határozottan javult.” Dr. Stein
– Hallja a hangomat?
Azt mondják, a szorongás halálfélelemből táplálkozik. Miután majdnem belepusztultam, rájöttem, hogy annyira azért nem hülyék ezek az orvosok.
Bárcsak valahogy le tudtam volna jegyezni, hogy mire gondoltam eddig.
– Hallja a hangomat? – kérdezi egy kellemes hang. – Tudja a nevét?
– Befognád, ha szépen kérlek?
Most be kellene mutatkoznom, de nincs erőm hozzá. Meggyőzöm magam. Koncentrálj.
– Na, mi legyen?
Most én kérdezek. Hány évnek kell eltelnie, hogy visszanőjön a szüzesség?
– Igen, ébren vagyok – szólok.
– Gratulálunk ez itt a Mennyország Tourist –, mondja a hang. – Ha szeretne valamit, akkor balra a második ajtó.
Haha. Milyen ironikus.

És egyszer csak megjelenik az apám, aki megfogja a kezem, és azt mondja, hogy minden a legnagyobb rendben van, nyugodjak meg, és hogy az ilyesmi előfordul – vele pláne –, aztán megjelenik Felhő, aki csak pislog, és szinte biztos, hogy a sztoikusokra meg valószínűleg García Márquezra gondol, aztán ott van a Stein is, aki épp elkezdi mondani az orvosoknak, hogy ő mennyire jó író, idéz egy kicsit magától, majd a könyveire hivatkozik. De ő már csak ilyen, és nem fog megváltozni. Jobbra nézek, és meglátom a tanulószobás ex-barátnőmet, aki csak mosolyog, és annyit súg nekem, hogy csodás vagyok, majd megjelenik anyám, aki letesz egy kiló narancsot az éjjeliszekrényemre, majd előveszi a zsebéből az elveszett lakáskulcsomat, meglóbálja, és kedvesen odaadja, mondván, hogy otthon felejtettem, és megkérdezi, miért nem kopogtam be az éjszaka, hiszen, még ha fel is ébresztem, szívesen kinyitotta volna az ajtót, majd hozzáteszi, hogy minden a legnagyobb rendben van.
– Ilyenkor miért van minden a legnagyobb rendben? – kérdi megint a kollégám a fejemben.
– Fogalmam sincs, de egy biztos, az öngyilkosság és az absztinencia nem jelentenek megoldást.
Azt hiszem, igaza van.
Nem jelentenek megoldást.