Tóth László: A nyelv mint entitás, avagy futam Ivan Štrpkáról – versei elé (esszé)
Költő, műfordító, dalszövegíró, szerkesztő. 1944-ben, Galgócon született, mozgalmas gyermekkora különböző nyugat-szlovákiai, Galánta és Szered közeli településekhez köti. Szlovák–spanyol szakon végzett a pozsonyi Komenský (Comenius) Egyetemen, majd különböző irodalomközeli beosztásokban, lap- és könyvkiadói szerkesztőként dolgozott (Mladá tvorba, Kultúrny život, Tatran kiadó, Slovenský spisovateľ kiadó; egy időben a televíziós gyermek- és ifjúsági műsorok dramaturgja lett). Az 1970-es években, a husáki diktatórikus „normalizáció” legvadabb tombolása idején, 1960-as évekbeli szerepéért, szerepeiért egy évtizedes szilenciummal sújtották, s csak az 1980-as években jelenhettek meg ismét könyvei; 1989-et követően ő kapott megbízást az 1969-es betiltása után 1990-ben újrainduló Kultúrny život újjászervezésére, 1999 és 2009 között pedig a mértékadó és mérceteremtő irodalmi-kritikai fórum, a Romboid főszerkesztője volt). Tucatnyi verseskötete mellett szépprózát is írt, s több esszékötetet is kiadott. De nem lenne teljes e felsorolás, ha nem említeném, hogy mindemellett – dalszövegei révén, a népszerű zenész, Dežo Ursiny szerzőtársaként – az elmúlt fél évszázad szlovák popzenéjének is egyik meghatározó, mintateremtő szereplője, személyisége.
Tizenhét éves korától jelennek meg versei; minthogy azonban pályakezdése idejére, az 1960-as évek közepére lényegében már lezajlott a Nagyszombati csoport – és poétikájának – térfoglalása a szlovák költészetben, Štrpka fiatal költőként nem titkoltan Ján Stachóék, Ľubomír Feldekék „konkretizmusával”, „metaforaiskolájával” szemben szervezett egy háromtagú költői csoportot, a Magányos futókét (Peter Repkával és Ivan Laučíkkal), mely elnevezés máig jellemzi őket, illetve érvényes rájuk. A ’futás’, a ’mozgás’ megidézésével és középpontba helyezésével, a dinamikus versnyelv és -szöveg programjukba foglalásával Štrpkáék a szlovák költészetben – igaz, kezdetben még eléggé homályban tapogatózva – elsőként jutottak el a szövegköltészet jelentőségének felismeréséhez még/már az 1960-as évek közepén. Költőnk ugyanis nem egy írásában beszél, akkor még elsősorban Mallarméra hivatkozva, a nyelv válságáról, érthetően, hiszen a Magányos futók mozgásigénye, mozgásélménye mögött nem kis mértékben érezni a nyelv, a versnyelv megmerevedésétől való rettegésüket is. (E tekintetben – de csakis ebben, illetve csakis ilyetén félelmeiket illetően – állnak rokonságban például Ján Ondruš poétikájával, illetve az Epeállapotban költőjének zsigeri rettegésével a formalista, haszonelvű nyelvfelfogástól; 2004-ben nem véletlenül nyerte el a Ján Ondruš-díjat is.) Metaforikus jelentésű ugyanekkor e beszélő csoportnév költészetük egészére, belső dimenzióira, dinamikájára nézve is, melynek középpontját mintegy a mozgás – a mindenható mozgás – eredetének, természetének, az állandó mozgásban-levés dinamikájának vizsgálata adja.
A szüntelen mozgás, a folyamatos változás drámájának lehetünk tanúi Štrpka költészetében is, jóllehet azt is észre kell vennünk, hogy költőnk kezdettől fogva ugyanazon az úton futja pályáját, s ugyanazt a látszólag szenvtelen, objektív, elsődleges olvasatban narratív, a költőnek egyszerre eszközt és tárgyat is jelentő, de minden látszólagosság ellenére páratlan belső strukturáltságról, szervezettségről (szerkesztettségről) és lendületről tanúskodó, sőt, ezen túlmenően, nem lebecsülhető érzelmi töltést is hordozó nyelvet beszéli azóta is. „Minden út a valósághoz vezet” – írta Štrpka évtizedekkel ezelőtt, de az ő valósága a nyelv valósága (is), az ember létbe-vetettségének tragikus XX. századi felérzése mellett annak nyelvi immanenciáját is kiteljesíti, nyelvbe-vetettségének posztmodern élményét is fölvállalja. Štrpkánál a tárgyi valóság hordozója is a nyelv, a valóságon túli tartalmak is a maguk nyelvi megtestesülését, megelőzöttségét keresik. A nyelv nála messze túllép leíró-kifejező szerepén, s olyan entitásként jelenik meg, aki olvasóját – mert itt, be kell látnunk, nem a vers, hanem elsődlegesen a nyelv keresi s teremti olvasóját – a maga egzisztenciális érintettségében ragadja meg, illetve magával.
Költőnk spanyolból, portugálból (Cervantest, Pessoát, Borgest – mennyire jellemző rá ez a triumvirátus, külön-külön is, s így, együtt is!), olaszból és arab nyelvekből fordít. (De például Sárándi Józseftől is lefordított néhány verset az 1980-as évek fiatal[abb] magyar költészetének Doporučené listy [Ajánlott levelek] című, Vojtech Kondrót szerkesztette szlovák nyelvű antológiájába.) Verseiből portugál, angol, olasz, német, bolgár, szerb, lengyel, román és cseh nyelven jelentek meg önálló válogatások. Magyarul eddig csupán néhány szlovákiai magyar, illetve magyarországi lap és folyóirat közölte verseit, főleg fordításomban (de emlékezetem szerint Barak László is fordított tőle valamit), s két versét besoroltam a Gyújtópont című 1984-es, tizennégyet pedig a Gyalogösvények a magasba című legfrissebb kortárs szlovák költészeti antológiámba is.
Ivan Štrpka verseinek fordításával idestova negyven éve birkózom, s menet közben derült ki: életre szóló küzdelem ez, melyet sem befejezni, sem abbahagyni nem lehet: csak időre-órára felfüggeszteni. Kihívás, melynek soha teljesen megfelelni nem tud az ember, ám folytonosan vonzza, serkenti őt, s ez a vonzás nem engedi őt kitérni e kihívás elől. Költőnk nevével, verseivel egyébként lassan fél évszázada találkoztam először, amikor tizennyolc évesen, 1967-ben fölkerültem Pozsonyba, s már legelső verseskötete, az 1969-es Krátke detstvo kopijníkov is megvan könyvtáramban (szó szerinti fordításban talán: Kopjások rövid gyermekkora). (Emlékezetes alteregója e kötet verseinek – Štrpka fiatalkorának – vissza-visszatérő látomás-törékenységű, megfoghatatlan ködképe, a kicsit talán Saint-Exupéry légies hősére emlékeztető Hercege, aki a gyermekkor álomszerű világának rekonstruálásában segédkezik itt neki [feltehetően nem véletlenül hivatkozik költőnk ekkoriban többször is éppen A kis herceg írójára].) S emlékezetes marad(t) számomra Štrpka hozzászólása a nagy múltú szlovák irodalmi lap, a Slovenské pohľady ekkori, a szlovák költészet helyzetéről rendezett kerekasztal-beszélgetésén, ahol a vita során – mintegy egyszerre minősítve a disputa tárgyát s magát a diszkussziót is – mindössze ennyit mondott a francia Robert Hennion nálunk alig ismert 1947-es filmjének és filmzenéjének címével: „Plum-plum-tralala.” És ezt is csak egyszer. S ez a lényegmondó, húsbavágó irónia, a szarkasztikus pontosság, meggyőződésének, véleményének minden körülmények közti vállalása a mai napig jellemző maradt rá.
Amit közvetlen tapasztalataim is megerősítenek, hiszen személyesen is több mint három évtizede ismerjük egymást. Két alkalommal is közreműköd(het)tem budapesti vendégszerepléseinek megszervezésében; voltam vele Pozńanban egy költészeti fesztiválon, látogatóban Varsóban a lengyel írószövetségben; készítettem vele interjút; magyar nyelvű összeállítással mutattam be akkori lapját, a Romboidot, egy fővárosi folyóiratban; dedikált könyveim vannak tőle; hosszú órákat dünnyögtünk vagy éppen hangoskodtunk át eszmét, eszméket cserélve főszerkesztői szobájában, illetve füstös kávéházakban Pozsonyban; s átittunk egy-két budapesti éjszakát is – miközben minduntalan az volt az érzésem, hogy már ezer éve (még a magyar honfoglalás körüli évekből?) ismerjük egymást. Eddigi utolsó „éjszakai műszakunk” záróakkordjáról a társaságunkban levő, költőnek is, prózaírónak is, publicistának is rendkívül impulzív Jana Beňová készített „munkabeszámolót” az egyik pozsonyi szlovák napilapban, nem felejtve ki, hogy már hajnali öt óra tájt, utolsó körtepálinkánkat kortyolgatva, az egyik budapesti „kis munkásbüfében”, bár a belváros szívében, imigyen szólt ránk a szomszéd asztaltól valaki – s amit nem vártunk volna – szlovákul: „Magyarországon magyarul.” Na, helyben vagyunk, néztünk össze Ivannal és Janával ebben a meglehetősen delíriumos (delirizált?) helyzetben, amit Beňová életes letargiával ilyképpen nyugtázott: „Kora reggel az első emberekkel találkozni mindig kockázatos dolog. Általában szokatlanul frissek, és vág az eszük, mint a borotva.” De élesen vágott, vág Štrpkáé is – bármikor, bármilyen konstellációban; ez egyként olvasói és személyes tapasztalatom, élményem is vele kapcsolatban.
S erről a nyitottságról szól költőnk egész élete, költészete, gondolatvilága. Erről vall költői-írói nyelve is, s erről örökös küzdelme a nyelvvel, és viaskodása költői-írói nyelvének nyitottságáért, erről téve tanúbizonyságot mindannyiszor, ha bárki, bármi korlátozni kívánta nyitottság-eszményének – szabadságeszméjének – képviseletében, s megkísérelte megfosztani mozgásterétől, és leparancsolni a pályáról – e társai, hívei oldalán is örökös magányos futót, vagy – egy újabb versének önmegszólításával: egy helyben álló csavargót.