Gyürky Katalin: Ahol a vég a kezdet (Roberto Bolaño A Harmadik Birodalom című kötetéről)

A chilei származású, mára már nálunk is népszerű író, Roberto Bolaño 1989-es, első, posztumusz kiadott regénye, A Harmadik Birodalom kétségtelenül nem mentes azoktól a “gyermekbetegségektől”, amelyek egy költőből éppen csak prózaíróvá avanzsált szerző művében előfordulhatnak. A történet ugyanis, amely a német származású Udo Bergernek és a barátnőjének, Ingeborgnak a spanyol tengerparti nyaralását hivatott napló formában, Udo egyes szám első személyű „beszámolója” formájában elénk tárni, meglehetősen unalmasnak indul. Olyan, mintha a chilei szerző – aki érdekes módon épp a regény megírásának idején költözik egy spanyol tengerparti kisvárosba, Blanesbe – még maga se tudná, mit is szeretne kihozni az országából egy nyaralás erejéig távozó főhőse legfurcsább tulajdonságából. Abból, hogy Udo a vakációja idejére is megmarad wargamernek, azaz egy bonyolult szabályrendszer alapján működtetett, Németországban igen népszerű táblás stratégiai játék, a Harmadik Birodalom játékosának.

Ám a meglehetősen szürke naplóbejegyzések közé, amelyek Udónak a barátnőjével való kapcsolatáról, valamint a szálloda tulajdonosnőjéhez, Frau Elséhez fűződő, régről datálható ismeretségéről szólnak – „Frau Else láttán eszembe jutottak kamaszkorom borús órái meg a napfényes órái is; az, amikor a szüleimmel meg a bátyámmal a szálloda
teraszán reggeliztünk” (10.) – beszüremkedik a naplóírás valódi célja is. Az adott napi események gondolati szintű rendszerezése és papírra vetése valójában gyakorlás: a játékról szóló szakcikkek megírásának „előszobája”, a kreatív írás elsajátításának egy lépcsőfoka.

Ezek a „stílusgyakorlatnak” is beillő naplóbejegyzések akkor kezdenek érdekesebbekké válni, amikor Udo és Ingeborg megismerkedik a szálloda alkalmazottaival és vendégeivel. Az interperszonális kapcsolatok, azaz a másik német párral, Hannával és Charlyval, a szállodaportással, a rejtélyes Farkassal és Báránnyal, s nem utolsó sorban a még rejtélyesebb, vízibicikli-kölcsönzéssel foglalkozó alakkal, Égettarcúval való viszony naplóbéli taglalása azonban nemcsak a szüzsé érdekfeszítőbbé, bonyolultabbá válását idézi elő. Az egész olyan hatást kelt, mintha a sokszereplőssé váló történet hívná elő a frissen prózaíróvá vált Bolaño későbbi regényeit – a Vad nyomozókat, a 2666-ot, az Éjszaka Chilébent vagy a Távoli csillagot – meghatározó írói fogásokat, módszereket: mintha a szüzsé bonyolításával találna rá a szerző azokra az írásmódját egyedivé tévő eljárásokra, amelyek a későbbiekben a világhírnév felé röpítik. Ezek a szerzői fogások pedig egy rejtélyes halálesettel, azaz egy véggel veszik kezdetüket: amikor az ismerős német pár férfi tagja, Charly vízbe fullad, a regény megkapja azt a Bolaño-művekre oly jellemző sejtelmes, bizonytalanságot árasztó atmoszférát, amelyben Udónak – mivel Charly kedvese, Hanna a haláleset után szinte azonnal hazautazik Németországba, s őt nem sokkal később Ingeborg is követi – „magánnyomozásba” kell fognia, detektívesdit is kell játszania. Így a naplója – mint az majd a Vad nyomozók esetén is látható lesz – a detektívregény motívumait is kezdi magára ölteni.

Udo azonban – mivel az egyszerű és kiszámítható hölgytársaság távozása után a szálló kiismerhetetlen alakjaival kell egy levegőt szívnia – egyre inkább belebonyolódik a furcsa haláleset körülményeibe, amelyekből egyre kevésbé lehet kikövetkeztetni, hogy Charly vajon tényleg balesetet szenvedett-e, esetleg öngyilkosságot követett el, vagy valaki szándékosan végzett vele. Végezhetett vele akár a Farkas, akár a Bárány, akikkel kapcsolatban Udo hiába próbál hasznos, használható információk birtokába jutni, senki sem tud ilyenekkel szolgálni, de végezhetett vele a vízibiciklijei miatt folyton a tengerparton ólálkodó Égettarcú is, akivel kapcsolatban egyelőre semmi, még az sem világos, hogy mikor és miért égett meg az arca. De Charly meg is ölhette magát, miután az a hír járja, hogy „Hannát mindenki elkapta” (137.), azaz fűvel-fával lefeküdt. Ez magyarázatot adhatna a Charly és Hanna közötti gyakori szóváltásra, Charly erőszakos viselkedésére, majd az esetleg szerelemféltésből elkövetett gyilkosságra, vagy akár öngyilkosságra is. De csak adhatna. Az egyre nagyobb számban felmerülő kérdések tovább sokasodnak, a körülmények még sejtelmesebbekké válnak, amiről Udo Frau Elsének egy helyütt így fogalmaz: „– És ha azt mondom, hogy valami megfoghatatlan, különös dolgot érzek, ami fenyegető módon itt köröz körülöttem, hiszel nekem? Egy felsőbb erő, ami szemmel tart” (220.).

A rejtélyes haláleset s a körülötte egyre inkább eluralkodó káosz elől Udo menekülni kezd. Ezt azonban nála nem kell szó szerint érteni. A menekülés nem konkrét helyváltoztatást, nem a nyaralóhely elhagyását jelenti, hanem a racionális vonások helyett egyre inkább irracionális jelleget öltő valóság „felváltását”, a fikcióba, álomba, játékba távozást. Bolaño életművében Udo kezdi meg ezt a menekülést, a valóság és a fikció, az élet és az álom, a vágy és az elérhető felcserélését, hogy a további regények hősei – akár konkrétan, egy pikareszk regény keretében – azt be is teljesítsék.

A szintén írással, noha nem szépírással foglalkozó Udo egyfelől a fikcióhoz, az általa más körülmények között primitívnek vélt, Ingeborg olvasta krimi, egy bizonyos Florian Linden könyvének lapjaihoz fordul. A krimiben olvasott néhány sorba, szerzői instrukcióba próbál belekapaszkodni az egyre átláthatatlanabbnak tűnő helyzetben. Amikor például Lindennél azt olvassa, hogy „A szálloda tulajdonosa a gyilkos” (178.), gyanúja Frau Else férjére terelődik. A probléma csak az, hogy Udo őt eddig még nem látta, csak hírből hallott róla, így az esetleges elkövetőt is igen nehéz beleképzelnie.

A Linden-regény instrukcióival párhuzamosan egy másik, a valóságtól szintén távol álló állapotból, az álmaiból is próbál merítkezni, az álmaiban látott képekbe próbál belekapaszkodni. Az egyre szürreálisabb éjszakai látomásai azonban – ahogyan azt a Németországban tartózkodó, de Udóval folyamatos telefonkapcsolatban álló barát, Conrad megfogalmazza – csak bizonyos „idegi funkciózavar” (275.) jelei, s csupán a valóságban történő felzaklató események következményei.

Udo tehát sem Lindennel, sem az egy adott nap eseményeit még szürreálisabbá tévő álmaival „nincs előrébb”. Ám elsősorban nem az nyomasztja, hogy nem halad előre a nyomozásban: „egyre erősebb bennem a gyanú, hogy rossz nyomon járok” (174.), hanem az, hogy egyáltalán nem ura a valóságban zajló eseményeknek.1

Márpedig Udo – s ettől kezdve a náci ideológia is kétségtelenül „bekúszik” a történetbe – egyáltalán nem bírja elviselni, ha nem képes uralkodni a történések felett. Ezért menekül a valóság elől – s egyértelműen ez a legsikeresebb menekülése – a Harmadik Birodalom nevű stratégiai játék világába, amely a II. világháború történéseit idézi fel, s „elég különös módon a történeti hűségre készteti az embert” (247.). Főleg, ha az ember, mint Udo is, németként vesz részt benne, mert akkor azért akar mindent tudni a háború menetéről, „hogy megváltoztassa, ami rosszul sült el” (uo.) benne. Vagyis azért játssza újra a háború eseményeit, sőt, azért írja újra a háborút megidéző játék szabályait, hogy németként – végre – megnyerje azt.

Amíg Udo ezt egyedül teszi, amíg a szállodaszobájába bezárkózva játszik, nincs is semmi probléma: úgy érzi, itt végre tényleg ura a helyzetnek. Mintha a logikusan felépített játékstratégiái felül tudnák írni a szállodaszobán kívüli kaotikus állapotokat. Ám ahogy az általa olvasott krimi is összemosódik a tengerparti történésekkel, s ahogy Udo álmai se tudnak függetlenek lenni az érthetetlen eseményektől, úgy az idő előrehaladtával a játékba is beszűrődik a valóság, a játék és a valóság határai is egyre inkább elmosódnak. Egyfelől azért, mert maga Udo hajlamos az emberi kapcsolatait is stratégiaként felfogni, képes az Égettarcú vízibiciklijeinek rendjét is egyfajta erődként, majd hadrendként értelmezni, s képes a körülötte élőket is sakktáblán tologatható bábukként látni.2

Másfelől a játék és a valóság határainak elmosódása amiatt is elkerülhetetlen, mert a játékba a rejtélyes haláleset után nem sokkal maga az Égettarcú száll be „játszótársnak”. S ha eddig Udo azt érezte, hogy egy felsőbb erő köröz felette, amely szemmel tartja, az Égettarcú játékba érkeztével az ördögi, alvilági erők is működésbe lépnek. Udo barátja, Conrad ugyanis – látatlanul, csak Udo elbeszélése alapján – „a háborús játékok Faustjának” (188.) nevezi az Égettarcút, akiről ráadásul időközben az is kiderül, hogy valamikor a múltban hivatásos katona volt, s állítólag épp a németek égették meg az arcát. S így már világos, hogy ebben a játékból egyre inkább valósággá váló helyzetben törleszteni akar: részt akar venni a németek, itt konkrétan egy német ember elleni küzdelemben.

S Udo ekkor, életében először, veszít a játékban. Ugyanazokat a stratégiai hibákat követi el, amelyeket annak idején a németek a II. világháborúban elkövettek. Egy konkrét, a németek ellen támadó „játszótárssal” szemben már nem működnek a maga konstruálta szabályai. A játék így végjátékká válik, s mivel ekkorra már a játék és a valóság végleg egymásba fonódik – a naplóbejegyzések egyként szólnak jelenkorunk szeptemberéről, mint ’41, ’42, ’43 tavaszáról –, nem dönthető el, hogy ez a vég milyen hatással lesz Udo életére. Csak azt tudjuk, hogy visszatér Németországba, s nem kíván többé játszani. De amíg Udo Berger élet- és játéktörténete ezzel véget ér, a vég Bolañónál itt is a kezdetet jelenti: A Harmadik Birodalomnál jóval kiforrottabb regények és más művek megírásának kezdetét.

(Roberto Bolaño: A Harmadik Birodalom. Scholz László fordítása. Európa Kiadó, Budapest, 2015, 336 oldal, 3290 Ft)

—

1 A nyomozás sikertelenségét, azt, hogy a szüzsé előrehaladtával egyre homályosabbak Charly halálának körülményei, Bolaño kétségkívül az egyik nagy íróelődtől, Nabokovtól leste el, akinek
a Lolita című regénye egyfajta fordított detektívregényként is felfogható. Olyan fordított krimiként, ahol a gyilkosságot Humbert Humbert a „normál” krimikkel ellentétben nem a történet elején, hanem a végén követi el. Bolaño művében pedig a nyomozás „fordul meg”: ahogy halad előre a szüzsé, úgy halad hátrafelé, úgy kerül mindinkább „vesztes pozícióba” a haláleset felderítése. A Lolita című regény fordított logikájának hatását Bolaño nem is igyekszik titkolni, máskülönben a történteken töprengő hősét nem a Lolita nevű bárba ültetné be.
2 Főleg azt követően, hogy Udo a sakkjátékról is álmot lát, amelyben a „fekete bábuk megpörkölődtek”, s „a futó leütötte a királynőt” (306.). A sakk történetbe szüremkedése ismét Nabokov
művészetét, a Nabokov-hősök játék- s elsősorban sakkszenvedélyét idézi. Gondoljunk csak az élet minden egyéb területén csetlő-botló, különös, de a sakkban zseni Luzsinra A Luzsinvédelem
című Nabokov-regényből, aki az egész életet egy ellene irányuló, sakklépések formájában megtett fondorlatnak érzi.