Körkérdés I. – Víz az irodalomban III.

 

Az Irodalmi Szemle új rovatának első részében arról kérdeztünk írókat, költőket, irodalomtörténészeket, melyik a számukra legkedvesebb, víz közelében játszódó jelenet az irodalomban. Harmadik fordulónknál járunk.

 

 

Garaczi László (1956, Budapest) író, költő, műfordító

Kosztolányi: Fürdés, Hajnóczi: Perzsia, Hemingway: Öreg halász, Heller: 22-es, Ottlik: Iskola (kezdő szekvencia), Defoe: Robinson, Verne: Némo, Rejtő: Piszkos Fred, Fekete: Tüskevár, JA: A Dunánál, bonus track: Esik eső karikára…

 

 

 

György Norbert (1972, Losonc) író, műfordító

Ha víz, akkor tenger, s ha tenger, akkor az Adria: Thomas Mann Halál Velencében c. elbeszélése ugrott be először, annak is a zárójelenete, ahol Tadzio „egy sugallat hatása alatt, kezét csípőre téve, felsőtestével szép ívben hátrafordult, és a válla fölött a partra nézett”, az író pedig ott haldokolt egy korabeli kempingszékben „és bámult, mint valamikor, amidőn arról a küszöbről röppent szemébe ez az alkonyatszürke tekintet.”

 

 

Beke Zsolt (1973, Dunaszerdahely) irodalomtörténész és -kritikus, szerkesztő

Azt hiszem, még sokáig Jon Fosse fjordjait fogom mondani, ha felteszik ezt a kérdést. Főleg az a jelenet a Trilógia végén, mikor Ales belesétál a tengerbe – az akkor éppen több nemzedék történeteit, sorsát és személyiségét jelentő hullámok közé. De itt van meztelenül: „és Ales feláll és lassan elcsoszog a bejárati ajtóig, kinyitja, kilép a tornácra és Alida lassan csoszog utána és kilép a tornácra és Ales a fal mentén csoszog tovább, mert ha Alida nem akar kimenni a házából, akkor kimegy ő, gondolja Ales, nincs mit tenni, gondolja Ales és az ösvényen leballag a tengerpartra és Alida lassan, csoszogva elindul lefelé a viki házból a sötétben, esőben, megáll és megfordul, a házat nézi, de csak a fekete körvonalait látja, aztán ismét elindul lefelé, lépésenként halad, megáll a fövenyen, hallgatja a hullámverést, a haját, az arcát eső veri, és a hullámok között lépked és a hideg meleggé változik, és az egész tenger Aslévé változik és csak megy, tovább, tovább a hullámokba és Asle ott van mellette, mint mikor először találkoztak a dylgjai táncmulatságon, ahol Asle muzsikált és az egész mindenség Asle és Alida és a hullámok átcsapnak Alida fölött és Ales elindul a partról befelé a hullámok között lépked tovább tovább és ősz haján átcsap egy hullám”.

 

 

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec) író, doktorandusz

Folyamatos impresszióim a vízről: József Attila lírai énje a rakodópart alsó kövén; Robinson Crusoe „pénteki” magánya a lakatlan szigeten; Noé bárkája a végelláthatatlan esőzés reményvesztett kiábrándultságában; az elázott, dohos sátram egy viharfelhőkkel teli kemping kellős közepén; a Jóvilágvan nevű zenekar örök szentenciája mely szerint: „titok a víz!”; majd egy szomorúan távolba néző francia férfi, bizonyos Michel Houllebecq.

Hogy miért nem életet adó folyadékra, zuhanyzókra, vagy nőkkel eltöltött romantikus tengerparti sétákra asszociálok, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy csak egy hosszú kivizsgálás segítene rajtam, a végén ismeretlen diagnózissal. Mindenesetre nem is olyan régen olvastam Houllebecq A harcmező kiterjesztése című regényét (vigyázat spoiler!), ahol a már jól megszokott tengerparti és nyári idill környezetében egy bizarr résznek lehetünk tanúi/olvasói. A szövegben szereplő két kolléga, a narrátor és – egész életében sikertelenül lányok körül legyeskedő aggszűz barátja – Tisserand egy kikötőváros éjszakai szórakozóhelyére mennek, ahol mindkettejüknek (de főleg Tisseradnak) megtetszik egy gyönyörű, fiatal hölgy. A férfiak az éjszaka során megismerve a lányt, elég korán kiszorulnak annak kegyeiből (ha egyáltalán benne voltak), és újra csak levonják a pofon egyszerű következtetést: semmi esélyük sincs felszedni őt… Később, amikor a csinos csaj erotikusan kezd el táncolni egy vele nagyjából egykorú félvér fiúval, az időközben alkoholos mámorban úszó hőseink (?) megtalálják a kiábrándultság legradikálisabb, illetve legvégsőbb megoldását: meg kell ölni mind a kettőt. Miután a friss pár motorkerékpárral otthagyja a klubot és elindul a tengerpartra, hogy a nyári éjszaka és a tenger romantikus közegében eleget tegyen ösztöneinek, a két férfi követi őket, és Tisserand késsel a kezében magányos hadjáratra indul. Majd némi várakozás után reszketve visszatér. Nem tudta megtenni. A gyilkosság helyett salamoni döntést hoz: néhány méterre a szeretkező pártól maszturbálni kezd a kellemes atomszférájú tengerparton. „A vér nem old meg semmit” – mondja visszatérte után. A közhely – mint általában mindegyik – tényleg jogos: a vér nem old meg semmit.

A víz pedig úgy néz ki, tényleg titok.

 

 

Polák Péter (1995, Miskolc) biológia—matematikatanár szakos hallgató

Csalok, mert egy egész könyvet mondok: Daniel Defoetól a Robinson Crusoe. Elég régen olvastam, de nem rémlik, hogy azóta ennél jobb vizes irodalomhoz lett volna közöm.

 

 

Nagy Márton (1982, Vác) Író, újságíró, ovóbácsi, Dj Panda néven zenél
Legelőször Baricco jut eszembe, ő amúgy is úgy ír mint a tenger; és ha már a tenger, akkor a Tengeróceán, lehetne a festő, aki tengervízzel festi meg a tengert, de még inkább az elején a kisfiú:

– A berendezéshez tartozol, vagy véletlenül üldögélsz éppen itt?
A fiúcska meg se moccant. De válaszolt.
– A berendezéshez.

– Á.

(…)
– Nem zavar? Egy kis levegőre vágyom.
A kisfiú arrébb húzódott a párkányon. Hűvös, északi szél. Lent, ameddig a szem ellát, a tenger.
 – Miért üldögélsz itt? 
    – Nézelődöm. 
    – Nincs sok látnivaló. 
    – Viccel? 
    – Hát rendben, itt a tenger, de mindig ugyanolyan, tenger a végtelenségig, s ha minden jól megy, jön egy hajó, nem nagy szám. 
    A fiúcska a tenger felé fordult, aztán vissza Bartleboomhoz, majd ismét a tenger felé, aztán vissza Bartleboomhoz. 
    – Meddig marad itt? – érdeklődött a gyerek. 
    – Nem tudom. Néhány napig. 
    A kisfiú leugrott a párkányról, az ajtóhoz ment, a küszöbön megállt, egy pillanatig Bartleboomot tanulmányozta. 
    – Rokonszenves. Mire elmegy, remélhetőleg nem lesz ennyire hülye.
Bartleboom egyre kíváncsibb lett, vajon ki neveli ezeket a gyerekeket. nem akárki, annyi bizonyos.

Aztán meg természetesen a kedvenc könyveim jutnak eszembe, Cortázar ‘A folyó‘ című novellája, vagy Mózes Attila ‘A folyók árvízkor megkeresik régi medrüket‘ – már csak a címük miatt is; de kevésbé direkten ott van például a hajóskapitány égő hajója a Feleségem történetéből, vagy a Smilla elmélkedései a fagyott tengerről, Hajnóczy perzsiás strandjelenete, a Gaiman féle Lakeside, vagy amikor bemutatják nekünk Bradbury marslakóit…és így tovább, végeláthatatlanul, de ha rendet teszek ebben a káoszban, ami mind én voltam egykor, találok egy kedvencebb kedvencet is a kedvencek között, ráadásul van is benne víz; A gyermek a forró puliszkába esett című regény brutális lapjai közül ez a 24-25:

NEM SZABAD RAGASZKODNI SEMMIHEZ.

már megtanultam, hogyan kell úgy berendezkednem, hogy mindenhol jól érezzem magam. 
elég, ha a kék kendőmet egy székre teríthetem. 
ez a tenger. 
az ágyam mellett mindig ott van a tenger. 
csak lelépek az ágyról, és máris úszhatok. 
az én tengeremben nem kell tudni úszni ahhoz, hogy ússzon az ember. 
éjszaka anyám virágos köntösével letakarom a tengert, nehogy elkapjanak a cápák, amikor pisilni megyek.

 

 

Bíró-Balogh Tamás (1975, Gyoma) irodalomtörténész

Első olvasmányaim közé tartozott az Egri csillagok, az ugye a kedves patakjelenettel kezdődik, Gergő és Vicuska fürdik – majd jön a török, és itt marad 150 évre. Aztán a Pál utcai fiúkban megfürösztötték Nemecseket, tüdőgyulladást kapott, meghalt. Később egy csomó hajótörés: a Robinson, Gulliver, A rejtelmes sziget és a Kétévi vakáció Verne Gyulától, A legyek ura, A tegnap szigete. Eléggé nyomasztó, amikor az ember ki van szolgáltatva a víznek. Mint a sivatagban. Nem is tudok úszni. Legmeghatározóbb vizes könyvem ennek ellenére A. Kondratov Vizek mélyén – idők mélyén című, a vizi régészetről írott könyve (Bp. – Uzsgorod, 1984.).

 

 

Purosz Leonidasz (1996, Szeged) költő, slammer

Számomra az első asszociáció két ifjúsági regény: Jules Verne Kétévi vakációja és Csukás István számháború-klasszikusa, a Nyár a szigeten. Ha viszont mindenáron komoly ember akarok lenni, akkor legyen a Közöny fordulópontja: a nyugodt, mégis elviselhetetlen tengerparti dögmeleg, az elbeszélő szemébe folyó izzadtságcseppek, a nap villogása az arab férfi önvédelemből maga elé tartott pengéjén – a mindebből logikusan következő gyilkosság. Camus itt nagyon eltalált valamit.

 

 

Barlog Károly (1986, Zenta, Jugoszlávia) író, zenész

Viccelődve jegyeztem meg néhány hónapja a PIM-ben egy pódiumbeszélgetésen, hogy irodalom csakis vízparton, a víz hatására képes létrejönni. A hozzám intézett moderátori kérdés valahogy így szólt: miért Zenta, Magyarkanizsa, Óbecse (?), Újvidék vált Vajdaságban erős irodalmi központtá? Én meg mondtam is, mintha földrajzórán felelnék, Óbecsének, Zentának és Magyarkanizsának Tiszája, Újvidéknek pedig Dunája van. És persze nem mulasztottam elmondani azt sem, amit már évek óta szajkózom, hogy az én élet- és irodalmi pályámat (ez utóbbi, fellengzős meghatározás miatt a fülem szolidan lángba borul) is a vizek alakítják: a Tiszától (Zenta/Csóka) vándoroltam a Dunáig (Újvidék, később Budapest), majd onnan a Balaton partjára (Balatonendréd), és most napról napra figyelem ezt a mindig más kéket. Ki gondolta volna, hogy ennyiféle kék, ennyiféle Balaton létezik?

Na, de térjünk vissza az alapfelvetéshez! Én szinte elválaszthatatlannak tartom a vizet és az irodalmat. Mintha utóbbiban nem is nagy vízjelenetek és vízleírások lennének, hanem az irodalom maga lenne ez a hömpölygő, hol kék, hol szürke, hol barnás, bézs, ezüstös, lángvörös folyam, és minden vers, regény, elbeszélés, minden könyv egy újabb alakját mutatná meg.

Ha a kedvenc vízszövegeimről kell beszélnem, mindig meg szoktam említeni Predrag Matvejević Mediterrán breviáriumát, Claudio Magris Egy másik tenger című zseniális regényét, na, és persze Végel Lászlótól az Egy makró emlékiratait, Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című könyvét, Tolnai Ottó kiváló Tisza- és tenger-szövegeit, Esterházytól a Hahn-Hahn grófnő pillantását (és akkor már megint Claudio Magrisnál tartunk, ugye). S jut eszembe megannyi Balaton-szöveg is (ajánlom becses figyelmükbe Ábránd és költészet c. zenés irodalmi műsorunkat; és itt véget is ér a reklámblokk): Kosztolányi Dezső Milyen sötét-sötét a Balaton, és Berzsenyi Dániel Balaton című verse, Borsos Miklós Víz és ég című elbeszélése, továbbá Eötvös Károly „párja nélkül való” munkája, az Utazás a Balaton körül.

A fent említettek mindegyike komoly hatással volt rám, nehéz lenne közöttük rangsort felállítani – tehát versenyen kívül választok egy olyat, amit még nem említettem, mégis rendkívül fontos szövegnek gondolok. Íme, teljes terjedelmében, egyenesen Tar utolsó kötetéből, Az alkuból kimásolva:

 

Tar Sándor: Halász

Egyedül élni nehéz, de lehet boldogulni, különösen, ha az ember a természettel társul, az erdővel, a madarakkal, a földdel, a vízzel, a folyóval. És az sem mindegy, milyen fajta víz csobog, nevetgél az ember háza előtt vagy éppen durcásan háborog, jéggel recsedezik, morajjal ijeszt, mindjárt rádszakítja a házat. Vagy fogja magát és eláraszt mindent, erre mondják, hogy árvíz, pedig ez csak a folyó, a természet szabadsága, mely nem tűri a gátakat. Mint ahogy az ember sem. Hát ilyen a Tisza. Halász bácsi, akinek nemcsak a neve, hanem a foglalkozása is halász, soha nem értette, miért sopánkodnak, mikor a Tisza kiárad, emberek, mondaná, hagyni kell, ilyenkor a folyó szerelmes, át akar ölelni mindent, mindenkit, aztán majd megnyugszik, mint a fiatalok egy perzselő együttlét után, békésen teszi a dolgát, ahogy mindig, száz vagy ezer éve.

Halász bácsi könnyen beszél, a parton, kis dombon lévő házát a legnagyobb ár sem érte még el, de ha elérte volna, Halász bácsi kinyitotta volna az ajtót, gyere, gyere, elleszünk itt valahogy, legfeljebb felmegyek a padlásra. Kis halászház volt Halász bácsi építménye a folyó mellett, kezdetben csak egy bódé, amit később megerősített, téglával, malterrel, festékkel, felesége halála után egyre több időt töltött kint, falubéli házát sorsára hagyva. Itt csend volt, csak a madarak, hangja verte fel a reggeli napkeltét, éjszaka békák sikoltoztak a siklók torkában, nád zizegett, susogott, akkor is, ha nem fújt a szél, a fák levelei illatoztak — éjszaka minden fának, fűnek más, erősebb szaga van —, és ott volt a folyó, nehéz, bódító kipárolgásával, melynek szaga Halász bácsi orrában a révült szeretkezések utáni emlékeket idézte. Halász bácsi nyolcvanhat éves, de a szagokra, illatokra pontosan emlékezik, és őt valahogy a Tiszáról jövő szag a felesége illatára emlékezteti, akinek más volt ez reggel és más volt este, éjszaka, miként a folyóról áradó párák is más-más ingereket keltenek. Halász bácsi a felesége után szerelmes lett a Tiszába is. De az is lehet, hogy már előtte.

Nem lett volna ezzel baj, csakhogy közben ő is megöregedett, látása megromlott, néha kettőt lát egy helyett, pedig nem részeg, a kis házban hálókat javít, amik ettől még gubancosabbakká válnak, és ha kimegy viseltes ladikján azzal a lyukacsos, rosszul kirakott hálóval általában nem fog semmit, és mert már nem is megy be nagyon, csak a part mentén próbálkozik, ahonnan baj nélkül a partra tud evezni. Pedig Halász bácsinak az apja, nagyapja, dédapja és minden felmenő rokona a halászatból élt, úgy gondolta, ő is ebbe fog belehalni. Margit, mondja ilyenkor a folyónak a felesége nevét, miért nem adsz? De hát a víz nem válaszol, ő pedig csalódottan vonszolja a partra magát, de azért mégis jó volt kint, a vízen, van még májkrém, zsír, kenyér, szalonna, majd csak eszik valamit. A halgazdaság emberei pedig minden nap erre jönnek, néha kidobnak egy-két halat neki a partra, ha kér valamit a boltból, elhozzák, ismerik, szeretik a vén bolondost, hadd éljen. Csakhogy már két napja nem jöttek.

De most ott van. Két szép ponty a víz szegélyén, mintha a sodrás vetette volna ki, az egyik még vergődik kicsit, de nem baj. Rendesek ezek a fiúk, szereti őket. Néha nőket hoznak, ő pedig odaadja a ház kulcsát, ami nem is kulcs, csak egy vasdarab, amivel ki lehet nyitni az ajtót, ő pedig lemegy horgászni, és mire visszamegy, van hal. Most is van. Hamar tüzet szít a bogrács alá, igaz, hideg van, de a tűz majd melegít, halat csak kint, bográcsban szabad főzni, zöldpaprika, paradicsom most nincs, így csak hagymát aprít a húsdarálón, nem nyúzza a halat, pikkelyezi, a hal bőre is kell a lébe, paprika, só, fűszerek. Halász bácsi egész életében halon élt, azt vallja, ez a hosszú élet titka, és ez a hal most nagyon szép, az aprajából hallé lesz, a vastagát csak paprikás lisztben forgatja majd meg és zsírban kisüti, rántani vétek, elmegy az íze, istenem, elég egy hétre is, és még ott van a másik, rendesek ezek a fiúk.

Az öregnek nincs rádiója, tévéje, minek? Hisz villany sincs, olvasni se lát már, a világ dolgai régóta nem érdeklik, az ember csakúgy élhet békességben, ha magára hagyatkozik. És a párjára, ha van. Zsírban sült hagyma kell még a lakomához és száraz kenyér, ami felissza a zsírt, a szaftot, valami tészta is jó lett volna, de az most nincs, mint ahogy vörösbor sincs, ami pedig jólesne, de nem baj, van víz. Jó, hideg Tisza-víz a fúrott kútból. Aztán már csak jól be kell tüzelni a kályhában és pihenni, aludni egy órácskát. Esetleg kettőt. Vagy akármennyit, nem sürgeti senki, semmi.

Valami azért mégsem hagyja nyugton, mert ez a két szép ponty ilyenkor nem járja. Hideg, jégcafatos a folyó, a hal ilyenkor elbújik, alszik valami hínárban. Akkor hogy fogták ki? Arra gondol, hogy beetették, túletették a Tiszát, amitől minden hal megbolondult. De hát a hal nem bolond! Kicsit szédült, mikor felállt az ágyáról, de ki tudott menni a ladikhoz, a jeges vízre lökte, maga sem tudta, miért, talán Margittól várta a választ, a folyón, mint egy álom, halak úsztak körülötte a víz színén moccanatlan, nem úsznak, hanem lebegnek, mint az angyalok, micsoda szépség, gondolta elsőre, itt a mennyország! Halott felesége, Margit illatát érezte a halott Tisza ölében. Mást semmit.