Nyerges András: KBP (regényrészlet)
Amikor Katz Simon meglátta a fekete kovácsoltvas ajtó kilincsére cukorspárgával erősített kartont, mely szerint aki liftet kér, kettőt csönygessen, Pazu- rik hflgy., előbb gépiesen lekapta az ujját a gombról, mert eszébe jutott Bocsári figyelmeztetése, nehogy lifttel menj fel, a házmester egy spicli, évek óta jelent Kaánról, aztán mégis nyomott egy határozott tá-tá-t, mert arra gondolt, hogy az ő számára talán épp ez a megoldás, hadd jelentse a házmester, azaz -felügyelő, hogy járt itt valaki, adjon személyleírást, derüljön ki, hogy Katz-Ka- ralyos és Kaán között megtörtént a kapcsolatfelvétel. Ezek után őt sem lehet többé egy kézlegyintéssel elintézni, óhatatlanul bekerül a fontos szereplők közé, akiket név szerint szokás említeni a leleplező közleményekben. Naná, hogy megnézeti magát ezzel a Pazurikkal, tökélte el, de másképp már hiába is döntött volna, mert addigra a házmesterlakásban megszólalt a csengő, s annak nyomán idehallatszott az ordítás, gyüvök! A gyüvés meglehetősen sokáig tartott, így volt ideje szemrevételezni a lépcsőház pusztulásnak indult, repedt műmárvány falait, meg a lakónévsort, melyen a védőüveg már szintén megrepedt, és álmélkodhatott rajta, hogy mennyi itt a ny.egy.m.tan,, a dr, az özv., az okl., az áll.eng., a med.univ., sőt akad, aki a régi titulusát (v.b.t.t.) áthúzta, de nem ragasztotta le, hadd lássák, hogy egykor valóságos belső titkos tanácsos – volt. Simont ez is elgondolkodtatta, de még inkább befészkelte magát az agyába valami más, ami ennél is jobban izgatta, egy olyan kérdés, amiről még soha nem volt kit megkérdeznie, hiszen látni se látott embert, aki erre az érintettség okán hitelesen válaszolhatott volna. Most viszont jön ez a Pazurik, akiről tudj a, hogy Kaánról szokott j elenteni, vaj on ő elégtételt érez j elentésírás közben? És ha nem elégtételt, akkor mit? A bosszúvágyát elégíti ki, vagy egyszerűen csak jólesik, hogy részben tőle, a „gyüvök”-öző, „csönygessen’-ező házfelügyelőtől függ egy olyan szellemi rangú, magasan kvalifikált ember sorsa, mint a Kaán nevű lakó? Vajon az motoszkál-e az agyában, hogy a sors kárpótolja azért, amiért naponta össze kell szednie az ajtók elől a lakók kitett szemetét? Vigasz-e a házmesterkedéssel járó megaláztatásokért a tudat, hogy neki, aki ebben a közegben a ranglétra legalján áll, titkos hatalma van a lakások bérlői fölött? Simon elkezdett általában is azon töprengeni, hogy milyen különös, elítélni elítéljük a spicliket, de átélni sosem próbáljuk, min mehetnek át aközben, hogy a rájuk rótt feladatot teljesítik? Sejtette, hogy erről ez a házmester se beszélne soha, semmilyen körülmények között, s nemhogy neki nem, de valószínűleg az ivócimboráinak sem, ha ugyan vannak olyanok. Mert egyáltalán, van-e magányosabb lény egy besúgónál? Egy másik besúgó? A spicli-mivolt eleve arra kárhoztatja művelőit, hogy senkit se érdekeljen, mi zajlik le a bensőjükben. Simont valósággal furdalta a kíváncsiság, és megpróbálta elképzelni, tudna-e teremteni, bármi áron, olyan szituációt, melyben például ez a Pazurik megnyílik neki? Amint megpillantotta a nagydarab, szúrós tekintetű öregembert, megértette, hogy ez lehetetlen, de az se valószínű, hogy a titkos tevékenységét illetően, akár egy provokációra válaszul, elszólná magát, vagy olyasmit mondana, amiből ő merész gondolati bakugrásokkal ugyan, de asszociálni tud egy besúgó hétköznapi lelkiállapotára, holott éppen az volna igazán érdekes, és nem a rendkívüli pillanatok. Első ránézésre az is kérdésesnek tűnt, hogy Pazurik kicsúcsosodó hasa miatt beférnek-e a liftbe, márpedig amennyire kíváncsi volt a házmester lelkivilágára, annyira viszolygott is, hogy a hely szűkössége miatt a két test akár csak egyetlen ponton is egymáshoz érjen. A hatodikra, vetette oda foghegyről, és szándékosan nem tette hozzá, kérem, mert úgy döntött, ebben a helyzetben tekintélyt parancsoló próbál lenni, hiszen a bizalmas témát úgyis kerülnie kell, akkor azonban jobb a függelmi viszony, mely szerint ő itt egy idegen úr, egy látogató a házban, Pazurik meg csak személyzet, akire pusztán a lift kulcsa miatt van szüksége. Arra nem számított, hogy ő viszont érdekelheti a házmestert, annyira, hogy képes lesz megjegyzést tenni az úti céljára. Szóval a Kaánhoz megy, szögezte le Pazurik, s ahogy kiejtette a névelővel megfejelt nevet, az arcán olyasmi suhant át, mintha azt mondaná, az is jó firma, aki ilyen aljaemberhez megy látogatóba. Honnét tudja, hogy Kaánhoz megyek, bosszankodott Simon, mehetnék bárkihez, minden emeleten három lakás van! Gőgösnek szánt mozdulattal fordította félre a fejét, hogy azt éreztesse, a személyzetnek ez a tenyérbe mászó stílusa róla egyszerűen lepereg. Kaán fülébe már nyilván eddig is visszajutott, hogy a házmester a neve hallatán milyen pofákat vág a liftben, megpróbál hangulatot kelteni ellene, s ő, Simon, akaratlanul is Pazurik kezére játszott, de azzal nyugtatta magát, hogy Kaán már mindenképp valamiféle központi figurának lehet elkönyvelve, tudják róla, hogy nála így is, úgy is nagy a forgalom, Katz Simonnak azonban direkt jót tesz, ha jelentik, hogy ő, a gyanús mellékfigura, alighanem konspirációs céllal, látogatást tesz a legfőbb gyanúsítottnál.
Füllel is tisztán érzékelhető volt, hogy az öreg lift motorja valósággal szenved, ha működésre kényszerítik, és a fájdalmas csörömpölésekkel, csattogásokkal tulajdonképp panaszkodik, miközben följebb vonszolja magát. A lomhaságával azonban módot adott rá kezelőjének, hogy az utas besorolásán törje a fejét. Tehát a Kaánhoz megy, szögezte le újból, és hümmögött, oda sok költő jár, de maga, maga nem költő. Simon előbb megsértődött, aztán azt gondolta, ez tulajdonképp dicséret, a rosseb akar költőiesen extravagánsnak látszani. Szóval nem költő, de nem is az a másik fajta, a habókos könyvmoly, amelyikből szintén sok jár ide. De ha se nem ez, se nem az, akkor micsoda? Mit keres a Kaánnál? Élőszóban, még az írásos jelentés átadása előtt azt szokta mondani, némelyiket látnom se kell, szagról felismerem a fajtáját, s ami engem illet, látatlanba kiosztanék köztük mi- nimó-kalkuló öt évet, és csak azután nézném meg, elkövettek-e valamit. Tévedés kizárva. Annál inkább bosszantotta ez a gombaformájú kis fickó, akin sehogy sem igazodik el. De ha a foglalkozás felől nem megy, cserkésszük be másfelől, kimondta hát azt az egy dolgot, amiben biztos volt, először teccik a házban járni. A teccik a csínján bánás jeleként hangzott el, mert Pazurik ösztöne azt súgta, hogy aki az egyik megszokott sémájába sem illik, annak dukál egy kis távolságtartás. Elég jó a memóriám, jelentette ki, és Simon alig bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el, vagy gyertya vagy emlékezőképesség, ezt tessék eldönteni, mondta volna, ha meri, de Pazurik tovább lamentált, nem csomagot hoz, nem gázórát olvas le, szóval nem hivatalos ember. Eddig jó, de akkor micsoda? Elhagyták az ötödik emeletet, és a házmester egyszer csak felkiáltott, megvan, hát persze, mindent tudok már, maga kis ravasz! A hatodikra megy, de nem a Kaánhoz, a Kaán társbérlőjének, a lovag Hammermannénak teccik a rokona lenni! Eltaláltam?
A lift megállt a hatodikon, de még mielőtt a fülke eltalálta volna, hogy hol lehet biztonságosan megállapodnia, ide-oda csöntörgette magát, kisebb lökéseket és rázkódásokat produkált, úgyhogy Simon azt gondolta, ha nem szakadunk le, ha nem a liftaknában kötünk ki, én, ateizmus ide, ateizmus oda, misét mondatok a Lehel téri Szent Margit-tempomban. Megvárta, míg megszűnnek a csituló utózörgések és halkuló kattogások, s akkor aprópénzt kotort ki a zsebéből, majd a tenyerébe bámulva töprengett, mennyit kéne adnia. Tétovázása furcsa módon nem fölényessé, hanem nyájassá tette Pazurikot, egy a többinél valamelyest előbbre tolt kétforintos láttán pedig megrázta a fejét, bélást majd akkor teccik adni, ha éccaka leszek kicsöngetve. Utas felhozataláért egyetlen alzo grand jár, persze vannak, akik azt is sajnálják tőlem. Elkapta Simon csuklóját, és mélyen a szemébe nézett, azért mondom ezt magának, mert másmilyennek tetszik látszani, mint a Kaán társasága, akik a házmesteren akarnak spórolni. Hajnali négykor kicsöngetik az embert, egyébként nem tudom, miért csak éccaka lehet a világot megváltani. Szerintem, a tisztességes dolgokat nem olyankor szokás csinálni, a becsületes ember másnap munkába megy, és előtte megpróbálja kialudni magát, de mondjuk, ez nem rám tartozik, hanem az már az én dolgom, amit a kapupénzzel művelnek, vannak vagy tízen, és az a trükkjük, hogy míg az egyik fizet, a többi kislisszol a háta mögött, ingyen! Kérdeztem már tőlük, hogy miért csinálják, állítólag azért, mert szegény az eklézsia, de ezt meséljék a Kóbi- nak, én ugyanis látom, hogy borra, sörre, pálinkára mindig van pénzük. Eleinte legalább megmondták, mit ünnepelnek, névnap van, vagy valamelyikük először jár itt, de lári-fári, látom én, hogy alkalom mindig van, csak éppen kapupénzre nem telik soha! És ha maga esetleg azt kérdezné, miért nem jelentem fel őket… Nem kérdezem, vágta rá Simon, és bocsánat, de megérkeztem, szeretnék kiszállni! Pazurik rendületlenül folytatta, azt felelném, rég megtettem a feljelentést, ott a papír a házkezelőségnél, azt is kiszámoltam, mennyire rúg háromévi kapupénz. Pardon, vágott közbe Simon, és majdnem pardonyt mondott, de Pazurik nyilvánvaló testi fölénye visszatartotta ettől. Búcsúzásképp átadta az egyforintosát, és egyúttal megpróbálta lenyomni a liftajtó kilincsét is, de neki nem sikerült, Pazurik tárta ki előtte az ajtót, akin tisztán látszott a megbántottság, amiért épp a történet javát nem mondhatta el. No, azért erő, egészség, köszönt el Simontól, és még ellátta egy hasznosnak vélt tanáccsal, lovag Hammermannéhez két rövid, egy hosszú a csöny- getés, de el ne tévessze, mert az egy rövid, két hosszúra a Kaán nyit ajtót.
Simon egyelőre nem nyomott sem ti-ti-tát, sem ti-tá-tát, ehelyett azon töprengett, amit a házmestertől hallott, mivel bemutatkozni jött, illett volna hoznia legalább egy üveg bort, őt azonban semmi ilyesmire nem tanították meg. Soha nem járunk vendégségbe, gondolta, azt nem tudom, hogy a fater életében is így volt-e, de mióta a mutter a saját bátyját leárulózta, hozzájuk is én járok egyedül, és mert ők a gazdagok, nem várhatják, de nem is várják el, hogy költsek rájuk, most viszont én maradok itt szégyenben, itt állok üres kézzel, karnyújtásnyira a szalontól, és nem tudom, hogyan merjek beódalogni? Ha csak… Ha csak Kaán nem fogja fel úgy a látogatásomat, hogy személyemben egy költőt hívott meg magához, márpedig mi egy költő legigazibb ajándéka? A vers, amit magával hozott. És én hoztam. Tudtommal vannak emberek, akik eredeti kéziratokat gyűjtenek, miért ne lehetne Kaán is ilyen? Miért ne gyűjtené (rémlett vala- honnét, hogy az ilyesmit a jobb emberek tezaurálásnak hívják), azoknak a kéziratait, akik az évek során megfordultak nála? Én ugyan még kezdő vagyok, de később talán híres leszek, s akkor egy tezaurátor számára a mostani macskakaparásom még értékké is válhat. Baj akkor van, ha Kaán átlát a szitán, és rájön, hogy a verset ajándék helyett kapja. De még akkor is el lehet kerülni a blamát, hiszen szegénynek lenni ebben a körben nemhogy természetes, de egyenesen a tisztesség biztosítéka, úgyhogy nekem csak ügyesen kell alkalmaznom a szegénység egyezményes jelét. Az ember egyszerre húzza ki a nadrágja mindkét zsebét, és a két kifordított bélés egyértelművé teszi, hogy nincs egy vasa se. Ez a módszer beválhat, de meg is lehet járni vele, mert (ne felejtsük el), jelen lesz Bocsári meg Pakulár is, akik tudják, hogy ő nem nimolista, hiszen a cehhet a kábépé összejövetelein mindig Katz Simon állta, lévén hármójuk közül egyedül neki rendszeres fizetése. Eldöntendő, hogy Kaán lakásában inkább mire játsszon, mi rejti számára a kisebb kockázatot? Ezt higgadtan végig kéne gondolni, de úgy tűnik, nincs rá idő, mert a lépcsőház felől mind közelebbről hallatszik olyan emberek jellegzetes zihálása, akik a hat emeletet végig gyalog mászták meg, és fuldoklás közben sem szűnnek meg szitkozódni, a dühük pedig félre nem érthetően olyan valaki ellen irányul, aki (bár figyelmeztették) nem hallgatott rájuk, és oda, ahová ők konspirációs okból zihálva, gyalog felcaplattak, liften hozatta fel magát.