Petres Csizmadia Gabriella: „Hijábo beszíll így vagy úgy a embër, akkor is csak a magájjét mongya.”

Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című műve nyelvhasználatáról (tanulmány)

„Hijábo beszíll így vagy úgy a embër, akkor is csak a magájjét mongya”1 – jelenti ki Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című phytolegendáriumának egyik elbeszélője. Ahogy e címként is választott idézetből látszik, a kötetben szereplő, növényvilághoz kapcsolt sajátos szövegtípusok – phytoaforizmák, phytoikonok, phytoenigmák, phytolegendák és phytoanekdoták – a személyes sorstörténet elbeszélhetőségének nehézségeit vetik fel, melyeket nem csupán a szubjektív nézőpont és szeszélyesen működő emlékezet problematizál, hanem az elbeszélésre választott sokrétű nyelvhasználat is összetettebbé tesz. Az egymásra íródó különböző nyelvváltozatok, bravúros nyelvi kísérletezések révén a mű egyedi vállalkozásnak minősül a magyar szépirodalomban. A korpusz leglátványosabb eleme, hogy a vallásos-mágikus-mitikus elemekkel átszőtt, „mátyusföldi népi emlékezet”2 szűrőjén keresztül felidézett személyes és közösségi sorstörténetek, élettapasztalatok burjánzóan váltakozó én-elbeszélői „magyar nyelvterületen elsőként”3 a kötet egészében a magyarországi standardtól, vagyis a közös nyelvi normától4 eltérő nyelvváltozatban – nyelvjárásban veszik fel az elbeszélés fonalát. A nyelvjárás dekódolását a különböző nyelvi szinteket átjáró tájnyelvi jelenségek értelmezésén túl a szöveg fonetikus lejegyzése is nehezíti (pl. ércsük, ammég beszíte, hijábo, gondúnak, nëki, ārú [123]), amely akár egészen egyedi szóalakokat (szótorzításokat, mutációkat) is eredményez (pl. szihohigénija [189]). A magyarországi standardhoz szokott olvasó számára egyrészt a kötet CD-melléklete (melyet Culka Ottó hangja szólaltat meg), vagyis a beszélt nyelvi jegyeket tartalmazó szöveg „kihangosítása” kívánja megkönnyíteni a szövegbefogadási folyamatot, másrészt az is, hogy a szöveglejegyzés az adott nyelvjárás standardtól eltérő fonémáinak korlátozott elemszámát – pl. az ötféle e hang csupán háromféle megjelenítését: e, ē, ë5– alkalmazza. A mű nyelvi kihívását erősíti, hogy a határon túli beszélőközösségek köznyelvére jellemzően nagyobb teret nyernek benne a nyelvjárási alapú regionalizmusok és kontaktusjelenségek6, vagyis a nyelvjárási elemeket szlovák–magyar kontaktusjelenségek, kölcsönszavak, sőt hibrid nyelvű mondatok, gondolatfolyamok, a többnyelvű és többkultúrájú térség révén természetesnek minősülő nyelvi átszövődések veszik körül. A tájnyelvi elemek és kontaktusjelenségek mellett dominánsan az élőbeszédszerűség, a mindennapi beszélt nyelv elemei uralják a művet, melyeket további nem formális nyelvhasználati rétegek – vulgáris, szleng – járnak át. A közönséges funkcióban használt nyelvi színterek közé azonban beszivárognak az emelkedett nyelvhasználat elemei is7, amelyek a nyelv poétikai funkcióit erősítik: a narrátorok elbeszéléseit a szakrális nyelv és világkép, valamint a növénygondozás szaknyelvéhez fűződő trópikus kifejezés- és metaforikus látásmód itatja át. Tanulmányomban e különböző nyelvváltozatokat egybemosó szakrális-népies nyelvhasználat elemei közül a tájnyelvi és kontaktusjelenségeket vizsgálom meg közelebbről, és elsősorban azokra a sajátosságokra hívom fel a figyelmet, melyek az eltérő nyelvi normák ütközéséből fakadnak, és a szövegben használttól eltérő nyelvváltozatot bíró, más nyelvi-kulturális háttérrel rendelkező olvasó számára értelmezésre szorul(hat)nak.

A nyelvjárás hitelesítő sajátossága

Az elbeszélés nyelvhasználatát legmarkánsabban a fonetikusan lejegyzett dunántúli, azon belül pedig mátyusföldi nyelvjárás uralja. A nyelvjárási elemek a szöveg minden szintjén megfigyelhetők, és nagyrészt megfelelnek a dialektológiai kutatások által leírt nyelvjárási jelenségeknek: pl. í-zés – repedísëk; zárt ë-zés – sëmmi; magánhangzó-rövidülés – husvít, a polifonémikus értékű ē és ā használatakor a szótagzáró l, r kiesése és az e, a megnyúlása – ēkezdëtt, az -al, -el végű igékben az a, e és az l megnyúlása – megszólāll, a -ból, -ből, -tól, -től, -ról, -ről határozóragok zártsága – szëmëttű, az ol, ul, öl, ül hangkapcsolatok esetén az l kiesése – megfordút, az n palatalizációja – válónyi, az -ít képzőjű igék t-je abszolút szóvégen vagy intervokális helyzetben történő megnyúlása – szorítt stb.8. A narráció nyelveként választott nyelvjárás azonban nem pusztán a szöveg színesítésére szolgál – annál sokkal komplexebb funkciósort tölt be. Egyrészt területkijelölő funkcióval bír, régiómegjelölő szereppel rendelkezik – Fried István szerint „a tájnyelv jelzi a hovatartozást”9, vagyis a műben megképződő fiktív település, Marad földrajzi koordinátáit egy referenciális térségen belül, Gelánto (Galánta) és Sélle (Vágsellye) között jelöli ki. Az elbeszélők területi azonosítása mellett kiemelten fontos a nyelvjárás használatának poétikai jelentősége is. A nyelvjárásban elbeszélt szövegfolyam továbbá számol a befogadóra gyakorolható szöveghatással, hiszen az oral history rögzítési módszereit alkalmazva dokumentarista köntöst kíván kölcsönözni az elbeszélésforgácsoknak, és a régióra jellemző nyelvhasználat megidézésével az elbeszéltek referenciális olvashatóságának látszatát kívánja kelteni. A hitelesnek minősített nyelvváltozat választása ugyanis arra sarkalja a befogadót, hogy ne csak a narráció nyelvét, hanem magát a narratívumot is hitelesként olvassa. A magyarországi, sőt szlovákiai magyar nyelvi standardtól eltérő, a hétköznapi kommunikáció során elsősorban közönséges funkcióban használt nyelvjárás10 rögzítése ezáltal túlmutat az egyszerű gesztusértéken, és szépirodalmi alkotásba emelésével a térségben élők, vagyis a mátyusföldi magyarok én-elbeszélési nyelvválasztása leghitelesebb eszközeként prezentálja magát.

A hiteles megszólalás benyomásának megerősítése érdekében időnként következetlenségeket találunk a szövegek lejegyzésében: pl. a ’jegyző’ szó ugyanazon az elbeszélésszakaszon belül hol jëddző-ként, hol jeddző-ként kerül leírásra (31); előfordul az is, hogy elmarad a szövegfolyamot egyébként dominánsan uraló l kiesése, pl. ēmënt – elmënt (77). Ezek a sajátosságok arra szolgálnak, hogy a befogadót az élőbeszéd alapján történő lejegyzésről, az adott beszédhelyzetben alkalmazott fonémarendszer pontos rögzítési vágyáról győzzék meg. Szintén az élőbeszédszerűséget kívánják előtérbe helyezni a szupraszegmentális eszközök fonémaszintű jelzései: az összetartozó gondolatokat egybeolvasztó, beszédtempót rögzítő szóegybeírások (istentuggyahun [16]; útigasságílet [22]; különösen szép példa erre egy ima lejegyzése, amely a kántáló ritmust imitálva a cezúra alapján húzza meg a szóhatárokat: Énlefekszëk az ágyomba/ Mindajézus koporsóba/ Ajtómonna Jézuskrisztus/ Ablakomon Boldogasszony [69]) és betűhatár-eltolódások (vësz a zembër [62]), melyek a tulajdonnevek írásmódjára is kiterjednek (Szökösferi [16]), valamint a szaggatott beszédet imitáló, a levegővételt nagykötőjelekkel felszabdalva jelző elbeszélés rögzítése (Somogyomáro tizënnyóc család – Miiind maradi – Mind, mind [280]). A beszédtempó megnyúlását, a mondandót kísérő attitűdöt az egyes hangok megtöbbszörözése is jelzi: mééég most is [281], jóóómegcsinátom [277]. A lejegyzett beszédfolyam élőbeszédszerűségéről tanúskodnak a félbehagyott tagmondatok, közbeékelésekkel tűzdelt gondolatfolyamok, a helyesírási szabályoktól eltérő, beszédritmus alapján kijelölt interpunkciók (ami kötve vót elődozza, mi várvo vót megnyissa [206]), töltelékszavakkal és ismétlődő kötőszavakkal egybefűzött gondolatok (pl. egy hosszú mondatsor fűződik egybe az „és akkor” felvezetéssel [62]). A szóbeli elbeszélést rögzítő narrációk a gondolkodási folyamat rögzítésére törekedve számos alkalommal önkorrekcióval élnek, kijavítják, helyreigazítják a mondandójukat (No, nem is úgy vót, mert akkor vót a ruszkikarácsony [16]), illetve intratextuális hálót szőve a szövegkorpusz fölé egész elbeszélésszakaszokat is megismételnek (ilyen pl. a galajfű meséje a 18. és 23. oldalon). Ezek az újramesélések nemcsak a beszélt nyelvi helyzet felerősítését szolgálják, hanem az én-történetek elbeszélése során oly fontos emlékezetet öncsaló entitásként, a múlt rétegződése révén felejtéssel terhelődő jelenségként reprezentálják, és a gondolkodásfolyamatot, egyben emlékezetet dadogó, homályban tapogatózó jelenségként ábrázolják (pl. és az megbetegëdëtt, nemcsak valahol, minnyá eszëmbe gyün, Pozsony mellett valahol, megbetegëdëtt, nem lëhetëtt pap [71]). A narrációk élőbeszédszerű monológjellegéről a csonka párbeszéd címzettjéhez fűződő kiszólások, a mester–tanítvány pozícióját imitáló retorikai kérdések (Hugyan köll eszt értelmezni? [15]), illetve a mindenkori olvasó megszólításai tanúskodnak, amelyek konkrét beszédhelyzethez kötik az elbeszéléseket: pl. A Gadácsvali – így mondom, hogy gadácsvali – Ismerëd? – nem – a Reginánok a szülei – No, mindëgy – Ott vót az is. (278). A kiszólások az elbeszélés alanyainak közös személyismeretét feltételezik, a megszólítások az elbeszélő és hallgató/olvasó bensőséges, familiáris viszonyára utalnak (pl. Ez rígën törtínt kicsinkóm [162]), mintha a történeteket hallgató „gyerëknek” az egész faluközösséget egy kollektívába, egy nagy családba gyűjtve mindenki az öreganyja és öregapja lenne.11

A felsorolt alaki tájszavak és szupraszegmentális eszközök jelzései mellett számos valódi és jelentésbeli tájszó is gazdagítja a narrációt, amely az adott nyelvváltozatot nem ismerő olvasó számára megértési nehézségeket okozhat, pl. ēkezdëtt mërnyángóni (149), no në gebeszkëggyé (231). Ezeket a dekódolási nehézségeket a szövegkörnyezet kívánja feloldani, azonban alkalmanként szándékosan rájátszik a szöveg a nyelvjárási elemek poliszémiájára, színesítő-gazdagító árnyalataira; pl. az ammëg megtért, áttért, áttírt a túsó partra (267) tagmondatban az áttért és az áttírt kifejezések között jelentésbeli különbséget találunk: az áttért a ’megtért’ szinonimájaként, vagyis a vallási meggyőződés megváltoztatásaként értelmezhető, míg az áttírt a patakon történő áthaladást fejezi ki.

Időnként kevésnek bizonyul az adott nyelvváltozat nyelvi dekódolása, és transzkulturális interpretálásra szorul egy-egy szövegrész. Az elbeszélt történetek megértéséhez ilyenkor nem elég a nyelvjárási jelenségek felfejtése, hanem a 20. századi felvidéki történelem háttérismeretére, a népies-szakrális nyelvhasználat birtoklására, valamint a zárt falusi életrend ismeretére is szükség lehet. Pl. a bevásárlásra induló, útközben cédulát vájtó (83), a ridiküljében pedig óvasót tartó Öreganya tevékenységét akkor tudjuk dekódolni, ha a „cédulaváltás” mögött felismerjük a rózsafüzér-társulatok működését, akik a rózsafüzértitkokat, vagyis rövid imákat tartalmazó szentképeket hónapról hónapra cserélik egymás között, és a kézitáskájukban mindig maguknál tartják a rózsafüzérüket.

A szövegfolyamban található kontaktusjelenségek sajátosságai

A phytolegendárium nyelvi korpuszát a nyelvjárási elemek mellett kontaktusjelenségek is színesítik, melyek elsősorban a szlovákiai magyar nyelvhasználatra jellemző szlovák kölcsönszavakban jelennek meg (pl. obcsánszki [71]; kripkáro a hársfavirággó a legjobb [25], a szësztra mutatta [97]; Típhette a pánkomiszár a csóvánt [20]). Egyes kölcsönszavak az elbeszélés terének kijelölésére is szolgálnak, mivel csupán a szlovákiai magyar területeken játszódó események elbeszélésénél kerülnek alkalmazásra: pl. a jéerdé kifejezést (Mënnyé el a jéerdébe [21]) akkor váltja fel a téesz használata (a téesz is megindút [283]), amikor a Magyarországra kitelepítettek sorstörténetéről szól az elbeszélés.

A kölcsönszavak használatánál azonban jóval befogadóbbak a szövegek a kódváltásokkal szemben, ugyanis egy-egy beszédhelyzet hiteles felidézése érdekében egész mondatokat, történetfoszlányokat közölnek idegen – legtöbb esetben szlovák – nyelven (Krucifiksz, ti szi magyar? [101]). Ezen idegen nyelvi szövegbetoldások nyelvi érdekességei, hogy az adott nyelv fonémarendszerétől és írásmódjától függetlenül a teljes korpuszra jellemző fonetikus írásmód áldozataivá válnak. A nyelvi kisajátítás nyelvi torzításokat és félreértéseket szül, melyek az ingadozó szintű idegennyelvi kompetenciával rendelkező elbeszélők nyelvkészleti sajátosságaiként értelmezhetők. A magyar szereplők gyakran tükörfordítások és tükrös szerkezetek segítségével fejezik ki magukat: Pán komiszár, szmëd nyemás? Pottyë szomnov do pivinci, tam je hlad. (187) Számos esetben megfigyelhető a kódkeveredés jelensége is, amikor a szlovák vagy magyar kifejezés a másik nyelv toldalékolását kapja, pl. Legyüttek valahunnan Oravárú. Hunné gyüttek? Árvárú na Vágrú, felētík, csak ennyit tuttak mondanyi. Há ha Vágrú, akkor Vágrú, árvánok ippensíggē árvánok níztek ki. (215)

A vegyes nyelvű mondatokat tartalmazó szakaszok dekódolását elsősorban a szövegkörnyezet segíti elő, de találunk olyan szöveghelyeket is, ahol reflektált módon tér ki maga az elbeszélő az adott kontaktusjelenség elemzésére (pl. az ’istrázso’ kifejezést így magyarázza meg: Hogy mér istrázso? Nem tunnyi. Há magyarba is van, hogy strázso, szlovákbo is, hogy na sztázs [153]), esetleg magyar fordítások segítik a szöveg értelmezését (hun lopta, gyë sztyë to ukradli” [240]). A legsajátosabbak azok a szöveghelyek, ahol hibrid nyelven beszéli el a narrátor a történetét, vagyis fordítás helyett a nyelvek váltogatásán keresztül fejti ki a mondanivalóját. Ezek az elbeszélésszakaszok az adott idegen nyelvet nem beszélő olvasók számára csak homályosan fejthetők fel, pl. No akkor bedőt a rencër, gyütt mëgin a háború, begyütt a Hortielftárs a fehír lovon, akkor ezëk a cseszlovák nípëk megjettek, jáj, nyëchcëmë uzs zasz magyarov, cso tu sznami bugyë, cso bugyëmë, istállómestëre a Hortigrófúrnak? (200). Különösen figyelemre méltó a „jegënyérő mëg a galagonyáról” szóló mese elbeszélése (187–189), amely kiegyenlítetté teszi a magyar és szlovák nyelvi jelenlét arányát, sőt a dominánsabban szlovákul elbeszélt történetbe szór magyar kifejezéseket és mondatfoszlányokat. A több mondaton átívelő szlovák szakaszok dekódolása a szlovák nyelv magasabb szintű megértését igényli, pl. Mer ëngëmët a hajókba középëránt föllíttanak, arbocfát csinánok belüllem. Alëbo këty budujú. Këty budujú rencër, napríklad. Alëbo oskolu, albe kosztoltornyot, ja szom tam posztavëní. No alë kdo szi ti? Sztojís tu jak takí faszent, málo, nyëviszoko, oszt nem áhotnak, mer olyan tövisës vagy. Ja szom horë, ti szi dolë. (188)

Egy-egy szövegrész kódváltogatással történő elbeszélése az egyes szereplők nyelvi elhatárolódásáról, a másik nyelv nem értéséről vagy félreértéséről is tanúskodik. Ezek a szakaszok nemcsak azt fejezik ki, hogy az adott szereplő nem beszéli a másik nyelvet, hanem azt is, hogy a másik nyelven kifejezett gondolkodásmódot, világképet, szociokulturális kontextust sem képes dekódolni. A szlovák nyelv ezáltal az idegen rendszer nyelvi színterévé válik az elbeszélők világlátásában: Vi sztye nyëprijatyël triedi, nyëprijatyël pracujúcého ludu! Monta a főnökelftárs. Vi sztye kulák. Milyen tulák, fizetëm a adót, gazdákodok a saját fődemën, monta Öregapád Öregapja vínsígire a komisz komiszárnok, mer nem értëtte. (126) A szlovák nyelvi betétek az idegennyelv-használat kényszeréről is beszámolnak: Már, hogy ércsük, Öregapád is mondott, amit mondhatott, amit mëg nem mondhatott, ārú hāgatott. No de ha muszáj vót beszínyi! Du, duba, dubu, duba, dubovi, ē köllött mondanyi. (…) No akkorra Öregapád kijárto a oskolát. Oszt ha rosszú dubót, ēdubóta a ucsityëlszúdruh nádpácávó. (123, 124)

Az idegen nyelvi betoldások azonban túlmutatnak a szlovák nyelv megidézésén, hiszen cseh (Jësztli mnyë nëvjerzsítë pánové, pogyívëjtë së co së gyeje v Americe! Monta Maszarikelftárs. [200]), orosz (ordítt ëggy hang, hogy davaj na csetiri cseloveka [97]), angol (no jóvan, misztër [245]), német (Mondanyi nem mert sëmmit, mer nem tudott amërikajiú, së nímëtű, csak három szót, ich hilfë dú csálën. [245]), cigány (Fut ehhë a fáho, kérdëzi ettű, attú, amattú is, tavës, tu szan a nyírfácsko? [39]), sőt latin nyelvi szakaszokkal is találkozhatunk a szövegfolyamban. Ez a nyelvi kavalkád a közép-európai térségben játszódó elbeszélések természetes jelenségeként értelmezhető, és a régió többkultúrájúságáról és többnyelvűségéről tanúskodik. A többféle nemzet együttélését, a különböző kommunikációs színtereken történő kódváltás automatikusságát maga a szöveg is tematizálja: In nó mi në pát risz et fí li et szpi ri tusz szank ti. Sorba ētyszuszra! Mer Öregapád mikor minyistrát, tunnyi köllött, dijákú mënt még a misézís, csak a vínasszonyok dalótak magyarú a litánijákot mëg a imáccságokot. Lébus mëg gyütt a zsidópaptú, a lëf bët gi mel da lët, monta. A oskolábo mëg szlovákú. A péróba mëg cigányú beszítek. (123)

A nyelvvá ltozatokhoz fűződő attitűdök

A különböző nyelvváltozatokat és nyelveket vegyítő szépirodalmi mű nyelvhasználatának funkcionális értelmezésekor különösen figyelemfelkeltők az elbeszélők egyes nyelvekhez és nyelvváltozathoz fűződő attitűdjei.

A beszélő névvel ellátott Marad település mint zárt falusi világ prezentálódik a szövegfolyamban (Ētartott, míg összeszokott a níp. A maradi, mëg a új. [229]), amely az elbeszélők megítélése alapján nem csupán a paraszti életmódot folytató helyiek életvitele, hanem a helyi nyelvjárás használata miatt is maradinak minősül, és nyelvi komplexusokat okoz. Némi iróniával színesítve egy-egy megjegyzés erejéig azonban találkozunk az egyes nyelvváltozatok kifejezésmód-gazdagító megközelítésével, a hierarchikus megítélésük hiábavalóságával, a nyelvhasználatot elrejtő gondolatiság előtérbe helyezésével is: Maradiú a nyelvet, amit beszíllünk, nyelvnek mongyuk, a nyēvet pedig, amivē beszíllünk, nyēvnek. Hijábo beszíll így vagy úgy a embër, akkor is csak a magájjét mondgya. (124)

A magyar standard és a nyelvjárás alá-fölérendeltségi viszonyban történő reprezentálása legmarkánsabban a személyes sorstörténetek elbeszélésekor, a kitelepítés- történetek felidézésekor történik, amikor a mátyusföldi nyelvjárástól eltérő nyelvváltozatot beszélőkkel konfrontálódnak a maradi származású szereplők. A határon túlról érkezők automatikusan magasabb minőségűnek ítélik az anyaországi beszélőket, a magyarországi standard használatának idealizálása révén önmagukat helyezik alárendelt pozícióba, és e beszélőkhöz nem csupán nyelvi, hanem intellektuális fölényt is társítanak. A mátyusföldi nyelvjárást a beszélők alacsonyabb presztízsértékkel látják el, és a normától eltérőnek, „nem normálisnak” minősítik. A magyarországi standard kiemelt pozíciója abban is megfigyelhető, hogy a Magyarországról betelepülő szlovákok magyar nyelvi kompetenciáit is magasabb szintűnek ítélik meg: Pedig azok a szlovákok, kérlek, alássan, szebben beszéltek magyarul, mint mi, maradi embërëk! Szépen beszéltek, nem ilyen maradiasan (229). A standardhoz társított magasabb esztétikai minőséget, a purista szemléletből megközelített „szép beszédet” a nyelv magasabb fokú birtoklásával is társítják: Amikor mëg begyüttek a szlovákok, há azok jobban tuttak magyarú, min mink! (123)

A két nyelvváltozat hierarchikus elrendeződését a magyarországi standard beszélői is megerősítik, hiszen a mátyusföldi nyelvjárás használata a helyiek egységét fenyegető, politikai veszélyt jelentő idegenség hordozójaként prezentálódik köztük, és az erőszakos módon településükre helyezett határon túliak idegenségével, kulturális másságával szemben a nyelvi másság kifigurázásán keresztül tiltakoznak. Az anyanyelvjárás megbélyegzése az adott nyelvváltozat magyar nyelvvel való azonosításának megkérdőjelezéséig is elmegy. A kitelepítésre visszaemlékező egyik elbeszélő így fogalmaz: Oszt hijábo, hogy ëgy nyelvet beszítek a anyások is visszacsúfóták a nípet, hogy maradiú beszíll, nem magyarul beszél. Színát, szómát, kírjé ómát! (326) A nyelvi komplexusok okozta hátrányokról és kiközösítésről tanúskodik az is, hogy a helyi betagozódás alapvető feltételének az anyanyelvjárás levetkőzése, a magyarországi standard elsajátítása mutatkozik. A nyelvváltozatváltás a helyiek szemében az idegenség köntösének levetkőzését, a kitelepítettek szempontjából pedig sorsbeletörődést, a szülőföld-elvesztés elfogadását, egyfajta új életkezdést is szimbolizál. Aztán mikor má tuttunk normálisan beszélni, átvettük azt a stílust, ami ugye, az ottani szokást, már akkor, akkor lettek, kezdtek barátnőim lenni. (313) Ez utóbbi idézet regionális köznyelven íródott, ami az elmondottak hitelesítését szolgálva, nyelvi eszközeivel is a kitelepítésben rekedt elbeszélő nyelvváltozat-cseréjéről, egyfajta nyelvváltásról árulkodik.

A többkultúrájú és több nyelvet beszélő térségben élő elbeszélők számos alkalommal reflektált módon számolnak be az eltérő nyelvi-kulturális együttéléshez fűződő attitűdjeikről is. A határ- és rendszermódosításokkal terhelt 20. századi felvidéki eseményekről, a történelmi játszmákat átélők meg nem értettségéről az egyetlen érvényes narrációs hangnemnek az ironikus minőség bizonyul: Hát tudod fijam, nem mozdút a Marad a főd szinirű sohasë, a főd mëg hun ehhë a országho tartozott, hun ahho. Hun így beszítek, hun úgy, de a maradi beszídët nem értëtték sëhun. Hun ilyen rencër vót, hun olyan. Hun ez vót az úr, hun az. (30) Az elbeszélők felismerik a szocialista rendszer elnyomó szerepét, amely nemzetiségtől függetlenül rányomja bélyegét a helyiek életminőségére. A paraszti világ kizsigerelését nyelvi eszközökkel, az elnyomók helyiekétől eltérő nyelvhasználatának és nyelvváltozatának megidézésével fejezik ki: A cseh időkbe a proszím pëknyë járto, most a kérem alássan. Azelőtt a panye vót, most a tekintetes meg a nagyságos meg a méltóságos uram. (326) Ezek a nyelvjárásban íródott szövegfolyamba betüremkedő idegen nyelvi és nyelvváltozatbeli elemek a maradiaktól eltérő másságot fejezik ki, és a kitelepítettek betagozódását szimbolizáló idegenszerű nyelvhasználathoz hasonlóan a kívülállóságot, a maradiak nyelvi-kulturális világától eltérőt testesítik meg. A szlovák nyelvű és a magyarországi standard nyelvi betoldások ezáltal ironikus minőséget nyernek, és idegenségük révén a nyelvjárásváltozathoz képest alacsonyabb presztízst képviselnek.

A stílusregiszterek vegyítése

Az élőbeszédszerűségre törekvő, közönséges funkcióban alkalmazott népi szóhasználat stilisztikai sajátosságai közé tartozik, hogy olyan kifejezéseket is befogad és stilisztikailag semlegesként alkalmaz, melyeket az emelkedett funkcióban használt nyelv negatív konnotációkkal terheltnek minősít. Száz Pál művében jellemzően megjelenik a stilisztikai minőségek hibridizációja, a különböző stílusregiszterek vegyítése – pl. a húgyot kitisztíccsa (19) szókapcsolatban a ’vizelet’ jelentésű, emelkedett funkcióban negatív stílusértékű ’húgy’ az adott szövegkörnyezetben látszólag nem hordoz magán negatív konnotációkat, azonban a szépirodalmi szövegkörnyezetben alulstilizáltnak minősül. A stílusregiszterek keverése gyakran különböző nyelvváltozatok és idegen nyelvi elemek egybemosásával, az emelkedett és hétköznapi nyelvhasználat vegyítésével is társul, ami meghökkenést okoz, egyben humoros hatást kölcsönözhet a szövegnek. Jó példa erre „A test” című phytoaforizma: A test a lílek házo. Vagy a lílek edínye. Azzā tőttekëzik, amit a lílektű kap. Ne tőccsön a lelked bűnököt, lëgyën a test a üdvössíg ëdínye, këgyelëm házo. Mer nagy këgyelëm ez a kurvaílet, csak kevesen ösmerik a igasságot. A bűnökbű ered a test nyavalyájjo, a këgyelëmbű a egíssíg, a test üdvössíge. (112).

A leglátványosabban a szövegfolyam jelentős részét képviselő bibliai és apokrif történetek újramesélésének nyelvhasználatában jelenik meg ez a hibridizáció, melyekben gyakran megfigyelhető a szakrális és profán nyelvhasználat és téma vegyítése. Ezek egyrészt vulgáris kifejezésekben (A poklok picsájjábo! Kijátott Szempétër” [324]; „Agyalágyútt Szenjózsëf ēvëtte” [166]), másrészt szleng alkalmazásában mutatkoznak (jó példa erre az „Atyámteremtőm”-mel beszélgető angyalok nyelvhasználata, akik a szakrális beszédhelyzettől idegen módon „főnök”-nek nevezik Istent, és „szevasz”-szal köszönnek neki). A szakrális témájú szövegbetétekben szintén idegen elemként hatnak az élőbeszédszerű szófordulatok (Keresztelő Szent János Jézus megkeresztelésekor így restelkedik: Mestër, në csinád má, há én arra së vagyok méltó, hogy a cipőfűzőjjidët bekössem [176]; De Hëródës kussba vót [173]), valódi tájszavak és kifejezések (Atyámteremtőm mëg leszóll a mënyországbú, no pattanny fő Ijjés, oszt iszkiri [195]), népmesékből kölcsönzött szófordulatok (Ádám mondja: De ëggy életëm, ëggy halálom, én má magam ēcsikkasztom [221]), a transzcendenciához erősen kötődő, misztikus világképbe betüremkedő személyes sorstörténet eseményeihez kapcsolódó kifejezések (jellemző eljárása a szövegeknek, hogy kontextustól függetlenül a negatív történelmi személyiségek névkiegészítő elemeként az elvtárs szerepel: Pilátuselftárs, Maszarikelftárs, Sztálinelftárs, főnökelftárs), valamint a kölcsönszavak használata (Ezér is vót faszollás [99]; Heródesnek mondja Szalomé: A húsábú mëg csinátotok nëktëk sűttmalacbecsináttot szvijëcskovávó mëg kavijárró. [172]). A profán nyelvi elemekkel vegyített elbeszélésmód egyrészt deszakralizáló hatást gyakorol a szövegre, és parodisztikus, ironikus jelleget kölcsönöz neki, ugyanakkor ezek a nyelvi sajátosságok a népies-szakrális világkép megképződésének folyamatait is rögzítik, pl. a Szempétër, te kacsalábon forgó kőszikla, terád ípíttëm a ëgy házomot (206) idézetben tetten érhető a népmesék világán keresztüli látásmód szakrális témákra vetítése.

Az egyes stílusregiszterek és témák egymásra vetítése egyfajta palimpszeszt látásmódot (százpalimpszesztet) kölcsönöz a narrátoroknak, melynek köszönhetően a személyes sorstörténet, növénygondozási és élettapasztalatok, bibliai-apokrif történetek elbeszélései téren és időn átívelve egymásra íródnak, tematikai és nyelvi szinten is összefonódnak. Mellár Dávid szerint a kötet „úgy ereszti gyökereit az irodalom, a kultúra, a (szlovákiai) magyar történelem, sőt az egész európai keresztény hagyomány egymásra rétegzettségébe, ahogy a növények hatolnak gyökereikkel a föld kérgeibe: más tápanyagot keresve a felszín alatt közvetlenül (a közelmúltban), megint mást a mélyben (a régmúlt történeteiben).” 12 A bibliai szereplők mintegy helyi apokrifként számos esetben az elbeszélők lakhelyén lépnek színre (pl. Krisztusurunk és Szempétër Maradon jár [185]), az elbeszélők életmódjához és életkörülményeihez hasonló kontextusban szerepelnek (a Kisjézus tízórait majszol, népiskolába jár [25]; Jézus ezt mondja Saulnak: Mér üldöző ëngëm, te Saul, hát má tisztáro olyan vagy, mind a komunisták, hát micsinátom én nëkëd? [183]; a szereplők a jëruzsálëmi priorban vásárolnak [160]), a bibliai helyszínek a helyi színhelyekkel azonosulnak (Nehéz vót a kërësztfa, ëffolytábo ēpotyogott Krisztusurunk, hajtották a másik falu felé, no akkor má igën tűzött a nap, kiírtek a falu szílire, a āszëg vígibe vót ëgy utósó ház, annak paggyáro lerogyott. [197]), a bibliai események párhuzamba kerülnek az elbeszélők személyes életeseményeivel (pl. a szent család Egyiptomba menekülését a kitelepítés eseményeivel állítja párhuzamba). Mindez nem csupán arról árulkodik, hogy az elbeszélők a vallásos identitásukon keresztül szemlélik a saját életeseményeiket, hanem a bibliai eseményeket is saját élettörténetükön keresztül fogadják be, arra formálják.

Záró gondolatok

A nyelvjárási és a kontaktusjelenségek tanulmányozásakor Száz Pál phytolegendáriuma familiáris nyelvhasználatának csupán egy nagyon kis szeletét vizsgáltam meg. Írásom terjedelmi korlátai miatt nem tudtam részletes figyelmet szentelni pl. a humor különböző minőségeinek vagy a képies beszédmódnak az értelmezésére, holott ezek felfejtései is rendkívül gazdag jelentésrétegeket kínálnak a szövegbefogadás számára. A kötet nyelvhasználatának további elemzése azonban nem érhet véget ezzel a tanulmánnyal, hiszen a kiejtés elve mentén lejegyzett, kontaktusjelenségekkel dúsított, mátyusföldi nyelvjárásban elbeszélt történetek – éppen nyelvi sajátosságaik révén – az esztétikai élmény biztosítása mellett a felvidéki magyarság nyelvi tudatának13 kérdéseit is felvethetik.

—

1 Száz Pál, Fűje sarjad mezőknek – phytolegendárium, Dunaszerdahely – Pozsony, 2017, Kalligram, ill. Szőke Erika, a CD-melléklet narrátora: Culka Ottó, 124. A későbbiekben a törzsszövegben oldalszám jelzi a hivatkozást.
2 Fried István, Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén, Helikon, 2018,
29. évf., 2. sz. [online] https://www.helikon.ro/kisebbsegtortenelemcsak-mate-foldjen/
3 Juhász Katalin, A könyv mint füveskert, Új Szó, 2017. december 13. [online] https://ujszo.com/kultura/konyv-mint-fuveskert
4 Balázs Géza, Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Magyar Nyelv, 2000, 96. évf., 2. sz., 233.
5 Juhász, i.m.
6 Lanstyák István – Szabómihály Gizella, Standard – köznyelv – nemzeti nyelv = Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról, szerk. Kontra Miklós, Saly Noémi, Budapest, 1998, Osiris, 214.
7 Lanstyák István, Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról, Új Forrás, 1996, 28. évf. 6. sz. [online] http://www.jamk.hu/ujforras/960603.htm
8 Menyhárt József, Presinszky Károly, Sándor Anna, Szlovákiai magyar nyelvjárások, Nyitra, 2009, KFE, 75–97.
9 Fried, i. m.
10 Lanstyák, i. m.
11 Gaál Jóska, Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek, Terra, 2018, 9. évf., 2. sz. [online] http://www.terrahirujsag.sk/rovatok/konyvajanlo/szaz-pal-fuje-sarjad-mezoknek/
12 Mellár Dávid, Séta a kertben: Gyökerek. Száz Pál Fűje sarjad mezőknek: Phytolegendárium című kötetéről, Irodalmi Szemle, 2018, 61. évf., 6. sz., 76.
13 Tolcsvai Nagy Gábor, A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben = Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról, 22.