Tóth László: Helyek. Széljegyzetek elszelelt napokhoz, évekhez (napló)

Elfújta a szél?

A szülőföld rendesen a föld (hely), ahol az ember születik. („fn Vkinek a szempontjából az a vidék v. ország, ahol született.” Lásd MÉK, 1975, 1319.) De hát az ember jó esetben állandóan, s még jobb esetben haláláig állandóan születik. Szülőföldünkre lelhetünk tehát mindenütt, ahol életünkben megfordulunk; szülőföldünk lehet minden hely, amely hozzánk tesz valamit, ahol ezért-azért mások, többek leszünk (ám megtörténhet, hogy el is vesz belőlünk, s adott esetben nem is keveset).

*

„A szülőföld kéz, ahova lehajthatod a fejedet” – írta valamikor még az 1960-as években Miroslav Válek szlovák költő. Lehet, sőt bizonyára. De mindenképpen is. Meg, mondjuk, kabát is, melyet összegombolhatsz magadon stb. Lehet ilyeneket mondani (gyártani), s minden bizonnyal vég nélkül. Mert a szülőföld a legnagyobb közhely(ek egyike). Épp ezért megszámolatlanul vonzza a közhelyeket. Ne szaporítsuk őket. Ámbár… ártanak? Miért ártanának? Velük (is) teljes a világ…

*

Életemben, bár parányi darabkáján a földnek, egy hosszát tekintve kétszáz, szélességét tekintve ötven kilométeres területen, többfelé laktam (éltem). S noha ez a terület vagy száz éve már két országhoz tartozik, mondhatom-e, hogy nekem két ország(ban) a szülőföldem? Ha pedig az egyikben vagyok, akkor úgy vagyok ott(hon), hogy külföldön, s ha a másikban, akkor is úgy vagyok külföldön, hogy közben szülőföldemen?

*

Sőt. Ugyan Budapesten születtem, de a születésemhez Csehszlovákia is terepet adott, azaz nekem Csehszlovákia is a szülőföldem. (Bár Csehszlovákia – geopolitikailag – a szüleim  szülőföldje: 1926-os születésű anyámnak tényszerűen, viszont az 1917-ben ugyanabban a faluban született édesapámnak az-e, vagy neki még inkább Magyarország? Esetleg neki nevelőszülő-földje csak?) Nekem tehát nem Szlovákia, de nem is Felvidék, Felföld stb. (A második ugyanis már, az első pedig – hivatalosan – még nem volt.) De Csehszlovákia már negyedszázada újból nincs. Eggyel kevesebb hát a szülőföldjeim száma azóta? Dehogy! Az emlékeimben (tudatomban) és a sejtjeimben, a pórusaimban, a reflexeimben, a viszonyulásaimban létezik még. Ami így is marad már örökre. Legalábbis amíg én létezem. De mért ne léteznék most már én is örökké?

*

Budapesten születtem, mint mondottam volt az imént. De tényleg Budapesten? Hiszen Rákoskeresztúr, a szülőfalum, a születésem idején még nem is tartozott a fővároshoz. Hivatalosan csupán néhány hónappal később, 1950. január 1-jével csatolták Nagy-Budapesthez. Budapest tehát még csak szülővárosom se. De Keresztúr a szülőfalum-e? Hiszen az egyik VIII. kerületi klinikára vitték be anyámat, hogy ott jöjjek a világra.

*
„Én úgy gondolom, egy valódi író számára mindegy, hogy melyik utcában, melyik országban él. Magában hordja azt az egy-két kérdést, amelyre egész életében hiába keresi a választ” (Zbigniew Herbert).

Hát a szülőföldjét nézve? Mindegy-e?

*

Nekem a szlovák, a cseh és a lengyel (stb.) kultúra, irodalom, művészet is a (szellemi) szülőtájaim közé tartozik. A magyarról természetesen nem is beszélve. Az életem (kezdete) ugyan nem szorosan hozzájuk kötődik, de hogy élet lett a létem, az nem mellékesen nekik (is) köszönhető. A kultúra tehát szintén mint szülőtáj? Hát persze! Még ha bizonyos értelemben fikció is – mert van-e valóságosabb valóság, mint ez a fikció?
*
S a nyelv, az anyanyelvem. Igaz, hogy a nyelvet, a nyelvét beszéli az ember, de a nyelve teszi őt, a nyelve is beszél róla. És nemcsak beszél róla a nyelve, hanem a nyelv alakítja, formálja, szüli is őt. A szülőtája(i)m részei tehát a nyelvem bokrai, virágai, hegyei, lankái, magasságai, mélységei, flórája és faunája. Sőt a múltja is, a gyökerei is.
*
De ahhoz, hogy magyarul egészen jól megtanuljak, a szlovák és a cseh is nagymértékben hozzásegített. Pontosabban: a cseh és a szlovák könyvek. Még pontosabban a cseh és a szlovák versek. Melyeket azért kezdtem el olvasni, fordítani, hogy megtanuljam (megértsem) a nyelvet. Igaz, nem is annyira azokat, mint kiderült, hanem a magyart. Az anyanyelvem. (A szlovák és a cseh tehát nekem nevelőanya-nyelvem?) S noha igazság szerint csehül és szlovákul továbbra sem beszélek elég jól, magyarul közben viszonylag jól megtanultam. Gondolom én. Mindenesetre a cseh és a szlovák – és a lengyel – versek is nagyon sokat adtak ahhoz, hogy én én legyek, meg ahhoz is, hogy magyarként (magyarnak?) legyek én. Tehát nekem a versek is a szülőföldjeim (szülőtájaim)? És a szlovák és a cseh – és a lengyel – kultúra is szülőföldem?

*

Szívet cseréljen, aki hazát cserél…
Nékem szülőhazám ez a föld…
Melyik hazáról van is szó?
Melyik földről?

*
Annak idején, a közeg, amely íróvá tett, unos-untalan azt sulykolta belém, hogy a (cseh)szlovákiai magyar író faluról jön. S bár igaz, hogy nem voltam született csehszlovákiai magyar, de egy itteni kis faluban éltem, amikor elkezdtem küldözgetni versikéimet a városba (városokba: hol Pozsonyba, hol Budapestre), de vajon faluról (faluból?) jövök-e? Meg aztán, hogy szülőföld-irodalom, meg ilyenek… De volt-e nekem igazából szülőföldem? Lehet, nem is csoda, ha magában a létezésben éreztem otthon magam? De ott is úgy, hogy egyúttal idegenül is? Ami sokáig el is vette a kedvem az unos-untalan szülőföldeléstől.
*
S muramista, muramista (lásd Karinthy), mennyi gügyögés, gagyogás, könny(ezés), nyál(zás) a magy. ir.-ban (s főleg költ.-ben) is a szülőföldről!… Persze szembenézés is, dráma is helyenként… s nekem inkább ezek az igaz helyek… Ám a többi elijeszt, taszít… Ha pedig úgy ildomos róla, mint azokban, ha én is csak úgy tudnék, mint azok, (gondoltam,) inkább soha… Még szerencse, hogy szülőföld-vershez szülőföld is kellene… De hát van-e nekem igazából?

*

Sokáig nem értettem fővárosi barátomat, aki a nyolckert tartotta szülőföldjének (s nem Pestet, és főleg nem Budapestet, noha személyi igazolványában ez utóbbi állt). És irigyeltem idős(ebb) fővárosi jótevőmet, aki szebben írt a belvárosról, ezen belül pedig az ötödik kerületről, mint bármelyik példának elém kényszerített szlovákiai magyar író(nk) a Garam mentéről vagy Gömörről… Talán nekem is inkább Budapestről kellene?

*

Amikor három évtized múltán visszaköltöztem ötévesen elhagyott (elhagyni  kényszerült) szülőhazámba, s ott is szülővárosomba, és miután kérelmeztem annak idején elveszített egykori állampolgárságom visszavételét, első, a magyar hatóságok által kiállított személyi okmányomban ez állt: „Szülőhelye: Budapest. Állampolgársága: hontalan.” Szülőföldemen, szülővárosomban hontalannak lenni… – hát ez se semmi… Nem annak érezni magam, hanem hatóságilag igazoltan annak lenni… Ezt csinálja utánam valaki, gondoltam akkor. S még azt is: már ezért is megérte?

*

Hiszen ez már nem csak létidegenség, nem csak időbeni idegenség. Ez térbeli is. És szó szerinti: hontalan (idegen?) az egész földön. S a kozmoszban is az? Miért… mi más…
*
Hogy is énekli a világvándor, Manu Chao, a „jelen állampolgára”? „Onnan származom, ahol vagyok…” Lehet, én is onnan?
*
A szülőföld, akár a haza, bennünk van, bennünk képződik meg. Ami kívülünk, azok díszletek, kellékek, melyek mibennünk állnak össze azzá – amivé, olyanná – amilyenné… szülőfölddé.
*
Mítosz tehát a szülőföld, valóságelemekből lett mítosz. Ahogy minden mítosz valóságelemekből lesz (lett).

*

Az enyémet elfújta a szél? A történelem (a valóság) szele? De ez így elég ócskán hangzik, nem? Hát persze hogy úgy… Még ha történelem – és valóság – is…

*

A szél fújta el? A Duna felől érkező?

Tényleg, a Duna. Ha visszagondolok, eddig mindegyik életteremet (mindegyik életemet?) meghatározta a Duna, azok mindegyikét a Duna mellett találtam meg. Budapestet, Izsát, Komáromot, Pozsonyt… Sőt Pozsonypüspökin a Kis-Duna folyt száz méterre a lakásunktól… A szigetet pedig – Európa legnagyobb szárazföldi szigetét –, ahol életem nagy részét töltöttem, és ahol most is élek, a Csallóközt a Nagy- és a Kis-Duna öleli körül. Jelenlegi otthonom nemkülönben egy olyan városhoz köt, melynek a Duna is ott a nevében: Dunaszerdahelyen. Igaz, a várost nem szeli át egyetlen folyó sem: egyik oldalról is, másik oldalról is huszonöt-huszonöt, hosszában pedig felfelé is, lefelé is ötven kilométerre esik a Dunától. De lakásunk ablakából paradox módon mégis a Dunára látok rá. A kék Dunára… A Kék Duna Áruházra… Mintegy figyelmeztetésül, hogy fogyasztói társadalmunk mint telepszik rá a természetre?…

Vajon, ha nem volna képzavar, vagy túlságosan nagy ellentmondás, azt is mondhatnám: nekem a Duna is a „szülőföldem”?

*

Mondjam én is itt, a Vámbéry tér betonfalai között, amit a Pozsony Máraijának is nevezett Peéry Rezső írt városa folyója, a Duna kapcsán: „…a Duna a víz, amiből vétettem… a folyó, ami nélkül hiányos az élet”? S hogy kicsit én is úgy születtem, mint a legenda szerinti pozsonyi ember, vagyis hogy megmártottak a Dunában? Akit viszont megmártottak benne, tudom magamról, vizét nem tudja felszárítani róla semmilyen szél…

*

A szülőföldemről (szülőföldjeimről) és magamról mindent megírtam már, amit lényegesnek gondoltam.
Vajon tud(hat)nék-e mást, mint ezeket újramondani?

Miért ne tudhatnék…

Miért tudnék?

*

Kétség nem fér hozzá, nem voltam olyan szerencsés, mint mondjuk Thurzó Gábor, aki élete vége felé elmondhatta: „…ugyanabban a szobában nyitom reggelre az ablakot, ahol a most már mind fogyóbb életre nyitottam egykor a szememet.” Bár ki tudja, ő volt-e a szerencsésebb, vagy én lettem ilyetén balszerencsémmel is? De nem is kell ezt az embernek eldönteni, hiszen az élete dönt mindenkinek ebben a kérdésben, s döntött az enyém is…
*
126
(Nagy-)Budapest: Rákoskeresztúr (Ferihegyi út – szülői ház), XII. ker. (Alkotás u. – Nagyenyed u. sarok), Józsefváros (Blaha Lujza tér), Víziváros (Fazekas u.), Gazdagrét (Frankhegy u.), Ferencváros (Haller u.), Békásmegyer (Margitliget u., barátom kölcsönlakásában); Izsa (Fő u. – szülői ház, Kiskertalja u. – szülői ház, Víz u. – szülői ház); Komárom (Május 1. tér, Vörös Hadsereg u., IV. lakótelep); Dunaszerdahely (Kukučín u., Štúr u., Malom u., s most: Vámbéry tér), Pozsony (Šoltész u., Halaš u., Vetvár u., Észt u. – ez utóbbi kettő Püspökin) – ez (is) mind én vagyok, énem (énjeim) egy-egy szeletét, vonatkozását jelentik ezek a helyek. S ahol kedveseim laktak, akikkel (akiknél) hosszabb-rövidebb ideig élnem szerencséltetett, és akik szintén segítettek világra hozni engem… És édesapám sírja Budapesten a Rákoskeresztúri új köztemetőben? Apámé, anyámé az izsai temetőben? Flóra lányomé a püspökiben? Végül pedig bizonyos értelemben e sorba tartozik – bár még nem lehet tudni, hol lesz – a hely is, ahol a halál utolér. S ahol majd családom visszaadja testemet a földnek… Mért ne lenne majdani sírhelyem is a szülőföldem része?

Bölcsőtől a sírig minden…

Mert bölcsőtől a sírig minden az enyém…

*

Helyek. Szülőhelyek, lakóhelyek, munkahelyek, tetthelyek, férőhelyek, ülő- s állóhelyek (helyzetek), nyughelyek, sírhelyek… Köz-helyek, közhelyek.Helyek… (2018. október 22.)

A szekrény

Történt, még az 1980-as években, hogy Ivan Ivanovics Hontalan I., miután áttelepült a szocialista Csehszlovákiából a magyar népi demokráciába, költő barátjától, Ivan Ivanovics Hontalan II.-től, aki viszont valamivel korábban, a változatosság kedvéért Nicolae Draculescu et. Romániájából igényelt menekült státuszt ugyanott, kapott egy kivénhedt szekrényt. Amely, s ezt a történet értelmezéséhez feltétlenül tudni kell, egy volt kolozsvári (cluji, cluj-napocai) emeletszomszédjától, egy román zeneszerzőtől szállt rá annak halála után, aki számára azt egy erdélyi szász asztalosmester készítette, s amely rozzant tákolmány szebb napjaiban – faragott lábaival, díszeivel – valaha valóságos mesterdarab lehetett. Igazi különlegessége pedig az volt, hogy egykori készítője egyetlen szöget sem használt hozzá, és minden egyes darabjának összeillesztését facsapokkal és eresztékekkel oldotta meg. Ez a szekrény azután a magyar fővárosban elkísérte Ivan Ivanovics Hontalan I.-et a II. ker.-i Fazekas u.-ba, a gazdagréti Frankhegy u.-ba, s el a XII. ker.-i Alkotás u.-ba is a Déli pu. fölé, de amikor onnan a Blaha Lujza tér VIII. ker.-i sarkára költözött, megvált tőle. Azt ugyanis egyik, szintén a szoc. Csehszlovákiából magyarhonba hontalanodott barátjának, Ivan Ivanovics Hontalan III.-nak adta tovább, aki viszont népi demokratikus lengyel és antiulbrichtiánus NDK-beli menekültekkel élt egy fedél alatt, így általuk, gondolta most Ivan Ivanovics Hontalan I. a szekrényre gondolva, tulajdonképpen Közép-Európa talált otthonra benne, illetve a közép-európai sors tartotta s tartja benne mindig vasalt ingét és vasalatlan szennyesét. Ezáltal a szekrény – erdélyi szász – készítője egymaga többet tett az e régióban uralkodó viszonyok rendezéséért, mint egynémely politikusok gyülevész hada. S ki tudja, mi vár még rá? Most talán babaruhák kerülnek majd bele, hogy ott várják Ivan Ivanovics Hontalan I. nevezett barátja, Ivan Ivanovics Hontalan III. elsőszülött gyermekét, aki leendő édesapja ugyancsak Magyarországra menekült lengyel feleségével kötött frigyéből készült ez árnyékvilágra jönni azokban a napokban…

És így tovább… s gondolom, itt még nem is lesz vége…

Ha Ivan Ivanovics Hontalan I. szobrász lenne, mindenképpen megmintázná ezt a szekrényt. És ezt a címet írná rá:

Üdvözlet Közép-Európából.

Vagy ezt:

Mittel-Európa – a pokol hányadik köre?

De leginkább talán ezt:

Ez maradt a Tudás Fájából… (Budapest, 2003. június)

Kiegyezés

1519 szeptemberében Fernando Magellán portugál nemzetiségű hajóskapitány a spanyol király lobogója alatt öt hajóból álló flottájával elindul Sevillából, hogy nyugatról kelet felé tartva, körbehajózza a földet. Útjához a középkor számos olyan alapvető felismerése és felfedezése kötődik, melyek az általa fellelt Magellán-szoroson keresztül is, átvezettek bennünket az újkorba, és jelentőségük mai szemmel nézve sem csökkent. Személyében ma is újkori, modern világunk, világképünk egyik megalapozóját látjuk. A Magellán flottájából megmaradt egyetlen hajó, fedélzetén a kezdeti kétszázhatvanas összlétszámból mindössze tizennyolc tengerésszel és három fogollyal, három évvel később, 1522 szeptemberében tért vissza a spanyol városba. A főparancsnok nem volt köztük: nem élte túl végül is sikeresnek bizonyult vállalkozását – a Fülöp-szigetekhez tartozó Mactan sziget bennszülött királyának, Lapulapunak a harcosai 1521. április 27-én lemészárolták a gyarmatosítóként is, hittérítőként is fellépő gaz betolakodót…

Ma Mactan kikötőjében két fehér obeliszk áll egymással szemben, emlékeztetve a sziget őslakóinak és a leigázásukra elszánt európai hajósoknak a közel fél évezreddel ezelőtti véres összecsapására.

Mindkettőn felirat – az egyik így hangzik:

„Hernando de Magellanest, a nagy portugál hajóst a spanyol király szolgálatában 1521. április 27-én ezen a helyen ölték meg a Fülöp-szigeteki bennszülöttek.”

A másik viszont így: „A nagy törzsfőnök, Lapulapu ezen a helyen verte vissza Fernando Magellán támadását, a támadót megölte, csapatait elűzte.”

Ami, közép-európai viszonyokra lefordítva körülbelül annyit jelent, mintha ma, mondjuk a budapesti Kossuth téren, nagy hazafink szobrával szemközt felállítanánk – felállíthatnánk – Ľudovít Štúr szobrát, Pozsonyban pedig, a Štúr téren a szlovák nemzetébresztő szobrával szemben Kossuth Lajosét.

Hát…

Tényleg messze van tőlünk Mactan szigete…

Vagy mi vagyunk messze a mactaniaktól? (Budapest, 2004. június)

Ébredés (A Halottaskönyvhöz)

„Minden reggel velem együtt ébredt a múltam…” – kezdi Tadeusz Różewicz egyik remekbe szabott novelláját, az 1959-es Rekonstrukciós kísérletet. (Hát igen, az ilyen dobütésszerű első mondatok olvastán látjuk igazolva a tételt, miszerint a novellát már a nyitó mondata eldöntheti). Aztán így folytatja: „Amikor az ablakban a napsugarak kirajzolták a virágok világos színeit, velem együtt ébredtek az iskolatársaim, egyívású játszópajtásaim, a tanáraim, és száz meg száz, talán ezernyi ember. Tüstént felébredt minden kellemes és kellemetlen élményem.”

Nos, én ezt még megtoldanám ezzel: minden reggel velem együtt ébrednek a halottaim. Ha nem is szólnak hozzám – néha napokig, hetekig meg se mukkannak –, tudom, ott vannak bennem, velem kelnek, velem fekszenek, hallgatják a szavaim, ellenőrzik a mozdulataim, figyelemmel kísérik tevésem-vevésem, néha a fejüket csóválják, elnézően mosolyognak, vagy haragosan összevonják a szemöldöküket. Az ember legalább egy dologban biztos lehet a világon: az élők megcsalhatják, elhagyhatják, megtagadhatják – a halottak soha.

A legbensőségesebb viszont, amit ember az emberrel kialakíthat, az a halottainkhoz való viszonyunk.

A halottainkkal mindig magunkban vagyunk, mindig meghitt közelségben, mindig négyszemközt, mondanám, ha nem keltene velük kapcsolatban abszurd képzeteket ennek a szónak a használata. Minden emberi kapcsolatnak – a függőleges viszonyrendszeren túl – van linearitása is. Története, elmesélhető folyamata, előre-hátra mozgása, nem csak erőssége. Egyedül a halottainkkal való kapcsolatnak nincs konkrét lineáris jellege, kiterjedése. Illetve, legfeljebb csak a koordináta-rendszer negatív értékei, mínuszos tartományai felé haladhat. Míg vertikálisan a halottainkhoz való viszonyulásunknak is megmaradhat a le-föl mozgása, a jelenben is pozitívan ható ereje. De közös történeteink már nem befolyásolhatók; csak a haláluk előtt megtörténtek, átéltek mesélhetők el, illetve értékelhetők és élhetők át újra és újra. Új történetekben viszont már nem lehet részünk velük, legfeljebb kitalálhatunk ilyeneket, de ilyenkor az ő szerepüket is mi játsszuk el. Ez a játék tehát már nem róluk szól, hanem rólunk. Ebben a játékban már nem ők a fontosak, hanem nekünk van rá(juk) szükségünk.

Mégis figyelnek, velünk együtt ébrednek nap mint nap, és…

…megvan rólunk a véleményük. (Budapest, 2005. január 26.)

Kézfogások

Gyászjelentés Gerold László haláláról: „rövid, súlyos betegség után” – hetvenhat évesen… stb. Június elején, a könyvhéten még hosszan beszélgettünk, levélváltásokat, kölcsönös írásküldéseket tervezgettünk: semmi jele nem volt (illetve semmi jelét nem láthattam), hogy sietnem kellene ígéreteimmel, mert hamarosan már nem válthatom be ezeket (ezeket sem). Nagyon régi szakmai – színház- és művelődéstörténészi – érdeklődés és rokonszenv kötött össze bennünket (már 1976-ben írtam egyik színháztörténeti összeállításáról, a Színházi életünkről, melynek anyagát a délvidéki magyar játékszín kezdeteihez kapcsolódó naplókból, emlékiratokból, levelekből válogatott az 1800-as évekből, s melynek érdekessége, hogy az I-es sorszámot viseli, tehát egy sorozat nyitódarabjának készült, amelynek folytatására azonban azóta sem kerül[hetet]t sor). De annak megvallásával is tartozom neki (illetve – most már: – emlékének), hogy a színházat, a modern színházat is nem kis részt tőle tanultam el, a modernszínházi gondolkodás titkait és módjait az ő jugoszláv, illetve nyugati színházi szemléi tárták fel előttem, abban az időben, amikor még nálunk, a husáki Csehszlovákia bénító konszolidációjában a kommunizmus csinovnyikjai elszántan igyekeztek elzárni bennünket mindentől, ami túlmutatott önmagán. (Ezt bizonyítja, hogy már legelső színikritikai kötetét, az 1970-es Színház és kritikát is megvásároltam Budapesten az az évi könyvhéten, mely anno még a nemzedékem számára elsőrangú és -rendű mintát jelentő Új Symposion könyvsorozatában, a 04-es sorszámot viselő Symposion-füzetként jelent meg. De megvolt, s lehet, valahol még ma is megtalálnám gyűjteményeimben egy évvel korábbi híres, Hatvan magyartanár című szociográfiáját is, mely viszont nemzet-, illetve kisebbségtudatomon nyitott egy igen fontos ablakot.) És tudom, Laci is megértő rokonszenvvel figyelte Újvidékről szerény s bizony nemegyszer tudatlan sertepertélésemet a teátrom és históriája, illetve más irodalomtörténeti régiségek háza táján. Erről viszont egyik, Gyóni Géza színikritikusi korszakát összefoglaló tanulmányának dedikált különnyomata tanúskodik az újvidéki Magyar Tanszék Tanulmánysorozatának 8. kötetéből, melyet még 1976-ban küldött Pozsonyba, az Irodalmi Szemlébe, ahol akkoriban dolgoztam, s ahova természetesen írást is kértem tőle a délvidéki magyar játékszín helyzetéről. 1998-as Drámakalauzát pedig mint – „örökre” – „újrafelfedezett” „szerzőtársának” ajánlotta nekem az Írószövetség november 14-i budapesti közgyűlésén. (A „szerzőtárs” gondolom arra vonatkozhatott, hogy a Színháztudományi Szemle teljes 22. száma hármunk: Kántor Lajos, valamint Gerold és az én tanulmányomból állt össze 1987-ben a határon túli magyar színjátszás egyes tartományairól.) Ez utóbbi utalásaival talán az akkoriban megjelent kétkötetes komáromi színháztörténetemre célozhatott, melyről – tudtam meg tőle az idei könyvhéten – maga is írt valamelyik délvidéki lapba (talán a szabadkai Magyar Szóba), ám amiről addig nem volt tudomásom, így megbeszéltük, hogy hazaérve előkeresi az írást, és elküldi. Hogy történt, hogy sem, elég az hozzá, hogy az újságkivágat (fénymásolat) helyett – néhány hónappal később – már csak a halálhíre érkezett el hozzám. Szevasz, Laci! – intek most felé, erős kézfogásra nyújtva a kezem, mint ritkás, bár eleven és mély beszélgetéseket jelentő találkozásainkkor szoktam, s a legkevésbé sem a búcsúzásként. Annál inkább sem, mert Gerold Laci olyan klasszikus érték marad számomra (számunkra), a szó nem évülő – és még kevésbé avuló – minőséget és tartást jelentő értelmében, aki kisebbségi térfélen is a világ tágasságát képviselte és mutatta világéletében, aki úgy tudott az időben visszanézni, hogy azzal is mindig az előtte levőt kereste s vizsgálta. (2016. október 18.)

Mélytudat

Halálban is kezd igen bőséges lenni az idei tavasz. Két hete a színész Csendes László, a múlt héten Kolár Péter művelődésszervező-színidirektor, most Szepesi Attila. Laci a hetvenharmadikban volt, Péter hetven, Attila három hét múlva lett volna hetvenöt.

Ki lesz vajon a következő?

Attilával valamikor, pályám elején, az 1970-es évek hajnalán – még ’vadak’-ként –, s később is – de már lecsillapodva kissé – nagyon szoros kapcsolatban voltunk; ha Budapesten jártam, találkozgattunk, nemegyszer nála aludtam még első házasságában a Filatori-gátnál levő betonvadonban (ilyenkor akkori felesége – aki tősgyökeres Thaly lány volt, úgy tudom, Th. Kálmán egyenes ági leszármazottai közül – és ő beraktak négy kicsi gyermekük közé a gyerekszobába… később született nekik egy ötödik is), de nem kíméltük meg Pozsonyt sem tőle, döntögettük magunkba az italokat: „most kiagnoszkáljuk magunkat a mélytudatból”, motyogtuk nagyokat darvadozva, leveleket váltottunk, első kötetemről még ő is írt, majd gyermekirodalmat hordtam neki az Új Tükörbe, és igen irigyeltem tőle azt az elmélyült figyelmet, mellyel valódi szóalkimistaként hajolt a nyelv fölé, szemügyre véve legmélyebb rétegeit, legrejtettebb összefüggéseit, de a körülötte levő világ ezernyi láthatatlan rezzenését is ugyanilyen áhítattal elemezte. Igazi tudósalkat volt tehát, „barangolásai a magyar múltban” vaskos köteteket eredményeztek (Kapuk és vendégek; Az elsüllyedt várkastély), olvastukkor csak ámultam-bámultam alapos tudásán, aprólékosságán (nem volt véletlen például, hogy vele írattam utószót Juhász Gyula-válogatásomhoz, már csak elkötelezett szegedisége örvén is, s az sem, hogy kiadócskám Magyar Klasszikusok sorozatában egy Czóbel Minka-válogatást tervezgettünk, amely aztán megfelelő anyagiak híján végül megmaradt az ötlet szintjén). Másfelől igazi igricalkat is volt, mondhatni a dal és a versjáték, a verszene és -ritmus nagymestere, bármi verssé (dallá) tudott válni a tollán (ajkán). (Afféle weöresi fajta, azaz nem véletlenül vonzódott – pályakezdő korától – Weöres Sándor költészetéhez, s a Mester is egyik érdemes tanítványát láthatta benne, amikor úgy találta, hogy azon fiatal költők egyike, akik közt Kossuth-díja összegét szétosztja, éppen Attila legyen.) De barátom gyermekverseivel is mestere nyomdokaiban járt (Kilenc bagoly címmel magam is kiadtam egy gyermekverskötetét az Isternél). S nemkülönben tudni indiánromantikájáról, nagy természetjárásairól, szinte vallásos áhítatú természetben-éléséről (Tornai József is több helyen említi közös sátorozásaikat, vadonbanlétüket stb.), mindvégig sok időt töltött egyfelől a Mátrában, másfelől a Balatonnál, Ábrahámhegyen (s csupán a téli hónapokban élt Óbudán). Idővel persze Attila tartása is megnemesedett, erősen visszafogottá vált, ám e visszafogottságát is bizonyos sajátságos kettősség jellemezte, mint azt az élete utolsó szakaszában írt önelemző-emlékező barbár szonettjei is bizonyítják. Itt, ezekben a verseiben Attila megbontja a külső formát, s színre felszabadítja kötöttségei alól a szonettet (csupán annak tizennégy sorát tartja meg); a formafegyelemről mintegy az emlékezés, a közlés áradására helyezi a hangsúlyt, és a költői képek burjánzása és a versmuzsika örvénylése helyébe a díszeitől megfosztott narrációt lépteti. A címbeli, jelentésük szerint ellentétes irányba tartó (egymást kizáró), ugyanekkor műfajjelölő pozícióba is helyezett két szó párosításával azonban egyúttal gátat is szab az emlékek korláttalan (’barbár’) özönlésének, s azt egyúttal a ’szonett’ forma- és gondolatszervező tudatosságából az utóbbira téve a hangsúlyt, annak belső ellenőrzése alá helyezi. A ciklus prózaversei így lehetnek afféle, műfaji kötöttségeik külső (forma)jegyeit elvető, ám a közlés, megjelenítés belső fegyelmét szigorúan érvényesítő sajátságos, a maguk szabta szabályokhoz igazított szabadversek, afféle ’szabad’ szonettek. Miután azonban eljöttem a fővárosból, és visszaköltöztem Szlovákiába, már csak ha egyszer találkoztunk, s ha egy levelet váltottunk, noha terveztük, hogy – mint írta – „Egyszer tán csak összefutunk valahol téres Pannóniában”. Nos, már nem futottunk, nem fért bele zsúfolt életembe (ő írta, levelében, magamagáról: „a költő és a gombász sosem nyugdíjas”), s ez nagy hiba volt, megbocsáthatatlan vétek, mulasztás, nemtörődömség a részemről – tudatosítom most halálhírétől lesújtva. Azt is tudva, hogy vele is egyik pótolhatatlan életfunkcióm veszett el, egyik létfontosságú részem enyészett el. Utána is, hozzá is megyek hát, amikor – bármikor – nekem is indulnom kell, hogy majd a végtelen időre bízzuk azt, ami „téres Pannóniában” már nem sikerült. (2017. április 3.)

Meditáció egy kép alatt

Szent Karácsony második ünnepe, a Kisded is már kétnapos. Dolgozószobámban ücsörgök, lázas semmittevésben pillogva ki magamból; pihenőágyam fölött régi fénykép. Szabó Márta asszonytól, néhai Nagy Gáspár özvegyétől kaptam néhány esztendeje, emlékül barátomról elnevezett díjam mellé, Budakeszin. Negyven-akárhány éve készülhetett, Budapesten, az Egyetemi Színpadon, valamilyen alkalomból, valamelyik irodalmi rendezvényen. A képen négyen vagyunk: Gazsival, Kulcsár Ferivel, Grendel Lajossal és velem – ahogy Lajos írta egykor rólam, verseimről: a Semmi színe előtt. Balról jobbra, pontosan ebben a sorrendben. Az egykori fotósnak – fogalmam sincs, ki volt –, úgy látszik, legalábbis e felvétel tanúsága szerint, a végzet súgott. „Évjáratos nemzedéktársak” voltunk – Gazsi egyik könyvajánlásának szavaival –, legalábbis négyünk közül vele, Ferivel és velem hárman (Lajos egy évvel idősebb volt nálunk: negyvennyolcas). Azóta, három-négy nap múlva tizenkét éve már: Gazsi halott. És az idén tavasszal meghalt Feri is. Holnap pedig Grendel temetésére készülök. Mondhatom, elég ócska dramaturgiai trükk mindannyiunk sorsának intézőjétől (magam, színházi dramaturg koromban, mindig elvből ódzkodtam az ilyen ezerszer lejáratott fogások alkalmazásától), hogy még elhalálozásunk most már végleges sorrendjét sem átallotta az ismeretlen fotósunk által megörökített pillanat véletlenjéhez igazítani! Ám itt kell bevallanom, hogy igazság szerint barátaim mindegyikével sírba szállt belőlem (is) valami. Miként minden további, korábbi drága halottammal szintúgy. Hosszú a sor, s Lajos a legfrissebb példa rá, továbbra is egyre csak nyúlik; jobb, ha bele se kezdek. És egyre kevesebb vagyok nélkülük – lehet, leendő síromból belőlem is alig látszik ki már valami… A kegyes idő lassú, kimért ritmusban rám is lapátolja már a földet… Ki tudja, hánnyal van hátra még. Tízzel? Kilenccel… nyolccal… héttel… hattal…? S életem hány leválaszthatatlan részének kell még meghalnia, míg az utolsóval is rám kerül? Mert talán ez a legszörnyűbb az egészben. A tudat, hogy megtörténhet, még mindig nem én leszek a következő… Csak kérdés, meddig képes az ember viselni és elviselni ezt az egyre sűrűsödő, egyre töményebb magányt. Melyet úgy hordunk magunkon, mint panyókára vetett köpenyünk, amit egyre irgalmatlanabbul szaggat rajtunk a kozmosz dermesztő hideget hozó szele… (2018. december 26-án, Grendel Lajos halála után nyolc nappal, a temetése előtti órákban)