Szászi Zoltán: Az elrabolt királylány, Európa. Az én kórtársaim

Áll a hajnalt köszöntő homokparton, körbejárja lassan a szél. A tenger szemétől lopta el a kékjét, de ő ezt még nem hiszi el, pedig dalnokok sora ír erről, mind csupa vágy és érzés, ki látja e szépet. Szöszke, kócos hajától szinte lobog, él, arannyá válik a part, kicsi hínárok csiklandják lábujja tövét, ahogy belemártja a vízbe. Majd jobban belelép, imádja őt a tenger, sarkát apró hullám fogja marokra, lábszárán felkúszik a harmat, combja fehérjét – boldog isten játékos remeke, mely pompás, mint a Thászosz szigeti márvány – ragyogva sejteti át a könnyű khitón, lásd csak, azon a súlyok már a vízbe beleértek. Ahogy a ringó csípő ívét a kolposz redőivel vágy kútjává rajzolja a lányon a teremtés, és ettől a derekán szinte remegve finomra faragódik az ív, mint akantusz levelének éle, ebbe a látványba beleremeg még maga a főisten, Zeusz is, látva e szépet. Villámló tekintetét emeli, felfelé pásztáz a kujon, ki ez a lány a hajnalban, s ahogy néz, hát mit lát? Parton egy királylányt. A kolposz redőitől nehezen bír feljebb nézni az isten. De erőt vesz, s mégis legel a tekintet. Pazar a látvány. Hasnak lágy erezett bőrét, bársonyos pihékkel keretezve ott, mint élet forrása, kicsi köldök, ezt bámulja Zeusz, ivókelyhét tartja, s abban ott az ambrózia, s a nektárba nyála belecseppen, elfordulva kineveti emiatt őt Hermész, ki az italt kitöltötte éppen. A saját izgatott és hullámzó lélegzete felett elámul s bámul tovább Zeusz. Mit is lát? Még feljebb emeli szemét. Ott mi a látvány? Keblek halmai, melyek, mint meggyel díszített sajtok a tálon, már mohó szájat várnának harapni! Kúszik az isteni tekintet, egyre feljebb, már a nyaknak kecsét ízlelni való almaként látja. Szinte már két ujja közt fogja a kis ajkat, csücsöri málnaszem a száj, puszilni való a fitos orr, azon a naptól előhívott szeplők izgalmas sora elcsábítja Zeuszt. Elvégeztetett! Odatalált a szemhez. A tengernek színt adó szemhez. Olyan az, mint átbukó hullám a sziklán, úgy porlik szét azon a tekinteten minden harag, s csak a vágy marad, csak a vágy. Zuhanás bele az örvénybe, s az isten kedvet kap halandóvá lenni, csak egyesülni tudjon e testtel, csak bírja magának tudni mindazt a szépet, mit a tétova krónikás megpróbál leírni. Okos vagy, főisten, tudod, mit kell tenned! Zivatarfelhő kéljen a magasban, s már zúdul is onnan alá, isteni lakból az öbölhöz, csalafinta dolgot kitalálva csábításnak Zeusz, a főisten. Nemes állatként, sose látott szép fehér bikaként virágból font járomba hajtja fejét, így teszi örömmé vágyát. Tán még csillagot is teremt, mint szokta, ha vágyát kiéli, s utána jutalmat ad a kiszemeltnek, halhatatlanságot, s képet az égen ragyogni, csillagképet.

Ó, te szegény királylány, ha tudnád, mi sors vár rád, ma biztosan nem mentél volna ki lánypajtásokkal tengerparti rétre virágot kazalba rakni, dalra fakadni, játszani nagylányost, menyegzőt, lakomát, nászt, s ahhoz szedni a parton ezer virágot. Ha tudnád, mi vár rád, nem legszebb lenvászon, nap fehérítette khitónod hajtogattad volna ki hársfa ládádból, és sarudat se olajoztad volna be, hogy el ne repedjen a bőre a játékos futásban. Ha tudnád, mi vár, otthon inkább elbújnál, konyha szutykába, szagába inkább, s hamuval egyforma szürke lenne fejed. Vagy csak azért is, mégis így lett? Ez volt a terved? Huncut Aphrodité álmodban megigézett? Tüzet rakott szívedbe, vulkánt az öledbe, s nincs menekvés. Jaj, mindennek vége, nincs se szégyen, se félelem akkor, ha felizzik a vágy a leányban! Akkor a nyugvó teliholddal kel fel, még éppen hogy elsőt csicsergett a csalogány, de ő már vizet vesz tenyerébe, kiűzi az álmot, s aprót sikkantva mosdik a jéghideg vízzel. Szétomló szöszke haját is hamar befonja, nyitja a ládát, khitónt vesz, s már a sípján jelet enged a várból, s a jelre válaszoló lányok mind tudják, az öbölbe kell sietni e korai órán. Alig eszik, csak pár szem szőlőt, kicsi sajtot, kenyeret hozzá, harapás húst, hidegen, valami tegnapi sültet. Hegyi forrásból merített víz az ital, s már siet is le.

Még egyedül van a parton. A nap éppen kel, a tengernek most elhiszi kékjét, mélyét saját szeméhez igazítja, aranyhaja copfban veri vállát, kósza pihéket borzol a reggel még kicsit hűvös szél. Belemártja lábujját a tengerbe, érzi, csiklandós, huncut a víz, alábújt lenge ruhájának, mintha hűteni akarná izzó ölét, mely attól a bolond álomtól nyughatatlan ma, forró, mint Héphaisztosz műhelyében az érceket bontó tűz, de mégis egyszerre langyos, mint a kovász, mi kemencesutban letakarva várja, hogy egyesüljön a liszttel. Álmodott, izzót, lázasat, furcsát, álmodott fehér bikával, melynek szarvai holdsarlók, s a napfényben megcsillanó szőre meg tiszta arany, mint az ő haja s a homok, mely lábnyomait mind megőrzi a parton egy szempillantásig, míg Poszeidón, a tengeristen csapkodása, a hullámverés, el nem mossa azokat.

Itt vannak már a lányok, mind sudár és szép, mosolygó, mind ékes ága a létnek, mind termő virággá válik, de most még édes bimbózásban ringanak játszva. Virág a karjukon, kazalnyi, míg léptek le a part felé, minden szépet odaszedtek, mert menyegzőt játszani surrantak le a partra, vénszüleik még otthon alszanak, vagy már a kecskét, juhot fejik, marhát hajtanak ki éppen, s nem tudják, mi volt a reggelben az a sípszó, ami a várból a hegy alá kibomlott hívón. – Ki vagy te, lány? Van neved? – kérdi a tenger szelíden. – Európé vagyok, Agénór, a föníciai király lánya, bátyáim neve Kadmosz, Kiliksz, Phoiniksz, Thászosz és Pineusz. Anyám Télephassza. Miért kérded, tenger? – így a leány. – Ne riadj meg kedves, az álomtól és a valótól se, ezért hűtöm a lábad szép fehérjét, s őrizem kékjét majd tekintetednek örökké – súgta a tenger. S ekkor a part alacsony bozótjának árnyából pompás látomásként egy aranyszőrű bika kél valósággá. Lépked szelíden le a partra, a lányok riadalma nem zavarja, mert akit meghódítani óhajt, nem fél tőle. Európé az! A királylány! Aki kilép a sustorgó lágy vízből, vizes khitónja oly szépet formál, hogy a holdsarló szarvú bika orrán kéjpárák gőze tolul ki, s szelíd bőgéssel meghajlik előtte, térdére ereszti, irtóztató s rengő súlyát, a ziháló szügye alatt majd felrobban a szíve a vágytól, hímtagja vérrel telik. S a királylány ellágyul, szíve alatt meleg hullámok ostromolják, kezében a virágok majd elalélnak. Felül a térden ziháló bika hátára, mely lassú futásban elindul véle a vízhez, s hogy elfogy a part, a tenger hullámainak tetején lépked, s már messze a part, már csak az ég meg a víz látszik, s mennek, egymás szemét nézve várják beteljesülését az isteni násznak, teli vággyal mindketten, s nem ül ki más, csak szűzi pírral vegyes vágy Európé arcára. Krétán éri utol őt a sorsa, a főisten ágyasa lesz, s szül neki három fiút. Minószt, Kréta királyát, Rhadamantüszt, a bölcset, és Szarpédónt, aki három életet kapott Zeusztól. Mindhárom fiú legenda lett, mint ő maga is, a szépséges királylány, Európé. Kinek nevét végül a Hellászt is ringató földrész kapja. Zeusz nem lett hálátlan Európéval, úgy szerette, hogy három ajándékot is ad neki. Taloszt, a bronzembert, megvédeni őt, a nőt, meg még Lailapszot, a zsákmányt sose tévesztő ebet, és a mindig célba találó gerelyt. Hogy Európé megvénült volna? Csak ráncos banya lenne, ki mos a folyóban, mert mindig sok a szennyes? Dehogyis! Most is ugyanaz a lány, ugyanaz a vékonytestű, márványcombú, kinek csodájára madarak dalt faragnak, virágok kelmévé változnak, a tenger nem felejti el, hogy egykor tőle, Európé szemétől kapta varázslatos kékjét. S a part se felejt! A homok aranya, most is, mint szöszke haján a napfény, s lapos kövek barnás foltjai szeplői után veszik színük.

Nem hagy el engem sose a királylány. Csak néha szomorú, ha a partokat lánctalpak zúzzák, ha vér és gépolaj mocskol tengeri kéket. Jajgat olyankor, ő a szélzúgás, ami tépi a fákat s a szirmot.