Kozmár Klára verse

Cécile Hanat felvétele

Hiánypatológia

Akiben van tisztesség, az
elmenekül. Akiben van tisztesség,
az marad. Akiben van önérzet, az
elmenekül. Akiben van önérzet,
az marad.
Marad az, akinek nincs hová.
Marad az, akinek már minden mindegy.
Szökik, akinek már minden mindegy.

Rács választja el, s nemcsak a külvilágtól.
Ha nincsenek rácsok, szökni senki nem akar.
De ez csak egy kirándulás, ez csak az.
Évente egyszer, mint másoknál a karácsony.

Az otthon 353 nap. A szobában bokszolva
az orrod előtt hadonászik, pedig csak egy ölelésre
vár, vágyik: arcán ott az általa sem ismert fájdalom.
S közben nem hallatszik csak egy születése óta elfojtott
üvöltés a véresre harapdált szájból.

Csendben cigizünk, kopott gyerektetoválások közt,
bőrbe vésett, precízen kódolt szimbólumok,
ki nem gyúrt bicepszek, ki nem nőt tejfog. Egyszer ma már
bebasztunk, de senki nem áll meg egynél. Nincs mitől félni,
a viselkedésnek nincs korlátja. Se nálunk, se náluk.

8 éves, apja ismeretlen, anyja prostituált.
Az elkövető 14, barátnője 12, most szabadult,
de már szökésben van. Az áldozat nem enged:
vízi tűzoltó vagy erdőkerülő lenne, de most épp
csak meg lett baszva, és nem tehet semmit. Néz
és fáj.

Fájdalom ég az izomszövetekben, fájdalom
hasít a csontba, fájdalommal teli a véráram.
Hasad, ömlik, szakad. Koponya koccan,
fecskendő telik, valami megállíthatatlanul árad,
folyik, s mi nem leszünk sokáig, talán nem leszünk soha.
Kipakolták belülről teljesen: hasüregből a nemzőszerveket.
A csiklót hagyták, átlőtték piercinggel: állandó inger. Csak
magából ne tudjon továbbörökíteni semmit. Esélyt hagyva
a jövőben a következmény nélküli, pillanatnyi élvezésre.
De mi nem leszünk soha.

„Ha kell valami, odaadom, megteszem. Legyen az tárgy
vagy a saját testem” – mondja 8 évesen – „nem szólok róla.”
Ő sem, te sem, senki. Minden mozdulatod figyelik. De közben
valaki mindig kevesebb lesz, és a másik egy kicsivel se több.
Hiánypatológia, indulatok és érzelmi zavarok orgiája.

Sok vicc van, sokféle játék: végigrángatnak a folyosón
a hajadnál fogva, hiába sírsz, nekik ez „játék” – mondják:
„szeretjük, ha nyüszít”. Leköpnek, megrúgnak, késekkel
dobálnak. Játék, hogy ki tud átrohanni a Váci út hatsávosán.
Ha nem sikerül? Tavaly december óta kómában fekszik.
De nem jut több: egy napra egy fájdalom, és minden megy
tovább.

Közben folyik a pia, beléd harapnak, felzabálnak, ha nem
vigyázol. Pofon baszod, még sincs reflexiója a valóságra.
Belém élvezel, bekapok egy tabit, és szlopálunk tovább.
8 éves. Hátán tetkó. Vagy ő lesz tetoválás a te hátadon,
és mi nem leszünk soha. Csak összevarrt bőr, csak hús, csak
forradás.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/12-es lapszámában

Kozmár Klára (1993, Galánta)

Jelenleg Bécsben élő költő. A szerző a vers megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában részesült.