Plonicky Tamás: Malac

Áron barátomnak a remek történeteiért.

„Malacok, kibaszott malacok ezek!”, nyomatja fejcsóválva J. bá nyers-arrogáns stílusban; ilyenkor kissé olyan, mint Bunkó, a maffiavezér Guy Ritchie klasszikus filmjének jelenetében, amikor is a disznótartás rejtelmeiről, és a hullák azok bevonásával történő tökéletes eltüntetéséről tart akut kiselőadást ellenlábasainak.

„Malacok, kibaszott malacok ezek!”, ismétli meg.

Obszcén szentenciája a körülötte sürgő-forgó ápolónőkre vonatkozik; azokra, akik nap mint nap kiszolgálják.

Azokra, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy ő jobban érezze magát.

„Malacok, kibaszott malacok ezek!”, mondja harmadszor is.

Az ápolónők válaszul figyelmen kívül hagyják betegük mondanivalóját; így a nekik szóló alázás olyan, mintha az meg sem történne. Számukra minden negatív jelző elillanó röpke kifejezés csupán. Az összes feléjük irányuló káromkodást letudják egy vállrándítással. A malacozásnak, mint mondják, semmi jelentősége nincs; az elhangoztatott szókapcsolat most is, mint mindig egy csendes fejbiccentéssel véget ér.

Megszokták már; mindent megszoktak.

A nők egyébként sem tudnának nagyon mit tenni; senki sem annyira karakán közülük, hogy szembeszálljon J. bával, meg amúgy is: az öreg nagyon jól fizet.

A legismertebb betegüket sem kidobni, sem pedig megölni nem túl etikus, gondolhatják. Ezért hát elviselik.

J. bá az ország egyik legjelentősebb írója, vénségére azonban magára maradt: a felesége meghalt, gyerekei nincsenek. A barátai eltávolodtak tőle. „Jó szándékú”, általában pénzt kunyeráló látogatókat nem fogad. Nála ez elvi kérdés.

J. bá körülbelül ötven könyvet írt, és több százat szerkesztett.

J. bá komoly magánvagyont halmozott fel az évek során.

Most egyedül ül az öregek otthonában, jogdíjaiból fizeti a költségeit, és szellemi partnereket keres.

Hátralévő utolsó éveiben már csak erre szeretne költeni.

Még egy internetes álláshirdetést is összehozott: „Olvasott embereket keresek, nem geciszármazékokat!”, szólítja meg anonim módon az ártatlan munkakeresőt. A felszólítást egy munkakövetelmény-leírás egészíti ki megjelölt elérhetőségekkel.

Az általa megfeleltnek ítélt jelentkező fizetsége húsz euró óránként. Mindezt teljes, nyolcórás munkaidőben; akár a hét minden napján.

J. bá óránként húsz eurót fizet annak, aki könyvekről, filmekről, kulturális produktumokról beszélget vele, és elviseli az arrogáns-obszcén stílusát.

Az ajánlat több, mint kecsegtető. Jobb állást keresve sem lehet találni. Jelentkező akad dögivel.

Egyiket a másik követi.

Az öregek otthona az idők során a munkakeresők igazi zarándokhelyévé nőtte ki magát.

Ha viszont egy delikvens analfabéta, J. bának azonnal feltűnik.

Ha nem láttál kellő mennyiségű filmet, másodpercek alatt megsemmisülsz verbális ágyúcsöve alatt.

Ha nem olvastál eleget, J. bá rögtön „takonygerincű nyomoréknak” vagy „véres hüvelyváladéknak” nevez.

Engem hosszas próbálkozások után vett fel. Vagy tízszer mentem el hozzá.

Látta rajtam, hogy tőle szeretnék tanulni.

Ezért mindennap órákat vagyok vele.

J. bá véget nem érő listát állított össze, hogy mi az, amit látnom és olvasnom kell.

J. bá messze a legműveltebb fazon, akivel valaha találkoztam.

Húszeurós  órabérért  olykor  lefaszfejez,  olykor  „tátongó-üres  segglyukként” aposztrofál.

Közben persze említi Hawkingot, hivatkozik a Tao Te Kingre, Konfuciuszra, és fejből mond Camus-regényrészleteket.

Húszeurós órabérért gyakran „imbecil fanszőrzetnek” hív; ugyanennyiért néha „sekélyes ondómaradék” vagyok.

Proust, Nietzsche, Marx, Mórus, Arisztotelész, Alain Robbe-Grillet, Heine, Philip K. Dick, Michel Houellebecq stb.

Húszeurós órabérért gyakran azt mondja rám, hogy „sötét-fapados végbélhulladék”, de előfordul, hogy szavai szerint „üres valagkatlanná” avanzsálok.

Kant, Bauman, Eckhart mester, Platón; ha kell, idézi Proustot, elemzi Poe-t, hivatkozik Lars von Trier-re; mindezt fejből és több nyelven, persze.

Húszeurós órabérért J. bá gyakran elküld a picsába, a gecibe, a keresztanyámba, a heréi alá, és az összes olyan helyre, ahol állítása szerint „magamra aggathatok némi műveltséget”.

Az öreg minden klasszikust elolvasott, amit el lehet olvasni, és minden filmet látott, amit meg lehet nézni.

A memóriája kikezdhetetlen.

Húszeurós órabérért nagyon sokat kell készülnöm a vele való munkára.

Húszeurós órabérért ez messze a legkomolyabb képzés, amin valaha részt vettem.

J. bá fizet napi szinten, fizet heti szinten, fizet havi szinten. Igény szerint.

Néha többet is ad, mint amennyiben megegyeztünk.

Csak olvasnom kell, filmeket néznem és vitatkoznom vele, mondogatja. Ilyenkor gyakran azt is hozzáteszi, hogy „hugyosgyökér”; ez ugyanis gyakori szavajárása neki, hogy „hugyosgyökér”, meg az, hogy malac, persze.

Ennyi pénzért és kultúráért cserébe néha tehát én is malac vagyok.

„Malac, malac, kibaszott malac!”