Szalay Zoltán: Vissza északra

1.

Az egész őrület akkor kezdődött, amikor megkaptam anyám levelét, hogy maradjak még néhány napig R.-ben. Persze nem ekkor kezdődött, ez csak egy meghunyászkodó fordulat, amit azért használok, mert homályos dolgokról kell beszélnem. A levél – anyám első levele azon a nyáron, én már kettőt írtam haza addigra, holott egyáltalán nem hiányoztak az otthoniak – kedden érkezett meg, és én kedd este csókoltam meg először Rózát, az unokatestvéremet, akitől el akartam menekülni, vissza, északra, ahogy ő mondogatta, ez volt a szavajárása, hogy én vagyok az északi ember, de képtelen voltam itthagyni, mert meg akartam végre csókolni, de úgy, hogy lehetőleg mindketten roppanjunk szét abban a csókban, és rokkanjunk bele egy életre, és amikor anyám levelét olvastam, arra gondoltam, hogy ezt én váltottam ki anyámból, valami beteges telepátiával, amiben, mármint a telepátiában, egy pillanatig sem hittem, most viszont be kellett vetnem, hogy elvezessen ehhez a csókhoz. Megkapni egy csókot, ez persze hülyeség, a csók kapott meg engem, kedd este, huszadikán, vacsora után, a ház mellett, az udvaron, a kutya épp elrohant, a benti hangok elcsendesedtek, és tétován lappangott a levegőben a sötétség, amikor magamhoz vontam őt, remegve, és végre elértem azt az állapotot, amikor nem kell gondolkodni, mindent a nyelv és a nyál ural és tölt ki, és a csend megfojtja az idő otromba kígyóját.

Kedd este volt, amikor belebotlottam Sanyi bácsiba, az apám bátyjába, a néma emberbe, aki egész nyáron nem beszélt hozzám két mondatnál többet, és talán senki máshoz sem, és én úgy képzeltem, a szája belseje tele van fekélyekkel, a nyelvével simogatja egész nap ezeket a fekélyeket, ami talán még kellemes érzést is nyújthat neki, de semmiképp nem engedi megszólalni. Belebotlottam Sanyi bácsiba, az előszoba és a konyha között, és Sanyi bácsi szólásra nyitotta az ajkát, és röviden elmondta, hogy másnap hajnalban el kell mennem. Nem részletezte, hogy miért, és én hiába dadogtam valamit az anyám leveléről. Bajok voltak, Angéla néni eltünedezett otthonról, és Sanyi bácsi napról napra mogorvább lett, de nem tudtam, mi történik, mert engem csak Róza irányába húzott a nehézkedés. Róza miatt mondta, gondoltam, amikor már gondolkodni tudtam, hiszen azt a csókot a világegyetem minden pontján kellett hogy érezzék. Felszikrázott az egész kiégett bolygó. Sanyi bácsi szemében nem haragot láttam, hanem taszítást. Valami vész közeleg, és ha nem teszem azt, amit mond, le fog csapni rám. Már szerda hajnalban. Nem bűnökről és bűnhődésekről közvetített Sanyi bácsi éjfekete pillantása, hanem a szenvtelen végítéletről.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam aznap éjjel, izzadtan fetrengtem, és szívtam magamba a ház addig olyan idegennek tűnő szagait. Sokféle szaga volt ennek a kis vidéki háznak. Megvolt az r.-i szaga, a faluszag, amiben benne volt egy csomó gyötrelem, de a tunya parasztlét lomhasága is. Augusztusszag is volt, a túlérett, repedezett héjú gyümölcsök erőteljes rothadásszaga. A legáthatóbb azonban a család szaga volt, az öregeké. Angéla nénié felkavaró volt, mint egy menekülő állaté. Sanyi bácsié irtóztató: a fekélyek szaga, a láthatatlan dolgok iszonyatának szaga.

És persze Rózáé, amely beterített engem is. Nem mosakodtam aznap este.

Szerdán hajnalban el kellett hagynom a házat, és utána el kellett hagynom az országot. Miközben szerény csomagomat pakoltam, az járt a fejemben, ez az utolsó nyaralás.

Hajnalban indult egy busz R.-ből, ami bevitt Szombathelyre, onnan egy másik járattal kellett eljutnom Komáromba, ahol majd átsétálok az Erzsébet hídon, és egy harmadik busszal utazom tovább. Az utat a teljes önkívület állapotában fogom eltölteni, hiszen még mindig futkos bennem az áram, amit a csók gerjesztett. Már régen pirkadt, amikor kiléptem a házból, egy pillanatra még megálltam a küszöbön, és hallgatóztam. Halk, állati nyögéseket hallottam odabentről, nyögéseket és pihegést, mintha mindeddig láthatatlan nyestek és pelék váltak volna láthatóvá és másztak volna elő búvóhelyeikről, és dörgölőztek volna egymáshoz a maszatos hajnali félsötétben. Talán épp Angéla néni lábához bújtak hozzá, és ő szuszogott fel álmában. Vagy Róza álmaiba osontak be puha talpukon. Köhögések és csattogások zavartak fel, és löktek rajtam egyet, a kapuig, és tovább. A kapu megadóan nyikorgott – az apám azt mondta, Sanyi bácsi azóta képtelen rendesen beszélni, amióta először meghallotta ennek a kapunak a nyikorgását húsz évvel ezelőtt. Húsz éve hozták őket ide. Azóta már kicsinosították ezt a házat, ahol azelőtt semmirekellő emberek laktak, apám szerint rácok voltak, de ki tudja, ez valójában mit jelentett. Sanyi bácsi akkor huszonöt volt, és földműves, az utolsó porcikájáig. Itt nem volt föld, illetve őt nem engedték a közelébe. Évekig tartott, amíg valamennyire magához tért. Aztán megszületett Róza. Róza azt mondta magáról, ő már délinek született. Engem néha tótocskának szólított. Másképp beszélt, mint mi, más volt a hanglejtése. Néha azt mondta, nekem az orromból jön a hangom. És néha kérdezgetett, milyen ott fent északon. Egyszer, amikor kiszöktünk az r.-i régi templomhoz, ami egy erdei tisztáson állt, és a kommunisták két évvel korábban megengedték, hogy helyreállítsák, mert már majdnem összedőlt, pedig káprázatos középkori freskókkal volt telefestve a belseje, azon a július végi estén Róza azt mondta, szerinte neki ott északon kellene meghalnia. Amikor kérdeztem, miért, azt válaszolta, szerinte a lelke őt is oda húzza. A negyvenes évekről mi már nem tudtunk semmit, és az apámék nem sok mindent meséltek. Az apámékat nem vitték el, valami isteni csoda folytán. Sanyi bácsi évekig nem válaszolt apám leveleire, haragudott, mert neki mennie kellett, és nem értette, hogyan történhet meg, hogy az embert egyszer csak felrakják a vonatra, és elviszik, egy huszonötéves, bivalyerős férfit. Nem beszéltek erről, és csak a hosszú hallgatás oldott fel valamit közöttük, amíg aztán az apám egyszer, már sok évvel később meglátogatta őket R.-ben. Akkor mondta neki Sanyi bácsi, hogy ez a kapu akkor is ugyanígy nyikorgott, amikor megérkeztek ide.

Ezen az augusztus végi hajnalon is ugyanúgy nyikorgott.

Akkor, ott, a régi r.-i templom mellett, a tisztáson, amelyet kozmikus sötétségbe vontak a mély hangon suttogó tölgyfák, jutott eszembe először, hogy egyetlen bizonyosság létezik számomra, mégpedig hogy meg kell csókolnom Rózát, ezt a teljesen valószerűtlen tündér-unokatestvért, még ezen a nyáron.

A buszsofőr riadtan meredt rám, amikor közöltem vele, hogy Szombathelyre kérek egy jegyet. A szemében olyan ősrégi félelmet láttam, mint a rettegő vadállatok tekintetében. Olyan gyorsan, hogy senki észre se vehesse, végigpillantottam magamon, vajon mi lehet rajtam ilyen ijesztő. A buszsofőr előrenézett, a lámpája fényébe, amely bágyadtan törte meg a hajnal mély derengését. Egyetlen szót sem szólt, résnyire nyitotta a száját, beláthattam a fogai rozsdabarna közébe, a szája sarkába fehéres csomócskák tapadtak, amelyek a kiszáradt ondóra emlékeztettek. Kiadta a jegyet, elvette a pénzemet, és a markomba csúsztatta a visszajárót, már-már bensőséges mozdulatokkal, és még egyszer az arcomba nézett, mintha figyelmeztetni akarna, de az elnyílt szájból csak alig hallható, szűkölésre emlékeztető lihegésféle szűrődött ki.

Elaludhattam az úton, mert semmi nem maradt meg belőle, csak az egész bensőmet átjáró rázkódás, és Szombathelyen ugyanabban a görcsben szálltam le, amely még az utazás elején fogott satuba. A Halkan Szuszogó Emberek Városának neveztem el akkor Szombathelyet, amelyre szerettem úgy gondolni, mintha tudnék róla bármit is, csak mert néhányszor beugrottunk Rózával és Angéla nénivel afféle igazi gyermekded kirándulásokra. Fojtott levegőjűnek éreztem a várost, miközben az elhallgatásaiban mintha nagyszerű, elfelejtett történetek emlékei derengtek volna. A Szombat városának egyszerre volt kabbalai hangulata és szabadságízű lendülete, és mindez annál jobban izgatott, hogy láttam, a Halkan Szuszogó Emberek mindezt mennyire le akarják tagadni. Róza azt mondta egyszer, az egyik ilyen kirándulásunk után, vasárnap este, az udvarukon, tikkadt forróság volt, és nedves hajjal jött ki hozzám, egyenesen hozzám, aki egymagamban dohányoztam a kiszáradt körtefákat nézegetve, miközben az öregek odabent vacsoráztak vagy talán csak rádiót hallgattak, kábultan a dögmelegtől, és Róza azzal jött oda hozzám, hogy ma kiabálni szeretett volna, rohanni és kiabálni, belekiabálni a Halkan Szuszogó Emberek képébe, nem így mondta, de most már így emlékszem rá, belekiabálni, hogy őt akkor sem foghatják le, az ő torkára akkor sem kulcsolhatják rá azt a mocskos, büdös kezüket.

Láttad őket, ugye, kérdezte Róza, láttad, mennyire nem szeretik ezt a gyönyörű várost.

Annyira nem szeretik, hogy nem is látják, mondtam egyszerre a körtefáknak és Rózának, könnyedséget színlelve. Ekkor még tudtam könnyedséget színlelni, hiszen az előtt az éjszaka előtt voltunk, amikor az r.-i templom tisztásán megvilágosodtam.

Kellene nekem valaki, mondta Róza, akiben megbízhatok, hogy egyszer visszarángat, ha én is belecsúsznék ebbe a furcsa kábulatba, amiben ezek az emberek élnek.

Olyan őrangyalféle, kérdeztem.

Nem igazán, mondta Róza, inkább olyasvalaki, aki ébren tart. Már ha ez az éberség, amikor ezeket a szagokat érzem, ezeket a hangokat hallom, amiket most.

Elkérte a cigarettámat, beleszívott, és közelebb húzódott hozzám, és beletúrt a kezével a nedves hajába, miközben valahova a távolba nézett a szomjas körtefák között, pedig csak a szomszéd portára láthatott át.

Amire megérkezett a komáromi járat, közönséges reggel lett, és minden elviselhetetlenül felgyorsult. Dübörgött a föld, a Halkan Szuszogó Emberek Városa monoton lüktetéssel mondott búcsút. Kevesen voltak a buszon, a legtöbben gondosan kivasalt öltönyben, mint akik sorsdöntő tárgyalásra készülnek az Úr Ítélőszéke elé.

Végig magam elé bámultam, és egyre csak szivárgott belém valami meghatározhatatlan, émelyítő, gyomorsavízű bénultság. Aminek nincs tárgya, az a szorongás, és az a leggyilkosabb. Nem tudtam, merre tartok: véget ért az utolsó nyaralás, és én csak annyit tudtam, soha többé nem térhetek vissza ugyanebbe az R.-be, ugyanezek alatt a csillagok alatt.

2.

Komárom szélén egy katonai járőr állította meg a buszt, az utasok maguk elé néztek, és némán lekászálódtak. A sofőr bizalmasan váltott néhány szót a katonákkal. Egyszeriben valahonnan még több katona termett ott. Nem tudtam pontosan, hol vagyunk, úgy rémlett, láttam már a helységnévtáblát, falusias jellegű házak álltak az út mentén, hűvösnek éreztem a reggelt, és épp elhatároztam, hogy előkotrom a dzsekimet a csomagomból, amikor valahonnan felbukkant az első tank, amelyet újabbak és újabbak követtek. Egyszeriben mindenki hadonászni és kiabálni kezdett, és csak centiken múlt, hogy az egyik tank nem sodorta el az egyik utast, aki a jegyét lobogtatta a dzsipen érkezett katonák felé, neki oda kell érni a fiához, magyarázta kétségbeesetten, és én sejtettem, a fia, ugyanúgy, ahogy az én szüleim, odaát van, a határ túloldalán, és az jutott eszembe, egyáltalán nem biztos, hogy még láthatja valaha.

Amikor elindultam R.-be, az apám egy furcsa, ideges félmosollyal azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy a határ oda-vissza átjárható.

Szerda reggel volt, az egyik utastársam karórája 8:35-öt mutatott.

Percek alatt rengetegen gyűltek össze a hevenyészett ellenőrzőpontnál, autók dudáltak, emberek kiabáltak, tankok dübörögtek. Az autókat a katonák elterelték, a tankok elállták az utat a csehszlovák határ felé, az okvetetlenkedő embereket pedig úgy csendesítették le, hogy nagyon közel tolták az arcukhoz a géppuskájuk csövét.

Az egyik utas arról beszélt valakinek, most végre visszaszerzünk mindent. Fanyar volt az arca, és gyors egymásutánban maga mellé köpködött. Most visszaszerezzük a földjeinket, ezt nagyon sokszor elmondta. Tököt és mákot termesztettek, mesélte, és sehol akkora mákfejeket nem látott azóta sem. És akkora tököket. Újra akkora tökeink lesznek, mint azelőtt, bizonygatta. Ezért kellenek a tankok.

Egy fiatal férfi azt magyarázta a katonáknak, meglepően józan hangon, hogy nincs szükség vérontásra, azok az idők már lejártak, és jó lenne, ha ők is belátnák, hogy mik azok az emberi jogok, és hogy senkire nem foghatnak fegyvert. Mindenki ráfogta a fegyverét, aki csak hallotta. Kamaszos bajusza volt a fiúnak és sűrű, fekete haja, mint egy beatle-nek, de semmi vad nem volt benne, a katonák sem tartottak tőle, egykedvűen fogták rá a puskájukat.

Magyarokat öltek, sugdolóztak a férfiak körülöttem, a tankok magyarokat tapostak szét odaát. Mások azt sugdozták, végre kinyomják a csehszlovákok belét ezekkel a kurva tankokkal. Ellenforradalom, az kellett ezeknek a kisfaszúaknak, suttogták. Soha nem fogunk hazajutni, pusmogták, de azt nem tették hozzá, hova tartanak.

Hosszú idő telt el, amire észrevettek engem is. Két fiatal katona jött oda, és a karomnál fogva elrángattak, egyenesen behúztak az egyik katonai dzsipbe, és már robogtunk valamerre, nem közölték, hova.

Beültettek egy irodába, és amikor megkérdeztem, mit követtem el, úgy néztek rám, mint aki elkövetett valamit.

Mit keresett itt, kérdezte az idősebb férfi, aki belépett, és leült az íróasztal mögé. Már majdnem válaszoltam, de az egyik fiatal katona megelőzött. Át akart menni. Csehszlovák.

Kezdtem megérteni, hogy ez valami olyasmi, amiről nem akartam tudni. Mint az apámék története. Csak a gyűlöletet nem láttam ezeknek a katonáknak a szemében, meg az elszántságot. Inkább unalmat láttam rajtuk, meg némi kötelező távolságtartást. Ilyen tehát, amikor egy hűvös szerda reggel az ember belezötyög a háborúba egy hangos, büdös autóbusszal.

Náluk voltak a papírjaim, talán én adtam át nekik. A fiatal katona hanyag tartással állt az ajtó mellett, a kezét a hasa előtt fonta össze, mint egy unott ministránsfiú. Az idősebb – ő se lehetett sokkal több negyvennél – a papírjaimat nézegette, mintha olyan sok nézegetnivaló lett volna rajtuk. Mindketten frissen borotváltak voltak, mintha templomba készülnének. Az idősebb nem pillantott rám egyetlen egyszer sem, nem kérdezett semmit.

Szerezzen egy tolmácsot, mondta a fiatalnak.

A töredéknyi csendben röviden felnyögtem, és bátortalanul olyasmit mondtam, beszélem a nyelvet.

Ne de ugye melyiket, ez talán nem derült ki. Az idősebb elismételte, hogy szerezni kell egy tolmácsot, mire a másik bólintott, és kiment, nagyot reccsent utána a faajtó. Hihetetlen gyorsan visszatért egy ötvenes, görnyedt, nagyorrú, ballonkabátos fazonnal, akit leültettek mellém. Motyogott valamit, százados elvtársnak nevezte az idősebb katonát, és a macskáiról beszélt, hogy jó lenne hamar végezni, de persze megérti, ha nem. A százados elvtárs komoran nézegette a tolmácsot, a vizenyős, bánatos szemét, a száraz, kipirosodott, hámló arcbőrét, az orrából előkandikáló vastag szőrszálakat.

Maga tud csehül, kérdezte a százados elvtárs, de meg sem várta, míg a tolmács válaszol, rárivallt, kérdezze meg tőle, mit keresett itt.

A tolmács nem nagyon tudott csehül, szlovákul sem, kotyvalékszláv nyelven beszélt, érthetetlenül, talán az oroszhoz volt a legtöbb köze.

Érti, kérdezte aztán magyarul, nem derült ki, kitől.

Én a rokonaimnál nyaraltam, mondtam kiszáradt szájjal. A százados elvtárs maga elé nézett, várt. A tolmács nyeldesett, majd kissé bizonytalanul elismételte, amit mondtam, ugyanúgy, magyarul. Azt mondja, a rokonainál nyaralt. A tolmácsra és a százados elvtársra pillantgattam felváltva, ők nem akartak észrevenni engem, a százados elvtárs a papírjaimat gyűrögette a kezében. Mondja meg neki, mondta a százados elvtárs erélyes hangon, hogy itt katonai hadművelet van folyamatban. Baráti segítséget nyújtunk a népének az ellenforradalmárok ellen. Nem mehet át a határon. A tolmács hevesen bólogatott, és röviden, zavarosan összefoglalta a százados elvtárs mondatait az önmaga kreált korcsszláv nyelven. Rábízom őt az egyik kocsira, folytatta a százados elvtárs, Párkánynál kelnek át a határon, velük mehet, de ő nem lépheti át a határt.

A tolmács dünnyögve mondta a magáét, granyica, nyemózses, igyi sznámu. Szóval átvisznek, szaladt ki a számon, mire a százados elvtárs azonnal felcsattant, nem lépheti át a határt. Aztán észbe kapott, és a tolmács felé bólintott, hogy fordítsa le, amit mondtam. Azt kérdezi, átviszik-e, motyogta a tolmács. A százados elvtárs rácsapott az asztalra, most sokkal idősebbnek nézett ki, egy igazi háborús veteránnak, de a haragját nem lehetett elhinni. Végeztem, mondta, Szentpéteri, vigyék magukkal. Felállt, mire a tolmács is felállt, és a százados elvtárs elindult volna kifelé, de megtorpant, és rászólt a tolmácsra, hogy fordítsa le. A tolmács nyeldesett, és mondott néhány szlávos hangzású szót.

Szentpéteri megvárt egy másik fiatal katonát, Irinyit (barátian kiabált neki a dzsip mellől, hogy gyere már, Irinyi, gyere már), és szóltak, hogy üljek be közéjük, és közben hadonásztak a kezükkel, mint egy süketnémának. Bólogattam, mint aki tényleg nem beszél magyarul. Por kavargott mindenhol, és civileket már nem láttam, csak tankokat és katonai járműveket. Kérdeztem Szentpéterit, hogy hazatelefonálhatok-e, amire ő nagyon összezavarodott, összenézett Irinyivel, mint akik szellemet látnak. Nem válaszoltak, robogtunk az úton, kelet felé, elhagytuk Komáromot, azt csak később tudtam meg, hogy Párkánynál húzódott a hadművelet fő vonala, arra keltek át a magyar csapatok, hogy megszállják Érsekújvárt, az egykori erődvárost. Senki nem sejtette, hogy jönnek, úgy érkeztek, mint egy, az augusztusi hajnalból sután előmászó, homályos látomás.

Szentpéteri és Irinyi különváltak a hadtestektől, talán valami üzenetet vittek, senki nem kötötte az orromra. Irinyi pocakos volt, sokat dohányzott, és néha mutatott ezt-azt Szentpéterinek az út mentén, amire összeröhögtek. Egy bámuló öregasszony. Egy riadtan menekülő kóborkutya. A porban hempergő cigány gyerekek. Egy vizes vödröt cipelő fiatal lány, akinek becsorgott az izzadság a melle közé. Egy féllábú öreg, aki egykedvűen botorkált az út szélén. Az egyik ilyen után megszólaltam, hogy még sosem voltam Párkányban. Állítólag ott van az a nagy templom, a bazilika, amire a párkányiaknak van kilátásuk, nem az esztergomiaknak. Irinyi váratlanul megszólalt, hogy ha még nem rombolták le a komcsik. Szentpéteri kinézett az ablakon, és felröhögött. Most a komcsik harcolnak a komcsik ellen, kérdeztem. Anyád a komcsi, hurrogott le Irinyi. Szentpéteri ugyanúgy oldalra nézett, és kacagott egyet. Rövidebbet, mint korábban. Hátranéztem, a kocsi a közúton is olyan port vert fel, mintha földúton haladtunk volna. A százados elvtárs azt mondta, átvisztek a határon, de nem léphetem át a határt, mit jelent ez, kérdeztem, és nyíltan belenéztem Irinyi arcába. Pontosan azt jelenti, amit jelent, vágta rá hangosan Szentpéteri. Amúgy meg mikor tanultál meg így magyarul, morogta Irinyi, a cigisdobozában kotorászva. Elővettem a saját dobozomat a farzsebemből, és megkínáltam. Kicsit szétnyomódott, de szívható volt. Irinyi ekkor nézett először a szemembe. Nem volt semmi az arcán, talán csak némi elmosódott unalom.

Komppal keltünk át Párkánynál, csak én bámultam a bazilikát, a többiek úgy tettek, mintha ott sem lenne. Tucatjával álltak a tankok a Duna mindkét partján. Irinyi azt kérdezgette, miért indultam most vissza. Mondtam neki, hogy a nagybátyám bekattant, és elküldött, szerintem Róza miatt. Ki az a Róza, kérdezte kelletlenül Irinyi, mint akinek nincs ideje ilyen gyermekded sztorikra. Az unokatestvérem. Megkúrtad, kérdezte, a cigi lógott ki a szájából, és a komp vetette aprócska hullámokat bámulta. Nem az a fajta, mondtam. Szentpéteri ekkor rám nézett a szokásos félmosolyával, és mintha érdeklődést láttam volna a szemében. Vannak szép lányok erre felétek, kérdezte. Kissé összezavarodtam, hogy ilyen jámboran fogalmazott. Én itthagytam egyet, válaszoltam, Leának hívják, tizennyolc éves, barna és nagyon türelmetlen. Irinyi erre felröhögött. A bazilikát néztem, ahogy szépen beteríti a délelőtti fénypokróc. Nem volt hova mennünk, az utolsó este, mielőtt eljöttem volna, a jéerdé udvarán ujjaztam meg, és úgy sikított, hogy az összes kutya vonyítani kezdett a környéken. Irinyi visítva röhögött, Szentpéteri mosolyogva megkérdezte, mi az a jéerdé. Egy döccenés jelezte, hogy kikötöttünk a csehszlovák parton.

A hódítók hazahoztak, de nem léphettem át a határt.

Nyugodt volt a táj, helyenként fel-feltűntek a tankok, egy-egy öregember megfordult utánunk az út mentén, néhol csődületeket is láttunk, egy fejkendős néni egyedül állt Muzsla közepén, az ég felé nézett, és könnyek csorogtak lefelé az arcán. Most ez vajon békeidő-e még. Ezt nem kérdezhettem meg, Szentpéteri és Irinyi nem mondott semmit arról, mit keresnek itt. Főleg a helyi lányok érdekelték őket. Hogy tudnak-e magyarul, mint én (Szentpéteri), hogyan mondják tótul, hogy szopjál le (Irinyi), tényleg utálják-e erre a magyarokat (Szentpéteri), én is utálom-e a magyarokat (Irinyi), Lea mindenkinek olyan könnyen adja-e magát (Irinyi), ismerek-e lányokat, akik szeretik az egyenruhát (Szentpéteri), na és a csaj, akitől most jövök, ő legalább hagyta-e magát megcsöcsörészni (Irinyi). Izsánál már úgy mutogattam ki a kocsiból, ahogy korábban ők, fejkendős fiatal anyukák sétáltak a gyerekeikkel az úton, megálltunk cigit venni, és az egyik bácsi kiabálni kezdett a boltnál, hogy jöjjenek már ide a többiek is, mert itt vannak a mieink. Lapogatta a vállamat, hogy mennyire örül nekünk, végre itt vannak a derék magyar fiúk, mire egy magas, szikár férfi lépett oda, és azt mondta, ezek nem magyarok, ezek oroszok, és a bácsira kiabált, hogy menjen inkább haza, ezek itt oroszok, és a bácsi egyre csak a vállamat markolászta, hogy ugyan már, magyar gyerekek, visszajöttek, mint annak idején Horthyval, ezek a mieink. Szentpéteri és Irinyi eltűntek a boltban, és még néhány bámészkodó odajött, nézegették a dzsipet meg engem, és valakik azt mondták, ezek azokkal vannak, Nyárasdon kinyírtak egy magyart, elgázolta a tank, ezek az oroszokkal vannak, hiába beszélnek magyarul. Mit akarnak itt ezek a tótok, hajolt hozzám Irinyi, sörszagú volt, a pultnál benyomhatott egy gyorssört. Szentpéteri kedélyesen biccentgetett és integetett az összecsődült embereknek, megkerülte a kocsit, és még rájuk is dudált, amikor indultunk, amire mindenki, még a lelkes idős bácsi is rémülten rezzent össze.

És ti hagytatok-e valakit otthon, kérdeztem őket, és Szentpéterire néztem, aki nyugodtan vezetett, mintha csak épp ebédelni menne valahova, vagy a gyerekért az iskolába. Az anyámat, mondta mosolyogva, és nincs sok kedvem visszamenni hozzá, szóval remélem, akad itt némi muri. Irinyi röhögött, de hát ez itt csak pusztaság, mutatott körbe, elhagytuk Komáromot, tarlók mindenfelé, erre tankok sem mutatkoztak, és Irinyi hozzátette, szerintem az öcsifej simán kitalálta ezt a Lea nevű ribancot is, a vonyító kutyáival együtt. Habár, talán a kutyákat nem, göcögött Irinyi, amire Szentpéteri is felnevetett. Na és szerintetek én hazajutok, kérdeztem. Vagy hadifogoly lettem, vagy mi. A százados elvtárs nem adta vissza az útlevelemet, tettem hozzá. Akkor reklamálj nála, mondta Irinyi. Vagy inkább a Brezsnyevnél, tette hozzá Szentpéteri. De akkor én ezt most nem értem, mondta Szentpéteri, te tényleg csehszlovák vagy. Azt még nem mondtad, kérdezte Irinyi, hogy a Lea beszél-e magyarul. Nem mindegy, már tudod, mi az, hogy szopjál le szlovákul, válaszoltam. És a Lea ezt megérti, kérdezte Irinyi.

Végül kinyögték, hogy Pozsonyba mennek. Soha nem jártam még Pozsonyban, mondtam. Olyan, mintha nyaralnál, vágta rá Irinyi. Ingyen nyaralás a magyar néphadsereg jóvoltából. Szentpéteri azt mondta, az egyik nagyapja Pozsonyból származott. Kitelepítették, vagy mi, tette hozzá. Az egész családdal együtt. És elvettek tőle mindent. Szőlői voltak Pozsonyban. Ő már nem ismerte, azt beszélték, összeroppant bele, hogy el kellett mennie Pozsonyból. Biztos szép város lehetett ez a Pozsony. Nem tudok róla semmit, mondtam. Mi csak Szencre szoktunk bejárni. Az meg elég semmilyen. Nem olyan, mint mondjuk Szombathely. Irinyi erre felröhögött, Szombathely egy lepratelep. Szentpéteri azt mondta, ő fel fog költözni Pestre, ha innen hazajut. Miért ne jutna haza, kérdeztem. Erre nem válaszoltak. A tótok békés népség, mondta végül Irinyi, és hozzátette, hogy ő nem akar semmi balhét. Szentpéteri azt mondta, hogy bérel egy kis lakást Békásmegyeren, és hétvégente bejár majd a Margitszigetre. Békásmegyert nagyon szépen ki fogják építeni, mondta. Vajon ha találok magamnak egy jóravaló tót lánykát, kérdezte Szentpéteri, eljön-e velem a Margitszigetre sétálni az őszi avarban?

Jócskán benne jártunk a délutánban, mire Pozsonyba értünk. Rengeteg tank és sok dühös, szép ember. Ezek itt végre gyűlöltek, nyílt arccal, ökölbe szorított kézzel. Alig értettem, mit kiabálnak, Szentpéteri és Irinyi nem hagyott békén, hogy fordítsam nekik. Lehúzott ablakokkal mentünk, pedig kérdezgettem, nem fognak-e ezek bedobni valamit. Hömpölyögtek mindenfelé. Szépen felöltöztek, mintha vásárba indultak volna. Rózsaszín volt az arcuk, a hajuk összekócolódott, mintha átjárta volna őket az áram. Szentpéterire átragadt valami ebből a forró hangulatból, Irinyi hűvös maradt. Azt hitte, a komcsik jobban szétlövik ezt a porfészket, morogta. Szentpéteri úgy nézegetett kifelé, mintha a nagyapja otthonát keresné. Megállították őket az oroszok, hosszan tanácskoztak, egyik fiú sem beszélt rendesen oroszul, kérték, hogy segítsek nekik, én semmit nem értettem abból a gagyogásból. Azt sem mondták meg, hova akarnak eljutni, bár úgysem tudtam volna segíteni. A belvárosi épületek elhanyagoltak voltak, mint az idős, betegeskedő hölgyek, akiknek már nincs erejük kipúderezni az arcukat. Ruszki kurvák, kiabálták ránk a rózsaszín arcú fiatal férfiak, és a nagy kavarodásban nekem is kiabálni támadt kedvem, de nem tudtam, mit kellene. Mikor szállhatok ki, kérdeztem Szentpéterit és Irinyit, akik tanácstalanul keringtek a városban. Végül eljutottunk egy helyre, villamosok álltak mellettünk, és a pozsonyiak haragosan álldogáltak a peronokon, és Szentpéteri és Irinyi idegesen szedelőzködött, mint akiknek nincs kedvük kilépni a valóságba. És velem mi lesz, kiáltottam rájuk. Újra és újra rájuk kellett kiáltanom, mire Szentpéteri kinyögte, hogy maradjak kussban, ha kijutunk innen, akkor hazavisznek.

Nem fogtam fel, hol vagyok valójában, csak a rettegést fogtam fel. Hallottam a lövéseket, és egyfolytában ropogtak a lánctalpak. A férfiak rekedtre kiabálták magukat, és amikor meglátták, hogy nézem őket, haragos pillantásokat vetettek felém és futni kezdtek, menekülni. Szentpéteriék csak nem akartak kijönni, egy nagyobb csoport vette körül a kocsit, és hangosan tanakodtak, az ablakokat már felhúztam, de olyasmit hallottam, nem biztosak benne, hogy velük vagyok-e. Nem néz ki ruszkinak, mondta az egyik. Egy nő is volt velük, fiatal nő, divatos kendővel a fején, melegen mosolygott rám, melegen és elszántan. Ki fognak rángatni, ki fognak cibálni ebből a kurva autóból, aminek a fanyar bűze már úgy beleitta magát a bőrömbe, hogy soha többé nem vakarhatom le magamról. Hagyjatok békén, rebegtem feléjük, fogalmam sincs, mi ez itt, én csak Róza miatt vagyok itt, egy csók miatt, az eszelős Sanyi bácsi miatt, az anyám értelmetlen levele miatt, és ez csak egy nyaralás, még ha az utolsó is, de velem aztán nem sokra mentek, nem fogjátok megérteni egyetlen nyögésemet sem. Csattant az ajtó, na hol az a kurva porfészek, ahol a te Leácskád vár rád, kérdezte Irinyi, némi remegéssel a hangjában.

Néztem vissza a fényekre, izzott a város, és nem tudtam eldönteni, vajon minden augusztus végi délutánon ugyanígy izzhat-e. Megtépázott egy hely, mondta Szentpéteri, mire Irinyi felhorkant, de nem mondott semmit. Nem úgy néztek ki, mint akik elhinnék, hogy ez az én fővárosom. Szentpéteri Budapestről mesélt, hogy mennyire szép, amikor kigyúlnak az esti fények, ilyenkor, augusztusban, meg nézni a hullócsillagokat a Duna-parton, egy nevetős lánykával, egy viceházmesterrel a kézben, nem kell annál több. Irinyi bólogatott, csak keveredjünk ki innen, meg sem állunk a hullócsillagokig, ott fogunk koccintani a Lánchidat bámulva, és koccintás közben diszkréten kilöttyen egy félkortynyi fröccs a forró kövezetre, amit majd a nyelvünkkel elégedetten csettintve nyugtázunk. És csettintett egyet a nyelvével. Profi módon tudott csettintgetni a nyelvével.

Messze van nektek Budapest, ugye jól gondolom, mondtam nekik, amikor már kirázta belőlem a kocsi az utolsó tapintatot. Ti is olyan vidéki suttyók vagytok, mint én, tettem hozzá. Irinyi mindjárt felcsattant, tudod, kibaszhatunk itt helyben a kocsiból, hogy keresztülmenjen rajtad az első tank, mondta, és kiköpött az ablakon. Persze nem volt erre már egy szem tank sem. Szentpéteri csak annyit mondott, fogalma sincs, merre kell mennie tovább. Mondtam, hogy szerintem jó az irány. Ezek a színek ismerősek. És az illatok. Csak mifelénk van ilyen köhögtető szaga az elszáradt napraforgónak augusztus végén. Ezen a komcsik háborúja sem tudott változtatni, úgy tűnik. Kurva nagy szerencsétek van, mondta erre Irinyi, hogy a komcsik nem lőtték ripityára az egész nyomorult Felvidéket. Felvidék, mondtam, de régen hallottam már ezt a szót, olyan az íze a számban, mint a nagyanyám avas ízű rétesének. Szentpéteri kissé zavartan pillantott Irinyi felé. És veletek mi lesz, kérdeztem, ha már egyszer elfoglaltatok minket. Elkaptok egy-két tót lánykát, kérdeztem, aztán visszamentek, mintha egy nyaraláson lennétek. Ingyen nyaralás, a magyar néphadsereg jóvoltából. A Leácskát leteszteljük, ne aggódj, mondta Irinyi. Szép a táj erre, mondta csendben Szentpéteri, és kibetűzte Diószeg szlovák nevét az egyik tábláról, Sládkovicovó, csak ez a nyelv ne lenne ilyen kibaszottul nyakatekert.

Hozzánk nem jutott el a háború. A falu szélén mindhárman kiszálltunk, Irinyi a kocsi oldalának dőlve cigizett, Szentpéteri a homlokához tartott tenyérrel nézett bele a naplementébe. Vonyítottak a kutyák a jéerdé felől, mondtam nekik, hogy ezekről beszéltem. Itt vannak az öregeid, kérdezte Szentpéteri, egyre fáradtabb félmosollyal. Vállat vontam. Azt sem tudom, mit keresek itt, mondtam halkan. Irinyi felnyögött, ahogy ellökte magát a kocsitól, mennünk kéne, mondta el többször is, de Szentpéteri csak álldogált a kocsi előtt, és nézegetett szerteszét. Végül elhallgattunk, és irtóztató csend ereszkedett a tájra. Füleltünk, hátha felcsendülnek az ismerős zajok, de mindent bevont a tompaság. Akkor menjünk, talán akad két szabad fekvőhely a házban, mondtam, és szótlanul visszaszálltunk az autóba.

*  A szöveg megírása idején a szerző a Kisebbségi Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában részesült. / Realizované s finančnou podporou Fondu na podporu kultúry národnostných menšín.