Vida Gergely: A valóság bűvöletében / Megjegyzések egy metamodern antológiához

(Kritika)

Az itt következő rövid recenzióban nem kívánom a Címtelen föld című remek lírai antológia körülhatároló alcímének – Fiatal erdélyi metamodern líra – minőségjelzőit, azok jelentésspektrumát áttekinteni. Egyrészt azért, mert mindezt a kötet válogatói – André Ferenc és Horváth Benji – előszavukban kellő alapossággal és mértékben megtették, másrészt mert jelen írás kereteit meghaladná. Csupán a „metamodern” fogalmával történik majd egy kicsit másképp, de szerencsére a recenzensnek e téren sem kell különösebben nyomulnia, elég az érdeklődő olvasót az előszóhoz utalnia. Viszont abban már nem olyan biztos a recenzens, hogy a 26 költő 109 versének elolvasását követően vagy előtte olvasson előszót az olvasó, esetleg közben. Szóval, akárhogy is, magam az előszóval kezdtem, s így utólag ehhez majd lesz egy-két szavam.

Megemlítem még, hogy elsősorban műfaji és terjedelmi okokból nem beszélek majd olyan kérdésekről, melyek különben figyelmet és alaposabb kifejtést érdemelnének. Három példát említek a kötet versnyelvével kapcsolatban. Az egyik: a hasonlatok megnövekedett szerepe más trópusokhoz képest. Erre a tendenciára az előszó is utal Lapis József megfigyeléseit idézve. Véleményem szerint a többségükben alanyi versekben a distancia trópusa lesz a hasonlat –, annak jelzése, hogy a két jelentéssík közti mezsgye meghaladhatatlan. A beszélő alany – a „mint” kitevőjeként – a kettő közt pozicionálja magát. (Ennek kiváló metaalakzataként idézem André Ferenc egyik hasonlatát: „hogy több / ez a közelség / vagy távolság köztünk, mint / az ajtó két oldala…”). Említhető továbbá az ismétléses alakzatok szerepe a verskompozíciók kialakításában (pl. Fischer Botondnál, Horváth Benjinél, Kulcsár Edmondnál, Sánta Miriámnál, Serestyén Zalánnál, Vass Csabánál, Visky Zsoltnál). Harmadjára pedig a digitális médiumok kommunikációjának nyelvi megjelen(ít)ését érdemes kiemelni, amely a versek szcenikájának mellérendeléses megkomponálásában érhető tetten (az emlékezés puszta „regisztráló emlékezésként” [Heller Ágnestől a fogalom] működik). A tematikus szétágazásokat tekintve az előszó szintén kielégítően igazít el, de azért érdemes kiemelni, az előző mondathoz kapcsolódva, a családi múlttal való állandóan előbukkanó találkozásokat.

Az antológia fiatal alkotói maguk mögött hagyták a szerepekre lebomló megszólalást, folytatva ezzel a telepesek által az előző évtizedben megkezdett utat. A kötet verseit olvasva itt elsősorban a lefokozott kompetenciájú megszólalásra kell gondolni, mármint ennek hiányára. Itt (majdnem) mindenki magától értetődően „költő”, de legalábbis „értelmiségi”, aki azért felvértezett a világban-lét, a világban való araszolás, a bolyongás és a csendes szemlélet tapasztalataiból szerzett élmények nyelvi megszólaltatására. Persze ez a költőiség maga is szerep (de hát melyik megszólalás nem az a társadalmi térben), de a lírai autofikciók elidegeníthetetlen részét képezik. Az autofikció a kötet legfontosabb szövegszervező-eljárásává válik, ahogy erre az előszó szerzői rámutatnak szinte hiánypótló írásukban.

Több alkotónál válik témává a „költés” mint olyan, az írás – nem írás tematikája, ill. az „in work” típusú metalepszisek. Az írásról való beszéd több évszázados problémája nemcsak a szerzői identitáskérdés szempontjából kerülhet terítékre, de jó fogódzót nyújthat egy új poétika – ami itt történetesen a metamodern jelzővel van illetve – megragadására. A „szerzői metalepszisek” (Genette) leghangsúlyosabban Fischer Botondnál, Gondos Mária Magdolnánál, Kulcsár Árpádnál, Sárkány Tímeánál, Varga László Edgárnál érhetők tetten, náluk az identitás megképződésének szerves részévé válik a verssel való babrálás. Ugyanakkor az antológia szövegeinek egy további rétegében a nyelv, ill. a megszólalás problémája általánosabb összefüggések, az interszubjektív és az én – világ kapcsolódások síkján is tematizálódik.

Fischer Botond a Nikotinban egy Camus-utalással hozza be az apa halálának tematikáját („Ma halt meg apám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan”), s folytatja az ezt megelőző versében (Marijuana) felskiccelt dekoncentrált szubjektum megrajzolását. A vers nem-megírhatóságára való utalás („Nem tudom ezt a kurva verset se megírni így”) persze ironikus, hiszen itt olvassuk az eredményt. Régi dolog ez már, semmi új a nap alatt, de ezt felejtsük most el. Ami érdekessé teszi a verset, az a beszélő apja és nyafogó kisfia által megnyitott időirányok közti jelenbe préselődő szubjektum rajza. Az írás aktusa ehhez kötődik szorosan, a leghétköznapibb dolgok sorában tételeződve: porszívózás, meseolvasás a gyereknek stb. Gondos Mária Magdolna Dagonya c. verse a queer problematikával kapcsolja össze az írás kérdését, tágabb társadalmi-történelmi kontextusban. A szövegben a t. A. T. u. nevű népszerű orosz lányduó Nasz nye dagonyat c. slágere, ill. a vers- és slágercím homológiája nyitja az asszociációk sorát, mígnem a „dagonya” a mindenféle másság gyűlöletének jelölője lesz. Azonban játékba kerül a slágercím szószerinti jelentése is („Minket nem kapnak el”). Azt most itt nincs mód kimutatni, hogy e jelentés milyen mértékben szóródik szét a versben, vagyis hogy a lázadás gesztusa mellett nem jön-e számításba a leleplez(ő)dés, a mimikri konnotációs köre is (valószínűleg igen), mindenesetre a verses metalepszis beszélője valamiféle lázadó gesztusként kezeli magát az írást is: „Az etimológiát még kedvelem, / a ragrímeket bennhagyom, / és még szólok is, hogy én / ezt tudom, kíméletlen önvizsgálattal / és iróniával védekezem.” Azt nem tudom, hogy a t. A. T. u. tagjai leszbikusak-e vagy csak marketingfogás a leszbikus-fíling (ahogy az a sajtóban is szerepelt), de ha ez utóbbi, akkor jobban érteném Gondos másik, Dolly c. versét. Ugyanis itt valamiféle imposztor érkezéséről van szó, s ha hihetünk az előző vers etimológia-utalásának, akkor egyként jelent ez „csalót” és „gézengúzt”, s a vers szcenírozásából valamiféle alakmás-figurára kell gondolnunk (vö.: Esti Kornél), az egyén kiteljesített alakzatára, amely végső soron a versgenerátort is aktiválja.

Kulcsár Árpád is állandóan kitekint a szövegekből, Az első s-ben például egy hasonlat sikerének kérdését beszéli meg az olvasóval: laza stílusban utal a szöveg arra, hogy a szemiózis sikere olvasó és alkotó/szerző interakciójának kérdése. A hívás pedig elegánsan, ugyanakkor nem csorbítva az ábrázolt szituáció súlyosságát egy tragikus hír kétféle kódolásáról beszél – „na jó anyám nem így mondta hanem hogy / fiam apád meg fog halni” –, miközben a két identitás közt megképződő visszavonhatatlan idegenség válik a vers tétjévé. Varga László Edgár naplószerű fogalmazásmóddal ír autofikciót. Saigon című, utalásokkal teli szövegét metalepszissel zárja: „…a versnek a végét már az elején leírtam / nem fog ide passzolni de ideírom azért is / rím is van benne pedig” – vagyis az önmagát író szöveg posztmodern fogásának vagyunk tanúi. Ahogy a szerző egy másik versében is, amikor „az őszinte vers helyett” írt verset olvashatjuk. Természetesen itt az őszinteség bejelentése – és elhalasztása – lenne a metamodern jegy, ahogy azt a szerkesztői előszó is felvezeti, az egész könyvre vonatkoztatva: „Az én nem individuális entitásként néz körül, hanem rendre univerzalitásra törekszik – miközben tisztában van azzal, hogy minden törekvése a lehetetlent kísérli meg, de azt is tudja, hogy szükségszerű valamerre elmozdulni, ha változást akar. Elismeri, hogy nincs végérvényes igazság, de mégis muszáj tapogatózni valamiféle (akár rész)igazság felé…” Bizonyos értelemben erre a részigazságra kérdez rá Sárkány Tímea ének c. verse is (a motivikus rokonság és a címazonosság ellenére nem hozza játékba Hizsnyai Zoltán vonatkozó versét), amely egyenesen az alanyi megszólalás korlátait vizsgálja: a szerző szerint a felfokozott alanyiság, vagyis az alany narratívumokban való napi, állandó részvétele nem teszi azt nyitottabbá, nem közelíti a kiteljesedéshez, sokkal inkább eltűnik vagy eltakaródik általa. Az alanyi líra mintegy kényszerítő erővel vonja hatalma alá a szerzőt: „soha nem akarok / erről beszélni, de csak erről tudok”. Ezekben a versekben olyan közel kerül egymáshoz a szerzői én és a lírai beszélő, hogy a kettő megkülönböztetésének már alig volna poétikai hozadéka.

Teljesen egyértelmű, hogy alakulóban lévő, jelen idejű – s eredendően heterogén irodalmi – folyamatokról nem könnyű nyilatkozni, s ezért is dicsérendő vállalkozás ez az antológia, profi válogatással. A helyzetet komollyá teszi és nehezíti az is, hogy egy új paradigma megjelenéséről kíván számot adni. Még akkor is, ha az újdonság megjelenését egy földrajzilag körülhatárolt irodalmi térre szűkítve vizsgálja. Ez persze egyáltalán nem jelent gondot, hiszen az előszó több mint korrektül igazítja el az olvasót a téma nemzetközi szakirodalmában, az összmagyar folyamatok térbeli-időbeli leágazásai tekintetében. Hiányossága talán egy akad (e tekintetben) az előszónak: metamodern szövegstratégiák világirodalmi példáinak hiánya (David Foster Wallace esszéje szakirodalmi utalásként szerepel). Persze egy előszó keretei között minden nem fér el, de esetleg Michel Houellebecq vagy Zadie Smith néhány szövege tán belefért volna. Amikor azt mondom, profi a válogatás, akkor arra is utalok, hogy a szerkesztők kiválóan ismerik az adott szövegkorpuszt, és azt, amihez e korpuszból a szövegeket kiválogatják. Vagyis a konceptet, s egészében véve (lásd például az előző bekezdés idézetében állítottakat) beigazolódnak az intenciók, ugyanakkor: egyes szövegekre lebontva ez már nem magától értetődő. Persze egy olyan érzetalakzat, mely a (tudati) struktúrák közti oszcilláción alapul (Van den Akker és Vermeulen nyomán), mindig beteljesíti önmagát, és sohasem. Érdemes talán még arra utalni, hogy az oszcilláció-fogalom rejt magában tautológiát, hiszen az olvasói jelentéstulajdonítások eleve „oszcillatívak” (lásd pl. Paul de Man iróniafogalmát, Rába György A lírikus epilógja-olvasatát stb.), vagyis alapvetően tartozik hozzá e működés a komplex alkotások olvasásához. Úgyhogy kíváncsian várom a fogalom történetének alakulását.

A fentebb rövid elemzésnek alávetett szerzők versei, szerintem, határozottan posztmodern szöveggyakorlatot mutatnak, hiszen elidegeníthetetlen részük a „megszülető szöveg”, „az írás folyamata”, ill. a rájuk adott reflexió, miközben természetesen ott rejlenek bennük az újdonságot jelző elemek: vallomásosság, társadalmi beágyazottság stb. S e ponton talán azt lehetne megállapítani, hogy a kötetet olvasva, legalábbis számomra, a metamodern egyelőre olvasási alakzatnak tűnik. (Hasonlóan Balázs Imre József nagyon szép és irtózatosan fontos kisebbségiirodalom-fogalmához, amelyet az előszó elevenít fel éleslátóan.) Pontosabban a metamodern egy olvasói döntés függvénye, amely nem feltétlenül igazolható az egyes szövegek elemzésével. Itt azért magam is gyakorolnék némi önmérsékletet, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy leíró kategóriáink alkalmasak egy új paradigma jelenlétének szövegszerű igazolására. Ráadásul a metamodern, ahogy ezt a válogatók is kiválóan bemutatják, nem megy szembe a posztmodernnel, hanem (ezt én teszem hozzá: posztmodern stratégiát folytatva) kiaknázza a korábbi korszakok, a modernség, a romantika által nyújtott lehetőségeket. Ugyanakkor hadd utaljak most egy anomáliára.

Az előszóban többször is utalást találunk a posztmodern intertextualitásra, ill. a vendégszövegek használati módjának összehasonlítására: „Az antológia szerzői számára az intertextualitás már /kiem.: V. G./ nem feltétlenül szövegszervező elv, nem jellemző a paródia, igyekeznek újragondolni a formákhoz és a zeneiséghez való viszonyukat, megfigyelhető a vallomásosság felerősödése, de az irónia is gyakran metareflexíven működik.” Az efféle summázatok legyenek bármennyire is megalapozottak, azért rejtenek magukban némi veszélyt. Egyre utalnék, méghozzá az előszó hivatkozási tartományának tekintetében. A szerzők a kortárs irodalmi folyamatok terén két szerző művére utalnak – vélhetően azért, mert érvényesen rajzoltak fel jelen idejű irodalmi-versnyelvi folyamatokat –, a már említett Lapis Józsefére és Németh Zoltánéra. A posztmodern irodalom hármas stratégiája c. könyvében Németh, ahogy az előszó szerzői ezt le is hivatkozzák, az „antropológiai posztmodern” kapcsán már olyan folyamatokat jelez, amelyek a metamodern helyzetet vetítik előre. (Különösen így van ez egyébként, hogy Németh arra a Linda Hutcheonra hivatkozik, aki a „metamodern állapot” egyik leírójaként szerepel az elméleti praxisban.) Ugyanakkor André és Horváth olyan posztmodern-fogalommal dolgoznak, amely éppen a Németh-féle (harmadik) posztmodernt nem veszi figyelembe. Az olyan jegyek, mint „intertextuális kollázsok”, „a nyelvi játék, a hapaxokban tobzódó szópoétika posztmodern [intertextualitás, (ön)irónia, dekonstrukció]” stb. inkább a posztmodern korábbi változatához kapcsolódnak. Vagyis felvethető, hogy sematikus posztmodern-fogalomhoz képest határoztatik itt meg a metamodern.

Visszatérve magukhoz a szövegekhez: az alanyi (itt: vallomásos) lírai beszédmód eluralkodik a köteten, ahogy az várható volt, s végső soron érezni is olykor ebből fakadó egyhangúságot, még akkor is, ha a szövegek nagy része reflektáltan viszonyul saját hangjához. Bár ez az érzet a könyv antológiajellegéből is fakadhat, hiszen ez nem teszi lehetővé egy-egy alanyi mikrovilág teljesebb kibontását. E vallomásos túlsúly alól néhány szöveg/szerző képez csupán kivételt. Borbély András szövegei a látomásos költészet hagyományát idézik. Bár szubjektív és ironikus víziókat olvasunk, négy versében talán csak egyszer jelenik meg a beszélő grammatikailag, de akkor is a jelenetek víziószerűségét hangsúlyozza. A Totemállam például egy ironikus kiáltvány, a beazonosíthatatlan kollektív beszélő adminisztratív nyelven fest utópisztikus jövőt a jelen heterogén identitásképleteiből, szanaszét heverő nemzeti, ideológiai vagy más színezetű narratívumaiból. („A totemállam az időben a garancia, hogy a kisebbség egyszer s mindenkorra preparálásra kerül…”). De ide sorolható más okokból André Ferenc is, akinek szövegei többféle rálátást nyújtanak a metamodern pozícióra. Sorrendben a második, sintér c. verse a posztmodern talált tárgy/talált vers poétikának adózik: egy kihallgatott monológot olvashatunk, redukált textussal, a szöveg poétikáját elsősorban a rontott képekből fakadó feszültség adja: „ez hazudik, / mint csapból a víz”, „több / ez a közelség vagy / távolság köztünk, mint / az ajtó két oldala

/ mert csak azt üti”. De ugyanígy rontja el André a bújócskaverseny győztese c. versében az újnacionalista (popmagyar) kurzus erdélyi származású sztárírójának sorait: „adjátok vissza hegeimet”. És éppen ez a palinódiába átforduló szöveg nyitja meg (André az első az ábécérendben hozott alkotók közt) a kötet azon alkotásainak sorát, melyek különösen érzékenyen reagálnak a társadalmi-történelmi rögvalóságra, a rendszerváltás utáni időszak illúziótlan életvilágának kaleidoszkópszerű reprezentációjára. E sorba tartoznak Borbély említett mitologémái, Horváth Benji 30 to infinityje (mint „apokaliptikus alanyi vers”), no meg Sánta Miriám Címtelen földje. De azok a versek is, amelyeknek nem kimondottan a „hely”, a „föld” prezentációja a tétje, rendkívül élet- és valóságszerűek.

A „Címtelen föld” kötetcímmé emelése, azt hiszem, telitalálat. „Az igazság és a teljesség posztmodern kritikájának ismeretében a metamodern műalkotás mégis megpróbál valami általánosan érvényeset találni. Ennek a vágynak a megvalósulása – a modern utópiák és a posztmodern disztópiák után – csakis valamiféle időn és téren kívüliségben jöhet létre. Így lesz a metamodernizmus alapvető sajátossága az atopikus metaxis – ahol az atópia (gr. atopos) egy furcsa, paradox és szokatlan nem-helyet jelöl. A posztmodern közönyből kilépő egyén ennek a szürreális világnak az állandóan távolodó horizontjait kívánja elérni vagy legalább megpillantani” – írják a válogatók a metamodern szemlélet jellemzésére Foucault által inspirálódva, de ha ennek valami konkrét, szövegszerű referenciáját keresnénk a kötetben, az valóban Sánta Miriám Címtelen föld c. kiváló verse lenne.

Ha kellene valamit mondanom arra, hogy mi is az, ami ezt a korpuszt leginkább egyedivé, antologizálhatóvá teszi, akkor mégsem a metamodern a-toposzt emelném ki, hanem éppenséggel a toposzt, amely képekkel gazdagon, hasonlatok és lírai közlések hálójában, társadalmi, popkulturális leágazásaival, rendkívüli szociális érzékenységgel mutatkozik meg. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a szlovákiai magyar költészet úgy kerüli a témát, mint egy fertőzött beteget.) S hozzátenném még azt is, hogy felfedezéséhez az újrealista szellemi tendenciák közül is hozzárendelnék valamit…

(Vál. és az előszót írta: André Ferenc és Horváth Benji, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2020)

Tags: Vida Gergely