Nagy Hajnal Csilla tárcája
Alagi Mihály felvétele
Június. Nyelved helyén a szavak
– Igen, én is… de várj, azért hívtál, hogy elmesélj valamit. Mit akartál mesélni?
– Á, igen, tényleg. Nem valami nagy dolog, inkább olyan meglepetten hümmögős, vagyis… nem akarom spirituális élménynek nevezni, mert nem az, és utálom ezt a kifejezést, főleg azért, mert nincs mit utálnom rajta, de, valahogy ráakadtam a YouTube-on egy ilyen… humorista kerekasztal talk show-féleségre, Green Room a neve, ha jól emlékszem, néhány epizódot megtaláltam teljes hosszában, bár gyanítom, hogy nem sok készült belőle amúgy sem. Nem azért, mert nem lenne jó, sőt, talán épp azért, mert van elég jó hozzá, hogy ha sok lenne belőle, már ráakadtam volna hamarabb… na de nem ez a lényeg, és basszus, megint elfelejtettem a fickó nevét, de egy olyan részt néztem épp, amelyikben Bo Burnham is jelen volt, huszonegy-két évesen, és rajta kívül mind negyven-ötven körüli humoristák voltak, Marc Maron és Judd Apatow biztos ott volt, a többieket nem ismertem. Na, a többiek között volt egy nagyon furcsa figura. Elsőre volt valami bizarr az arcában, sohasem láttam ezelőtt, de mielőtt megszólalt volna, nem tudtam megtippelni, vicces lesz-e, vagy sem. De inkább azt tippeltem volna, hogy nem az. Ez az előítélet nem fontos egyébként, de a lényeg, hogy nagyon is viccesnek bizonyult, és volt az egész lényében valami rettenetesen különleges, egy teljes nyugalom, ami szokatlan volt ebben a körben, és hamar ki is derült, meg aztán is sokat kérdezgették erről, szóval hogy egy adott ponton, úgy vettem ki hogy pár évvel korábban, elkezdett a keleti filozófiák iránt érdeklődni. Beszélt a buddhizmusról, de nem is különösen sokat, érezhető volt, hogy nem gond neki bármiről is beszélni, de nem célja a figyelem középpontjában lenni egyáltalán. Mikor vége lett a beszélgetésnek, nem hosszú amúgy, kevesebb mint fél óra, akkor, mivel oda volt írva a neve a videóhoz, rákerestem a neten, kíváncsi voltam, miket csinál, miről híres, ilyenek. De már miközben ezt a videót néztem, volt bennem valami nyugtalanító megérzés, amiről csak a végefelé azonosítottam be, hogy azt éreztem, holott egészségesnek tűnt és nem is túlságosan öregnek, de mégis azt éreztem, hogy ez a fickó ma már nem él. És nem attól válik ez igazán „spirituális”, vagy milyen, élménnyé, hogy az internet igazolta, hogy sajnos igazam volt, valóban meghalt, öt éve, hanem hogy, amikor aztán rákerestem, hogyan halt meg, kiderült, hogy tüdőembóliában. Ugyanúgy, mint apám. Mellesleg hat nap híján pontosan hét évvel később, bár ez már kevésbé különös. Szóval… ez volt benne a különleges. Hogy egy videóból, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a figuráról, megéreztem, hogy már nem él, és hogy ezt a megérzést az erősítette, hogy valamilyen furcsa módon kapcsolódik az én halállal kapcsolatos élményrendszeremhez. Nem nagyon tudok ezzel az egésszel mit kezdeni. Meg nem is akarok. Csak el akartam mesélni neked.
– Hm. Tényleg elég… hümmögős. Érdekes érzés lehetett rájönni.
– Érdekes volt, amolyan hazatalálós érzés, ha ennek van értelme.
– Van, persze. Meg ha nem lenne is, nem kell mindennek… tudod. Erről már sokat beszéltünk.
– Persze – zárja le elgondolkodva. Néhány másodpercig csendben ülünk, én valami odaszáradt koszt kaparászok a konyhaasztalról, nem hallatszik, hogy ő mit csinál. Összerezzenek, mikor megszólal.
– Tulajdonképpen ennyit akartam. Ezen kívül… nem nagyon vannak bennem ma… szavak.
– Nem merem megkérdezni, hogy mi újság a drámáddal.
– Pfú… hát. Igen. Megkérdezheted, de a konkrét drámáról nem nagyon van most mit mondanom. A nyíltságon gondolkozom mostanában sokat. Főleg amióta megnéztem az Inside-ot ugye.
– Ne is mondd, nem tudom kiheverni. Mármint örülök, hogy ajánlottad, meg jó érzés volt ennyi év után megint látni Bo Burnhamet, és le voltam nyűgözve az egésztől, de eléggé le is taglózott.
– Tényleg? Engem teljesen felszabadított. Mintha Pete Davidson rámutatott volna az utóbbi időben számomra a nyíltság létezésére, tényére, és most Bo adott hozzá egy szótárat, hogy fel tudjam dolgozni. Egyébként nagyon remélem, hogy ha eddig nem történt meg, egyszer találkozzanak. Mondjuk, ne csak ők ketten, hanem egy öt-hat emberes kerekasztal körül. Nagyon kíváncsi lennék, mihez kezdenének egymással. Azt hiszem, nem nagyon tudnának semmihez. De legideálisabb esetben ez az őskáosz, ami Pete, és az ősrend, ami Bo, vagyis, ah de félrevezetően egyszerűsítettem most le ezt az egészet… de érted, mire gondolok?
– Igen, szerintem értem.
– Szóval ha ez a két hatalmasság, ez a két egészen máshogyan szorongó és másféle szabadság igazi, mondhatni igazán nyílt párbeszédbe tudna lépni egymással… nem, tudom már, nem kerekasztal, egy filmet kellene együtt csinálniuk!
– Igen, igen, de lehetne először valamilyen feldolgozás-féleség, mondjuk egy Coffee and Cigarettes-epizód, amit ők ketten készítenek. Pontosan! Vagy akár több ehhez hasonló dolog, rövid epizódokban, és aztán a végén, ha készen állnak rá, egy teljesen saját film!
– Á… ez gyönyörű. Az tetszik benne leginkább, hogy nagyjából ugyanakkora esély van arra, hogy az egész egyáltalán nem működne, mint arra, hogy ez lenne a legzseniálisabb dolog, ami történhet. Boldogan nevet fel a vonal túlvégén.
– Igen… igen… azt hiszem, mindketten úgy vágunk bele valamibe a legszívesebben, ha pontosan ez a kockázata.
– Valószínűleg igazad van. A veszélytelen dolgok nem mozgatnak meg igazán.
–. És ebben rejlik a szabadságunk.
-Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/7-8.számában.
Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)
Író, költő.