Peter Balko: Akkor, Lošoncon (regényrészlet, Mészáros Tünde fordítása)

I.

Új életem  első  napja

Čomóčka szomszédnak nincs haja, mert rákos. Szerencsére Čomóčka szomszéd nyert a lottón, és a modern orvostudomány bevezetett a fenekébe egy szondát. A szonda meggyógyította. Čomóčka szomszéd boldog volt, hogy újra nő a haja. De volt a dologban egy kis bibi

– az új haj kék volt, és olyan gyorsan nőtt, hogy kék szőrnyeteggé változtatta a szomszédot. A kék haj körbenőtte Čomóčka házát, kertjét, az utcákat, az egész várost. Aztán leereszkedett az égből Isten ollója, és levágta a kék hajat. A haj azonban csak nőtt, nőtt egyre tovább, míg végül körbe nem nőtte Isten ollóját is. A vége, plusz a tanulság: Isten ollója szart sem ér a modern orvostudománnyal szemben!

Mikor a világra jöttem, kiégett a szülőszobában az összes izzó. Merthogy olyan karizmám volt. A padlón vékonyka vérpatakok csordogáltak, rémisztő ábrákká álltak össze, és Lošonc fölött új nap virradt. Azóta a családban kizárólag gyertyával világítunk.

Böhl doktor úr, akinek a kóser mészárszék alagsorában volt berendezve a rendelője, lánynak prognosztizált. Apám flottul reagált a bekövetkezett valóságra, átfestette a lazacrózsaszín gyerekszobát kékre. Nagyszabású világrajövetelemet hűen dokumentálta a fényképezőgép, hogy évek múltán is kézzelfogható bizonyítékom legyen arra vonatkozón, milyen ronda újszülött voltam. Anyám sírt. Arcát puha testembe temette, amelyet a háromcentis farkinca választott el a vágyott kislánytól. Megszületni, és azon nyomban csalódást okozni a szülőknek ideális kiindulópontja a boldog, teljes értékű életnek.

Mi legyen a sok cukimuki kislányruhával?

Ha hiszik, ha nem, megvan azért annak is az előnye, ha az ember Lošoncon, pár kilométerre a magyar határtól születik. Elég felmászni egy tetszőleges dombra, és ha a szél egy kicsit is támogatón lép fel, simán leköphető bármelyik salgótarjáni lúzer. Végigmegy az ember a patikákkal, optikákkal és játéktermekkel teli sétálóutcán, és nyomban rájön, hogy a déli országrész népe beteges, vaksi és játékfüggő. Lošoncot nemigen kímélte a történelem, kétszer a török, egyszer meg a renitens pelikánok égették porig, mely utóbbiak vezére egész a város címerállatságáig vitte. Aztán jöttek a járványok, a kékkór, az éhínség, az elsőmásodik világháborús bombázások, melyek mind-mind elfeledett newtonokká forgácsolták a város életerejét. Apám a senki földjének hívja, a nyugat-szlovákiaiak Magyarországnak, az őshonos lošonciak meg a történelem szemétdombjának. Én pedig egyszerűen csak az otthonomnak.

Szép gyerekkorom volt. Összehasonlítva az óvodában élve eltemetett, agyongyötört kortársaimmal, akiket arra kényszerítettek, hogy kék műanyag pohárból igyák a cukros vizet, és akkor aludjanak, mikor az Isten ezt parancsolja, a legboldogabb gyerek voltam Lošoncon. Időm nagy részét fák lombjai közt töltöttem, ahol képzeletbeli konyháimban finom leveseket, főzelékeket és bájitalokat kotyvasztottam fenyőtűből. Nagyapám, aki mindennap kivitt a parkba, közben egy padon ült, békésen bagózott, és a fekete krónikát mazsolázta a Timrava Torka című lošonci sajtótermékben.

Nagyanyám mindennap elvitt a kis videókölcsönzőbe, ahol órákon át bóklásztam a magas polcok között, visszafojtott lélegzettel húztam végig az ujjam a tengernyi pucér, izmos mellkason, masszív fegyveren, hőstörténeten. Jean-Claude Van Damme, Bruce Lee, Chuck Norris, Bolo Yeung vagy éppen Cynthia Rothrock. A barátaim voltak, a tanítóim. Fehér sállal tekertem körbe a fejem, szánalmas cigánykerekeket hánytam a kertben, fa szamurájkarddal kaszaboltam nagyapám palántait. Aztán megkaptam a magamét nadrágszíjjal, és boldog voltam, hogy egyetlen könnycseppet sem bírtak kiverni belőlem. Egy nindzsa csak befelé sír.

Ötéves voltam, mikor nagyapa megtanított írni. Megrázta az öreg körtefát, hogy legyen pálinkánakvaló, és azt mondta, az ember megtesz minden lehetőt és lehetetlent, hogy ne felejtsen. Van, aki fotózik, van, aki iszik, van, aki rovátkákat húzgál az ajtófélfára. Én, a család legifjabb sarja, írni fogok. Magamról meg másokról. Egy füzetbe. Ha betelik, kapok másikat. Rátalálok a kézírásomra, rátalálok a mondataimra. A füzetet rendszeresen kell etetni szavakkal, különben éhen döglik, és nekem életem végéig lelkifurdalásom lesz, amiért csalódást okoztam nagyapámnak. A füzet alvás meg szarás közben is nálam lesz, mert sose lehet tudni, mikor kerekedik a kakámból egy novella.

A kezdet nehézkes volt és félszeg. Rövid, egyszerű mondatok, mint például: Čomóčka szomszédnak nincs haja. Utána meg: Čomóčka szomszédnak nincs haja. Čomóčka szomszédnak rákja van. Végül egy összetett mondat: Čomóčka szomszédnak nincs haja, mert rákos. Néha tizenkét órát is írtam naponta, és szép lassan belejöttem, egyre magabiztosabb lettem. Tanulgattam a szavak jelentését, meg a kapcsolatokét, amit egymás között kialakítanak. Rájöttem, hogy egyes szavak imádják, mások gyűlölik egymást, és ez utóbbiak összekényszerítése akár tragédiához is vezethet. Például a kolbász nem kerülhet egy mondatba a kúttal, a fityma a mézeskaláccsal. Aztán jöttek a vesszők, a pontok és a gyűlölt pontosveszszők. Ha valami igazán bestiális módon átküldhetnék egy szabadon választott írásjelet a túlvilágra, hát az tutira a pontosvesszőnek nevezett undormány lenne.

Végül rengeteg drill, lemondás és kézfejgörcs, sok-sok nap és hét után eljutottam valamihez, ami értelmet adott új életemnek. Közönséges hazugság, amelyet az írás nemessé, magasztossá emel. Fantázia.

Ezernyi összeirkált papírlappal, kungfufilmekkel, fák lombjai közt üzemelő konyhákkal és elégtelen óvodalátogatással aládúcolt ingatag világom nem sokkal később az általános iskola vastag falába ütközött, és atomjaira hullott, hogy a romok közül egy új fiú nőjön ki. Egy szégyenlős, elveszett fiú. Ordítozó gyerekek voltak mindenfele, méretes iskolatáskák, uzsonnaszendvicsbe ragadt szalvéta és csúfolódás. A nagyobbak számára a kövérségem és zárkózottságom a csicskáztatás ideális táptalajának bizonyult. Ha akkor tudtam volna, hogy esküdt ellenségeimből a persei fűrésztelepen gályázó, tartásdíj sújtotta búbánatos apák lesznek, akiknek gyengéje az olcsó szesz és olcsó csajok, minden bűnüket feledve, jóbarátként ölelem őket magamhoz.

Az évek távlatából úgy látom, a gondot részben az okozhatta, hogy én voltam az osztályban a legidősebb és a legmagasabb, amitől mindenki úgy gondolta, hogy visszamaradott vagyok. Pedig csak évvesztes voltam. Ahogy anyám mondta: az ősz gyermeke.

Mindig jól tudtam hazudni, és ha otthon szóba került az iskola, diplomatikusan mellébeszéltem, kitérő válaszokat adtam anélkül, hogy a szüleim rájöttek volna: diplomatikusan mellébeszélek és kitérő válaszokat adok. Közben pedig iskolaidőben folyamatos minilobotómiákat szenvedtem el, amelyek következtében kételyeim és félelmeim bonyolult katakombarendszert alkotva bevésődtek a szürkeállományomba. A gennyes pattanásokkal hintett vigyorgó pofáktól, az ebédhordóból kimosolygó mókusürüléktől és a lépem határáig felrántott alsógatyától pedig ágybavizelős rémálmaim voltak. Durvább, tapinthatóan valós álomjelenetek esetén még sáros is lett a terep. Mindez megváltozott abban a pillanatban, amikor megismertem a legjobb barátomat a világon.

Új életem abba a szakaszába lépett, amely Kápia-korszakként írta be magát vastag betűkkel az én magánkrónikámba.

II. hattyúballada

– Ez nem novella! – üvöltötte Kápia, és földhöz vágta a füzetemet. Nyálasra csócsált cigarettáját egy csigán nyomta el. Azt mondta, a természet ezt is megemészti, és valami pozitívvá dolgozza fel a csiga szenvedését, mondjuk humusszá vagy ibolyamezővé. És én hittem neki, hiszen Kápia az elvtársam volt.

Nyolcévesek voltunk, mindketten felfegyverkezve. Kápia késsel, én sumbajkával. Kápia tudott hat csúnya szót, meg két felnőttfilm címét, én pedig a kalendárium valamennyi szentjének a nevét, visszafele is. Kápia mindennap megölt legalább egy állatot, én meg minden este megmostam a fogam. Kápia köpködött, én írtam.

A legjobb barátok voltunk egész Nógrádban, és tudtuk, hogy nem választhat el bennünket semmi, kivéve a harmadik világháborút. Összetartozásunkat vérrel is megpecsételtük a városi park szélén álló öreg diófa alatt. A nap az utolsó fényfoszlányokat köhögte fel, merevedtek az árnyékok, Kápia meg összevissza fingott izgalmában. A testvériség megköttetett, legfőbb ideje volt hazatérni a kaporfőzelékhez.

Nincs a világon erősebb a vérnél, súgta Kápia, és leköpte a postást, aki padlizsánszín biciklijén épp elviharzott mellettünk. Apáinknak azóta a postán kell átvenniük a leveleiket.

A valóságba egy váratlan, emlékeim kontextusába sehogy sem illő hang kiabált vissza, és mielőtt körbepisloghattam volna, hogy mi van, Kápia már a tóparti kanyargós ösvényen repesztett. Felkaptam a füzetemet meg a sumbajkát, és villámgyorsan a nyomába eredtem, mert higgyék el, kevés rosszabb van a világon, mint a vén Kilimandžáró dühe. A cserjés sűrűjében összetákolt rozoga kalyibában élő, félvak és félvad mizantrópot néhány évvel korábban valami érthetetlen oknál fogva kinevezték a tó felügyelőjévé. Kápia meg én közönséges kommunistának tartottuk Kilimandžárót. Nem tudtuk pontosan, hogy ez mit jelent, de azt igen, hogy igazunk van.

Elbújtunk a titkos fán, amelyből földalatti bunkert akartunk csinálni. De hogy lehet földalatti bunkert csinálni egy fa tetejére?

A kérgébe belevéstük a nevünk kezdőbetűit, és a biztonság kedvéért telerajzoltuk a környező fákat mindenféle fura jellel, amelyek majd útbaigazítanak egy hegyilanguszta-támadás vagy emlékezettörlés esetén. Gyakran morfondíroztunk azon, hogy emlékeznénk-e a jelekre, ha kitörölnék az emlékezetünket. Hogy megszabaduljunk a kínzó kétségtől, kérdéseket dolgoztunk ki, amelyek alapján egyértelműen megállapítható lenne, hogy volt-e törlés, vagy sem. A helyes válaszokat kódoltuk. És nem, nem úgy, hogy fejjel lefelé írtuk le. És nem, nem is magyarul. És de, tükörírással.

Első kérdés: Melyik filmben szerepelt együtt először Bruce Lee és Bolo Yeung?

Kápia előkotorta a zsebéből az apjától lopott utolsó cigit. A cigaretta derékban kettétört, de a barátom nem zavartatta magát, profi bagósként szívta végig. Én nem tudtam dohányozni. Egyszer letüdőztem a füstöt. A réten, lapulevelek között tértem magamhoz. Kápia nyerítve

röhögött. Azt mondta, csak a nők tüdőzik le. Sokat tudott, sok mindenről. De volt is honnan tudnia. A bal lábán hat ujja volt, talán mert Ábelovában született. Anyja az ipari szakközépben takarított, szabadidejében pedig vadászkürtön játszott. Lánghajú apja földmérő, alkoholista volt. Ha berúgott, dezertőrnek hitte a fiát, aki meg akarja őt ölni, ezért ilyenkor bezárkózott a szekrénybe, ott várta ki a reggelt. Egyszer állítólag hét teljes napig maradt bent, és Kápia anyai parancsra pirítóst meg kamillateát hordott neki. Azt te elképzelni se tudod, hogy néz ki egy szekrény, ha egy hétig lakik benne valaki, mondta, és akkorákat slukkolt közben, mint egy vén tengeri medve. Már csak a bakelitfényes tenger, a parttalan horizont és a félszem hiányzott.

Miért nem novella az én novellám?

Kápia eloltotta a cigarettát a nyelvén, a döglődő napra pillantott, és köpött egyet. Az van, hogy minden novellában kell lennie nőnek, mert ha nincs, az nem novella. Vagy nőről szól, vagy a nagy büdös semmiről, tudja mindenki. Neked is tudnod kell, ha író akarsz lenni.

Bólintottam. Igaza volt. A kék hajat növesztett Čomóčka szomszédról szóló írásomban egyetlen szó sem volt lányról, csajról, nőről. De hát nagyapa azt mondta, olyasmiről írjak, amit ismerek. A nőket meg nemigen ismertem. Van mellük, abból szoptatják a kisbabákat, nincs fütykösük, és életük nagy részében fáj a fejük, ennyit tudtam róluk.

Második kérdés: Hogy hívják, és honnan származik a karakter, akit Jean-Claude Van Damme alakított a Karate Tigris 1. – Nincs irgalomban?

Besötétedett, elindultunk haza. Kápia útközben legyilkolt egy túlméretes cserebogarat, én pedig feljegyeztem az arckifejezését a halálát megelőző pillanatban. Jó csapat voltunk. A legjobb, amit csak ismertem. Mikor elváltunk, egyikünk sem fordult hátra. A férfiak mindig előre néznek. Este felhívtuk egymást az adó-vevőinken, és megbeszéltük, mit veszünk fel másnap a suliba. Az egy csapathoz tartozók így tesznek, ez alap. Mint a titkosírás. Fedőneveink is ezért voltak. A barátomat igazából Kolomannak hívták, a Kápiát a nagyok ragasztották rá, mert mindig vörös volt a képe. Én Leviatán lettem. Eredetileg Dabač kapitány akartam lenni, de Kápia azt mondta, ez a név már foglalt. A Leviatánt Kápia apjának földmérős újságjában találtuk. A tájfotók és vaktérképek közé csúsztatott képekről meztelen nők néztek ránk, hónaljuk a két combjuk között. Furcsa nők voltak. Biztos kommunisták.

Éjszaka mélyen fagypont alá esett a hőmérséklet. Zúzmara és fehér paplan, ameddig a szem ellát. Fehérek a házak, a dombok, a hinták, a bús csavargó, meg az iskolaudvart szegélyező fák is, amelyeket az osztály ablakából bámultam honismeretórán. Kápia mögöttem ült, és bibliai idézeteket vésett a körzőjével a padba. A világ megszűnt létezni. Nagyon kellett vigyáznom, hogy meg ne őrjítsen teljesen a padtársam, Alica testének párás illata. A többi nőnek az osztályból kétféle szaga volt: vagy a reggeli kakaótól, vagy olcsó cseresznyés szájkencétől bűzlöttek. Alica más volt, az ő illata azt harsogta a világba, hogy Alica nő. Nőstény.

És a világ odafigyelt Alica közlendőjére, ó, de mennyire odafigyelt!

Ő volt az osztályban az egyetlen nő, aki szoknyát viselt. Pirospöttyös fehéret, éppen csak térd alá érőt, és néha, de tényleg csak nagy ritkán, nagy szerencsével, megpillantottam a puha vakondtúrásra emlékeztető kerek, dundi kalácskákat, melyeknek föld alatti járatai a mocskos felnőttség titkait rejtették. Kápia azt állította ugyan, hogy Alica szűz, de én tudtam, hogy márciusban született. Ki másnak, mint a tavasz gyermekének lehet ilyen végtelenül hosszú, göndör haja, amely a tollbamondások alatt a csuklóját csiklandozza, ilyen keskeny orra, amely meghökkentő, mint tőmondatban a vessző, és ilyen melle, igazi melle, amilyen a harmadikos vagy negyedikes lányoknak sincs, olyan melle, amely beleszántott a füzetébe és elmaszatolta a friss tintát, ha előrehajolt. A többi nőnek az osztályban apró dudorkái voltak, parafa dugói, kolbászkarikái, magyar sípályái, gyógylankái. Alicának viszont csodás dimbdombjai.

Egyszer még beszélgettem is vele. A szünetben kért tőlem egy papírzsepit, de nálam csak textiles volt, hímzett Šomoška-címerrel. Anyám nem győzte hangsúlyozni, hogy az igazi férfi sikkes, jószagú, és mindig van nála zsebkendő. Abban a szünetben olyan ideges voltam, hogy elhánytam magam. Néha el szoktam. Mikor nagy nyomás alatt vagyok. Az volt az utolsó beszélgetésünk. A biztonság kedvéért akkortól mindig volt nálam papírzsepi meg hányózacskó.

Igen, szerelmes voltam, és erre még büszke is.

Ha azonban akadt a környezetemben olyan, aki a „büszkeség” szót tökéletessége tartozékaként a lábához láncolt vasgolyóként vonszolhatta volna maga után, hát az Bielik volt, a negyedikből. Erre a növendék pónira pillantva megremegett minden szülő, szomszéd, favágó, bádogos meg szockóeset szemgolyója, és a kiválóságnak szóló fény ragyogott fel a tekintetükben. Bielik haja arany volt, a lába egy traktoristáé, szeplőből pedig pont annyi jutott neki, hogy minden nő érzékenynek, de ne érzékenykedőnek, nyersnek, ám ne agresszívnek, beszédesnek, de ne szószátyárnak tartsa. A Tajovský kamáslija című suliújságban első helyen végzett a legszebb tarkóról, a legszebb nedves és száraz frizuráról, de még a legszebb kisujjkörömről szóló szavazáson is. A tornászegyletet erősítette, és az a hír járta, hogy éjszakánként bukósisak nélkül motorozi Ezért vágyott minden nő összeadódni vele, és a fiúk se tudták kivonni magukat a vonzereje alól. Ha az iskola tyúkól lett volna, akkor Bielik lett volna benne a hellén szépségű brojlerkakas.

Bielik volt a vezére annak a huligánokból és szociopatákból álló rettegett bandának, amellyel Kápia meg én lezavartunk néhány legendás összecsapást a város feletti fennhatóságért. Kápia félelmetes verekedő hírében állott, és fogsorának lenyomata sok gyermekkorú briganti karját ékesítette; tekintettel azonban az én ügyetlenségemre és harci tálentumomra, mely a fenyegetőzésnél meg köpdösésnél kezdődött és ért véget, minden tusát csúfosan buktunk. Porig alázva, Bielik torokhangú kacaját hallgatva hevertünk a hideg földön, arcunkon legyőzőink vizelete gőzölgött. Minden vereség után felálltunk, megráztuk magunkat, és folytattuk az életet ott, ahol abbahagytuk. Mindketten tudtuk ugyanis, hogy jön még Bielikre dér.

Bieliknek sajnos Alica is behódolt. Ez a behódolás nemcsak az én szerelemtől kótyagos tökfejemben létezett, hanem tény volt, amelyet azok ketten rendszeresen alátámasztottak a szünetekben a folyosón, összeszoroskodva, levegő után kapkodva és boldogan. Rágta is a méreg a májamat rendesen. Meg akartam semmisülni. Bele akartam halni, mint egy hősszerelmes a nagyjelenetbe. Bielik hosszú ujjai közben Alica haját cirógatták, észrevétlenül törleszkedtek melle érintőihez, ahol szándékuk szerint mielőbb megkeresték volna fix pontjukat. Elemista vetélytársak ádáz geometriája.

– Megölhetjük, ha akarod – ajánlotta Kápia, és böffentett egyet. – De várnunk kell tavaszig, mert most fagyos a föld, nem tudnánk elásni. Oké?

A harmadik kérdés: Honnan származnak Chuck Norris szülei?

A tornaórán megint kiröhögtek. Kötélmászás volt. A tesitanár úgy felhúzta magát, hogy óra után tíz teljes percig a gyűrűn kellett még lógnom, és ahányszor kiügetett közben a teremből, annyiszor fordult vissza melodrámába illő módon az ajtóból, és sziszegte felém a gyulladt törpeseggnél is vörösebb arcából a prognózisát, mely szerint a világ dagadékai egy szép napon mind gyűrűkön lógnak majd, ő pedig ecetbe mártott lándzsával addig döfködi őket, míg ki nem folyik belőlük az összes zsíros szarság. Kínzóeszközét fogyasztógyűrűnek nevezte.

Szóval egy idióta volt. Különben is tudta róla az egész iskola, hogy egy birkával csalja a feleségét.

Sajgó tagokkal vánszorogtam át a kínzókamrából az öltözőbe. A lányvécé ajtaja alól fojtott hangú zokogás kúszott ki. A szűk helyiség sarkában Alica guggolt. Sírt. Szemhéja duzzadt volt, csatakos haja akár egy partra vetett kagyló. Akartam mondani valamit, de csak egy oda nem illő vicc jutott eszembe két buzi vízilóról, szóval inkább hallgattam. Adtam neki egy papírzsepit. Elvette, megtörölgette az arcát. Maszatos volt a szerelmem, piszkos, jószagú. Ekkor becsengettek. Alica észrevette, hogy zavarban vagyok, és remegő hangon, súgva kérdezte, hogy tényleg tudom-e fejből az egész naptárt. Meglepődve bólintottam. Szóval mikor, kérdezte, egyre toluló könnyeit a hajával itatva fel. Szeptember hatodikán, feleltem bátortalanul. Az ajtó mögött feldobogtak a kínzóterem felé tartó tornacipők. A varázslat meg minden más odavolt, a valóság gumiszaggal és a sátáni tornatanár sípjával emlékeztetett a jelenlétére. Tudtam, hogy soha többé nem látom Alicát.

És akkor valami meleget éreztem a csuklómon. Alica fonta rá az ujjait a bőrömre, és dorombolt, mint egy pillangó. Ott állt mellettem, és a jószagú testéből fakadó mozdulat egész a fülemhez tolta az ajkát. A csend az ágyékomig dobogott, aztán Alica kettéhasította ajka vörösét, és szavakat rakosgatott a fejembe. Arról szóltak, hogy ne féljek. Fél méterrel hátrább és száz kilométerrel közelebb lépett napi pollúciómhoz. Poalíciómhoz. Felhúzta a szoknyáját, széttárta combját, és felfedte minden titkát.

Ez se novella, üvöltötte Kápia, és földhöz vágta a füzetemet. Szerinted nem tudom, mi van a nők lába között?!

Nem értettem. Hiszen nőről akart novellát, és mi lehetne nőbb, mint egy néma öl? De Kápiát szemmel láthatóan nem izgatta tovább a téma, sokkal inkább aggasztotta az, hogy nem mászkál-e megint a környéken Kilimandžáró. Bepöccintett a szájába egy törött cigit, aztán maga elé meredt, mozdulatlanul. A szél elült, a tél készen állt. Éreztem, hogy most történni fog valami, valami nagy, valami szép. Ráélesítettem a pontra, amely így lekötötte Kápia figyelmét. A tó jég borította felszínén fehér hattyú reszketett. Sovány lába a dermedt vízhez fagyott, apró teste itt-ott megemelkedett. A tolla alatt valahol még mindig sípolt a szíve, mint egy polichnói teáskannáé. Életemben nem láttam szebbet. Kápia rám pillantott, olyan kisgyerekesen, aztán kiköpött, és elővette a kését.

Ez novella lesz, mondta, és elindult a tó felé.

X.

Favágó

„A házadat a tulajdon két kezeddel kell felépítened, különben magába roskad előbb vagy utóbb. Ültetsz néhány fát, ölelkezel a feleségeddel, meghívod a barátaidat egy kis háziborra, összeütsz egy hintát a kislányodnak, és úgy érzed, szép az élet.” Ezt mondogatta nagyapám vasárnaponként a kádban dagonyázva, Koós Jánost hallgatva, időnként alábukva. Egyszer kereken tizenkét percig bírta a víz alatt, és csak akkor bukott fel, mikor nagymama sírva fakadt, és nekiállt előkeresni a koporsóba való ünneplő cipőt.

Jano Krajči volt a legfessebb legény Lošoncon. Gyönyörű, hatalmas keze volt, a nadrágja farzsebéből kiállt a fésű, és ha valaki felbosszantotta, azt tökönrúgta. Nem járt kocsmába és nem járt templomba. Azt mondta, otthon is be tud rúgni, és az egyetlen, amiben hisz, a szerelem.

Mikor 1938-ban az első bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolták Lošoncot, nagyapa ötéves volt. Apjával együtt átköltözött Vámosfalvára, a barikád szlovák oldalára. A két családra tervezett, hosszú verandás házban, amelynek a kertje elnyúlt egész a félelmetes erdő széléig, több állat lakott, mint ember. Aludni mindenki a földön aludt a terebélyes tapasztott kemence ellenére is nyirkos szobában. Az egyetlen, akinek kijárt a konyhában, puha szalmán hálás kiváltsága, a Franciska nevű kecske volt. A bölcs kis szakáll és átható tekintet a család arisztokratájává avatta a magyar lírát olvasó, latrinahasználó patást.

Nem egész egy évvel később, mikor a háború és az oszló testek bűze behatolt már minden házba, Franciska eltávozott az öröklétbe. A falubéliek egy csoportja kicsalta a Vámosfalva fölötti rétre, ahol halálra kövezték, és megették. Nyersen, elsiratatlanul. A szörnyűséges jelenetet nagyapa is végignézte a távolból. A véres szájú arcok, beszámíthatatlan tekintetek még jóval a háború után is megfosztották álmától, nyomasztották fényes nappal. Ami maradt Franciskából, hazavitte, és eltemette a kertben. Felrótta a nevét egy fakeresztre, a fejfát feldíszítette pitypangkoszorúval, és a kis sírhantra odatette Franciska kedvenc Petőfi-kötetét.

Nagyapa Laci nevű bátyja meg az anyjuk feliratkoztak magyarnak, és Lošoncon maradtak. Nagyapa rendszeresen látogatta őket, főleg mikor már konszolidálódott a helyzet, nem lőtt senki senkire, a szomszédok nem vágták el egymás kakasainak torkát, a németek nem temették be a kutakat, és mezítelen katonákat sem hajigáltak többé tömegsírokba. Janko vagy János, ahogy az ismerősei hívták nagyapámat, leginkább nyáron járt Lošoncra, és előfordult, hogy két teljes hónapig ott is maradt.

1941 forró augusztusa volt. A város torz történelmének legvadabb hőhullámát élte. Terjedtek a tüzek, mint a ragály, és porig égettek mindent, ami az útjukba került. A csüggedt várost magasra nőtt fejükkel minden évben körülölelő napraforgóés kukoricaföldek csontszárazak voltak, és hol itt, hol ott kaptak lángra. A folyómedrekben poshadó halak és angolnák hevertek, a dombok aszott sztyeppévé változtak, az erdők pedig tele voltak csüngő lombú, halott fával. Éhínség volt és nyugtalanság, a kutakban a víz bűzlött, mint a partizánok hónalja, és a történelembe kékpestis néven bevonult különös betegség ütötte fel a fejét.

A magyar hivatalnokok tudták, hogy Lošoncnak kell valami elixír, ami életet lehel a városba, így a háború hurrikánjának szemében, a tomboló járvány kellős közepén megrendezték a legendás Debrecen–Graz futballmeccset, amelyen pályára lépett a Fecskének becézett Popó Mátyás is, Pelé apja, aki Magyarország történetének legjobb játékosaként elnyerte az Arany Kolbász díjat.

A minden meccsek meccséről szóló hír messze Lošonc határán túlra repült, és öt böffentésnyi idő alatt el is kelt az összes jegy. Nyilvánvaló volt, hogy az öreg stadion befogadóképessége nem lesz elegendő, arról nem is szólva, hogy a pálya közepén kinőtt egy óriási platán. Sok ezer gyeptéglát szállítottak hát a főtérre, körbeépítették lépcsőzetes tribünnel, büfékkel, helyre kis kávéházakkal. Egy hónapba és egy napba telt mindössze, hogy Lošonc kellős közepén kinőjön Felvidék legnagyobb befogadóképességű stadionja. A találó Újvilág nevet kapta.

Azon az emlékezetes napon állítólag százegyezer ember gyűlt össze az új arénában. Egymás ölében ültek vagy egymás fején tipródtak a drukkerek, lógtak az utcalámpákról, gólyalábon inogtak, néhány hűbérúr pedig miniatűr léghajóból nézte a meccset. Mikor a játékosok kifutottak a pályára, a stadionban olyan üvöltés tört ki, amelyből az egész földgolyón végighömpölygő hanghullám keletkezett. Azt mondják, maga Theodore Roosevelt amerikai elnök is meghallotta a dolgozószobájában, és úgy megijedt, hogy leöntötte forró teával az ágyékát. Onnantól fogva zsokéterpeszben járt.

A szerencsések, akik saját szemükkel láthatták a meccset, egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a modern labdarúgás története legnagyszerűbb, legszebb pillanatainak voltak tanúi. A Debrecen 7-1-re leiskolázta a Grazot. Mind a nyolc gólt Popó Mátyás rúgta. A sport és Lošonc újjászületésének ünnepe volt ez, a városé, amely lerázta meggörbedt válláról a kékpestis terhét, és megerősödve indult tovább gyötrelmes útján.

Nézte nagyapa a legendás Fecske művészi teljesítményét, nézte, ahogy a jól átgondolt passzok, a szinte emberfeletti labdavezetések és halálos kapurarúgások között még arra is tud időt szakítani, hogy rákacsintson a szép nőkre, és újra meg újra hátrafésülje lenyalt haját – és nagyapa megesküdött, csak úgy magában, a teljes famíliára meg a Franciska sírjára, hogy belőle bizony Lošonc legjobb futballistája válik.

A háborúnak vége lett, az emberek kezdtek magukhoz térni a magyar lobotómiából, újratanulták, hogyan kell járni, beszélni és gondolkodni. A Gőzmalomból, amely hajdan egész Szlovenszkót ellátta búzával, még hosszú hónapokon át szállt a füst. Nagyapa visszaköltözött az apjával együtt Lošoncra, ahol az élet lassanként visszatért a régi kerékvágásba és egyéb repedésekbe, hasadékokba meg hézagokba. Nagyapa nem feledte a fogadalmát, és néhány év leforgása alatt felküzdötte magát az ificsapatból a hétpróbás, profi matadorok közé, akik első ligát játszottak és ittak, bagót rágtak, köpködtek, hátrafésülték a hajukat, és akiknek edzés közben pucér mellkasuk izmos volt, szőrös és loncsosra izzadt. A lošonci nők bukott császárként imádták őket, és mikor a férjük éjszakai műszakba ment, megnyitották előttük hálószobájukat.

Nagyapa a védelmet erősítette, gyors volt, magas és megbízható. Volt benne valami futballistákra nem jellemző alázat, de ha kellett, harapott, mint a ragyolci cseresznyepaprika. Miután a rettegett Ajnácskő elleni meccsen mindkét csatár lábát eltörte, és utána saját kezűleg el is látta a sérülésüket, befogadták maguk közé az öreg matadorok, a publikum pedig kedvencévé avatta. Onnantól fogva mindenki Favágónak szólította.

Nagyapa mindmáig visszafojtott lélegzettel mesél az emlékezetes derbiről Lošonc és Apátfalva között, mely utóbbi csatársorában játszott a bátyja, Laci. Ennek a meccsnek kellett végérvényesen eldöntenie, ki lesz a déli országrész futballcsászára. A nézőtér dugig volt, a drukkerek közt kézről kézre járt a pogácsa, a házipálinka meg az elektrizáló hatású feszültség, és futballhuligánnak minősült mindenki, aki nem fehér inget viselt.

Közvetlenül a meccs vége előtt Tarr Béla – a leggyorsabb apátfalvi balszélső és az egyetlen lisztérzékeny játékos a pályán – beadta a labdát a lošonciak tizenhatosába, amire nyomban rástartolt a két Krajči fivér. A kapus habozás nélkül vetette magát közéjük serdülő cigánylányok mellbimbójánál hegyesebb könyökével. Nagyapának eltörte az orrát és kiverte három fogát, Lacinak pedig szétzúzta az állkapcsát. Egyikük sem játszotta végig a meccset.

Lošonc 2-1-re legyőzte Apátfalvát.

Amikor a mérkőzést követően az öltöző felé tántorgó játékosokat körbevették az újságírók meg a forrongó vérű özvegyek hadai, egy szolid, hosszú gesztenyebarna hajú lány szaladt be a pályára, és összeszedte nagyapa fogait. Akkor még nem tudhatta senki, hogy ez volt minden idők legnagyobb lošonci szerelmének kezdete.

Néhány nappal a derbi után nagy táncmulatságot rendeztek a Szüsz kávéházban. Az utcán sült kukoricát árultak. A neves intézmény bejárata előtt kilométeres sorban álltak az ünneplőbe öltözött polgárok, az óriási ablakos, díszes mennyezetű teremben pedig a neves cigányprímás, Dani Rudi tüzelte a vádlikat meg a sliccek környékét. Jakab Ottó építész nemcsak szecessziós hangulatot lehelt, hanem titkos katakombákat is tervezett a kávéházba, mely utóbbiak a szobákba vezettek, ahol fajsúlyos urak szórakoztak habkönnyű hölgyekkel. A csigalépcsők korlátján félpucér dívák csúszkáltak lefele, gavallérok hintáztak a kristálycsillárokon, a szanaszét folyó szeszpatakok pedig szépen táplálták a határ menti dekadencia viharos óceánját. A táncmulatságról nagyapa sem hiányozhatott. Törött orral és feltűnő foghíjával is a legszebb férfi volt a táncparketten.

Mikor a bárnál kisebb verekedés tört ki, ő volt az első, aki közbelépett. Egy perc sem telt bele, és már kint is állt a promenádon egy nyeszlett, ferdepofájú, ökölbe szorított kezű pasassal szemben, skandáló részegek gyűrűjében. Ki se kellett gombolnia a kézelőjét, fel se kellett tűrnie frissen mosott inge ujját, le se kellett vennie kurta, malevicsmintás nyakkendőjét ahhoz, hogy a fickót egyetlen precíz jobbhoroggal megfegyelmezze. Aztán, akár egy lošonci James Dean, rápipált egy mezítlábas Spartára, és ájult ellenfelét a vállán átvetve elindult vele a kórház felé. Néhány nappal később a városi lapban megjelent egy cikk arról, hogyan terítette le egyetlen ütéssel a helyi futballista Szabó „Talpa” Kornél ökölvívót, a könnyűsúlyú salgótarjáni bajnokot.

Mikor a nagyapám visszament a mulatságba, kétszáznál is több részeg férfit és egyetlen nőt talált ott. Az összes többinek takarodót fújtak, otthon voltak már szüleik, bátyáik vagy erőszakos férjeik oltalmazó szárnyai alatt. A hosszú fehér ruhát viselő lány bátortalanul közelebb lépett nagyapához, és átnyújtott neki egy véres zsebkendőt, benne a három foggal. Szép neve volt a lánynak, a Favágó sosem hallott ilyet azelőtt.

A nagymamám, Liana Krajčiová, született Skuhrová, ma hetvenhat éves. A nagyapám, Jano Krajči, ma nyolcvanegy éves.

 

Mészáros Tünde fordítása