Nagy Hajnal Csilla prózája
pinkbutterfly felvétele
Október. Nyelved helyén a szavak
Nem vettem fel a telefont. Azt írtam neki, hogy most nagyon benne vagyok valamiben, majd később felhívom. Erre az üzenetre ráküldött egy szivecskés reakciót, és annyit írt, „oké, persze, hajrá!”. Azóta eltelt másfél hét. Nincs semmi gond. Csak nincs kedvem beszélgetni. Nem vele, hanem bárkivel. Semmi sem történt, semmi sem változott. Nem tudom, hogy magyarázzam el neki, ha nincs mit elmagyarázni. Csak elfáradtam. Nem tudom, pontosan mit jelent ez a szó, mihez képest nevezem fáradtságnak ezt, amiben most, egyébként, tényleg nagyon benne vagyok. Felkelek, dolgozok, főzök valamit, vagy nem, miért kell ezt fáradtságnak neveznem? Talán azért sem pontos, mert nem azért nem azt csinálom, amit szeretnék, mert nem érzek erőt magamban, hanem mert fogalmam sincs, mit szeretnék csinálni. Minden nap eszembe jut, hogy talán ma felhívhatnám, de sohasem tudok rájönni, mit mondanék neki. Jól esne beszélgetni. Igazán jól. De nem tudom elképzelni, valamiért nem fér bele a napjaim valóságába, hogy megtörténjen. Nem tudom, bántom-e ezzel éppen. Magányos-e. Tudja-e, mennyire hiányzik most is. Számít-e, mennyire hiányzik. Mi történik velünk tulajdonképpen. Meg lehetne-e nevezni. Meg kell-e egyáltalán. Esténként mostanában rendszerint tárgyakat nézegetek a lakásban. Rengeteg van belőlük, némelyiknek van jelentősége, némelyiknek nincs. Sokról azt sem tudom, hogyan kerültek ide, mi közük van hozzám, mi közük van bármihez is. Minden este megpróbálom megmozdítani a tárgyakat magam körül, néha a kezeimmel, néha az elmémmel, és mindkét módszer ugyanolyan nehéznek tűnik. Ugyanolyan fölöslegesnek is. Néha így érzem magam én is mások életében. Hogy az emberek, akiknek ilyen vagy olyan okokból belekerültem az életébe (és talán fogalmuk sincs, hogyan), végignéznek rajtam időnként, és megpróbálják eldönteni, van-e jelentőségem. Van-e valami közöm, bármihez is. Talán fel is emelik a kezüket, hogy odébb tegyenek, vagy csak gondolnak rá, és valami eltereli a figyelmüket. Vagy úgy döntenek, végeredményben elférek a polcon. Nem foglalok el sok helyet, nem takarom el a napot, olybá tűnik, különösebb gondozásra sincs szükség. Én vagyok az életükben az a fajta szobanövény, akiről sohasem kell a növényes csoportba posztolni, mert elvan. Nincs velem baj. Emlékszem arra az esetlenül sikeredett búcsúbulira, amit az akkori legjobb barátom szervezett nekem, mielőtt elköltöztem. Senkinek sem tudtam igazán választ adni a kérdéseire, amikor próbálták tematizálni, mert valamiért szükségét érezték, a költözést magát. Hogy miért, minek, mit keresek. Nem tudom, semmit. Néhány legyintés és esetlen poén oldotta fel akkor ezeket a félig megválaszolt, sőt, talán eleve félig feltett kérdéseket, mint kiderült, annyira azért senkit sem érdekelt, hogy mit akarok az életemtől, engem sem. Máskülönben egyáltalán nem volt rossz az az éjszaka, még ha értelme nem is volt. Miért jutott ez most eszembe? Nem tudom, ő mit csinált, amikor elköltözött. A bulimon természetesen nem volt ott, alig ismertük egymást, én sem voltam ott az övén, ha volt neki egyáltalán. Most, hogy belegondolok, sohasem beszélgettünk igazán arról, miért is van ez az egész, miért élünk ezekben a máskülönben teljesen szokványos helyzetekben, nem ismerjük egymás történetét, ami ezt a minket tulajdonképpen összekötő momentumot, a kivándorlást illeti. Legalábbis nem tudok felidézni ilyen beszélgetést. Csak ülünk itt, úgyszólván több mint egy éve, ennek a kusza egyenesnek a két végén, és egyre csak távolodtunk el a valóságtól, az időtől, a tértől, és abban a hitben élünk, hogy valamihez közeledünk közben. Egymáshoz. Magunkhoz. Kapkodva nyitom meg az üzenetváltásunkat. „Most felhívhatlak?”, írom. „Persze!”, érkezik a válasz néhány perccel később. Azután órákig beszélgetünk, más emberekről.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/11-es lapszámában.
Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)
Író, költő.