Pápay Szandra kritikája Nagy Hajnal Csilla Hét című kötetéről

Kép: Szőllőssy Balázs

Valamit az ürességről…

Nagy Hajnal Csilla erős visszhanggal debütáló verseskötete után prózával jelentkezik. A több műfajban alkotó művészeknél külön izgalmas kérdés, hogyan alakul a forma és tartalmi világ ezekben a váltásokban. Pályakezdő írók esetében pedig ott bujkál bennünk a kíváncsiság is, hogy vajon a megkezdett művészi irányok merrefelé haladnak tovább. Amit Nagy Hajnal Csillától megszokhattunk a versekben, azt a témahorizontot prózában is köszönthetjük: a nyelv mindig valami rejtettet, valami kimondhatatlant tematizál. „Igen, kölcsönvettem egy szavad. / A szádból vettem ki, még emlékszem a / kapukódra. Te nem tudsz róla, de / néha visszajárok, keresem magam, / mikor máshol nem találom.”1 Míg a versekben ez sokkal inkább nyelvi természetű, addig a prózában ez az egzisztenciális léttapasztalat egy újabb dimenzióval, az elbeszélhetetlenség problémájával gazdagodik. A szövegeken keresztül az önmagukat meghatározni vágyó, s e meghatározási vágy kudarcát az őrületig fokozó szubjektumok próbálnak utat találni. Máris ott vagyunk a Hét alaptapasztalatánál: hét ember hét napjának elbeszélése – hétszer hét próbálkozás a saját történet elmesélésére. Az éntörténethez való hozzáférés külön tétje lesz a magát regényként aposztrofálni kívánó szövegvilágnak. „Miért kell folyton keresnem valamit valahol?”2 Az önkeresés igénye és a sajátként megélt létezéstől való menekülés kényszere szimultán van jelen a karaktereknél, és ez a paradoxon az első mondattól az utolsóig tartó feszültséget teremt. Az emlékezés mint a hozzáférés egyik lehetősége is folyton akadályokba ütközik. Olyan létezés ez, melyben nehéz emlékezni, viszont igény van a felejtésre. Ahol a szereplők inkább kitalálják a történetüket, mintsem elmondanák a sajátot; ahol szerepek és álruhák mögé bújik a valóság. A hetes szám címadó motívuma uralkodó történetrétegként nehezedik rá erre a keresésre. Sztereotípiákat, archetípusokat és mítoszokat aktivizál bennünk; s e történetstruktúrákban egyszerre éljük meg az önmagunkra ismerés szabadságát, és érezzük e determináltság fogságba ejtő erejét is. A hét egyszerre határoz meg időt és mozgásteret. Elvonatkoztathatatlan viszonyítási pont a teremtéstörténet ikonikus hete, a hét főbűn; vagy épp a mesék mágikus hetes számai. „Furcsa, sosem hittem benne, hogy teremtés tényleg létezik.” „…tudom, hogy a létezés az egyedüli módja annak, hogy bűntelen lehessek, és annak is, hogy bűnös…”3 A hétszer hét napból álló struktúra – mely az Ószövetségben a hétszer hét év utáni felszabadulást is idézhetné – szintén nem enged a szimbolika szorításából. A főhős – talán csak az elsőbbség jogán – Anna lehetne, akivel az első etapban énelbeszélőként találkozunk; a lány hétfőtől vasárnapig egymás után meséli el a hét történéseit. Az utána következő karakterek mindig más naptól kezdik a hetet. E hét szereplő néha több utalással, néha csak egy-két mondat erejéig ér össze. Első olvasásra a felvillanó kapcsolatfoszlányokat szinte meg se jegyzi az olvasó; mintha lenne is egy ilyen ellentmondásos célja a szövegnek: pillanatnyivá, felejthetővé tenni az önmagukat is felejtésre ítélő emberi kapcsolatokat. Nehéz is lenne hőst kiáltani a létezés elől menekülő szereplők között; a regény, ami a hiányt tematizálja, mintha ezzel a legnagyobb űrrel próbálna szembenézni. „Mintha csakis az én számomra lennének elrejtve dolgok a világban, úton-útfélen, és könyörtelenül várnák, hogy rájuk találjak. És ha én nem találom meg őket időben, akkor más fogja, és helyettem? De akkor talán mégsem nekemlettek odatéve azok a dolgok.”4

A szereplők közötti kapcsolatok mögött a sajáthoz való hozzáférés lehetősége sejlik fel, de valahogy le is bontja rögtön bennünk a szöveg a modernségtől örökölt magadat tisztán találod meg másban gondolatiságát. A találkozások automatizmusa, a másik folytonos félreértése nem engedi abba a hitbe ringatni az olvasót, hogy ezek az interakciók egyenes utat biztosítanak a szubjektum önmegértéséhez. „Szervusz kedvencem, így búcsúzik el, egyébként én sem vagyok belé szerelmes, fáradtan mosolyog, ugyanaz a köntös van rajta megint, mint amiben délelőtt elém jött. Már elkezdett sötétedni, de még tökéletesen látok, csak nem tudom, hogy mit.”5 A kapcsolattípusok is sokszor determináltak: a másik objektív megfigyelését (operatőr-színész), a másikról való tudás megszerzését (pszichológus-páciens), vagy épp a másikat segítő iránymutatást (pap-hívő) vetítenék előre. Ezzel szemben a történetek rendre felülírják ezeket a sztereotípiákat. A pap gyónja meg a prostituálttal való kapcsolatát, az operatőr szerelmes a pornószínésznőbe, a pszichológusnál lévő Anna pedig – e párbeszédet kívánó fejezetben – énelbeszélőként fojtja belső monológba a terápiát. „Valószínűleg egyikünk sem tudja, mit akarok ebben a szobában megtalálni. Valószínűleg semmit.”6 A modernség paradox léttapasztalatát értelmezi újra a kötet, mely énteremtő lehetőségként tekint az objektivációra. A regény azonban mégsem az odafordulásban látja e hozzáférés lényegét. Az énelbeszélő vélt valóságát rendre felülírják a másik nézőpontból érkező elbeszélések. Mivel a karakterek egyik fejezetben narrátorként a másikban szereplőként funkcionálnak, így érdekes módon kérdőjeleződik meg az a hitelesség, amit a narrátornak az olvasó többnyire odatulajdonít; ezzel együtt kérdésessé válik az objektiváció megvilágító, perspektívateremtő ereje is. E narrációs játékot tekintve a legérdekesebb karakter Lilla, aki saját hetét – a többi karakterrel ellentétben – nem énelbeszélőként éli végig. Lilla börtönportás, így sok szempontból határhelyzetek közé szorított karakter. Olyan nehezen szétválasztható, vagy épp statikusan szétbontott fogalmak közé ékelődik, mint fogság és szabadság, bűn és ártatlanság. Ez a köztesség formailag is motivált, hisz a hét karakter negyedikeként középső, hangsúlyos helyre került a regényben.

Lilla legutolsó napjának végén a harmadik személyű narráció hirtelen énelbeszélésbe vált át. Lilla egyszerre beszél magáról mint narrátor, és mint egy meghasonlott elme. „Annára gondol […] de mindig csak olyankor, amikor Anna nem láthatja. Sőt, amikor senki nem láthatja. Csak Lilla láthatja, és én. Csak én és Lilla. Amikor belépek az ajtón, nem szólalok meg…”7 Különös gesztus ez, mely összemossa a hőst az elbeszélővel, és a próza alapvető dialogikusságát lírai monológszerűségbe úsztatja át. Autopoetikus módon reflektál arra is, hogy a prózában a névadás által miképpen válik különálló entitásokká a szerzői hang. Ikonikus etapja a könyvnek, hogy a Kele nevű szereplő a szerdáit hajléktalannak tettetve az utcán élő hat névtelen ember között tölti. Hetedik tagjuk azután halt meg, hogy néven nevezte magát. Erősen szimbolikus a nevektől rettegő – név és történet nélküli – hajléktalanok szövege; a névvel rendelkező hét regénykarakter alternatív nem-létezésének lehetőségére is asszociál. A névadás teremtőereje itt visszájára fordul; az identitás efféle elkülönítésében a halál determináltsága sejlik fel. A magánhangzók nélküli r_g_ny műfajmegjelölés a könyv elején szintén figyelmeztet bennünket arra, hogy a regényforma mint kifejezésmód Nagy Hajnal Csillánál poétikai kérdésként is beíródik a szövegbe. Néha olyan érzésünk van, mintha a prózastruktúra dialogikussága lenne próbára téve a páros interakciók váltakozásaira felépített szövegben. A karakterek nehezen tudnak énként definiálódni, önálló entitásként létezni. Az én sokszor elfolyó, rejtőzködő, egymásba olvadó kategória, ami a kapcsolódások kényszerességében se tud önmagára ismerni. „Fárasztó folyton olyan emberekkel találkozni, olyan embereket látni, akik nem tudják, miért vagyok én.”; „Legszívesebben beleolvadnék a vízbe, eltörölném a kontúrjaimat, eltörölnék mindent, ami által bárki is bármikor meghatározhatna engem.”8 Ebben a folyton mozgó, önmagát rendre újrateremtő automatizmusban pillanatnyi megértéslehetőségek sejlenek fel csupán, mely a szöveg erős szimbolikusságával együtt még inkább líraivá teszi a próza szövegvilágát. „Ezért a hihetetlen arckifejezésért fekszem le vele újra és újra, ezért a pillanatnyi öntudatlan, élet feletti diadalért…”9 A hangszimbolika is próbálja az elbeszéléstől a nyelv felé billenteni a jelentésirányokat. A történetek nem a narrációban érhetők tetten, hanem sokkal inkább valamiféle ki nem mondott nyelvben. „…egyszer, egy nagyon konkrét és elmondhatatlan pillanatában a világnak ez volt az egyedüli, amivel ki lehetett menekülni a pusztulásból.”; „Lacinak énekelt, mert tudta, hogy ő majd úgyis csak a hangok színét látja, a háttérben visszhangzó tompa üvöltés nem ér el hozzá.”10 Az elmondhatatlan, de folyton mozgásban tartott hiány hangzóként épül be a karakterek nevébe. Először anyaként, Annaként, Nóraként, majd végül lebontva nullpontot képező N.-ként egyetlen hangja lesz csupán az ürességnek. „N. az anyámat szereti bennem, de erre még nem jött rá. Én is az anyámat szeretem benne, de jobb, ha én sem jövök rá.”11

Visszanyúlik a regény a Miért félünk az őrültektől kötet hangulatához is: „Te szentül hitted / Én vagyok Ő / és legnagyobb tragédiánk  volt hogy / én nem hittem neked. (A túlsón) „És a lány / a hetedik napon folyton / megérkezik.” (Memoár) „Vagy az álarcosbál, amin / saját magamnak öltöztem, / és senki nem ismert meg.” (Kötőszavak 5.) „Végül megköszönjük egymásnak a magányt.” (Kötőszavak 8.)12 Végső soron a regény is valamiképpen az őrület létállapota körül próbál artikulálódni. „Csapongok, ezzel vádol, hogy egy pillanatra sem bírok megállni, és ebbe fogok beleőrülni, mert valójában nem jutok vele semmire, csak a gondolataim csurognak ki a kezeim közül.”13 Az őrületnek van egyfajta időtlen jellege; az emlékezés és felejtés lüktető váltakozása összemossa a teret és az időt; így a líra jelenhez kötöttsége különösen alkalmas a múltat és a jelent elválasztani képtelen időérzékelés leírásához. Nagy Hajnal Csillánál a regényidő is igazodik ehhez a lírai szimultaneitáshoz. Az elbeszélés egyszerre kettős, lineáris és körkörös; a napok múlásával tapasztalható egyfajta látszólagos előrehaladás, amit a folyamatosan ismétlődő cselekvések automatizmusa tesz mégis időtlenné. Talán nem véletlen, hogy Camus-t is megidézi a szövegvilág. Érezhetően hat rá akár a Közöny, mely az idegenség, a valódi kapcsolódásra képtelen emberek léttapasztalatában cseng vissza, de akár a Sziszüphösz abszurd automatizmusa is, amely a saját történetből kitörni képtelen karakterek önismétlő életében csapódik le. A regény mozgatja a mesét is mint prózai alapstruktúrát, ami mindig a hiányból indul, és aminek a mozgatórugója ennek a hiánynak a megszüntetése. Az ismétlődések, a körkörösség, a saját cselekvésmintákat újra és újra átélő karakterek mintha egy soha véget nem érő vagy talán el sem kezdődött abszurd mesében léteznének. A szereplők is szinte mesei dimenziókban élnek: Regina – nevéből is adódóan – olyan, mint egy vártoronyba zárt királynő. Egy elmondhatatlan tragédia után nem mozdul ki abból a házból, ahova vitték. A prózaforma alakulásának efféle tetten érése motivált a jelentésteremtésben is. Mintha itt a líra prózába próbálna menekülni; egy másik formában próbálna elrejtőzni. Akár azt is mondhatnánk, hogy úgy menekül a lírai én az elbeszélésbe, ahogy a regénykarakterek próbálnak a valóság elől szerepek mögé rejtőzni. A kezdőmondatot változatlanul megismétlő zárógondolat önmagába fojtja a történetkört. Akár a mesében, visszatérnek a hősök a kezdőpontra, ahol egy újabb hiány – vagy ugyanaz, csak más formában – útnak indítja őket. Hisz ezzel a konstans ürességgel mint létállandóval nagyon mást nem is lehet kezdeni – írni kell róla. Amit Nagy Hajnal Csilla minden művészi formában felismerhető egyedi hangján meg is tesz.

1. Nagy Hajnal Csilla, Városaink és folyóink = Uő, Miért félünk az őrültektől, Pozsony, Kalligram, Pozsony,
2016, 50.
2. Nagy Hajnal Csilla, Hét, Budapest, Scolar Kiadó, 2021, 12.
3. Uo., 180., 173.
4. Uo., 12.
5. Uo., 31.
6. Uo., 11.
7. Uo., 104.
8. Uo., 176., 165.
9. Uo., 14.
10. Uo., 12., 117.
11. Uo., 16–17.
12. Nagy, Miért félünk az őrültektől, 87., 93., 98., 100.
13. Nagy, Hét, 16.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/1-es lapszámában.

Pápay Szandra (1988, Sárvár)

Kritikus, PhD-hallgató, Pázmány Péter
Katolikus Egyetem