Benyovszky Krisztián: Történelmi lecke krimikedvelőknek / Csabai László Sherlock Holmes Budapesten című könyvéről

Amikor a még kisfiú Schiffer Árpádtól egy német marsall azt tudakolja, mi szeretne majd lenni, ha megnő, ő határozottan vágja rá, hogy detektív, „mert akkor már tele volt a feje a Baker Street-i csodanyomozóval”. Mindezt Csabai László Szindbád, a detektív című prózakötetének egyik novellájában olvashatjuk (Mikor ér véget, 174.), visszaemlékezésként, ami már önmagában bizonyítja a gyerekkori ábránd megvalósulását. A következő kötetek (Szindbád Szibériában, Szindbád, a forradalmár, Inspektor Szindbád) számos bűnügyi története pedig csak megerősíti a figura nyomozói kvalitásait. Mostanáig kellett várni arra, hogy Schiffer Árpád, alias Szindbád és a londoni

„csodanyomozó” tényleges találkozására is sor kerülhessen.

Holmes eredendően azért érkezik a magyar fővárosba, hogy az ugyancsak itt vendégeskedő földije, az ifjabb Esmond Rothermere személyes biztonságára felügyeljen. Szükség is van rá, mivel a befolyásos Daily Mail dúsgazdag tulajdonosának fia 1928 májusában a mérsékelt revízió ügyét előmozdítandó látogat Magyarországra, amiről, finoman szólva, megoszlanak a korabeli vélemények, mind a véghezvitel módját, mind az arra alkalmas személyeket illetően. Ezt a detektív is nagyon hamar megtapasztalja: a magyar politikai közélet nem mindig könnyen átlátható hálójában találja magát rögtön az első napon, különböző érdekcsoportok, befolyásos magánszemélyek, titkos társaságok próbálják hol megnyerni, hol megfélemlíteni őt saját kicsinyes vagy világmegváltó céljaik elérése érdekében. Ezért is jön jól neki Schiffer Árpád fővárosi rendőrdetektív váratlan felbukkanása, akit felettesei afféle összekötőként rendelnek ki mellé, de aki ezen felül magánnyomozói munkát is szerez világhírű kollegájának (melybe természetesen ő is bevonódik).

Valós és kitalált személyek egyazon fiktív világon belüli találkozása történelmi regények esetében (a krimiket is beleértve) szinte szükségszerű, különböző regények vagy novellák szereplőinek „összehozása” azonban már a narratív írói világalkotás sajátosságaira vet fényt, s a crossover irányába mutat. Csabai László eddigi munkássága felől nézve ez korántsem mondható váratlan  fordulatnak, sokkal inkább előkészített, természetes fejleménynek. Szerzőnk folyamatosan kísérletezett nemcsak a novella

műfajával, hanem a regényszerű vonásokkal bíró novelláskötet különböző változatainak a kialakításával is. Ide tartozó könyvei (Száraz évszak, A vidék lelke, Szindbád, a detektív) nem pusztán novellák gyűjteményének tekinthetők: minden esetben fontos az egyes novellák kötetben elfoglalt helye, közvetlen kontextusa, ezekből rajzolódnak ki ugyanis olyan áthajlások, kereszteződések és visszhangok, amelyek az egyébként önmagukban is megálló történeteket egy nagyobb, már-már regényszerű epikus kompozíció alkotóelemeivé avatják. A szövegközi kapcsolatokat, s ezáltal az írói világ egységességének érzetét a párba állítás, a hármas csoportosítás vagy a közös cím alá rendezés mellett utalások, (ön)idézetek, motívumvariációk, valamint visszatérő szereplők és helyszínek erősítik. És ami jelen esetben kiemelt jelentőséggel bír: történetek ilyen módú egymásba öltése és párbeszédbe állítása nemcsak egy kötet keretein belül valósul meg, hanem kötetek közötti viszonylatokban is érvényre jut. Sőt: van két példa az idegen történetvilágok érintőleges bekapcsolására is. Ilyen a Szamos Rudolf regényeiből és azok filmadaptációjából ismert híres magyar nyomozókutya, Kántor felbukkanása a Szindbád, a forradalmár egyik történetében (Dicsekvés, 715.), valamint a Derrick felügyelővel együtt végzett nyomozás a regénynek leginkább tartható Szindbád-könyvben (Inspektor Szindbád).

Mondhatjuk tehát azt, hogy Csabai írásés szerkesztésmódja már jóval a Holmes-regény megírása előtt több tekintetben is crossover-szerű volt. Igaz, elsősorban saját alakjainak sorsfonalát szőtte hol lazább, hol szorosabb mintázatokká, saját emblematikus cselekménytereinek (Nyárliget, Szibéria) az emlékezetét tartotta folyamatosan életben, s visszatérő szereplők említésével vagy színre léptetésével olykor átjárókat is nyitott közöttük. S végső soron ez történik itt is: Schiffer bevonásával, egy nyárligeti ismerős epizodikus közjátékával (102.), illetve Kosztolányi és Karinthy ismételt szerepeltetésével (a Szindbád, a forradalmárban a cinkotai rém esetéről tudósított a híres páros: 534–535.) Csabai mintegy „hozzáírja” ezt a regényt is a Szindbád-novellák szövegvilágához. Persze úgy, hogy közben a Holmes-pastiche-ok hagyományának is eleget tesz: a detektívet minden kötelező attribútumával együtt felruházva lépteti színre (a pipától kezdve a sapkán, hegedűn és kokainon át Watsonig és Irene Adlerig), alapvetően követve a doyle-i kánont, de helyenként azért, mértékkel, ki is ferdítve azt. S e két önálló irodalmi hagyománnyal bíró krimi-szálat pedig „beleírja” a korabeli politikai, társadalmi, gazdasági és művészeti diskurzusok textuális és vizuális szövetébe.

Holmes magyarországi útja számos lehetőséget ad a magyar nemzeti sajátosságok és általában az etnikai sztereotípiák megvitatására. A detektív nagyon felkészülten érkezik Budapestre, nem csak a magyar nyelvben, a magyar történelemben is igen jártas – túlságosan is. Ami egyrészt hitelteleníti alakját, másrészt fölöslegesen terheli meg a szöveget adatokkal. Fejtegetései és a kérdéseire kapott válaszok gyakran mennek át leckefelmondásba. Úgy általában véve több itt a történelem, mint a krimi, szónoki beszédek, kihallgatások, sajtótájékoztatók teremtik meg a kommunikációs keretet ahhoz, hogy az elbeszélő beledolgozhassa a történelmi ismeretanyagot a történetbe. Dramaturgiai szempontból ez érthető, a választott korszak és a nem annyira közismert esemény feldolgozása (Rothermere látogatása) indokolttá is teszi a felvilágosítást, helyenként mégis úgy éreztem, hogy kicsit sok már a politikából. Nagyon nem természetes és erőltetettnek hat például a „két idősödő kereskedőféle úr” beszélgetése (122–123.).

A másik problémát a reflektálatlan nyelvtudás jelenti. Holmes egyaránt remekül megérteti magát a kalauzzal, a taxisofőrrel, a szolgálóval, a pincérrel, a rendőrökkel és a felső politikai vezetés embereivel, képes értelmezni és korrigálni a hibás fogalomhasználatot, sőt még a költői nyelvhasználat nüánszai iránt is fogékony. Semmilyen utalás nincs rá, hogy honnan ez a kivételes, aligha hihető nyelvtudás. S pont ezért a túlzott perfekcionizmusért nem tudok átsiklani felette, s azt egyszerűen Holmes zsenialitásának a számlájára írni. Nyilván szűk a köre azoknak, akikkel angolul társaloghatott volna, de talán be lehetett volna iktatni ilyen szereplőket is (amikor például Baráth Katalin A belga című novellájában Hercule Poirot-t hozza el Budapestre, visszatérő hősnője, Dávid Veronika gördülékeny franciasággal teszi fel neki riporteri kérdéseit). Azon figurák többségével, akiket a nyomozás folyamán ki kellett hallgatnia, persze nem használhatta volna az anyanyelvét; szüksége lett volna tolmácsra. Igaz, ez nehézkesebbé tehette volna a narrációt, a cselekmény is veszíthetett volna a dinamikájából, a dialógusok gördülékenysége megtört volna stb. Bár nem szükségszerű, hogy ez történjen: Rudolf Čechura például a tolmácsos megoldás mellett döntött, amikor Csehországba küldi el nyomozni Holmest, s ez nem jelentkezett a bűnügyi elbeszélés fogyatékosságaként (Holmes v Čechách, 2011). A detektív tényleges képességeivel és a korabeli nyelvhasználattal inkább összhangban lett volna azonban az, ha némely beszélgetés (a fikció szerint legalábbis) németül folyt volna, ezen a nyelven ugyanis Holmes kiválóan beszélt, aminek már az első regényben (Tanulmány vérvörösben) és az első elbeszélésben (Botrány Csehországban) is tanúbizonyságát adta, Az utolsó meghajlásban pedig környezetét megtévesztve tudta eljátszani hosszú ideig egy német kém szerepét.

A történelmi miliő érzékletességét hivatottak fokozni a képek. Sűrűn illusztrált regényről van ugyanis szó. Ha még a szöveg elolvasása előtt pergetjük át a könyvet (mint tettem azt én is), meglepő képsorozatokra bukkanhatunk: hogy jön össze egy bűnügyi cselekmény keretében Holmes

– többek között – Napóleonnal, Kossuthtal, Széchenyi Istvánnal, Horthy Miklóssal, a mennyasszonyi ruhában feszítő Sztálinnal, illetve Adyval, Kosztolányival és Robin Hooddal (a különféle állatokról nem is beszélve)? A mű elolvasása után azonban helyére kerülnek a dolgok, a bizarrnak ható társítások ígérte izgalom hamar szertefoszlik. Mivelhogy a képek alapvető rendeltetése a dokumentálás és a hangulatteremtés, az, hogy szemléltessék a narrátor vagy a szereplők által említett tényeket, és hogy korjellemző vizuális díszletek közé tereljék az olvasói imaginációt. Vannak itt portréfotók, csoportképek, festmény-, metszetés rajzreprodukciók, karikatúrák, reklámok, plakátok, újságkivágások, pénzek, bélyegek, térképek, és Sidney Paget szemléletformáló Holmes-illusztrációinak némelyike is helyet kapott közöttük. E különböző nagyságú és formájú, változatosan pozicionált, zömében fekete-fehér illusztrációk inkább kiszolgálják, mintsem töprengésre késztetik az olvasót, fő funkciójuk, hogy segítsenek elképzelni vagy – történelmi utalásokról lévén szó – beazonosítani az éppen említett helyszíneket és szereplőket. Elhelyezésük szimultán, szorosan követi a szöveget; egy esetben találtam csak példát olyan, kissé késleltetett illusztrációra, ami az adott kontextusban bizarr képzettársításoknak ágyaz meg. A 10. fejezetet lezáró erotikus grafikáról van szó, amin egy szégyentelen hölgy, szoknyáját felhajtva és a szemlélőre irányuló tekintet kíséretében tárja fel mezítelen fenekét. Az előző oldalon esik szó a fiatalok korabeli szórakozási szokásairól, lokálokról, táncosnőkről – ehhez tudjuk leginkább kötni a képet. Közvetlenül felette viszont Holmesnak ez a mondata áll: „Sokkal jobb! De figyeljünk, mert kezdődik!” (60.) A figyelmeztetés az ifjabb Rothermere ünnepi beszédére és az azt követő sajtótájékoztatóra utal, ami a következő fejezet tárgya – előtte viszont a pillantásunk önkéntelenül is a mutatós tomporon pihen meg. Az első mondatban szereplő dicséret viszont a detektívet interjúvoló Kosztolányinak szól, aki épp abban a pillanatban mormolja maga elé rögtönzött versét: „Vulkán/ Méhéből a magma/ Előtör még ma,/ Hogy magát/ megmutassa.” (60.) A szójátékokból kibomló, önmagában „ártatlan” jelentésű szöveg a kép közvetlen szomszédságában erotikus konnotációkkal telítődik.

S ugyancsak Kosztolányival kapcsolatos egy másik érdekes vizuális összecsengés. A 18. fejezetet egy féloldalas – kalapot, ballonkabátot viselő elegáns nő egész alakos fotójának részlete zárja (Négyesi Pál készítette 1926-ban). Mivel az adott oldalon a Benešnek kémkedő Irene Adlerről folyik a szó, a képet látva hajlamosak vagyunk rá asszociálni, ami – a karakter leírását és szerepkörét ismerve – nem esik nehezünkre. Sokkal nehezebb viszont kép és alak összekapcsolása az Édes Anna legújabb szlovák fordításának borítója esetében (Marenčín PT, 2015), ahol is, érdekes mód, ugyanez a fotó szerepel, mégpedig a Sladká vrahyňa (Édes gyilkos) cím kíséretében (a borítóról más helyütt részletesebben írtam – megjelenés alatt). S ha mindez még nem volna elég, a következő oldal alján Kosztolányi közismert csokornyakkendős portréfotója látható… [Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar írók hosszabb-rövidebb vendégjátéka a kortárs magyar történelmi krimikben már-már hagyománnyá kezd válni: Baráth Katalinnál Ady Endre (A fekete zongora), Benedek Szabolcsnál Adyn és Móriczon kívül Molnár Ferenc (A vérgróf, A vérgrófnő), Hász Róbertnél pedig (Fábián Marcel pandúrdetektív tizenhárom napja, Fábián Marcel és a táncoló halál) Gozsdu Elek és Jókai Mór keresztezi a nyomozók útját.]

A képek mellett a regény másik érdekessége az alternatív befejezés: ehhez úgy juthat hozzá az olvasó, ha helyesen megválaszolja a végén található tesztkérdéseket, melyeknek köszönhetően aztán feltárul az összekevert epizódok helyes sorrendje. Ezek tényszerű információkat firtató zárt kérdések, személyek és helyszínek neveire, valamint a történetben szerepet játszó tárgyakra vonatkoznak. Többségük a regény enciklopédiája (a szövegben explicit módon közölt adatok) alapján megválaszolható, vannak azonban közöttük olyanok is, amelyek a tágabb, történelmi és kulturális enciklopédia bevonását igénylik, s ez helyenként sajnos nemcsak nehézségeket okozhat, hanem – bizonyos pontatlanságok miatt – zavaró tényezőként léphet fel. Mindjárt az első négy kérdés ilyen. Az angol detektív teljes nevére és szülőhelyére vonatkozók a holmesológia ingoványos területére visznek el bennünket, ahol is könnyen belegabalyodhatunk tény és fikció nehezen szétbogozható hálózatába. Mivel Doyle népszerű hősének életéről csak töredékes információkat és homályos utalásokat ejtett el a történetekben, később számos teória és spekuláció született ezek

„pontosítására” vagy konkretizálására. A probléma ott kezdődik, hogy egy részük nemcsak a kánonból (4 regény és 56 novella) indult ki, hanem a folytatásokat, újraírásokat és regényes életrajzokat is egyenrangú irodalmi forrásokként kezelte. Ráadásul, akik Holmest valós, történelmi alakként kezelik (merthogy ilyen is van), történelmi dokumentumokat is segítségül hívtak az „üres helyek” kitöltéséhez. Ilyenformán aztán ellentmondó adatokkal szembesülhet az, aki például a teljes nevére és születési helyére keres rá a világhálón, vagy néz utána a „mértékadó” szakirodalom valamelyikében. Ezért félrevezető konkurens névváltozatokat felsorakoztatni a lehetséges válaszok között, és kihagyni például legalább annyira népszerű, többek által is elfogadott verziókat. S ugyanezen okból nem a legszerencsésebb a helyesnek gondolt választ úgy megfogalmazni, hogy: „Senki sem tudja”. Mert mindenki másképp tudja. William M. Baring-Gould (és hatására a legutóbbi BBC-adaptáció, a Sherlock készítői is) például úgy, hogy a detektív teljes neve William Sherlock Scott Holmes, és Yorkshire megye északi részén született 1854. február 6-án (Sherlock Holmes of Baker Street: A Life of the World’s First Consulting Detective,

1962). A 3. kérdés klasszikus beugratós, mivel a könyvben egy képpel is megerősített, sugalmazott válasz ellenében kell gondolkodnunk, s ha a szerzőhöz hasonlóan nem vagyunk otthon a történelemben, aligha érthetjük meg, miért éppen az a helyes válasz, amelyik. A 4. kérdésben megadott lehetséges kifejezések egyike sem szerepel a regényben, s ahhoz, hogy a rejtett szinonimához eljussunk, speciális nyelvtörténeti ismereteket kellene mozgósítanunk.

Apró homokszemek ezek a gépezetben, tudom, de egy krimiben éppen hogy az apró részleteken múlik sok minden. S ha ezek miatt az olvasó azt tapasztalja majd, hogy nem akar öszszeállni az alternatív befejezés helyes kronológiája, akkor még mindig hagyatkozhat kizárólag az összekevert epizódokra (mint tettem ezt egyébként én is), és mozgósíthatja a Holmestól tanult következtetés tudományának megannyi fortélyát.

(Corvina, Budapest, 2021)