Thomka Beáta: A fikció: örökség, választás, teremtés

Tanulmány

„Tapes record reality. Minds record fiction. My mind was never one for remembering things right. Too much fantasy. Too much muggy past. Too many daydreams.” (Ismet Prcić)

A címben összekapcsolt fogalomegyüttes nem fikcióelméleti tézis, hanem egy gazdag elbeszélő prózai korpuszon alapuló következtetés. Az alább érintett regények, szövegek kis keresztmetszetei és reprezentatív mintái a kérdéskörnek, aminek újabban figyelmet szentelnek az irodalomés kultúraközi, valamint a transznacionális viszonyok kutatásai. A művek az érintkezések gyarapodó „senkiföldjén” keletkeznek, s mint ilyenek, kihívások a konvencionális nyelvi, nemzeti és területi beállítottságú szempontrendszer számára. A fikció nyelvének és a szerző nemzeti hovatartozásának viszonya elbizonytalanító tényezővé vált, noha a jelenség előtörténete a legszerényebb számítás szerint is másfél-két évszázados. A nemzeti irodalomtörténet-írás kategóriakészlete nem megfelelő a nyelvek és kultúrák átszövődéseiben keletkező opusok értelmezésére, ahogyan a két irodalom egybevetésének hagyományát művelő, filológiai beállítottságú komparatisztika sem.

„Egyenlőségjelet tenni a nyelv és a nemzet közé az összehasonlító irodalomtudomány történelmileg igazolható jellemzője, amennyiben a komparatisztika a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején öntudatra ébredő nemzeti irodalmak európai programjával egyidőben, és annak részeként jelent meg. Napjainkban azonban szükséges kritikusabb szemmel nézni ezekre az implicit kapcsolatokra.”1

A többnyelvűek, ahogyan az új kulturális közegbe kerülők is, a választás próbája elé kerülnek. Örökségként viszik magukkal az anyanyelvi tudást, a történelmi, kulturális, szellemi, irodalmi, imaginárius tapasztalatok összességét. A nyelvválasztás a több nyelvet örökölt alkotóknál szabad döntés kérdése, míg a nyelvváltók fikciója rendszerint nem az önkényes művészi választásra vezethető vissza, hanem történelmi kényszerek következménye. A nyelvváltó alkotókat illetően belátások és felismerések sora igazolja az életkor és a megszerzett nyelvi műveltség jelentőségének összefüggését. Az értelmiségi kivándorlók 19. és 20. századi hullámainál az idősebb nemzedékeknél ritkább, a fiatalabbaknál természetszerű az, hogy irodalmi munkásságukat az elsajátított nyelven alapozzák meg. A már megkezdett írói pályát legtöbben külföldön is anyanyelvükön folytatták, és ezzel igyekeztek az elszigeteltségben, a hazai nyilvánosságtól elzárva is folyamatosságot teremteni a maguk számára. A nyelvőrzés fennmaradási stratégia a diaszpórába kerültek, ahogyan a kisebbségben élők számára is. A származási helyükről fiatalon kiszakított, jelentős mai szerzők számára egy-két évtizednek kellett eltelnie az új környezetben ahhoz, hogy íróként lépjenek fel, és új nyelvük váljék a fikcióteremtő alkotás közegévé. Ebből következik az észrevétel, hogy időbeli, életkori és műveltségbeli tényezők korlátozzák származásunk földrajzi helyének, valamint az anyanyelvvel, az öröklött nyelvekkel átvett tudásnak az érvényességét. A nyelvváltók fikciója a megfosztottság tudatát a drámai történelmi tapasztalattal egyesíti.

Más poétikákat és alkotói magatartásokat érlelt ki a 20., és más beállítottságokat a 21. század historikus tapasztalata. A múlt századi közép-európai irodalmi modellek történelmi hátterében az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése, a két világháború, a köztes évtizedekben fasizálódó Európa, a diktatórikus kelet-európai ideológiák és az erősödő nacionalizmusok állnak. Az e századi alkotói beállítottságok kritikai motivációja az újabb háborúk sora, közöttük a Jugoszlávia széteséséhez vezetők és a krízisek által kiváltott kivándorlási hullámok, valamint az európai intolerancia ideológiája. Korunk meghatározó szemléleti változásai poétikai perspektívából a rövidpróza, a regény különféle önéletrajzi és fejlődéstörténeti változataiban, a dokumentáris és a tényszerű fikcióban, a hagyományos és a regényformát módosító szándékkal kezelő írói műhelyekben is megragadhatók. Az egyetemes kérdések ignorálásával szembeforduló mai alkotó beszédmódok, formák, hangvételek tárházából választ megfelelőt kritikai magatartásának érvényesítéséhez. Szembetűnő, ám nem váratlan a minták, szerkezetek, zsánerek, hangvételek szabad vegyítése, váltogatása, egymásba boronálása. A műfajpoétikai készlet a nemzeti irodalmak kategóriája fölött működik. Formáinak, eszközeinek alkalmazása, variálása, bővítése, módosítása és megújítása alkotásokként lejátszódik. Különös erővel azon szerzőknél, akik határszituációba kerülve saját világukat egy másik környezet számára teszik a fikció és a magukkal vitt értékek, a reservoir of inspiration2 által megérzékítetté. Az elbeszélők, a szereplők és a szerző történetei különféle változatokban szövődnek egymásba. Az interpretációban – a biografikus olvasásmódtól függetlenül is – jelentésteljes lehet a fiktív és a történeti életrajzi elemek szálainak felfejtése. Ezt példázza néhány 20. századi értelmiségi, alkotói sors, műhely és opus is.

Huan Octavio Prenz (1932–2019), a magát „jugoitaloargentinnek”  nevező író, Isztriából Argentínába kivándorolt szülőktől származik. Az argentin diktatúra ellen lázadó Prenz politikai menekültként tér vissza Európába, majd a spanyol nyelv professzoraként működik haláláig Belgrádban, Zágrábban, Triesztben. Sólo los árboles tienen raíces (Buenos Aires,

2013) című regényének történetével, a helyekkel együtt a családnevek, nevek szüntelen változásaival is a többes hovatartozás alapérzését narrativizálja: Csak a fáknak vagy gyökere. A cím Georg Steiner (1929–2020) nyelvés fordításteoretikus gondolatát visszhangozza, aki szerint „a fáknak gyökere van, nekem pedig lábam, ennek köszönhetem az életemet.”3 Steiner a Bécset a húszas években elhagyó család leszármazottja. „Magam Párizsban születtem, és Párizsban meg New Yorkban nevelkedtem. Semmiféle emlékem sincs arról, hogy mi lehetett az első nyelv, amelyen megszólaltam. Amennyire megállapíthatom, az angol, a francia és a német nyelvet egyformán bírom. (…) Első három nyelvemet azonban teljes valóm mindenben egyenrangú centrumaként élem meg.” „A többnyelvűség természetes létállapotom. (…) A teljes nyelvi spektrum azonban, amelyben gyermekkoromban éltem, korántsem csupán ebből a »három anyanyelvből« áll. (…) A közép-európai és a zsidó humanizmus félelmetesen bonyolult és sokrétű világérzete nyomta rá általa bélyegét identitásomra, mivoltom értelmezésére. Magától értetődött, hogy a nyelv szabad választás dolga – az öntudat centruma kialakításának egymástól eltérő, de egyformán adott lehetőségei között.” „A több centrumú ember számára már a milieu fogalma, az egy-gyökerűség maga is eleve gyanús.”4

Steiner szerint a különféle nyelvek „interferenciája” a nyelvhasználat gazdagítójaként hat, minthogy „tudatosabbá teszi az egyes nyelvek lehetőségeit és egyedi vonásait.” A kortárs írók megerősítik a tézis érvényességét. A bilingvis, trilingvis ember identitása a többnyelvű belső párbeszéd során jön létre: a többnyelvű egyének közül sokaknak emlékeik sincsenek a multilingvalizmust megelőző állapotról. Akiknek mégis vannak, azok közvetett továbbadói a korábbi, a fikció nyelvétől eltérő közegből megőrzött imaginárius tartalmaknak. Az elbeszélésben ez kulturális többletté válik. Steiner megállapításait a nyelvváltó alkotók látószögéből szemlélve arra a következtetésre jutunk, hogy a saját régiójukból fiatalon kiszakadtak számára az anyanyelv vagy anyanyelvek inkább szellemükben és a nyelvértésben mentődnek át. Továbbá abban a kulturális örökségben, amelyhez a múltban hozzáférésük volt. Minthogy új nyelvi kontextusban művelődnek, ez válik megszólalásuk természetes eszközévé. Bejárásuk van több tradícióba, ám a fikcióteremtő műveletekben ahhoz a nyelvhez nyúlnak, amelyhez felnőniük, amelybe beilleszkedniük, élniük és alkotniuk adatott.

Saša Stanišić (1978) bosnyák-német író vélekedése szerint maga az írás az idegen nyelv, a folyamatos újraalkotást igénylő készlet: „For every story, for every play, for every new creation. I have to learn a new language: I have to find the narrator’s voice, I have to decide on my figure’s specific verbal characteristics and I have to learn and keep the rhytm and flow of the whole.”5 Legutóbbi, Herkunft (2019) című regényéből két kritikai gesztust emelnék ki. A hazalátogató családtagnak a kis boszniai hegyi falu temetőjében nagybátyja kijelenti, te innen származol. A felnőtt férfiban felmerül a kérdés, mit jelent ez az innen. A szülőotthon földrajzi helyét? A tolófájdalmak idején fennálló országhatárokat? A szülők családfáját? A géneket, elődöket, a nyelvjárást? „Bárhogyan is forgatjuk, a származás konstruktum. S mint ilyen átok.” Később visszatérve e bonyolult kérdéshez már-már destruktívnak véli az eredet problémáját egy olyan korban, amikor a családi gyökerek ismét megkülönböztető jegyekként működnek, az elválasztó határok erősödésével pedig programszerűvé válik a diszkrimináció. A regény megható, elgondolkodtató és poétikai relevanciájú motívuma, ahogyan az elszármazott fiú demenciában szenvedő nagyanyjával társalog. Az idős asszony tudatában gomolygó idősíkok, múltak és jelenek, emlékek és benyomások egymást váltogató ritmusa magának a fikcióteremtésnek a szelíd s egyben ironikus modellje.

A mottóban idézett gondolat szerint „A hangszalagok a valóságot rögzítik. Az elmék fikciót rögzítenek. Az én elmém alkalmatlan volt a dolgok megfelelő memorizálására. Túl sok fantázia. Túl sok nyomasztó múlt. Túl sok ábrándozás.”6 A tuzlai menekült Ismet Prcić (1977) megrázó regénye a térbeli és időbeli torzulások, a torlódó élménysíkok, a megrendülések egymásra vetítése által teremti meg bosnyák közösségének traumatikus regénypoétikáját. Amerikában, angol nyelven.

o

Elgondolkodtató azoknak a frankofón arab íróknak (Kateb Yacine, Assia Djebar, a Francia Akadémia tagja, Rachid Bourdjedra, Kamel Daoud, Boualem Sansal) a története is, akiknek Kaoutar Harchi szociológusnő 2016-ban tanulmánykötetet szentelt. A kötetcím Csak egy nyelvem van, ami nem az enyém Derrida-idézet. Az alcím, Írók próbatételei pedig az öröklött és a szerzett kultúra térközében működő alkotók alaphelyzetének jellemzése. Műveik kettős térben keletkeznek. A Korán-alapú kultúra és a család elvárásainak megfelelő tradicionalizmus, az anyák berber, jazairi regionális nyelve, illetve a műveltebb apai nemzedék, a francia képzésben részesült férfiak és a saját öntudatra ébredésük két pólus közé feszíti őket. A felmenőkétől eltérő saját útjukat a származási országokban az arabiát erőltető, jelenkori ortodoxia akadályozza. A tunéziai, algériai posztkoloniális közeg az iszlámhoz való visszatérést, az egységes arabizációt erőlteti a 130 éves francia elnyomás ellenreakciójaként. További nehézségek származnak a velük szemben tanúsított méltánytalan vagy éppen ellenséges franciaországi viszonyulásban. A kettős kötődésű értelmiségiek kritikai radikalizálódásának következménye a kibocsátó és a befogadó kultúrából való kirekesztő magatartás. Assia Djebar akadémikussá választását szégyenletes módon akadályozták a Francia Akadémia egyes tagjai. Az Albert Camus-művet tiszteletből folytató és aktualizáló Kamel Daoud maga is idegenné vált saját hazájában. Harchi szerint a szülőföld már nem az írás és nem a „teljes” élet, hanem egy megszakított, megosztott élet helyévé vált: Oran és Párizs közötti életé. Talán az algériai reakcióknál is zavaróbb az, hogy Új vizsgálat a Mersault-ügyben (2013) című regényének francia kiadását depolitizálták, mintha a konzervatív francia közvélekedés és mentalitás nem is a 20–21. századi Európában, hanem valamely régebbi korban érvényesülne. Az arab nyelv és hovatartozás öröklött adottság, a francia kultúra szerzett és megbecsült érték, s az, hogy az értelmiségiek megszenvedik és kitartanak a kettőség mellett, tiszteletet érdemlő intellektuális és morális többlet. A kettős kulturális térben működő alkotók egyetemes problémája a kibocsátó és a befogadó társadalmi közeg, vagy az öröklött és a választott kultúrák viszonya. Harchi széles látókörű vizsgálódásainak eredményei meghaladják a konkrét elemzések tárgykörét.

A két kultúra térközében élő és alkotó fiatalabb nemzedék írói pályáját – Nina Yargekovhoz (1980) és a tunéziai svéd Jonas Hassen Khemirihez (1978) hasonlóan – a kialakított kulturális azonosságtudat határozta meg. A felmenőinek magyar nyelvét kiválóan beszélő francia írónő ugyanúgy a művelődése, képzése nyelvén szólalt meg, mint Khemiri Svédországban, és ahogyan a háború elől Németországba, Finnországba, az Egyesült Államokba menekült fiatal jugoszlávok az ezredfordulón. A származásuk szerint kétnyelvűek döntését a környezet és a körülmények befolyásolják, a migráns helyzetben levők, a diaszpórába kerülők esetében pedig az a nyelv, amelynek nemcsak elsajátítására, hanem elmélyült ismeretére alkalmuk nyílt. A nyelvváltó Aleksandar Hemon (1964) és Saša Stanišić angol, illetve német prózája tematikus beállítottságában az említettekhez hasonlóan jól érzékelhető a fogékonyság azon léthelyzetek iránt, melyeket a kettősség jellemez.

o

Egy nem véglegesített prózai biotext-kollázs különös komplexitással világít rá a felvetett kérdésekre. Danilo Kiš (1935–1989) Apatrid7  című, publikálatlan elbeszélését a hagyatékban talált változatokkal együtt özvegye, Mirjana Miočinović tette közzé 1992ben. Kiš érdeklődését Ödön von Horváth8 (1901–1938) iránt a drámáinak francia kiadása keltette fel. Emblematikus alakot, történetet, a sajátjával rokon közép-európai léthelyzetet ismert fel benne. A hagyaték egyik gépiratán nagybetűkkel olvasható: APATRID. A HAZÁTLAN EMBER. Alatta zárójelben: A SZELLEM A MI HAZÁNK. (DUH JE NAŠA DOMOVINA.)

A hontalan tizenöt rövid fejezetből álló szöveg, Egon von Németh története. A névmódosítás a kontextus alapján különösebb kommentár nélkül is érthető. „A megboldogult Osztrák–Magyar Monarchia tipikus keveréke vagyok: egy időben magyar, horvát, szlovák, német, cseh, és ha tovább turkálnék elődeim között, és ha elemeztetném a vérem – a tudomány ma igen divatos a nacionalisták körében –, abban, mint a folyómederben, cincár, örmény, sőt talán még cigány és zsidó vér nyomait is föllelhetném. (…) Születésem óta kétnyelvű vagyok; tizennyolc éves koromig magyarul és németül írtam, ekkor miután németre fordítottam egy magyar költő verseskötetét, a német mellett döntöttem, mert ez áll hozzám a legközelebb. Uraim, én német író vagyok; a nagyvilág a hazám.” Ez a Kiš-szövegben idézőjelben olvasható közlés az elbeszélő szerint von Németh (illetve von Horváth) egy 1934-es interjúrészlete. „Egon von Németh tudatosan fosztja meg művét az önéletrajzi elemektől”, „szüleit és származását elhanyagolható körülménynek, merő véletlennek tekintette.”

Az Apatrid kezdőmondata: „1938. május 28-án Párizsba érkezett.” Közvetlenül ezután bravúrosan beékelődik egy különös motívum, ami nem is váratlan a valós és a fiktív életrajzok között szabadon közlekedő elbeszélőnél. A Latin negyedben megszálló utas

„szobája szellemekkel népesedett be, körülöttük szállodai lepedők lengedeztek még mindig halotti lepel gyanánt. Az egyik kísértetpár ismerősnek tűnt, s a hontalan úrban megéledt a költő és szerelme képe, amilyeneknek egy emlékkönyvben látta őket: Léda malomkeréknyi kalapban, ami úgy árnyékolja be arcát, mintha fátyol borítaná szemét, ám az árnyék nem elegendő ahhoz, hogy eltakarja az évek és az érzékiség szája köré gyűlő, alig észlelhető görcsét; a szerelemtől és betegségtől sebzett költő bazedovosan dülledt szemével, melyekben, mint valami cigányprímáséban, még mindig ragyog a tűz.”

A motívum sem az Ady-fordító Kiš, sem előttünk nem rejtélyes, míg más nyelvű olvasói és a szöveg szerb közreadója előtt is feltáratlan marad. Amikor a spanyol portásnál név szerint érdeklődik a valamikori, 1910 körüli vendégről, s az értetlenül néz rá, „A hontalan úr még egyszer megbizonyosodik arról, mennyire áthághatatlanok a világokat felosztó határok, s milyen mértékben a nyelv az egyedüli hazája az embernek.”

Ám hogy melyik nyelv, arra a fikcióban felidézett, hontalan 20. századi alakok közül más válasza lenne az egynyelvű és más a több nyelvet örökölt és elsajátított szereplőknek. Drámai csattanója a történetnek, hogy Ödön von Horváth éppen az említett napon jár szerencsétlenül Párizsban. Groteszk epilógusként Danilo Kišt is Párizsban, önkéntes száműzetésének városában éri a halál fél évszázaddal később. Az utolsó, önként vállaltat kényszerű expatriálások és repatriálások előzték meg. A hétéves fiút az 1942-es újvidéki pogrom elől Magyarországra menekíti családja, majd apjának ’44-es Auschwitzba hurcolása után anyjával és nővérével 1947-ben, a Vöröskereszt segítségével visszajut Cetinjébe, anyja családjához. Ödön von Horváth tizennyolc, Kiš tizenkét éves koráig jobban beszél és ír magyarul, mint szerbül. Mindkettejük pályája és alkotó tevékenysége a történelmi körülmények által befolyásolt írói nyelvválasztás modellje: a magyar-szerb Danilo Kiš szerb, Ödön von Horváth német drámaíróvá, a horvát Prenz spanyol elbeszélővé, a német Steiner angol teoretikussá vált.

A kis párizsi szállodaszoba villanásnyi időre, metonímiaként hozza érintkezésbe az Apatrid három drámai sorshelyzetét: az Adyét, a von Horváthét és a Kišét. Az írói biográfiákban is fellelhető tények virtuális fonatként szövődnek egymásba. Kiš sokáig különös művészi energiával fojtotta le műveiben a személyes és a történelmi traumák hatását. Prózájában a rezignált személyes tónus, a metaforikus beszédmód, az önéletrajzi motívumsor helyére később a történelmi fikció változatai kerültek. A középpontban álló kérdések a száműzöttség, a diktatórikus represszió, a kelet-európai üldöztetések botránya. A fikcióteremtő műveleteket a Boris Davidovics síremléke (1976) és A holtak enciklopédiája (1983) a történelmi dokumentumokra terjeszti ki. A személyes tapasztalatok ezáltal egyetemes távlatba helyeződnek: emberi léthelyzetként válnak elbeszélhetővé.

Az idegenség, az otthontalanság közérzetének nem feltétele a kényszerű eltávozás. Ám ennek drámaiságával mérhető a belátás, hogy a megfosztottság tudata sokaknál éppen otthon alakul ki. Nem térbeli, nem nyelvi kérdés, nem következmény, hanem előzmény. A negatív kortapasztalat kiérleli saját poétikáit. A gyenge minőségű fekete-fehér amatőr fotók W.G. Sebald (1944–2001) regényeiben nem művészi, nem illusztratív jellegűek, hanem közérzeti többlettartalmaik által válnak az alkotói stratégia eszközeivé. Az Austerlitz (2001) regénycímet a Jacques Austerlitz nevű szereplő vezetéknevéből emeli ki, szövegében azonban a fogalom helynévként is jelentésteljes. A párizsi Gare d’Austerlitzet a deportálandó zsidók táborává alakították 1943-ban. Jacques kimenekített német zsidó gyermekként érkezik Angliába, építészettörténésszé válik.

A figyelemre méltó skóciai szerző, Ali Smith (1962) kivételes fogékonyságot tanúsít mindazon kérdések iránt, ami az eddig említett szerzők fikcióját meghatározta. Ősz (2016) című regényének erőteljes kezdő jelenetében „egy vénséges vén embert partra sodor a víz.” „Úgy tűnik, az éned, amivel a parton találod magad végül, ugyanaz az én, ami akkor voltál, mikor távoztál.” Daniel Gluck fiatal menekültként hagyja maga mögött a kontinenst, művészettörténész lesz. Ám mintha Smith fikciója kötetről kötetre továbbra is bújtatná, óvná a bevándorlást ellenző angliai politika elől a The Seasonal Quartet tetralógia egyik kiemelt jelképét és figuráját, Gluckot (vagy ahogyan feltételezem, Daniel Glücköt). A kritikai szembenézésre fogékony poétikai orientációt Smith-nél a jelenkort uraló ideológia, a növekvő kirekesztési hajlam veszélye motiválja.

Az idézett művek és szerzők különféle nemzedékek, alaphelyzetek, nyelvek és szemléleti alapállások képviselői. Sebaldnak szüksége volt a kívülhelyezkedésre, a térbeli eltávolodásra Németországtól ahhoz, hogy a megszerzett distancia által mindazt pontosabban láthassa, amire fogékonysága, értelmiségi kritikai attitűdje predestinálta. Hasonlóak Anselm Kiefer (1945) indítékai is. Nem egzisztenciális kényszer mozdította ki őket, ahogyan az élete derekán Jugoszláviából Franciaországba települő Danilo Kišt sem. A döntő mozzanat az uralkodó ideológiák elutasítása, valamint a távlat belső igénye, ami lehetővé teszi a saját történettel, a történelemmel és a jelen torzulásaival való szembenézést. Annak a Doppelsichtnek a megszerzése, ami biztosítja művészetüknek a radikális magatartást, a fikció számára pedig a kritikai kettőslátás többletét.

A történelmi traumákat megélt nemzedék intenciói után a kortárs poétikákban is meghatározóak a szembenézés és az önszembesítés narratív változatai. A személyes megszólalásmódok az önéletrajzi és életrajzi műfajok tényszerű és fikciós formai készletét mozgósítják. A számbavétel az érzelmi és szellemi hagyatékban és helyenként a családtörténeti szálak feltérképezésében találja meg a múlt újraértelmezésének mintáit. Az önelemzés, emlékezés, reflexió, helyzetértelmezés gyakran a leszámolás magatartását követi. A másik póluson a személyes érintettség ezzel ellentétben a diszkréció, elnémítás, áttételesség nyelvéhez fordul. Az elbeszélők és alakjaik önkép-rekonstrukciói, újra meghatározásai rendszerint drámai hangoltságúak. Alkati adottságok azonban az irónia, az önirónia, a humor érvényesítését is lehetővé teszik, ahogyan ezt a fikció/demencia párhuzamban Stanišić Herkunftja érzékelteti. A felidézés és az emlékező rekonstrukció lehetetlensége az imagináció felszabadultságát és szuverenitását hitelesíti.

o

A harmadik millenium első évtizedeiben színre lépő írói nemzedékekhez hasonlóan, akikben felerősödött a korábbi korszakkal és a jelennel szembeni kritikai magatartás, a kutatóknál megnőtt az Exilliteratur, az exil writing régebbi és újabb változatai iránti érdeklődés. Zvonko Tanevski diszlokációs poétikai projektjében a migrációs témakör alapmotívumai, az áthelyeződéssel összefüggő álláspontok, az ex-jugoszláv kivándorló elbeszélők és a környezetükből kiszakadó szereplők azonossága áll előtérben. A száműzetés irodalmában a haza nem birtokolandó tárgy, hanem a folyamatos megfosztottság képrendszere. A „mozgásban-lévő-haza” nem bezárulás, hanem önmagunk ismétlődő újra megnyitása mások számára.9 A többes kötődésű alkotók helyének meghatározatlansága, „a rögzített lakóhely nélküli fikció”, a „Niemandsund Nirgenland”,10 Biti szavával a „homeland-on-the-move”, vagy az általam „portábl hazának” nevezett közérzet és imaginárius többlet a transzkulturális összefüggéseken kívül eleve feltárhatatlan.

A kortárs fikciót az üldözöttség, kirekesztettség, veszélyeztetettség, menekülés narratív modelljei alakítják. E könyvtárat világszerte bővíti az írói imagináció, a számkivetetteknél az emlékező pozíció, az önmegértés vágya, az öndokumentálás szándéka, az eredet és a történeti múlt újraértelmezése, a saját kritikai viszony meghatározása a régi és az új nyelvhez, közeghez, élethelyzethez. A témakör széles skálán jelentkezik, változatos megjelenési formái alapján állandó figyelmet érdemel. Az új bábeli könyvtár sosem látott méretekben növekszik, felvetett problémái pedig egyetemessé váltak. A jelenség nyelvi, poétikai és történeti vonatkozásban is új feladat elé állítja a kutatást.

A kettős vagy többes hovatartozású szerzőket nem lehet egyértelműen besorolni egyetlen nemzeti irodalomba sem, mert eleve több kultúra örökösei és részei. Műveik nem egyetlen térséghez és nyelvhez kötődnek, hanem a kulturális átszövődések terepén keletkeznek. E pozíció egybeolvaszt, összekapcsol, megkettőz, az imaginárius örökséget a másik nyelv fényében működteti, az újonnan szerzett emberi és művészi tapasztalatot azok számára is összefoglalja a fikcióban, akik előtt ismeretlen e perspektíva. A műfordítói gyakorlat és az alkotói részvétel együttműködése új tényezőként válik hatásossá a nemzeti kontextusban. Az anyanyelvre visszafordított és autorizált regények a folyamat mindkét tényezője, fordító és alkotó számára is kihívások.

Wolfgang Iser fikcióelméletében11 a fikcionálás aktusának előfeltételeként beszél a reális irrealizálásáról és az imaginárius reálissá válásáról. A folyamat legfontosabb szakasza a még formálatlan világ megértése, valamint az események megtapasztalhatósága, illetve megtapasztalhatóvá tétele, tenném hozzá. Mi az tehát, amit az említett szerzők, valamint a kortárs regények megtapasztalhatóvá tesznek számunkra? Helykeresés, önazonossággal öszefüggő kérdések, saját fejlődéstörténet, számbavétel, áthelyeződés, beilleszkedés. Magunkkal vitt egy vagy több nyelv és kultúra, elsajátított nyelv és kultúra. Több hagyomány együttese, több látószög, ami perspektívát nyit a már ismertre és az újonnan megismertre. Összefoglalóan azok a létkérdések, melyek általánosabb érvényűek a személyes sors önéletrajzi vagy attól független fikciójánál, és kilépnek a nemzeti irodalom kereteiből. A felismerés nem csupán a nyelvváltók és a műveltségük nyelvét választók, hanem az anyanyelvű alkotók számára is nyilvánvaló. „Amikor tehát azért vallom magam olasznak, mert olaszul írok, azt állítom, hogy csak és kizárólag a nyelv használatakor azonosulok nemzeti identitásommal. Ezt leszámítva a nemzettudat valamennyi formájától viszolygok és tartok, kiváltképp, ha a nyelvet kizsigerelve, a bezárkózáshoz vezető tisztaságot szajkózva, vagy gazdasági, esetleg fegyveres túlerővel fenyegetve nacionalizmussá, sovinizmussá vagy imperializmussá fajul. Volt belőle részünk bőven, van és lesz is, épp elég nagy baj ez nekünk, mert a különbségek elhalványításával mindannyian szegényebbek leszünk.”12

A regényfikció más konstellációban merül fel a nyelvváltó Milan Kundera (1929) Elárult testamentumok című könyvében. Megállapításának kultúraés műfajtörténeti konzekvenciái vannak: „Vándorútján a regény története mintha csak sorra fölébresztette volna Európa különböző részeit, megerősítvén őket sajátosságukban és egyszersmind befoglalva őket egy közös európai tudatba.”13 A regény meghaladja a nemzeti határokat, transznacionális karakteréből következően – a sajátos megkülönböztető jegyek ellenére sem korlátozható az egyes nemzeti irodalomtörténetek által. „Nemcsak azért beszélek európai regényről, hogy megkülönböztessem (például) a kínai regénytől, hanem avégett is, hogy azt mondjam: története nemzeten túli; hogy a francia regény, az angol regény, a magyar regény nem képes megalkotni a maga autonóm történetét, hanem mind egy nemzetek fölötti történet részese, ez az egyetlen összefüggésrendszer, amelyben egyfelől a regény fejlődésének értelme, iránya, másfelől egy-egy mű értéke megnyilvánulhat.”14

A Kunderáéhoz hasonló álláspontot képvisel Gérard Genette is. Egy 1987-es interjúkérdésre, hogy kikre alapozná a virtuális irodalmon alapuló nyitott poétikát, válaszában egy sor nem francia nevet sorol fel (Vladimir Nabokov, John Barth, John Hawkes, Julio Cortázar, Donald Barthelme, Italo Calvino). Bizonyosságként állítja, hogy nem beszélhetünk tovább „francia” irodalomról, az irodalom immár világirodalom. („Je n’ai qu’une certitude : on ne peut plus parler de littérature «française», la littérature est désormais mondiale.”)15

Hogyan válnak a nemzeti irodalmak nemzetközivé, kérdezi David  Murphy.16 A problémafelvetés azon folyamatok következménye, amelyek nemzetközivé tették az egyes nemzeti irodalmak kutatását is. A kezdeményezés nem az irodalomtudománytól vagy a komparatív szempontrendszerből indult ki, hanem abból a felismerésből, hogy a 20. században minden korábbinál nagyobb méretűvé váltak a kiszakadások, helyváltoztatások, eltávolodások, áthelyeződések. Az ezredforduló tovább gyorsította és fokozta a mozgást. A kiés betelepülések nem csupán a soknemzetű, bevándorlók által alakított kontinensek kultúráját vagy a gyarmati birodalmakét befolyásolták, hanem az európaiakét is meghatározzák. A frankofónia vagy a germanofónia tárgya nemcsak a származásuk szerinti francia, német, hanem a különféle régiókból származó, franciául vagy németül alkotó írók műveinek kutatása is. Mindazon értékekkel számol tehát, amit a saját kultúrkörbe beilleszkedett írók a választott nyelven hoznak létre. Az amerikai multikulturális irodalmat tárgyaló szócikk fontos szempontja szerint a különféle kontinensekről érkező alkotók művei éppen azáltal változtatták meg az amerikai irodalom összképét, hogy saját kulturális közegüket reprezentálták.17

A származási régió örökségének hatása ebben a konstellációban váratlan fénytörésben mutatja meg a szellemi hagyatékot mindkét közeg, a hátrahagyott és az új közeg számára is.  A nyelvváltók elvesznek ugyan  az  anyanyelvű irodalom számára, a nemzeti kultúrában azonban helyük lesz. Abban is,  amelyből saját  imaginárius készletüket magukkal vitték, s a befogadó kultúrában is, amelynek nyelvén e tapasztalatot elbeszélik. A műfaji tradíció a nemzeti kategória felett áll, különösképpen a poétikailag sosem definiálható zsáner, a regény esetében. A transzcendentális otthontalanság formáját az ontológiai beállítottság és az az adottság képes új értelemmel telíteni, amely a műfajt folyamatosan közérzeti, önéletrajzi, történelmi, nemzedéki, dokumentáris és egyéb változatokkal konkretizálja és bővíti. A nemzetközi méltánylásban részesült művek átlendülnek a származási hely, az anyanyelv, a nemzeti hovatartozás korlátain, és különféle kontextusokba illeszkedve folytatják útjukat. E terepen módosul a szerző, a kibocsátó és a befogadó közeg befolyása is a mű értelmezésére és értékelésére. Ez ugyanis a nemzetek és irodalmak felett létesülő transzliteráris viszonyrendszer hatásköre.

—

1    Lucia Boldrini, Összehasonlító irodalomtudomány  a 21. században Európából és az Egyesült Királyságból nézve, Bús Natália fordítása, Helikon, 2014/4, 523.

2      Vladimir Biti,  Remembering Nowhere: The Homeland-on-the-Move  in the Exile Writing of Saša Stanišić and Ismet Prcić = Beronja, Vlad, Vervaet, Stijn, eds., Post-Yugoslav Constellations. Archive, Memory, and Trauma in Contemporary Bosnian, Croatian, and Serbian Literature and Culture, Media and Cultural Memory/ Medien und kulturelle Erinnerung, Vol. 22. De Gruyter, 2016, 45–71.

3    „Tree have roth and I have legs; I owe my life to that.” Maya Jaggi,  „George and his dragons.”, The Guardian, London, 2008. 3. 27.

4    George Steiner, Bábel után. Nyelv és fordítás 1. (After Babel. Oxford University Press, 1975, 1992), Bart István fordítása, Corvina, 2005, 100–107.

5      Saša  Stanišić,  The Myths  of  Immigrant Writing: A  View  from  Germany, 2008,  https://www.wordswithoutborders.org/article/three-myths-of-immigrant-writing-a-view-from-germany

6    Ismet Prcić, Shards, Grove Press, Black Cat, 2011, 119.

7      Danilo Kiš: Apatrid, Srpski književni glasnik, 1992. 1: 5–10. Mirjana Miočinović kísérő szövege: Napomena uz priču Apatrid i pokušaj njene rekonstrukcije. Danilo Kiš Apatrid, varijanta, uo. 10–16. Magyarul Borbély János fordításában Híd, 1992. 10., továbbá az Ex Symposion, Danilo Kišszámában (1993. 3-4: 34–39.) olvasható.

8    Az Enciklopedija mrtvih (A holtak enciklopédiája) kézirat-tervében külön fejezetként szerepelt az „Ödön von Horváth” cím is, ami a kötetből végül kimaradt.

9    Biti, i. m., 63.

10 Ottmar Ette, ZwischenWeltenSchreiben: Literaturen ohne festen Wohnsitz, Berlin, Kadmos, 2005, 241.

11  A Das Fiktive und das Imaginäre. Perspektiven literarischer Anthropologie (1993) eredeti német kiadásának fontos fejezete jelent meg szerkesztésemben 1997-ben, a teljes magyar kiadás pedig az átdolgozott angol változat alapján vált hozzáférhetővé később.

12  Elena Ferrante,  A nyelv mint nemzettudat = E. F., Véletlen találatok. Király  Kinga  Júlia fordítása, Budapest, Park Könyvkiadó, 2021.

13  Milan Kundera, Elárult testamentumok, Réz Pál fordítása, Budapest, Európa, 1996, 47.

14  Uo., 46.

15  Jean-Pierre Salgas interjúja Gérard Genette-tel. La Quinzaine Littéraire n° 483, 1987. 4. 1. Újraközlés: Atelier de théorie littéraire de Fabula, 2021. március. https://www.fabula.org/atelier.php?La_litterature_est_aujourdhui_mondiale

16  Murphy, David, How French Studies Became Transnational; Or Postcolonialism as Comparatism = Ali Behdad,  Dominic Thomas eds. A Companion to Comparative Literature, UK, Blackwell Publishing Ltd., 2011, 408.

17  https://www.britannica.com/art/American-literature/Multiculturalwriting

Bibliográfia

Beronja, Vlad, Vervaet, Stijn eds. (2016) Post-Yugoslav Constellations. Archive, Memory, and Trauma in Contemporary Bosnian, Croatian, and Serbian Literature and Culture, Media and Cultural Memory/ Medien und kulturelle Erinnerung, Vol. 22. De Gruyter.

Biti,  Vladimir (2016) Remembering Nowhere: The Homeland-on-the-Move in the Exile Writing of Saša Stanišić and Ismet Prcić. = Beronja–Vervaet ed. (45–71.)

Boldrini, Lucia (2014) Összehasonlító irodalomtudomány a 21. században Európából és az Egyesült Királyságból nézve, Bús Natália fordítása, Helikon, 2014. 4.

Ette, Ottmar (2005) ZwischenWeltenSchreiben: Literaturen ohne festen Wohnsitz, Berlin, Kadmos.

Ferrante, Elena (2021) A nyelv mint nemzettudat. = Uő, Véletlen találatok. Király Kinga Júlia fordítása, Budapest, Park Könyvkiadó.

Harchi, Kaoutar (2016) Je n’ai qu’une langague, ce n’est pas la mienne, Des écrivains à l’épreuve, Cher, Pauvert.

Iser,  Wolfgang (1993) Das Fiktive und das Imaginäre. Perspektiven literarischer Anthropologie, Frankfurt, Suhrkamp.

Kundera, Milan (1993) Les Testaments trahis, Paris, Gallimard.

Kundera, Milan (1996) Elárult testamentumok, Réz Pál fordítása, Budapest, Európa.

Murphy,  David (2011) How French Studies Became Transnational; Or Postcolonialism as Comparatism. = Ali Behdad,  Dominic Thomas, eds., A Companion to Comparative Literature, UK, Blackwell

Publishing Ltd. (408)

Nail, Thomas (2015) The Figure of the Migrant, Stanford, California, Stanford University Press. C. Pollock, David, E. Van Reken, Ruth (2009) Third Culture Kids. Growing Up Among World. Boston, London, Nicholas Brealey Publishing.

Prcić, Ismet (2011) Shards, Grove Press, Black Cat. Steiner, George (2005) Bábel után. Nyelv és fordítás 1. (After Babel. Oxford University Press, 1975, 1992) Bart István fordítása, Corvina.

Stanišić, Saša (2008) The Myths of Immigrant Writing: A View from Germany. https://www.wordswith-outborders.org/article/three-myths-of-immigrant-writing-a-view-from-germany (Letöltés 2010. 10. 10.)

Taneski,  Zvonko (2021) Poetika diskolácie. Komparatistické sondy k migráciám v južnoslovanských literatúrach po roku 1989, Bratislava, Univerzita Komenského.

Thomka, Beáta (2018) Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás, Budapest, Kijárat Kiadó.

Thompson, Mark (2013) Birth Certificate: The Story of Danilo Kiš, Cornell University Press. (ua. Izvod iz knjige rodjenih. Priča o Danilu Kišu, 2014, Muharem Bazdulj fordítása, Szarajevó, Buybook)

Zimmerman, Tanja eds. (2012) Balkan Memories. Media Constructions of National and Transnational History, Bielefeld, Transcript Verlag.