Jana Micenková: A vér csak víz (részlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Anya századszorra is felveszi a rókajelmezt, felragasztja a bajuszt, kifesti az orrocskáját, és mindeközben átjárja a gyűlölet. Életre szóló elkötelezettségre vágyott egy nagy színházban, ehelyett gyermeteg előadásokban játszik, és a Pampadam nevű félig profi vándorszínházzal járja a kultúrházakat.

Nem sok szerep maradt anyának: a róka, a fa, a boszorkány… A hercegnők és a nagy karakterek ideje lejárt, helyette az „örülj, hogy eljátszhatod a rókát” maradt.

Néhány dolog az életben nem úgy alakul, ahogyan azt megálmodtuk. Anna Karenina, Arkagyina, Lady Macbeth akartál lenni örök életre… Nem jött össze. De még lehetsz róka, borz, fa vagy ló. És ha nem tetszik, menj el pénztárosnak a Lidlbe. Vannak, akik elfogadják a valóságot olyannak, amilyen, és képesek benne megtalálni a jót. Anyám számára a valóság mindig is probléma volt, a színészetbe menekült előle – ez volt az egyetlen mesterség, amellyel képes volt teljesen azonosulni.

Anya elszívja a tizedik cigarettát, és elkezdi visszaszámolni az időt, amíg végre vége lesz az előadásnak. Fáradt, korán kellett kelnie, és most bohóckodik a taknyos, pimasz, bunkó általános iskolások előtt. A kijelentést, hogy a gyerekek mennyire hálás közönség, szívből gyűlöli. Nem szeretne olyan közönséget, amelyik bugyuta nevetéssel reagál az egyes jelenetekre. Felvilágosult nézőre vágyik, aki csendben együtt lépked a szereplővel, és katarzist él át. (És a színésznek természetesen úgy kell alakítania a karaktert, hogy a néző egy életen át csodálkozzon a lélegzetelállító alakításon!)

Anya belép a jelenetbe, előadja a menekülő róka szövegét, aki az erdő mélyén él, ahol Linda hercegnő – akit az igazgató felesége alakít – eltéved. Ez az egyetlen vigasz anya számára, hogy negyvenévesen sem süllyedt olyan mélyre, hogy hercegnőt játsszon.

Apám néha megjegyzi anyámnak, legalább annak örüljön, hogy akad valami szerep még számára. Ez anyát mindig felbosszantja. Miért kellene hálásnak lennie egy ilyen legalja szerepért? Ő, aki drámaképzőbe járt, a város színházaiban tündökölt, magasra tette a lécet, végül egy idióta nevet viselő vándorszínházban köt ki, ahol a térdükön varrják a jelmezeket, és amit egy idióta igazgató vezet, aki egyáltalán nem ért a rendezéshez.

Még szerencse, hogy ott van Roman, a plátói szerelme, aki szintén hivatásos színész, ő is másképp képzelte el a karrierjét, mielőtt mesékben és sorozatok statisztaszerepeiben kötött ki. Ha turnézni mennek, mindig elkülönülnek a többiektől, együtt tűnnek el vedelni. Többnyire csak szentségelnek, és arról ábrándoznak, milyen jó lenne fellépni egy igazi színházban, szidják az igazgató feleségét, kigúnyolják, amiért szűk jelmezekbe préseli bele magát, és mennyire nincs önkritikája.

– Tudod, az egészet úgy kell vennünk, mintha nagykövetek lennénk a magas színvonalú színészet országából, és azért jöttünk, hogy megnézzük, mi a helyzet a fejlődő színjátszás országában… – fejti ki anyám az elméletet a második pohár bor után. Roman nevet ezen az eszmefuttatáson.

Anya örül, hogy a férfi ezt viccesnek találja. Ha már elérték a kellő alkoholszintet, sorokat idéznek a szerepálmaikból, Roman a Cyrano de Bergeracból, anya pedig a Lady Macbethből. A színházi monológokat követően jön a zenegép, Ziggy Stardust, a tánc, az ölelkezés, és egymás fülébe suttognak.

– Annyira szeretlek, Roman, nem hiszem, hogy túlélném ezt itt nélküled.

– Én is szeretlek…

Ezt a rituálét már mindketten begyakorolták, elvégre nem először vannak úton.

Másnap, robotpilóta-üzemmódban ismét eljátsszák a menekülő róka történetét, majd összepakolnak, és a furgonnal hazamennek, vagy továbbállnak egy másik városba. Anya ebben a társulatban Romannak köszönhetően éli túl a mindennapokat, bár azért azt sajnálja, hogy a turnékon kívül egyáltalán nem találkoznak. És hogy soha nem dugta meg. Roman nős, van két pici gyereke, odaadóan gondoskodik a családjáról, és szerepválogatásokra jár. Mindent elvállal, ami szembejön vele. Egyszer még egy műanyag zacskóba csomagolt hullát is eljátszott egy krimisorozatban, erről még az újságok is írtak – a balzsamozás folyamatáról, és arról, hogy temették el a föld alá. Roman szívesen mesél erről sörözés közben; ez egy olyan élmény volt, aminek semmi köze a színészethez, de ő ezt üzletként fogta fel. (Bár azért inkább valami mással szeretett volna bevonulni a művészettörténetbe, mint azzal, hogy eljátssza egy földbe temetett holttest szerepét.) Anyám mindig megalázónak találta a castingokat. Miért kéne bárkinek is bizonygatnia, mennyire jó!

Roman és anya a turné többi estéjén is kiöntik egymásnak a szívüket. Roman sokadszor bevallja, mennyire szar odahaza a helyzet, már egy éve nem feküdt le a feleségével, és úgy hajt, mint az állat, de ez a feleségének még mindig nem elég. A nő szeretné, ha a férje abbahagyná a színészkedést, de a férfi nem hajlandó szupermarketben vagy raktárban dolgozni. Anya megérti:

– A szívemből szólsz. A férjem sem ért semmit, túlságosan földhözragadt… Nem is tudom, miért mentem hozzá, megszokásból vagyunk együtt… Hiányzik az inger, az adrenalin, az izgalom, és minden más… annyira unalmas otthon. Folyton csak horgászni vagy gombászni menne… A lányom rendben van, de mostanában kamaszodik, és nem is foglalkozom vele. Úgy gondolom, ha egy nő csak a gyerekekre és a házimunkára összpontosít, akkor előbb-utóbb megbolondul. Végül is, mi haszna van abból, ha csak a tűzhelytől a mosógépig röpköd? Aztán amikor a gyerekek elhúzzák a csíkot, neki annyi, az élete elillan egy szempillantás alatt. Csak remélem, hogy sikerül, és egy nap újra a színpadon állhatok!

Roman megsimogatja a haját:

– Biztos vagyok benne, biztos vagyok benne, hogy sikerül!

Sokszor ittak már együtt, és sok hasonló beszélgetés lezajlott köztük, de anya úgy érzi, hogy a mai este különleges, és magasabb szintre kell lépniük.

– Tudod, a minap eszembe jutott egy dolog… Egy olasz drámaíró rádiójátékát hallgattam.

Nagyon király volt… bár az a seggfej Harpák és a borzasztóan affektáló Zuza Milová olvasta fel, de elképzeltem, milyen lenne, ha mi ketten megpróbálkoznánk valami ilyesmivel… Ez a darab tényleg csodálatos, el kell olvasnod… egyszerűen mintha tökéletesen kettőnkre íródott volna…

– És miről szól?

– Két ember kapcsolatáról, de annyira szövevényes, a párbeszédek nagyon szuperek, magával ragad a történet… Nem kell sok pénz egy ilyen darabhoz, tudunk szerezni jelmezeket, otthon van jó kis készletem, még a régi időkből… Képzeld csak el, boám meg fodros ruhám, és Carmen-jelmezem is van! Szóval úgyis minden a színészi játékról és a játéktérről szól…

– És egy jó rendezőről.

– Nos, ez nyilvánvaló!

Úgy tűnt, Roman bekapta a csalit, és arról fantáziált, melyik jó rendező vállalná el a munkát ilyen körülmények között.

– Van egy ötletem, megkeressük ezzel Otakar B-t.

– Hát nem tudom… ő már azért egy másik ligában játszik…

– Majd meggyőzzük… Ismerem, régen együtt próbáltunk, ittunk… Ő már sztár, de ha felkelti az érdeklődését a dolog, biztos vagyok benne, hogy talál rá időt…

– Hát, megkörnyékezhetjük, de kétlem, hogy lesz rá ideje…

– Roman, ne légy már ilyen szkeptikus, az isten szerelmére! Tudod, talán ezért nem megy olyan jól egyikünknek sem, mert folyton kételkedünk és alábecsüljük magunkat. Önbizalmat kell sugároznunk! Reméljük, hogy összejön, és akkor tényleg sikerülni fog!

– Oké, megegyeztünk, hiszek benne!

– Otakar B. új darabjának, a Mizantrópnak a Városi Színházban a jövő hónapban lesz a bemutatója, odamegyünk, a premier után iszunk vele egy pohár bort, és kötetlenül felhozzuk neki a témát.

Anya terve világos, végre boldog, bedob egy érmét a zenegépbe, boldogan, öszszebújva táncol Romannal, és titkon reméli, hogy ma végre lefekszik vele. Végül is van ok az ünneplésre!

Apa tekeri a biciklit, vége a műszaknak, végre szabad az estéje, fellélegezhet. Ziggy Stardust zenéjét hallgatja.

Apa kipakolta a horgászfelszerelést, felállítja a botokat, rágyújt egy cigarettára… Mindig csak szórakozásból fogott halat, és amikor kifogott egyet, visszaengedte a vízbe. Soha nem gyűjtötte a trófeákat. Apa nem állatgyilkos, apa buddhista.

Csak néha hoz haza egy-egy szebb darabot, de mindig alázattal és egy adag bocsánatkéréssel hozzáfűzi: bocs, haver.

Úgy néz ki, esni fog, beborult az ég. Hirtelen eszébe jut, hogy réges-régen ő és anya mennyire eláztak, elkapta őket a zuhé, elbújtak egy buszmegállóban, megpróbáltak cigarettára gyújtani, de nem sikerült, a gyufa elázott, így ott kuporogtak, és összebújva egy meggyújtatlan cigarettát szívtak. Anya hirtelen észrevette, hogy egy öngyújtó hever a földön, elázva, de működik.

– Gyújtsd meg nekem, papa! – mondta akkor.

Apám ezt kihívásnak vette, jelnek, hogy így maradnak együtt halálukig, mamának és papának szólítják egymást, meggyújtják egymás kialvó tüzét, életem asszonya, napjaim fénye… Bár már akkor, azokban a régi romantikus időkben is feltűnt neki, hogy anya szemében van valami szúrós, valami meghatározhatatlanul nyugtalanító. Néha még a hideg is kirázta tőle, de elnyomta a gondolatot, elvégre időnként mindannyiunk szemében van valami furcsaság…

Ma már apa tudja, hogy a betoluló gondolatokat nem lett volna szabad elfojtani, szabad folyást kellett volna hagyni nekik, bár most is egy ilyen gondolatsor zavarta meg a romantikus emlékezést, ezért inkább újra elnyomja, és visszatér az eredeti történethez: a felhőszakadás, a cigaretta, az öngyújtó, a tűz meg a papa.

Végre fogott halat, ráadásul egy fogast, ezt meg kell tartania! Majd megsüti ebédre, amikor anya hazatér a turnéról.

Apa elégedett.

Az enyhe eső fokozatosan felhőszakadássá változik, apa gyorsan összepakol, felül a biciklijére a szakadó záporesőben, valahol el kell bújnia, fedezéket keres annak a házikónak a közelében. Egy idő után azonban egy fiatal nő bukkan elő a kunyhóból.

– Jó napot! Jöjjön csak be nyugodtan, idebent elbújhat az eső elől, hiszen bőrig ázik idekint.

– Nem, semmi baj, köszönöm, mindjárt vége…

– Jöjjön csak be nyugodtan, nem ázhat így itt, idekint az esőn!

– Hát jó, rendben.

Belül a házikó pont úgy néz ki, ahogy néha elképzeli, amikor titokban a belterekről ábrándozik: mandalák, illatpálcikák, színes borsszóró, filmplakátok, horgolt takarók, családi fotók, fatálak, tányérok, bögrék… Minden színes, hangulatos, harmonikus…

Olyan jellemzők, amelyekből az alkalmi látogató azonnal kiolvashatja, hogy itt nyugalom uralkodik.

Egy fiatalember üdvözli:

– Ivo vagyok, nyugodtan tegezz. Sokat jársz ide biciklivel, ugye?

– Igen, itt szoktam horgászni.

– Ivka vagyok, itt egy törölköző, adok valami ruhát, amibe átöltözhetsz, ott a fürdőszoba.

– De erre semmi szükség.

– Kérlek, vedd fel, nem egy divatos darab, de legalább száraz.

Apa a nyaraló fürdőszobájában öltözik át. A mosdókagyló kék kavicsokkal van kirakva, a kád szélén gyertyák és kagylók, a csempén vitorláshajó-motívum, minden kék, még a szennyestartó is, amelyen egy tengerész van horgonnyal és egy SVENSKA felirat. Úgy tűnik, együtt voltak Svédországban, vagy az IKEA-ban. De igazából mindegy is, a lényeg az, hogy valakinek ilyen puccos fürdőszobája van a nyaralójában, másnak pedig a saját lakásában egy olyan ócska és penészes fürdője, és soha nincs ideje arra, hogy rendbe hozza…

Nem azért kéne itt lennie, hogy piszmogjon, a fürdőszoba csak fürdőszoba, igazából csak azért jött ide, hogy átöltözzön a vizes ruhából a szárazba!

A konyhában házi sütemény és gyógytea várja.

– Most fejeztem be a sütést, szereted a brownie-t?

– Nem, bocsásson meg, úgy értem, sajnálom, ne haragudj, nem tudom, mi az…

– De nem kell bocsánatot kérned…

Szóval itt a tea, a brownie, egy barátságos háziasszony és a férje, aki füvet töm a párologtatójába, és úgy adja át apának, mintha már évek óta ismernék egymást, tiszta hippis üdvözlés.

Apa otthon érzi magát itt, bár… ez nem jó hasonlat, mert apa valójában nem érzi magát otthon a saját otthonában.

Mert az otthon érzése azt jelentené, hogy az ember ott tud pihenni – és ilyesmi otthon lehetetlen… De nincs szükség erre a sok agyalásra, szív egyet a vízipipából, legalább kiszellőzik a feje… Apa nézegeti a kirakott dísztárgyakat, lámpákat, szakácsés kertészeti könyveket, fűszeres edényeket, kenőcsöket… úgy érzi magát, mint egy marrakeshi teaházban.

– Jártál már Marokkóban? – kérdezi Ivo.

– Nem, de valahogy így képzelem.

– Haha, de majdnem eltaláltad, a cucc, amit szívtunk, egy marokkói magból származik, Marokkónak hívják. És téged hogy hívnak?

Apa elneveti magát, és elárulja a hétköznapi nevét, és ha tovább ülhetne itt, talán elmesélné nekik a hétköznapi életét is, mert úgy érzi, hogy a két marokkói teaházból érkezettet talán érdekelné, bár… kit érdekel egyébként az ő hétköznapi élete?

Vályi Horváth Erika fordítása