William D. Ehrhart versei Sebők György fordításában

William D. Ehrhart versei Sebők György fordításában

npkishi felvétele warpoets.org.uk, litera.hu

Az a baj a költőkkel

Szóval miután felolvastam a verseimet,
a pasas, aki kétszáz dollárt ígért,
„a felolvasóest után, helyben fizetendő”
jött a meghatónak szánt monológjával,
hogy Költészetfalván nehéz idők járnak,
és Dwight, akinek hirtelen kellett lelépnie
Washingtonba – lényeg a lényeg,
csak nyolcvanöt dollárt kaptam.

Ha tartozol a banknak kétszáz dollárral,
és csak nyolcvanötöt fizetsz vissza,
jön két ballonkabátos figura napszemüvegben,
és elviszik a kocsidat.

De én nem a bank vagyok,
ez meg csak egy bár volt Philadelphiában.

Már épp indultam volna, dühösen,
mikor egy néző odahívott a pulthoz.
„Ide figyelj, barátom,” mondta, „Az embereket
baszogatják meg becsapják meg átejtik,
felültetik aztán meg leültetik, belekötnek,
kényszerítik, szívatják meg helyben hagyják,
éjjel-nappal, szerte a világon.
Ez az élet, barátom. És ez a baj
a költőkkel: ti nem bírjátok
elfogadni ezt.”

 

A macskák egyszerű élete

Hűvös tavaszi eső kopog öblösen
az ablaküvegen. Hajnali kettő. A ház
olyan sötét és üres, hogy még a macskák is
megbabonázva hevernek a pötyögés mellett,
megemelt fejjel fülelnek, tágra nyílt szemmel,
apró orruk veszély után szimatol.

De én vagyok itt az egyetlen veszély.
Bekattantam megint, dühkitörés,
a türelmem hirtelen fogyott el, lányom
zokog, és a feleségem szíve meg-
szakad, mert egy újabb szép nap ment tönkre.
Maga vagyok a megtestesült sajnálat.

A kölykök nem sejtenek semmit.
Az egyikük kezemet nyalogatni készül.
A másik megnyugszik:
az éjszakát betöltő új hang ezúttal
ártalmatlan érdekesség csupán,
moccan, majd megnyugszik ölemben.

Ma éjjel a feleségem és a gyerekem
máshol alszanak. Magamnak köszönhetem
minden alkalommal, ilyenkor elgondolkodhatok,
hány dobásom maradt. Simogatom a macskákat,
dorombolnak, mint két motor; örülnek a közelségnek,
nem igénylik, hogy fejlődni lássanak.

 

Harminc leszek

Nem mintha félnék
az öregedéstől – a félelem,
a vonakodás vagy sóvárgás
nem játszanak szerepet,
épp csak annyit, mint a fény és árnyék
hegyoldalon űzve egymást egy vasárnap délután,
szemet gyönyörködtető, de elmúlik
a napnyugtával, míg a vidék
változatlan marad: ugyanazok a sziklák,
ugyanazok a fák, a magas fű lágyan hullámzik –
csupán azt nem értem,
hogyan jutott eszembe a korom,
vagy hogy mit jelent.

Olyannak tűnik, mint egy kicsi
erdei lény, amibe a küszöbön botlasz
egy fagyos őszi reggelen,
fáradt, bénult, zavarodott,
már-már nyugodt.
Simogatnád a bundáját,
gondoznád és dédelgetnéd, míg elszökell –
de valami a szemében azt mondja, „Nem,
én így élek és halok meg.”
Így hát, kissé szomorúan, de békén hagyod.
Mikor később kinézel,
nyoma sincs.

És pont így, ez a
harminc év jött és ment,
és én egyáltalán nem értem,
miért látok egy férfit
a tükörben, mikor egy kisfiú
él még mindig ebben a testben,
és azon csodálkozik,
mi nevettet meg, miért
háborúznak egymással nemzetek, ki festi
a szivárvány színeit a fakó égboltra,
és mikor lesz elég idős ahhoz, hogy mindezt
tudja.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/7–8-as lapszámában.

 

William D. Ehrhart (Pennsylvania, 1948)

Költő, író.

 

 

 

 

 


 

Sebők György (1992, Debrecen)

Költő, zenész.