Baka L. Patrik: Babkahajsza / Takács Mari Bingaminga és a babkák című könyvéről

Bingaminga és a babkák2 című könyvével Takács Mari nem annyira a kortárs gyerekirodalom újító törekvéseihez, mint inkább a modern meseregények korai hagyományaihoz igazodott.3 Mivel csak az egyértelműség előjelével szerepeltet negatív szereplőt és megkérdőjelezhető tettet, az etikai evidenciákhoz4 való visszatérésként fogható föl. Egy ideális mesevilág megteremtése a célja, ahol bár fel-felrémlenek problémák, azok mégis maradéktalanul megoldhatók.

Melontola birodalmának megannyi barátságos faja egy ünnepély előkészületein fáradozik. Vörös követ gyűjtenek, hogy azzal rakják ki az utat. Sárfejeket bűvölnek, hogy sokszorozzák az éljenzést. Fogadóbeszédet írnak, melyhez minden írástudó egy-egy szóval járul hozzá, s még egy verset is költenek, aminek minden sora megelevenedik majd a szavalat után. A világot a játékosság és boldogság hatja át, s mivel a realitás és a szürrealitás elemei szervesen egészítik ki egymást, elmondható, hogy egy természetes mesevilágban járunk. Három gyermekhősünk, a komoly, limlommintás pólójú Valter, az aprócska, gyermeki kíváncsiságot képviselő Jinga és a festett bőrű, szóbuborékokkal kommunikáló főzetmester, Biloba is az ünnepély apropóján barátkozik össze. Együtt várják a világ legnagyobb varázslóját, Bingamingát, aki náluk ünnepli majd háromszázhatvanötödik születésnapját.

Ám a vigadalom után zavar támad: a világot földrengések sújtják, Bingaminga érzi (akár Benjamin Button), hogy hirtelen fiatalodni kezd, s ami még rosszabb, az égen láthatóvá válnak a rózsaszín, mosolygós, gömbölyű babkák. „A babka maga a szép gondolat. A jó ötlet. Egy kedves szívdobbanás. Ez mind együtt. […] És ha nem jutnak el mindenhova időben, bizony felborulhat az egyensúly. Több lesz a kétely, a sötét gondolat, [… s] így, hogy láthatóak, könnyű célpontjává válhatnak a kíváncsiságnak, kapzsiságnak. Lesznek majd, akik vadásznak rájuk.”5

A cél tehát adott: felkeresni és segíteni megjavítani a babkagyártó gépezetet, és begyűjteni a babkákat. Ezért indul útnak Bingamingával a három barát.

A meseregény karakterei olyan irodalmi archetípusok,6  akik vagy megfelelnek a népmesei szerepköröknek,7 vagy részben kibillentik azokat. Felfedező főhősből például nem egy, hanem három is akad. A varázsló Bingaminga útnak indító és segítő egyszerre. Ellenségként a mű terén kívül maradó egykori barátjára, későbbi árulójára, Morfióra hivatkozhatunk. Zenka és Zaneka, a babkagyár gépkezelői pedig, akik a teremtő és a gondozó archetípusai, az ajándékozó szerepkörében állnak, hiszen különféle varázstárgyakkal látják el hőseinket.8

A világépítés legizgalmasabb fajai bizonyosan a babkák, akik a kedvesség és az ötletek fizikai megtestesülései, valamint a peppuák, akik szóbuborékokkal kommunikálnak. Egyéb nemzetségek részletezésével nem igazán találkozunk, különbségeik inkább csak méretbéliek.

Tipológiáját tekintve Takács Mari műve a didaktikus,9 valódi10 meseregények közé sorolható, hiszen számos szöveghelye igazolja: feladatának érzi, hogy tanítson. Erre remek példa, amikor hőseink a különféle halmazállapotokra való átváltoztatás mesterségét tanulják. Utóbbiakat részletezve, sőt vizuálisan megerősítve is közli a mű. Hasonlót látunk az időmérő kapcsán is, ami óránként egy-egy képkockát termel, mígnem a nap végére egy huszonnégy kockából álló képet formáz, amin a nap jellegzetes eseménye lesz látható. A gép működése ilyenformán egyszerre alapul az idő mérésén, és a nap tartalmának vizuális összegzésén is.

A tanítás példája viszont a buborékokkal való kommunikációt részletező szakasz is, ami egyenesen nyelvészeti terminológiával dolgozik. „[A peppuák a buborékok révén] megszabadultak a beszédképzés hagyományos módjától.

[…] A színes, áttetsző gömb kavargó képekkel a belsejében útnak indult, amíg célba nem ért a címzetthez. Ám ha a lila színű nedűvel tették ugyanezt, az az ellenségen kipukkadva egy szempillantás alatt kitörölte annak memóriáját. Így volt ez számukra fegyver és a kommunikáció csodás, egyedülálló eszköze is.”11

Önreflexív módon a didaktikusságra utal vissza a tudás fontosságának többszöri hangsúlyozása is az út során, a vándorlásról ugyanis kiderül: tényleges funkciója az út közbeni tanulás volt.

A mindentudó narrátor bár a világ egyik szereplőjével sem azonosítható – tehát heterodiegetikus –, magát mégis egyes szám első személyben pozicionálja (pl. „ha egészen pontos akarok lenni”; „és ezt hangsúlyoznom kell”12). Utóbbi révén legkönnyebben az íróval tűnik összeegyeztethetőnek, aki kapocsként áll a befogadók és a mű világa között.

A szöveg nagyobbrészt elbeszélésszerű, a cselekmény nem él váratlan megoldásokkal, a legfontosabb felismerések pedig a narrátor közlései. A befogadónak nincs mit kikövetkeztetnie, semmi nem az események közben, a dialógusok által derül ki. Ehelyett mindent a narrátor árul el.

Az elbeszélés stílusát a szépség és a kedvesség tónusa hatja át. Kissé „felnőttes”, nem ódzkodik a szuperlatívuszoktól, és olykor körülményes is, elég csak a fentebbi, buborékkommunikációt taglaló szakaszra gondolnunk. A párbeszédek inkább díszítőelemek, s a karakterek megkülönböztetéséhez sem igazán járulnak hozzá, megszólalásmódjuk ugyanis nem bír stílusbéli különbségekkel. Mindez pedig a jellemükre is áll: mindegyikük messzemenően jó, egyetértésben cselekszenek, s a kapcsolatuk is zavaróan könnyedén válik közelivé. Akár papírkaraktereknek is mondhatók.

A mű leegyszerűsítő megoldását az egyik szereplő hirtelen támadt ötlete adja, ami a karakterek helyváltoztatása nélkül oldja meg a babkák hazaterelgetését. Bingaminga fiatalodásának problémája a következő kötetre marad.

A meseregény áthallások sokaságával kapcsolódik Tolkien A Gyűrűk Ura-univerzumához. Bingaminga abszolút Gandalf-szerű figura, s bár Takácsnál nem ő biztosítja a ünnepély varázslatosságát, de őt tisztelik meg vele. Hőseink vele mennek vándorútra, jelen esetben a Sziklás-, nem pedig a Köd-hegység felé. Úgy eteti velük erősítőként a melontolai minyont, mint Gandalf tette a lembas-kenyérrel. Zenka és Zaneka babkagyárában hőseink is csodás ajándékokat kapnak, amiként a Gyűrű Szövetsége Elrondnál, Bingaminga pedig olyan görnyedten jár a két tudós házában, mint Gandalf tette Frodónál. Sőt, Morfió nevének emlegetésére éppúgy elsötétül az ég, ahogy Gandalf szavára, amikor mordori nyelven beszélt. A számos áthallás révén a Bingaminga és a babkák jogosan tartható A Gyűrűk Ura hipertextusának13 is.

Az eredendően rajzolóként ismert Takács Mari megmosolyogtató, monokróm képeinek legjava dekoráló illusztrációnak számít,14 s a mediális „fordításon” túl nem vesz részt önállóan a világépítésben. Cselekményen túli többlettartalmat legfeljebb a halmazállapotokat vizualizáló, de kommentárral ellátott ábra közöl, ami a mű tanító jellegét,15 valamint Zaneka köténye, mely az „E = mc2” mintával a karakter tudós-szerepét erősíti tovább. A képek körül ezeken kívül legfeljebb hangutánzó szavak tűnnek fel, s az egyik behemótnál a „karikusz átusz” formula, ami a világépítést gazdagítva igazolja, hogy a behemótok is képesek a varázslásra. „[A] korábbi sajátosan »takácsmaris« telt figurák, az erőteljes színek, határozott alakzatok, kinagyított arcok helyett ebben a kötetben az illusztrációk fekete-fehérek, filctollal készültek, és sokkal vázlatosabbak, sokkal firkaszerűbbek, nyersebbek és háttér nélküliek maradnak. Mondhatnánk, letisztultabbak, szikárabbak, gyerekrajzszerűbbek.”16

A kötet helyenként tipográfiai váltásokkal is él, különösen a hangos beszéd, a kitüntetett szöveghelyek (pl. versek, varázsigék), valamint a sokak által írt beszéd esetében, mely utóbbi sokszínűségét a mű különféle betűtípusok révén érzékelteti. A könyv oldalai barnás tónusúak, tele foltokkal, ami azt a hatást kelti, mintha egy régi kódexbe, titkos iratba nyerhetnénk betekintést. A Bingaminga és a babkák nyitányán ábrával ellátott, szócikkszerű karakterbemutató is szerepel, melynek tartalma kissé redundánsnak hat. Az összefoglalók ugyanis szinte szó szerint elhangzanak a későbbi főszövegben is. Ilyenformán szerencsésebb lett volna, ha a bemutató a kötet végén kap helyet, egyfajta emlékeztetőként, s nem „spoilerként”.

Poétikai szempontból a mű legizgalmasabb megoldása a varázslás működtetésének módja, a hiten és bizalmon túl17 a világot átható csoda ugyanis nyelvi és közösségi alapokon áll. A varázsigék közel mindegyike könnyed, rövid terjedelmű gyerekvers, esetenként pedig a mondókákat idézik. A legtöbb rímel (bokor-, páros-, félés visszatérő rímek), ütemhangsúlyos versformákat használ (jobbára kétütemű, ötös, felező hatos, hatos, hetes és felező nyolcas sorok), a többi pedig halandzsázó.18

A közösségileg mondott varázsversek hatása ezen felül markánsabb, a szövegek tartalma pedig megelevenedik. Ilyen a Bingaminga fogadására költött vers is, ami azért is izgalmas példa, mert bár nem varázsló hozza létre, a közösségi szavalás révén mégis beteljesedik. Ilyenformán nemcsak a mágus, hanem mindenki varázslónak lesz tekinthető. A jelenség továbbá önreflexióként is olvasható, hiszen a nyelv világteremtő funkcióját állítja előtérbe, valamint a fantasztikumot, a nyelv ugyanis nem tesz különbséget realitás és fikcionalitás között.

Kulcsfontosságú továbbá a „pardon” terminus (fejezetcím is), ami nemcsak viszszafordít bármiféle varázsigét, hanem jelentéséből adódóan a bocsánatkérés jelentőségét is hangsúlyozza. Utóbbi révén a szöveg áttételesen arra tanít, hogy nagyon sok mindent visszafordíthat, megoldhat egyetlen bocsánatkérés.

A mű a befogadót is többszörösen bevonja a játékba, hiszen amit Bingaminga a tanítványainak mond, az az olvasók felé irányuló felszólításként is érthető: „én mondom el először, azán viszont már ti is bekapcsolódhattok.”19  A varázsigék ereje tehát általunk is tovább erősödik. A gyermekbefogadóhoz igazított egyszerű formák pedig ugyanúgy társalkotásra ösztönöznek, amiként az a tény is, hogy Bingaminga maga alkotta varázsigéi egy részét, a halandzsázókat. „Ezt a különös nyelvet rajta kívül nem ismerhette más, hiszen gyerekkori találmányainak egyike volt.”20 Utóbbi nemcsak arra utal, hogy az ősi, talán táltosoktól öröklött halandzsázók egykor jelentéssel bírhattak, hanem arra is, hogy a gagyarászó gyermeknyelvvel ugyanez a helyzet. Ahogy a három hőssel megtanulhatjuk Bingaminga varázsigéit, újabbakat is alkothatunk. Újrakonstruálhatjuk vagy továbbírhatjuk a mágus fogadására írt montázsbeszédet, sőt olyan frappáns alternatív káromkodásokat is kiötölhetünk, mint ő, amikor azt dörgi:

„A vakornyadurrogtató zegzugos fintaevő ormótlan nagy behemótját.”21

A Bingaminga és a babkák varázsvilága esetében tehát a vers, a teremtő nyelv mágiájáról beszélhetünk.

—

1      A szerző a dolgozat írásának idején a Nemzetközi Visegrádi Alap (International Visegrad Fund) ösztöndíjában (2023–2024) és  a  Tempus Közalapítvány által gondozott Fiatal oktatói ösztöndíjban (2022–2023) részesült.

2      Takács Mari, Bingaminga és a babkák, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2020, 104 p.

3    Lovász Andrea, Jelen idejű holnemvolt, Krónika Nova, Budapest, 2007, 99.

4    Uő., Felnőtt gyerekirodalom. Tanulmányok, kritikák és majdnem lexikon, Cerkabella, Budapest, 2015, 33.

5    Takács, I. m., 34–35.

6      Margaret Mark   –  Carol  S.  Pearson,  The  Hero  and  the  Outlaw.  Building Extraordinary Brands Through the Power of Archetypes, McGraw Hill, New York, 2001, 400 p.

7      Vlagyimir Jakovlevics Propp, A mese morfológiája, ford. Soproni András, Osiris – Századvég, Budapest, 1995, 37–78.

8      Nagy  Gabriella Ágnes, Vicces, ijesztő, szívet melengető és veszélyes, Mesecentrum, 2020. = https://igyhu/konyvajanlok/vicces-ijeszto-szivet-melengeto-es-veszelyes.html

9      Petres Csizmadia  Gabriella, Fejezetek a gyermekés ifjúsági irodalomból. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitra, 2015, 154.

10  Bárdos József, A meseregény műfaji sajátosságai = Uő. – Galuska  László Pál, Fejezetek a gyermekirodalomból,  Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest, 2013, 73.

11  Takács, I. m., 17–18.

12  Uo. 9.; 12.

13  Gerard Genette, Palimpsests: Literature in the Second Degree, University of Nebraska Press, Lincoln (Nebraska), 1997, 5.

14  Várnai Zsuzsanna, Kép és szó. A vizualitás szerepe és jelentősége a kortárs gyermekirodalomban = Hansági Ágnes – Hermann  Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.), Mesebeszéd. A gyerekés ifjúsági irodalom kézikönyve, FISZ, Budapest, 2017, 392.

15  Takács, I. m., 46.

16  Nagy, I. m.

17  Uo.

18  Ortutay Gyula [főszerk.], Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai, Budapest, 1979. = http:// mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-799.html;  Uő., [szerk.], Magyar népdalok, Neumann Kht., Budapest, 2000. = http://mek.oszk.hu/06200/06234/html/

19  Takács, I. m., 56.

20  Uo. 44.

21  Uo. 12.