Bánki Éva: Merről fúj a szél?

(Középkori elbeszélések nyomai Bodor Ádám Sinistra körzetében)

Bodor Ádám Sinistra körzetében az identitás problematikusságát a név és viselője közti bizonytalan és ellentmondásos viszony is jelzi. A körzetben a politikai megbízottak, az „ezredesek” gyakorolják a családfők hagyományos névadó, identitásteremtő funkcióját: ők mindenkit „törzskönyveznek”, aki a körzetbe beteszi a lábát. A lakók nyakukra, csuklójukra, lábukra illesztett bádoglapokon, ún. „dögcédulákon” hordják a nevüket. A politikai megbízottak névadó, identitásteremtő hatalma önkényes és megkérdőjelezhetetlen. Úgy tűnik, a Sinistra körzet világában csak az illeszkedhet be könnyedén, aki elvesztette a korábbi (természetes?) identitását és nevét.

– Szóval maga az. – Én. – És mi a neve? – Nem tudom. Elvesztek az irataim. – Akkor jó. Minden rendben. (24.)

Bár a hatalom igyekszik jelölő és jelölt, a név és az egyén viszonyát meghatározni, a regényben a kettő viszonya végig ellentmondásos és zavarba ejtő. Mindez igaz a foglalkozásnevekre is: a megszólításként is használt „ezredes” vagy „doktor” titulus ebben a világban nem okvetlenül jelent katonai rendfokozatot vagy végzettséget. Géza Kökény nevét ketten is viselik: egy éjjeliőr és egy hajdanvolt „hős medvész” (vagyis egy halott, aki mégiscsak jelenvaló, hisz a szobra ott áll a körzet közepén). Connie Illafeld, Béla Bundasian szerelme és Coca Mavrodin, a körzet ezredese egyszerre több nevet visel, miközben a medvészetben dolgozó egypetéjű ikrek mindegyikét Hamza Petrikának nevezik. És Coca Mavrodin-Mahmudia kísérőinek, a „szürke gúnároknak” sincs egyéni nevük. A hatóság erőfeszítéseinek dacára nem a név, hanem a szag teszi az egyént összetéveszthetetlenné és egyénivé. A Sinistra körzetben nincs közvilágítás, éjszaka a szagukról ismerik fel egymást az emberek. Ezt a legfőbb identitás-jelölőt a hatalom, de még a halál sem törölheti el. A körzet parancsnoka, Coca Mavrodin-Mahmudia ezredesnő matt, mint „egy moly, egy éjszakai lepke”, és jellemzően (csakis rá jellemzően) féregés egérszagú. Mikor jégtuskóba fagy, a teste elenyészik, de hatalmi jelvénye, az ezredesi csillagok és individuális jelölője, a jellegzetes „bogárszaga” hosszú ideig megmarad (43.).

Az érzékelők közösségében, vagyis a Sinistra körzetben (ahol a nevek elrejtenek, de a szagok mindenkit lelepleznek) se a nemzetiségek, se a nemek nem jelenthetnek valódi választóvonalat. Elég sok, a mű multikulturalizmusát boncolgató tanulmány született, ám én úgy látom, a magyar, román, német, lengyel vagy török címkéhez (keresztvagy vezetéknévhez) nem kötődik semmiféle sajátos tapasztalat vagy értékítélet. Béla Bundasian, Andrej Bodor, Zoltán Marmorstein semmivel nem „magyarabb”, mint a körzet többi lakója. Ugyanez igaz a németes nevű szereplőkre, például Toni Waldhütter bácsira. A román, magyar, örmény, német, ukrán, török keresztés vezetéknevek csak ritkán utalnak valódi etnikai hovatartozásra. A műveltség és az osztályhelyzet már inkább meghatározza az egyént. Ennek kapcsán még visszatérünk Andrej Bodor Coca emlegette „úriemberségére”.

Elvira Spiridont a neme miatt nem engedi beszállni Mustafa Mukkermann a kamionba („régen megesküdött, nőt nem szállít”, 143.), de a körzetet irányító Coca Mahmudian esetében keverednek a férfi és női szerepek. „Talányos asszony, szeszélyes katona volt Coca Mavrodin-Mahmudia: úgy tűnt, csak játszadozik velem, közben meg akart tartani”, mondja Andrej Bodor az ezredesnőről (43). A nemi meghatározottság más esetekben sem számít: ő, a főszereplő évek elteltével sötétkék selyemszalaggal átkötött konttyal tér vissza Görögországból (156.). A körzet lakói az idegent rögtön „kiszagolják”, mintha „mi” és az „ők” között az érzékelés, a szag jelentene átjárhatatlan válaszvonalat. De milyen is az a bizonyos idegen-szag? A körzet lakói felkavarónak, nyugtalanítónak érzik a „várótermek félelmetes szagát” (132.), a nagyváros „tetűporos, szeszgőzös, fojtó illatát” (133.), vagyis minden olyan szagelegyet (ld. „váróterem”), amely lehetetlenné teszi az egyéni azonosítást. Egy idegennel találkozva Severin Spiridon oly feldúltnak érzi magát, hogy képtelen egyedül tölteni az éjszakát. Mintha a lélek, a személyiség legsajátabb része valamiféle fludium lenne. Andrej mesterséges lélegeztetéssel „támasztja fel” az öngyilkos Severin Spiridont („beleadtam a lelkemet elsősegélynyújtás közben”, 41.), itt érdemes megjegyezni, hogy maga a Spiridon név is utal a lélek(zet)re. A Sinistra körzetben nemcsak a lélek jelenhet meg illatként, párafoltként, hanem a tavasz is, melynek „illatai úszkálnak a levegőben” (133.)

Mint a középkori művészetben, a vallásos lírában és a táblafestészetben a lélek nemcsak illatként, párafoltként, „árad”, hanem fénysugárként is. Borcan ezredes az őt megfigyelő szemtanúk szerint ragyogóan áttetsző lesz a halál közelségétől, a körvonalai remegnek, csillog még a „szép nagy füle” is (71.) Ez a fajta lʹaurea (mely szóból egyébként – mint az közismert – Petrarca múzsájának, Laurának a neve is ered) leggyakrabban a provanszál trubadúrok tavaszi nyitóképeiben jelenik meg. A szerelmi vallomásokat bevezető természeti képekben a másik jelenlétére csak az „édes szél”, a láthatatlan, mégis érzéki tavaszi levegő és a galagonyavirág (albespi) utal. A Sinistra körzetben két, majdnem szabályos tavaszi nyitóképre is rálelhetünk. Béla Bundasian és Connie Illafeld a tavaszi virágzás, madárcsattogás idején pillantja meg egymást, az idillből még a tavaszi nyitóképek másik kötelező eleme, a patak (forrás) sem hiányzik. Béla leugrik a vonatról, hogy kortyoljon egyet a forrásból, így ismerkedik meg a vonatsínek mellett lakó „buja tündérrel”, Connie Illafelddel. „Virágvasárnap, valami ilyesmi” (95.) – jegyzi meg az elbeszélő.

Andrej Bodor és Connie Illafeld találkozásakor is tavasszal, húsvét idején, a legnagyobb nagy madárcsattogás közepette kerül sor. A hölgy, a meztelen női test jelölője az udvari irodalomban a fehérség, nem véletlenül helyettesíti a „másikat” a tavaszi nyitóképekben a lʹʹaurea mellett a hófehér galagonyavirág. Így aztán a főhős, Andrej Bodor alig ismeri fel az iroda előtt várakozó „szőrösben” fia szerelmét, a „tündért”, Connie Illafeldet.

A Sinistra körzet tulajdonképpen egy „talányos”, sőt „szeszélyes” asszony Coca Mavrodin-Mahmudia birodalma. Élet-halál ura, de közben finomkodva beszél, kisasszonynak szólíttatja magát, és szereti, ha emberei becenevén, vagyis Cocaként emlegetik. Mindenki gondolataival, szándékaival, titkos terveivel tisztában van, és szó szerint tenyeréből eteti „hűséges alattvalóit” (113.). Megesküszik, hogy az engedetlen Béla Bundesianra baglyokat, denevéreket küld, hogy „cincogjanak és huhogjanak a fülébe”, és így bírják menekülésre (140.).

Ez a középkorias ezredes / királynő, a Sinistra úrnője – amúgy csúnya, jelentéktelen, „matt” asszony – az egyik legnagyobb középkori regényhősnő, Izolda nevét viseli. A Sinistra körzet törpéjét is el lehet helyezni ebben az összefüggésrendszerben, a Trisztán-regény legnagyobb intrikusa, a szerelmesek ellensége, Márk király besúgója Frocin, a törpe.

A saját szerelmét, Elvira Spiridont meztelenül az út szélén hagyó Andrej Bodor története persze a legkevésbé sem hasonlít a lovagi hűség és kiválóság elbeszéléseire, a nagy lovagregényekre. Ráadásul Andrej Bodor egy idősödő, éltes férfi, és mint tudjuk, ilyen korú emberek csak mellékszereplők lehetnek a lovagi beavatás-történetekben. De Andrejnek is van küldetése, a nevelt fiát, Béla Bundasiant akarja megtalálni, sőt megmenteni, hiszen rajta kívül nincs senkije. A nevelt fia megmentéséért változtat nevet, és költözik be a körzetbe. A Sinistra körzet tulajdonképpen egy elbukással végződő queste-történet (keresés-történet), amely felépítésében mégis hasonlít a francia Queste del Saint Graalra vagy Wolfram von Eschenbach Parsifaljára. Meglepően sokszor fordul elő a lovagregényekben, hogy egy homályos hátterű, törvénytelen születésű fiú tűzön-vízen keresztül próbálja az édesapját (és rajta keresztül a nevét és az identitását) megtalálni. Nevet szerezni az apa keresése közben. Ám a Sinistra körzetben megfordul a szokványos szereposztás: itt az apa próbálja a fia titkait kikutatni (pl. elolvassa a naplóját), és a körzetből kimenteni.

Az elemzők eddig keveset foglalkoztak a Sinistra körzet meghökkentően groteszk, stiláris töréseivel. Hogy kunyhókban gubbasztó, faszénen vagy kézelőn átszűrt denaturált szeszt szopogató, makkon, fonnyadt krumplin, szedren és áfonyán tengődő nincstelenek (akik többnyire azt sem tudják, milyen napja van a hétnek), milyen ceremoniális, kimódolt, már-már udvari nyelvet beszélnek. Nemcsak a tanult emberek, hanem például Elvira Spiridon, a kantinos Nikifor Tescovina és a törpe, Gábriel Dunka is.) A körzetben élők akkor is végtelenül udvariasak és körülményesek, ha éppen meglopják, feljelentik vagy meggyilkolják egymást. Az „úriemberség” nyilván a szavakon múlik, nem a tetteken. Andrej Bodor Cocával társalogva épp kiköp az ablakon, mikor sor kerül erre a párbeszédre.

Világos beszéd volt, megmarkoltam a sapkám, egyet-kettőt gyűlölettel rávillantottam köszönés helyett, útközben az ajtó felé, kiköptem az ablakon. Coca Mavrodin hangja a küszöbön utolért:

– No, álljon csak meg. Felőlem köphet. De én úriembernek hittem.

– Az vagyok és nem is köptem.

– Az más. Akkor mégiscsak megkérhetem egy szívességre. (37.)

A ceremoniális, körülményeskedő, udvari beszédmódban a „talányos asszony”, Coca Mavrodin-Mahmudia egészen utolérhetetlen. Mindig körmönfontan fogalmaz, nyíltan senkit sem biztat gyilkosságokra. A beosztottjai rendre találgatják, mikor „viccel”. (Ez a sajátos rejtőzködés amúgy nemcsak a szereplők nyelvhasználatának stiláris sajátsága, hanem valamiképp az egész regényvilágban tetten érthető. Elég sokan messzelátóval járnak-kelnek a regényben, nemcsak Borcan ezredes, de Severin Spiridon is, ám mi, az olvasók soha nem „pillantjuk meg” a nevezetes medvéket, pedig az ő ellátásuk áll a cselekmény középpontjában. Ugyanez a helyzet a járvánnyal, a tunguz náthával: többször érezzük, hogy szinte „ólálkodik” a szereplők körül, de természetesen nem „látjuk”, és még a betegség tüneteiről, lefolyásáról is csak híreszteléseket, találgatásokat kapunk.)

A szavak és a tettek, a körülményeskedő udvari(as)ság és a tettekben kifejeződő kegyetlenség ellentéte akkor a legnyilvánvalóbb, mikor Andrej Bodor egy köpésnél sokkal súlyosabb dolgot követ el: Coca – azért egészen ki nem mondott – parancsára élve temeti be Aron Wargotzkit.

– Aron Wargotzki, úgy érzem, nem ez a megfelelő időpont a bemutatkozásra. Annyit azért elárulhatok, Andrej Bodor álnéven éltem a körzetben. Kérlek, egy ilyen nevű embernek nézd el ezt az egészet. (120.)

Andrej Bodor a maga szertartásos, gentlemanlika módján szinte elnézést kér Aron Wargotzkitól. Ezt a „bemutatkozást” az is félelmetessé teszi, hogy a regény elején már sor került egy másikra: Andrej jövendő szerelmének (és áldozatának), Elvira Spiridonnak is sajátos módon bemutatkozott, mikor térden állva (ez is micsoda lovagias helyzet!), kiszedte az asszony talpából a bábakalácsot („ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki”, 11.)

Megrendítően groteszk hatást keltenek ezek a jelentésükből kiforgatott, középkori regényelemek, és a maguk módján hozzájárulnak a regényvilág káprázatos összetettségéhez.