Balázs Imre József: Amitől ismerős. Csehy Zoltán-portré két könyv felől nézve

(tanulmány)

Vannak a kritikusi-irodalomtörténészi praxis számára kézhez álló dolgok, amelyek többé válnak egyszerű egybeesésnél és irodalomtörténeti játéknál. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar prózája így lesz „a Péterek korszaka”. A kilencvenes évek erdélyi költészete a „háromnevűeké”. A kilencvenes és kétezres évek felvidéki irodalma „a Zoltánoké”.

Az igazság voltaképpen az, hogy Csehy Zoltán nélkül nem létezhetne „a Zoltánok” kategóriája: a létrejöttéhez szükség volt az ő megkérdőjelezhetetlen színvonalú munkáira, erudíciójára, szemléletének tágasságára, kifinomultságára, és persze elnyűhetetlen munkabírására is. Ismétlődő szellemi izgalmat jelent kézbe venni újonnan kiadott könyveit, hiszen mindannyiszor újabb perspektívából, újabb kontextusban mutatják meg azt, ahogyan működésbe lendül ez a kivételes tudás és kivételes érzékenység. Ráadásul olyan könyvei is vannak, amelyek mintegy reflektálttá teszik ennek a pozíciónak, alkotói és befogadói stratégiának a megképződését.

*

Három könyvéről írtam korábban, a Hecatelegiumról (2006), a Homokviharról (2010) és a Nincs hová visszamennemről (2013), de ezeken kívül is jónéhány Csehy-kötet sorakozik a polcaimon. Az említettek mindegyike verseskötet, de kár lenne kikerülni az eszszék, tanulmányok, feljegyzések szövegkorpuszát, ha teljesebb portrét próbálunk megrajzolni a szerzőről. Az invenció, a virtuóz összekapcsolások, a merész határátlépések, amelyekről korábban írtam, Csehy prózában írt szövegeiben is megjelennek. Ezúttal két 2020-as kötet, a Grüezi! Fél év Svájc,1 illetve az Arctalanság, arcadás, arcrongálás2 alapján próbálkoznék saját Csehy-képem továbbalakítgatásával, részleges és némileg ötletszerű kiegészítgetésével.

*

A Grüezi! Fél év Svájc mintegy műfajjá kódolja azt, ami a Csehy-könyvekben korábban is történt. A Kunstreisen terminust Kerényi Károlytól veszi kölcsön a szerző (7.), ezzel utalva „a művészet és az utazás e nyelvi titániumötvözetére”, amely a teljes kötetben vezérfonalként működik. A művészetekben (zenében, képzőművészetekben, irodalomban) gyakorlott szemlélő ezeken keresztül tekint saját utazásaira, művészetet és utazást együtt beszéli el. Nem ritka, hogy magának az utazásnak a célja eleve a művészeti élményszerzés. Elgondolkodtató lehet számunkra, meddig működnek az analógiák a művészeti ágak között, hol válik el egymástól az, ahogyan találkozásaink megtörténnek. Csehy svájci utazásai rendre képzőművészeti eseményekig vagy performanszokig, előadó-művészeti produkciókig vezetnek. Ezek azok az ágazatok, ahol az utazás lételem, nélküle nem tágul a perspektíva, az élményanyag egyszerűen nem állhatna össze, nem jöhetne létre. Az utazások szünetében, háttérként jelen van a könyvben egy nagyszabású fordítói projekt (Ovidius: Átváltozások), amely inkább időbeli visszautazás. Nem feltételezne helyváltoztatást, valamiképpen mégis szervesen kapcsolódik be a könyv történetébe.

Hogyan beszélhető el mindez? A nyelvbeli működésnek vannak az otthonosságra alapozó rétegei, és rendre megjelenik az idegen, a másságában említésre méltó. Csehy számára a két legotthonosabb elem közül, amelyekhez képest Svájc elmesélhető, az egyik maga a művészet hálózata, amelyben minden mindennel összefügg, és minden egy már eleve működésben levő, organikusan épülő képződményhez képest helyeződik el (a korábbi Csehy-kötetekből már kaphattunk jelzést ennek a nagyvonalú tekintetnek, művészeti érzékenységnek a komplex jellegéről). A másik elem a test: a saját test és a mások teste. Azokat, akik az edzőteremben, uszodában, utcai vagy művészeti eseményekben ismerősként mozognak, ez a tapasztalat össze is kapcsolja. Csehy újra és újra figyeli, regisztrálja azokat az apró jelzéseket, amelyek ezekben a közegekben felvillannak. Saját Kunstreisen-nyelvében ez félreismerhetetlenül egyedi.

Van egy személyfüggetlenebb rétege is ezeknek a történeteknek, feljegyzéseknek, amelyek valamelyest magukat alakítják. Mostanra mondhatjuk, hogy a magyar irodalom több kötete is ilyen, utazásokra, alkotói ösztöndíjakra épített szerkezet, mint a Grüezi! Találkozások és az ezeket rögzítő portrék, helyszínleírások, események és a mindezeket kísérő reflexiók jelennek meg bennük. Valamelyest naplóírói feladat is mindez: viszonyulás ahhoz, hogy a saját életből mi az, ami feljegyzésre érdemesnek tűnik. A történéssor teszi-e azzá, vagy a reflexivitás mélysége, precizitása, autentikus volta? Azt szoktuk feltételezni, hogy a feljegyzésre méltó dolgok olyankor történnek velünk, amikor valami új, valami idegen zajlik bennünk, körülöttünk. De ez sem szükségszerű, hiszen a jól működő autofikció a legköznapibb történéssort is képes mások számára jelentéses elbeszéléssé szervezni.

Csehy Zoltán készen áll Svájcra a könyv megtörténésének idején. Ha az elbeszélői nyelv menet közben épül ki, akkor ez nem érződik. Valamiképpen egyensúlyban vannak azok az összetevők, amelyekről fentebb szó esett: a művészetek, az utak, a test, a találkozások, portrék, az egyes helyszínek mint karakterek. Dinamizmusukban látjuk mindezeket, viszonyba állítva a szerző személyével, tekintetével, gesztusaival. Ami még fontos: a művészeti találkozások értékét jól érzékelhetően nem az adja, hogy ez most elvileg kevésbé ismerős terep: a tekintet elfogulatlan, meglátja a mulatságost, az egotripet, a felszínest is, másutt pedig átadja magát, elismerően, a katarktikusnak.

*

A svájci Kunstreisen-kötettel közel egyidőben jelent meg Csehy „otthonkönyve”: az Arctalanság, arcadás, arcrongálás. A belakott zürichi, genfi, zugi terepek mellett valamiképpen a szlovákiai magyar terep is elsajátítandó. Nem magától értetődő dolog például két világháború közötti versantológiákat tanulmányozni, vagy a szocreál sztálinizmus korabeli munkáit vizsgálni ‒ Csehy könyve viszont éppen ezt teszi. A vállalkozás mögött ott az árnyalt megértés egyszerre szakmai és személyes szándéka ‒ ami végső soron a svájci kiruccanás élményrögzítésében is jelen volt. Csehy könyve nem megúszásra játszik ebben a teljes körű megértési projektben: egy-egy versantológia szerzői közül például nem csupán az utóbb esztétikailag legitimmé vált, kanonizálódott szövegek szerzőit emeli ki, hanem tipológiákba rendezi mindazt, ami még jelen van ezekben a kiadványokban. Az eredmény pedig az, hogy Csehy könyvét elolvasva nem helyezkedhetünk bele a homogenizálás kényelmes foteljébe. Az arcok kirajzolódásával együtt láthatóvá válik a munka, az, amit a szerzők önmagukon végeztek, döntéseket hozva – és Csehy meggyőzően mutatja meg, hogy a kisebbségi kontextus korántsem magától értetődő, és korántsem egynemű döntések felé vezette az írástudókat. A történelmi változások története, intellektuális rivalizációk egymásrakövetkezése ráadásul eleve történetileg is hangsúlyos diverzitást eredményez, ha időt és figyelmet szánunk a vizsgálódásra.

Ez az a Csehy-könyv, amelyben eddig legátfogóbban tisztázódik le az, ahogyan a saját mű, a saját érdeklődési kör elhelyezhető a szlovákiai/„szlovenszkói” hagyománytörténéshez képest szituálva. Kirajzolódnak azok az időben visszavetülő tipológiák, amelyekhez képest a Csehy-művek korántsem előzmény nélküliek vagy anomáliaszerűek ‒ a kortárs irodalom esetében ez természetesen fel sem merült. A néhány lehetséges stratégia közül, amelyeket az elmúlt száz év „szlovenszkói” irodalma követett, a következőket emeli ki első körben Csehy: „Az irodalom, az írás és a politika olyan érzékeny viszonyrendszert alkot, mely két véglet közt oszcillál: létezhet kizárólag esztétikai alapú, »antipolitikus« irány és kisebbségileg (nemzetileg, politikailag, ideológiailag stb.) elkötelezett irodalom egyaránt. Vagyis a kisebbségi irodalom lehet egy emancipációs irányultság szubkulturális terepe, de lehet külső bélyeg, megbélyegzés is, melyet a szerző szükségszerűen (közösségi program) vagy szégyenkezve (gettósodás), esetleg büszkén (mártírium) visel. De lehet abban az értelemben is kisebbségi, hogy egy »nagy« vagy »erősebb« irodalom peremén születik meg, s lényegében nyelvváltást eredményez. És lehet kisebbségi abban az értelemben is, hogy egy másik irodalom saját, mégis nyelvi értelemben elkülönböző nyelvi peremén születik, mint pl. a prágai német nyelven íródott Kafka-életmű.” (11.) Láthatjuk, maguk a stratégiák is árnyalatnyi eltéréseket mutatnak aszerint, hogy milyen érzelmi viszonyulást feltételezünk magához a kategorizálás tényéhez. Mindenik Csehy által felvillantott változathoz a kisebbségi szerzők népes csoportja rendelhető hozzá százéves távlatban.

Az én szituálásán túlmenően természetesen mindennek poétikai következményei is vannak. Csehy tisztán, konkrét példákon keresztül írja le azokat az alternatívákat, amelyek a különmozgás, a közeghez képest autonóm szituáltság felől voltak megragadhatóak: „A kisebbségi átpolitizált térben helyet kereső hazai alkotó előtt ezen belül számos énformálási stratégia áll. Ha a kilépést választja, két alapvető lehetősége van: ha feladja a kisebbségi arcot, és a kisebbségi irodalom pozícióját megtagadja esztétikai és nyelvi szempontból is, egy »hiperkulturális« nyelvhasználati modellnek engedelmeskedve dolgozik (egy Horatius-fordító pl. elvben aligha tehet mást). Vagy pedig alternatív poétikákba »menekül«. Ilyen alternatív viszonyt alakít ki a nyelvvel pl. az avantgárd, elég csak pl. Cselényi László töredezett, fragmentált (szlovák, cseh, francia stb. elemeket is használó) montázsverseire gondolni, de ilyen pl. a vizuális költészet univerzalizmusa felé való elmozdulás. Az »univerzális nyelvek« keresése a nyelv univerzális gesztusrendszerére támaszkodik: lásd például Juhász R. József performanszait, akcióművészeti megnyilvánulásait, melyek gyakran vagy semennyire, vagy egészen kevéssé, vagy csak töredezettségükben, provokációs szinten kötődnek az »irodalmi« nyelvhez. Mindkét technika egy »egyetemes« művészeti nyelv irányába mutat.” (12.) Aligha volna tévedés magát a Csehy-féle költészetet és irodalomalakító stratégiákat ezzel a kontextussal, ezekkel az előzményekkel kapcsolatba hozni. Az elsődleges kontextusra hangsúlyosabban és látványosabban építő szerzői stratégiákról pedig a következőt mondja a könyv, különösen a második változat esetében emelve ki visszamenőleg értékes, esztétikailag releváns műveket eredményező teljesítményeket: „Amennyiben a kisebbségi szerző a belépést választja, a kisebbségi diskurzus alapvetően két teret biztosít a számára: »kisebbségisége« vagy a szerepprojekteken belül, vagy bizonyos poétikai innovációkon keresztül érvényesülhet. (…) az innováció keretein belül gyakorta épp a szerepkonstrukciók elbizonytalanítása, megsemmisítése, elutasítása történik meg.” (13‒14.)

Hová helyezhetjük el tehát a két, egymással közel egy időben megjelent Csehy-kötet értelmezői javaslatait, a fentieket is figyelembe véve?

Az univerzálisban való mozgás lehetősége – ez mostanra nyugodtan kijelenthető – Csehy számára kétségtelenül adott. Azok a nyelvi-gesztusbeli mintázatok, amelyeket eddigi kötetei kidolgoztak, beleértve a svájci művészeti utazásokat is, jól érzékelhetően működőképesek, érvényesek. Amit viszont az Arctalanság, arcadás… kötet tanulmányai hozzátesznek mindehhez, az egy plusz reflexiós szint bevonása, egy olyan reflexiós szinté, amely bizonyára mindvégig ott működött a Csehy-munkák hátterében, 2020-ban viszont elérkezett a határozottabb artikulálódás pillanatához. Mindez pedig az univerzalitás (planetáris jelleg?) kortárs kontextualizálásával, kontextualizálhatóságával kapcsolatos. A kurrens társadalmi folyamatok, és ezekkel összefüggésben az értelmezői iskolák is arra figyelmeztetnek, hogy az univerzalitáshoz történő eljutás valójában a közvetítés médiumain, illetve a közvetítés aktorain keresztül ragadható meg – az univerzalizmust magát is mindig különnemű perspektívák felől szemlélhetjük. Képessé kell válnunk annak rögzítésére, ahogyan viszonyulunk ezekhez a tapasztalatokhoz (mint ahogy a Grüezi! teszi), vagy érdemes feltárnunk kulturális identitásunknak  azokat a rétegeit, amelyek csak látszólag eleve adottak számunkra, valójában történeti emlékezetműködések, szelekciók eredményeképpen váltak sajátunkká. Csehy Arctalanság, arcrongálás… című kötete egy olyan archeológiát mutat meg működés közben, amely a hagyománnyal való munka aktív jellegét állítja. Mintegy ő maga is elvégzi, kísérletképpen és esettanulmányszerűen, azokat a szelekciós mechanizmusokat a huszadik század irodalomtörténetével kapcsolatban, amelyekkel mások is kísérleteztek korábban.

Az eredmény a következő: azok a szerzők, akik Csehy számára a felvidéki hagyományból korábbi írásaiból is kiolvashatóan fontosak voltak (Kassák Lajos, Márai Sándor, Tőzsér Árpád, Cselényi László, vagy az avantgárd Kudlák Lajos, aki mellett ebben a könyvben láthatóbbá válik Jarnó József, vagy a bizonyos vonatkozásokat tekintve inspiráló Vozári Dezső-, Földes Sándor-, Mihályi Ödön-költészet), mostantól azzal a kontinentális talapzattal összefüggésben mutatkoznak meg, amelyhez eredetileg kötődtek intézményesen, vagy amelytől erős szerzői gesztusok révén szakadhattak csupán el annak idején. Azt gondolom, Csehy Zoltán könyvei szelíd figyelmeztetésként működhetnek mindazok számára, akik megspórolhatónak, megúszhatónak gondolnák a megismerés sokirányú munkáját. Az irodalomtörténetírás és komparatisztika kontextualista irányok felé mozdulásának korszakában Csehy Zoltán erudíciója azt képes erőlködésmentesen, felzárkózási kényszerektől mentesen megmutatni, ami az alakulástörténet legorganikusabb, legfontosabb fejleménye: miért fontos, hogy ne szakítsuk ki a műveket, folyamatokat abból a hálózatból, amelyben találkozunk velük, amelynek részeként érzékeljük őket. Ne tartsunk attól, hogy kulturális mintázatok nyomában induljunk el, mint ahogy a Zendülők-értelmezésében teszi Csehy, és teljesen meggyőző és szerves módon vezet bennünket Gide, Cocteau, Musil, Alain-Fournier vagy Ernst Glaeser művei felé. Figyeljük meg pontosan, ahogy például Jarnó József felhasználja a whitmani versmodellt, de mintegy ellenállva neki, rögtön tovább is adaptálja azt. Vegyük észre a parodisztikus szövegműködések kontextus alapján pontosabban érthető tétjeit, magyar‒magyar vonatkozásokban is.

Atipikus operakalauzok és monografikus munkák, nagyszabású fordításkötetek közt akár kitérőnek, epizódnak is tekinthetjük Csehy Zoltán két 2020-as kötetét, mégse engedjük átsiklani rajtuk a figyelmünket az általánosabb téteket tekintve sem. Jobban megérthetjük általuk, mitől ismerős valami számunkra, ha a világban vagy olvasmányainkban járunk. Vagy hogy mitől ismerős számunkra a Csehy-életmű.

—

1    Csehy Zoltán, Grüezi! Fél év Svájc, Kalligram, Dunaszerdahely, 2020.
2    Csehy  Zoltán, Arctalanság, arcadás, arcrongálás: Önláttatási stratégiák és diszkurzusretorikák kisebbségi kontextusban, Reciti, Budapest, 2020.