Barna László: „műfordítók csak költők lehetnek”. Szabó Lőrinc ismeretlen kézirata a fordításról

2023-12 Posted 2023.12.07. | by admin

(tanulmány)

1. BEVEZETÉS

Szabó Lőrinc – elsősorban Kabdebó Lóránt irodalomtörténészi munkásságának köszönhetően – mára elnyerte kiérdemelt kanonikus költői pozícióját a 20. század magyar irodalmában. Költői minőségét csupán műfordítói teljesítménye múlja felül: hazai viszonylatban kétségtelenül ő a 20. század egyik legkiválóbb műfordítója, s ezzel a magyar – irodalmi fordításokkal foglalkozó – fordítástudományi diskurzus is egyetért.1

Szabó Lőrinc fordításait – az 1919 és 1921 közötti fiatalkori éveiben készített átültetéseinek néhány sajátságától eltekintve2 – lelkiismeretes módszerességgel készítette. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy amikor Szabó Lőrinc fordításszövegeit a forrásnyelvi szövegekkel vetjük össze, és a kulturális fordítástudomány szempontrendszerére3 támaszkodva megállapításokat teszünk fordítói megoldásaira és elveire,4 nem csupán saját elképzelésünkre támaszkodhatunk: nem kell feltétlenül megbíznunk hipotetikus kijelentéseinkben (mint oly sok műfordító munkásságának az elemzése esetében), mert a műfordító-költő könyvtárhagyatéka és életműve e tekintetben is igen kifejező.

Jelen tanulmánynak több célja is van. Egyrészt kísérletet tesz arra, hogy – a teljesség igényével – sorra vegye a Szabó Lőrinc vonatkozó, megjelent kritikai megszólalásait, ezzel is segítve az érdeklődő kutatók későbbi összeolvasó munkáját. Másrészt mint forrásközlés a hiteles fotókópiákon túl tartalmazza a betűhív transzkripciót, illetve ennek az érthető olvasásához szükséges, jelöléseket is feloldó értelmezéseket. Harmadrészt arra vállalkozik, hogy a kézirat főbb formai attribútumait leírja, valamint a szerkezetét bemutassa, amelyhez szükséges röviden ismertetni Szabó Lőrinc gyorsírástechnikáját is. Jelen tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy a címadó kézirat Szabó Lőrinc valamennyi publikált kapcsolódó esszéjével összeolvasva, komparatív reflexiókkal ellátva jelenjen meg, a dolgozat mégis kísérletet tesz Szabó Lőrinc esszévázlata szöveghelyeinek néhány megjelent írása gondolataival való összevetésére, illetve azonosítására, ami a dokumentum elkészülésének az okáról és időpontjáról is árulkodhat.

2. SZABÓ LŐRINC KÖNYVTÁRÁRÓL ÉS A FORDÍTÁSRA VONATKOZÓ KRITIKAI MEGSZÓLALÁSAIRÓL RÖVIDEN

Ami a hagyatékot illeti: Szabó Lőrinc a Volkmann utca 8. szám alatt található társasházi ingatlan emeletén lakik családjával 1935-től egészen 1957-ig, a haláláig. E lakás dolgozó-/ könyvtárszobáját a mai napig eredeti állapotában igyekeznek megtartani az örökösök és a Szabó Lőrinc Alapítvány. Ebben a könyvtárszobában számos olyan forrásnyelvi szövegkiadás lelhető fel, amelyekből Szabó Lőrinc a fordításait készítette. Mi több, e kötetpéldányok gyakorta ceruzás autográf széljegyzetekkel, aláhúzásokkal, gyorsírásos bejegyzésekkel vannak ellátva. E jelölések figyelembevétele pedig roppant mód hozzájárul a fordításelemzés kijelentéseinek plauzibilitási értékéhez.

Az életmű megjelent, vonatkozó darabjai esetében említésre méltók a pályakezdő5 és később a saját fordításkötetekkel is rendelkező Szabó Lőrinc kritikusi megszólalásai, ugyanis a saját fordítói elképzeléseit is artikuláló, minősítő, értékelő esszéi, tanulmányai, előszavai, levelei, illetve (rádió)előadásai fordítói tudatosságáról, saját műfordítói munkájának a reflexióiról is árulkodnak. Emeljük ki időrendben a legfontosabbakat: „Szabó Lőrinc kritikáinak jelentkezése majdnem egybeesik első verseinek megjelenésével, és azokhoz hasonlóan a Nyugatban lelt otthont munkássága számára”, […] Igazán rangos feladatot csupán ritkán kap”6, de ezek közül kettő éppen – jelen elemzés szempontjából igen fontos – műfordítás-elemzés:7 alig 21 évesen ír kritikát a Nyugat egyazon számába Babits Goethe-fordítása8 és Tóth Árpád Wilde-fordítása9 címmel. 1938-ban Shakespeare Ahogy tetszik című dramatizált idillje fordításának a körülményei mellett kommentálja is a fordításszövegét az Új idők oldalain.10 1940-ben az Új Idők publikálja az egyik legidézettebb esszéjét, A műfordítás öröme11 címűt, s rövid megjegyzéseket tesz két megjelent George-költeményről az Esti Magyarország hasábjain,12 egy évvel később pedig már meg is jelenik az első fordításkötete Örök Barátaink: Szabó Lőrinc kisebb műfordításai13 címmel a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadásában, amely előszavának meglátásai komoly fordítói reflektáltságról tanúskodnak. Ugyanebben az évben írta le a nagybeteg Babitscsal való beszélgetését, ahol a műfordítások is szóba kerülnek,14 és jelent meg az Új Időkben A cinkétől a faunig: Kis természetrajz versekben és műfordításokban címmel egy kapcsolódó esszéje.15 1942-ben Szabó Lőrinc lejegyezte egyik Mikessel és Móriczcal történt ebédközi beszélgetését, ahol Shakespeare szonettjeinek a fordítása került szóba.16 1943-ban izgalmas rádióelőadásban17 ugyancsak beszél a külföldi szerzők gondolatai tolmácsolásának a jelentőségéről és ugyanebben az évben sajtó alá rendezi, valamint bevezetővel, illetve jegyzetekkel is ellátja a Babitscsal és Tóth Árpáddal közösen fordított Romlás virágait.18 Ugyanebben az évben Önképzőköri emlékek című előadása taglalja a lírai feszültség célnyelvi szövegben való megjelenésének a jelentőségét, valamint Heine hímés nőrímeiről és a Baudelaire-fordításról beszél,19 és a Magyar Csillagban arról ír, hogy a fordításain keresztül ismerkedett meg Babitscsal.20 1944-ben arról jelenik meg cikke az Új Időkben, hogy Jászai Mari mennyire hálás neki a Shakespeare-szonettek fordításáért, mert a korábbi fordításszövegek alapján ő nem volt hajlandó játszani, maga (értsd Jászai Mari) pedig hiába állt neki a fordításnak, nem sikerült neki.21 1948-ban pedig – amellett, hogy a saját Shakespeare-fordításáról22 fogalmaz meg néhány gondolatot a Nemzeti Színház műsorfüzetében, bevezető tanulmányt ír a szonettek fordításáról saját fordításkötete számára.23 Ekkor jelenik meg második, terjedelmesebb fordításkötete, az Örök Barátaink II.24, a bevezetésében hasonlóan érzékletes fordítói megjegyzésekkel, mint az első kötet elején. Egy esztendővel később sajtó alá rendezi és ismét bevezetővel látja el Tóth Árpád összes versfordítását,25 következő évben pedig a Franklin kiadja a Válogatott műfordításokat,26 amely Szabó Lőrinc harminc év alatt készült versfordításainak válogatott gyűjteményét tartalmazza, s amelynek előszavában szintén fordítói kommentárok olvashatók. 1955-ben a Csillagban Tóth Árpádról jelenik meg cikke, itt a közös fordítói munkájukról ír.27

3. SZABÓ LŐRINC EGY EDDIG ISMERETLEN KÉZIRATA

3.1. A FELLELÉS KÖRÜLMÉNYEI, A KÉZIRAT JELENTŐSÉGE ÉS TEXTOLÓGIAI FORRÁSÉRTÉK SZERINTI MINŐSÍTÉSE

Kabdebó Lóránt a korábban említett Volkmann utcai lakás könyvtárszobájában találta meg 2015 szeptemberében a szövegforrást. A többi közt azért is tartozom hálával neki, mert tőle kaptam e kéziratot, amellyel – engedélyével, sőt korábbi jóindulatú levélbeli kérésére – foglalkozom a következőkben.

Amint a fentiekben olvashattuk, Szabó Lőrinc szívesen beszélt, írt a műfordításról, a fordítói tevékenységről, az átültetés örömeiről és nehézségeiről. Azt hiszem, a kézirat irodalomtörténeti jelentősége azért is hangsúlyozandó, mert a szövegforrás kétségtelenül a 20. század egyik legjobb magyar műfordítója fentebb hivatkozott vonatkozó szöveguniverzumát tágítja, s ekképp talán azt sem szerénytelenség állítani, hogy a kézirat a 20. század első felének hazai műfordítás-poétikájának irodalmában méltón regisztrálható. A szövegforrás tartalma is ezt támasztja alá, hiszen e kordokumentumként is értelmezhető manuszkript tulajdonképpen egy – Szabó Lőrinc műfordítói elképzeléseit tartalmazó – jegyzetsor/esszévázlat; textológiai forrásérték szerinti minősítés tekintetében pedig vázlatos autográf kéziratként határozható meg. Mivel a dokumentumot a műfordító-költő több helyen gyorsírásos bejegyzésekkel is ellátta, az alábbiakban ugyancsak szükséges szólni Szabó Lőrinc gyorsírástechnikájáról.

3.2. A KÉZIRAT GYORSÍRÁSOS BEJEGYZÉSEI MEGFEJTÉSÉNEK NEHÉZSÉGEIRŐL

A szövegforrás – a túlnyomórészt olvasható kézírás mellett – olyan jeleket, illetve szövegréteget is tartalmaz, amelyeket jelenlegi tudásunk szerint nem vagyunk képesek értelmezni: ezek Szabó Lőrinc gyorsírásos feljegyzései. Köztudott, hogy – a többi közt – Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső is használta a gyorsírást adott szavak, kifejezések, mondatok, gondolatok fürge megörökítésére. E technika elsődleges funkciója tehát a gyors rögzítés volt, ezért alkalmazta Szabó Lőrinc is az Est-lapoknál telefontudósításokat fölvevő gyorsíróként: „[a]nélkül, hogy akartam volna, a gyorsírás lett első állásom alapja, majdnem azt mondhatnám, hogy arra nősültem, miután más vagyonom nem volt”.28 Mindazonáltal Szabó Lőrinc saját bevallása szerint versírás közben nem ez volt az elsődleges ok, amiért a Gabelsberger–Markovits-féle gyorsírásos rendszert használta:

„[a] gyorsírásnak ismét nem a gyors kézügyesség miatt veszem hasznát, hanem azért, mert verseimet írva nem fárasztott az a hosszadalmas rendes írás, nem kellett tehát a figyelmemet a rögzítésre pazarolnom. […] Nem azért használtam a gyorsírást, mintha olyan villámgyorsan tudna járni az eszem, hogy a rendes írás nem éri utol, hanem azért, hogy mintegy ne kelljen odafigyelnem a technikai megoldásra.”29 A műfordító-költő egyik rádióelőadásában egy rövid történetet is elmesél ezzel kapcsolatban: „Schöpflin, mikor megismerkedtem vele, azt hitte: itt egy elmebajos őrült fiatalember, aki a levegőbe ír. […] Amikor két-három évtized múltán szégyelltem, hogy örökké gyorsírást írok az ujjammal – akkor a cipőm orrával kezdtem írni az asztal alatt. Láng Jánossal megállapítottuk, hogy minden kis izmunkkal tudunk gyorsírni, a térdizommal is, orrunkkal is. […] Rengeteg örömet okozott […] és rengeteg mindent meg tudtam őrizni a magam részére, aminek feljegyzésére másként nem lett volna mód.”30

Szabó Lőrinc gyorsírásának fejtése azért is rendkívül problémás, mert a költő nem tért át az 1927-ben bevezetett, kodifikált Radnai-rendszerre, hanem megmaradt a Gabelsberger–Markovits-féle gyorsírástechnikánál, amelyről a mai, gyorsírást ismerő szakemberek is csak tankönyvek történeti leírásaiból hallottak. A választ arra a kérdésre, miért nem váltott Szabó Lőrinc a Radnai-rendszerre, a műfordító-költő fentebb citált mondatai is implikálják: szinte zsigereiben érezte a Gabelsberger–Markovits-technikát, másrészt csaknem minden gyakorlott gyorsíró – a hivatalos szabályokon túlmenően – használ egyedi megoldásokat, „melyek vezérelve a jelek könnyebb megformálása volt, hogy minél kevesebb vonallal legyen leírható egy adott szó”, […] „így fordulhatott elő, hogy […] olykor négy szót is egymásba írt, kiküszöbölve ezáltal azt a plusz energiabefektetést, illetve időveszteséget, amit a kéz és az íróeszköz felemelése és egy újabb pontra illesztése jelent.”31 Szabó Lőrinc is így tett: saját, egyedi gyakorlatot alakított ki maga számára, amely a Gabelsberger–Markovits-féle rendszeren és nem az akkor újonnan bevezetett Radnai-félén alapult. Az előbbit azonban egy évszázaddal ezelőtt éppen azért nem támogatták tovább, mert számos, a fejtést nehezítő mulasztása van. Egyedi tulajdonságait képtelenek vagyunk jelenleg egytől-egyig egyértelmű módon regisztrálni: egyik sajátsága például, hogy a végződések esetében nem különbözteti meg a magas és a mély magánhangzókat,32 s ez a bizonytalanság egyebek mellett egy gyorsírásban szedett vers rímeinek a detektálását is nehezíti. Ráadásul a kéziratban – a gyorsírásos bejegyzések szövegképei alapján – épp versrészletek lennének azonosíthatók (pl. a szövegforrás VI/2 oldalán Tóth Árpád Verlaine-fordítása, az Őszi chanson olvasható).

Ezek után talán nem szorul további indokolásra, miért nincs könnyű dolga a korábbi rendszert ismerő szakembernek sem, de ha mégis érdekelné az olvasót: Lipa Tímea Babits Mihály 1919-es egyetemi előadásait Szabó Lőrinc gyorsírásos lejegyzéséből fejtette meg, majd rendezte sajtó alá. A kötet bevezető tanulmányában Lipa Tímea – a többi közt – szól a gyorsírás és átirat problémáiról és külön kitér a szövegközlés alapelveire.33

3.3. A KÉZIRAT SZERKEZETE, LAPSORRENDJÉNEK MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS BETŰHÍV ÁTIRATA

Az autográf kézirat tizenegy, A/5-ös méretű oldalból áll; minden oldal külön lapot kapott, s mivel Szabó Lőrinc római és arab számokkal is rendszerezi a vázlatát, egyrészt – a tartalmi revíziót sem mellőzve – megállapíthatjuk, hogy nem hiányos a szövegforrás, másrészt minden nehézség nélkül sorba is rendezhetjük az összekeveredett lapokat az alábbiak szerint. Jelen tanulmány során az oldalakhoz kapcsolódó fejezetszámokkal hivatkozom a kézirat egyes szövegrészleteit, s egyúttal az alábbiakban – ígéretemnek megfelelően – közzéteszem magát a szövegforrást és annak betűhív átiratát is, amely érthető olvasásához a következőkben leírt írásmódot és jelöléseket használom.

A kéziratban szereplő szavak írásmódja több helyen eltér a mai magyar helyesírásétól. A betűhív átírás a régies írásmódot megtartja (pl. „kulturmunka”, „kulturcsere”, „ifjukor”, „vajudás”, „kiki”, „máskép”), a kézirat sortöréseit követi, azonban a szöveg balra, középre, illetve jobbra rendezésére nem fókuszál, hiszen a nyilazások, átírások, kihúzások, valamint az utólagos kiegészítések, betoldások, rájegyzések megnehezítenék, néhol el is lehetetlenítenék a valós elrendezés Word-beli hiteles megjelenítését. Az alább látható fotókópiák szemrevételezése azonban, amennyiben az eredeti méret hű visszaadásától eltekintünk, mint fakszimile-példányok feloldják ezt a problémát, hiszen az olvasó a sorok számából és a kézírás elrendezéséből, könnyebben olvasható részleteiből egyszerűen azonosíthatja a kérdéses szöveghelyeket. A betűhív átirat az egyszer áthúzott szövegrészeket egyszer áthúzva jelöli, a kisatírozott, illetve egynél többször áthúzott helyeket pedig kétszeres áthúzással jelzi, az egyszer, illetve kétszer aláhúzott szöveghelyeket hasonlóan egyszer, valamint kétszer aláhúzva jeleníti meg. A kéziratban történt utólagos betoldásokat a betűhív átirat közvetlenül a betoldott szövegrészlet után, a betoldott szavak számának megjelölésével szögletes zárójelben jelzi; a gyorsírásos bejegyzéseket [gyorsírás] és egyelőre megfejtetlen egyéb írásképeket [?] is szögletes zárójelben jelöli. Az erősebb íróeszközzel átírt, utólagosan rájegyzett szövegrészek közlése után a még biztonsággal kiolvasható szöveghelyek javítás előtti variánsát ugyancsak szögletes zárójelben adja meg a következő – javítás előtti variáns – utalással: [jav. e. v.]. Amint a kópiákból kivehető, a jegyzetsort a műfordító-költő – a megírás után is – több ízben a kezébe veszi, és revideálás közben fejezetcímeket, alcímeket ír át (pl. „Formai hűség” helyett „Formahűség” ld.: IV/1), szöveghelyeket pontosít (pl. amikor „Baksay S.” nevét betoldja az „Ilias” elé, ld.: IV/1), gyorsírásos bejegyzéssel egészíti ki a tartalmat (ld.: IV/1; VI/1; VI/2; VI/3), valamint aláhúzással kiemeli a lényegesebb gondolatokat (pl. „Végeredményben a kész magyar mű életképessége dönt”, ld. VII/1). Hogy több ízben foglalkozott a szövegével, azért feltételezhetjük joggal, mert a kézirat különböző színű és árnyalatú bejegyzéseket tartalmaz. Ezek vizsgálata útján némi betekintést nyerhetünk a kézirat elkészítési folyamatába is: a jegyzetet kék tintával kezdi el írni, s jól látható, hogy annál is sötétebb kékkel javítja a fejezetszámokat, illetve -címeket (pl.: „II/1/tartalom” helyett „V/2/tartalmi hűség), továbbá

„A rossz műfordítás” (VII/1) előtti oldal alján szintén sötétebb kék tintával egészíti ki a vázlatát: itt foglalja össze a „jó műfordítás” ismérveit (VI/3). A kézirat harmadik tintaszínével, a feketével való kiegészítések vagy pontosítanak (pl. „Baksay S.” az „Ilias” fordítójaként jelenik meg feketével, ld.: IV/1; mondatot egészít ki, ld.: VI/1), vagy verssorokkal illusztrálják az éppen szóban forgó fordítói meglátást (pl. egy Schiller-idézet ugyancsak feketével példázza a tartalmi hűséget, ld.: V/2; gyorsírással verssorokat jegyez le, ld.: VI/1). A negyedik és utolsó szín a grafit: a ceruzás, láthatóan utólagosan a sorok közé szúrt bejegyzés összesen egy helyen fordul elő (VII/1), ám fontos tartalmi kiegészítése az utolsó fejezetnek, amikor a „rossz műfordítás” jellegzetességeit gyűjti össze Szabó Lőrinc. A ceruzával írt betoldás az első, fejezetcím alatti, sötétkék tintával írt mondat („Elvileg az, ami ezeknek nem felel meg”) után következik: „[e]zenkívül: ami elszürkít, anélkül, hogy hibázna.”

Ez a szövegrevízió, akkurátus szöveggondozás, filológiai és tartalmi pontosságra való törekvés, permanens reflexív írásmód Szabó Lőrinc teljes – költői, műfordítói és kritikai

– munkásságát végigkíséri: gondoljunk csak egy-egy verseskötetének korrektúrájára vagy nyomdai kéziratára,34 líraés prózafordításai forrásnyelvi szövegeinek folyamatos újrafordításaira35 vagy fentebb hivatkozott kritikáira, sajtó alá rendezői munkáira,36 amelyekben hasonlóan, filológus lelkiismerettel ír37, sőt Kulcsár-Szabó Zoltán az önkommentárokkal teli Vers és valóság egyfajta önéletrajzként való értelmezése kapcsán ki is emeli, hogy Szabó Lőrinc „önmaga filológusává válik”.38 Hogy Szabó Lőrincre a sokat idézett és az előzőekben tárgyalt „babitsi iskola” (értsd: filológiai iskola) attribútumai mennyire komoly hatással voltak, abból szintén jól kivehető, ahogyan leveleiben a Shakespeare-szonettek fordítását követő munkájáról ír: „[m]ost egy hosszabb bevezetést kell írni, filológiai dolgozatot, ami engem nagyon bosszant, de hát muszáj. Aztán még egy sereg jegyzetet kell összeirkálni, és elsejére jó volna, ha meglenne az egész. […] Azóta filológussá vedlettem át, és egy sereg könyvön kell magamat átrágni, hogy ún. »tudományos« bevezetést, irodalomtörténeti ismertetést adhassak a könyv elé. Még mindig azt írom, mert komisz munka, és nem szeretem az ilyesmit, de ha már belefogtam, hadd legyen teljes és jó. Ez még legalább egy hétig el fog tartani.”39

3.4. A KÉZIRATBAN SZEREPLŐ GONDOLATOK EGY INTERTEXTUÁLIS OLVASATA, KÍSÉRLET A DATÁLÁSRA

Ahogy látható, Szabó Lőrinc nem keltezte a jegyzetét. Korszerű számítógépes eljárással készítendő papirológiai vizsgálatok hiányában a papírminőségből nem lehet következtetni a jegyzetsor elkészülési idejére, azonban a fizikai hordozó analizálása nélkül is tehető kísérlet a kézirat datálására annak tartalma alapján. A dolgozat az alábbiakban tehát a kézirat egyes szöveghelyeit értelmezi, s kiemelten koncentrál azok Szabó Lőrinc már megjelent, releváns, fordításra vonatkozó kritikai megszólalásaival való összevetésére, esetleg azonosítására. Jelen munka előfeltevése, hogy mindez az autográf jegyzet datálásán túl tisztázhatja a kézirat funkcióját, azaz elkészülésének az okát.

A fentebb felsorolt és a kópiákon látható íróeszköz-színek különbözőségei, illetve a betűhív átírásban is megjelenített fejezetszám-átírások, utólagos rájegyzések nyomán az volt a hipotézisem, hogy a kézirat oldalai nem egyidőben készültek. A komparatív vizsgálat során ez be is bizonyosodott, a dolgozat 2. fejezetében közölt fordításról szóló kritikai megszólalások közül a következő művekben találhatók olyan minőségű egyezések, utalások és egyéb intertextusok, amelyekből egyértelműen kirajzolódik, hogy az autográf vázlat közrejátszott az adott publikáció megírásában, bizonyos esetben azt azok előzetes piszkozataként is definiálhatjuk: Szabó Lőrinc az 1940. január 14-én, az Új időkben megjelent A műfordítás öröme című esszéjében,40 az 1941-ben kiadott Örök Barátaink I. kötetének a bevezetőjében41 és a mintegy 10 évvel később közrebocsátott Válogatott Műfordítások

1950. február 16-án megírt bevezetőjéb42 Habár az Örök Barátaink II. kötetének 1948. február 28-án elkészített bevezetőjében43 szintén előfordul egy-egy, a kéziraton is szereplő gondolat, itt már csak az első kötetben megfogalmazottakra való utalásként tűnik fel („[h] ogy a műfordítás hogyan végzi a világirodalom élő lélekcseréjét, és hogy mennyi örömöt egyesít, azt már elmondtam az első rész előszavában, éppúgy a módszerem vezető elveit is: felesleges volna megismételni”), s inkább a kötet tartalmáról, az orosz poéták bekerüléséről, a kimaradt versek okáról, egy jövendő kötetelképzeléséről (Örök Barátaink III.) és a kötet szerkezetéről, a tartalomjegyzék struktúrájáról ír.

Folytassuk elemzésünk A műfordítás öröme című írással, méghozzá oly módon, hogy az alább közölt rövid szövegben szögletes zárójelben jelölöm a kézirat vonatkozó gondolatainak – a könnyű visszakereshetőség érdekében a betűhív transzkripció alapján – az oldaljelöléseit:

A MŰFORDÍTÁS ÖRÖME

Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akár csak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. [I/1] Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét [I/1] az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.

Kíváncsiság, kényszer és üzlet, állami és egyéni cselekedetek egyre hatalmasabban mozgatják az emberi szellem körforgalmát. [I/1] A gondolatot azonban, hogy milyen roppant tömegű, hasznos és fölösleges, szép, buta és gonosz kölcsönhatás folyik nap nap után világszerte, ne kövessük végső elágazásaiban: bennünket a sok százezer és millió tolmács közül most azok érdekelnek, akiknél a nyelvtudás csak eszköz olyan szellemi termékek ismertetésére, amelyeknek épp úgy lényege a tartalom, mint a forma, a hangulat, a nyelvi muzsika, egyszóval mindaz, ami a költészetet a prózától, a művészetet az értelmi termékektől elválasztja. [III/1]

A műfordítókról beszélünk, nem a Mezzofantikról, s a legcsodálatosabb nyelvzseni költőnek még igen gyarló lehet. Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. [V/1] Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni kezdenek a saját nyelvük anyagából. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbahagyja. [V/1] Az ideális műfordító: költő, aki időnként kész művekből kapja a teremtő ihletet. Az idegen szöveg megértésében elég, ha tanár; a saját anyanyelve használatában művésznek kell lennie. [V/1]

Hogy költészet van és lesz, amíg csak ember lesz, az természetes. De miért vannak műfordítók? [I/1; II/1] Miért foglalkoznak költők, akik primer élményeiket is ki tudják fejezni, azzal a másodlagos alkotó munkával, hogy távoli, idegen, esetleg rég halott szellemek érzéseit és gondolatait teremtik újjá egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint? [I/1; II/1]

Hivatkozhatunk külső okokra, ünnepségekre, sürgető alkalmakra, megrendelésekre, ezek azonban aránylag ritkák, és túl kevés bennük a hajtóerő. [I/1] Az igazi mozgatóerő a műfordítói alkotás terén is olyasmi, ami lényegében magánügy. [I/1] Legtöbbször alighanem az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen verset, és mutogatni akarja a tetszését, az örömét. [I/1] A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán a birtokbavétel és az akadálylegyőzés öröme, [I/1; II/1] amit az illető vers újraköltése közben érez, s ami körülbelül azonos a teremtés örömével. [III/1] El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, egy versről, valami zenélő szépségről vagy igazságról. [II/1] De akárhogy magasztalom, a hallgatóm maga szeretné látni, amit dicsérek. Sőt, én is szeretném, hogy lássa: hiszen csak így bizonyíthatom be, hogy jogosan lelkesedem. Vegyük például Shelley egy nagy versét, A felhők-et. [I/1] Órákig analizálhatom, részletesen leírhatom a tartalmát, a formáját, a rímképletét, a ritmusát; hiába: a hallgató még mindig nem látja a színt, nem érzi az ízeket, nem veszi át azt az idegzsongást, amelyet a vers bennem keltett. Amit mondok róla, mind csak zsákbamacska. A tartalomközlő szavak megjelölik az érzéseket, érzékeltetni azonban csak evokáló kifejezések, csak a költészet szavai tudnak. Mit tegyek hát a verssel, amely annyira megtetszett? Felolvashatom angolul, de csak annak, aki tud angolul. S hány ember tud Magyarországon? [I/1] S hány éves korától? Mondjuk, hogy tízezren tudnak. Mi legyen a többi tizenkétmillióval? [I/1]

A költő előtt az egész nemzet és az egész jövendő áll! S aki angolul tud, még nem szükségképpen tud franciául. És németül. És oroszul és olaszul. Pedig Baudelaire is van, és Dante is van, és Puskin is gyönyörű, és Horatius és Li Taj-po! [I/1] Egyszer minden nyelvtudás véget ér, s ha az egyiknél nem, a másiknál biztosan rászorulunk tolmácsra, nagyobb társasághoz, közönséghez, egy egész nézőtérhez pedig egyenesen lehetetlen másképp szólnom, mint az anyanyelvükön. Irtsam ki Shelley ismertetéséből mindazokat, akik nem angolok? [I/1] Inkább megpróbálom elmondani magyarul, amit Shelley a maga nyelvén mondott, utánozva mindent, ami csak utánozható. [I/1]

Így születik a műfordítás – hódolatból, élvezetből, teremtő lázból és kényszerűségből. [I/1; II/1] A többi: műhelytitok…

Noha igen izgalmas volna, jelen tanulmány terjedelmi korlátjai nem teszik lehetővé, hogy valamennyi intertextuális elemet akkurátus, szöveges elemzés útján is tételesen bemutassam, azonban úgy vélem, jelen esetben már a szögletes zárójelek száma is meggyőző erejű, az egyezések minőségéről nem is szólva: „k. csere”/„kulturcsere” [I/1]–„kultúracsere”44; „[m]egítélés nem nyelvtanári” [V/1]–„ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbahagyja”45; „birtokbavétel öröme, mutogatási vágy” [I/1]–„mutogatni akarja a tetszését, az örömét”46; „Shelley »Felhők«” [I/1]–„[v]együk például Shelley egy nagy versét, A felhők-et”47; „nyelvek: mindenki rászorúl vmire. A 12 millió magyar!” [I/1]–„S hány ember tud [angolul] Magyarországon? […] Mi legyen a többi tizenkétmillióval?”48

Amint olvasható, több helyen nem csak tartalmilag azonosak a szöveghelyek, hanem lexéma-szintagma-szinten formailag szintén találhatunk ekvivalens részleteket, egyes bekezdésekben olvasható gondolatkapcsolások sorrendje pedig ugyancsak megegyezik a vázlatos kézirat bizonyos helyeinek gondolatsorrendjével. Továbbá a tanulmányíró leplezendő kézirat-olvasási nehézségeit is több ízben megoldotta A műfordítás öröme című esszé újraolvasása, ugyanis az számos helyen tartalmazta a kéziratban szereplő, utólag már könnyűszerrel detektálható szavakat.

Ha A műfordítás öröme című esszé nyolc bekezdését megvizsgáljuk, látható, hogy az első, bevezető-témakijelölő szakaszt követően felismerszenek a kézirat egyes vázlatpontjai. A második bekezdés vázlatoldala az I/1-es, a harmadiké az I/1-es és a III/1-es, a negyediké az V/1-es, az ötödiké az I/1-es és a II/1-es, a hatodiké az I/1-es, II/1-es és a III/1-es, a hetediké az I/1-es, a rövid nyolcadiké pedig az I/1-es és a II/1-es kéziratoldalon olvasható vázlatok egyes pontjai. Tehát a kézirat I/1, II/1, III/1 és V/1 jelölésű oldalainak vázlatpontjai jelennek meg az írásban. De miért nem voltak hivatkozhatók a IV/1, IV/2, V/2, VI/1, VI/2, VI/3 és a VII/1 jelölésű oldalak? A szemantikai vonatkozásokat

– jelesül, hogy az utóbb felsorolt oldalak kivételével az előbbi négy oldal a fenti esszével figyelemre méltó tartalmi egyezéseket mutat – nem meglepő módon a tintaszínek, a fejezetszámok utólagos javításai és a pótlólagos rájegyzések is előjelzik. A IV/1, IV/2, V/2, VI/1, VI/2, VI/3 jelölésű oldalak alap-tintaszíne ugyanis a kópiákon láthatóan más, világosabb kék, s feketével és sötétkékkel kiegészített, illetve rájegyzett karaktereket tartalmaz. E kéziratoldalak, ahogy a betűhív átírásból is kitűnik, leginkább a formai [IV/1; IV/2] és a tartalmi [V/2] hűséget, a hűtlennek tűnő, de valójában hűséges fordításokat [VI/1; VI/3 felül], a hangutánzás, hangfestés és a (költői) képek megtartásának relevanciáját [VI/2], egy rövid összefoglaló elvet [VI/3 alul], valamint a rossz műfordítás ismérveit [VII/1] artikulálják, illetve a legnehezebben fordítható műnemet is megjelöli („[s]zínházi műfordítás a legnehezebb” [VII/1]),49 többször gyorsírásban lejegyzett verspéldával illusztrálva.

A további komparatív tartalmi elemzés során kiderült, hogy a IV/2-es oldalon a külső és belső formával, valamint egy, a vers megszólaltatásával kapcsolatban álló zenei hasonlattal, a „kóták” előtti „ritmusjelzéssel” összefüggő gondolatok („A forma is tulajdonsága a műnek, részben, ritmikailag, mert olyasmi, mint a ritmusjelzés a 1/2 vagy 3/4 a zenében a kóták előtt s egyúttal mint részben, mint maga a rejtélyes belső konstrukció [?] szonátaformát dalra?”)50 kétségtelenül megjelennek az 1950-es Válogatott Műfordítások című kötet bevezetőjében egy bekezdésen belül (sic!): „megjelölhetjük pontos műszavakkal a formáját, a rímés ritmusképletét […], ami a tárgyi, gondolati közölnivalón túl még szintén ott van a versben. Az idegen költői művet le kell játszani. Az igazi versfordító szerepe azonban több, mint például a zenei előadóművészé: saját tehetsége a hangszer, melyen játszania kell, s megzendülő hegedűje, a nyelv, melyre fordít, szavanként születik a darabbal, amelyet a kótából lejátszik.”51 Mivel Szabó Lőrinc más kritikai megszólalásában nem találtam kifejezetten erre utaló megjegyzést, e kéziratoldalak 1940 után készültek el, de még a Válogatott Műfordítások bevezetőjének megírása előtt, azaz terminus ante quem 1950. február 16. A tintaszínek és az íráskép alapján vélelmezhető, hogy a IV/1, V/2, VI/1, VI/2 és a VI/3 jelzésű oldalak egyidőben készültek el a IV/2-es oldallal.

Az 1941-ben kiadott Örök Barátaink I. kötetének a bevezetője52 is tartalmaz olyan mondatokat, amelyek gondolatskiccei kétségtelenül előfordulnak a kéziratban: „készült ez a könyv játékból és gyönyörűségből. [II/1] A műfordítás sokféle örömet egyesít. Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, [I/1] az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai fölött. De műfordítók csak költők lehetnek, munkájukhoz ihlet és teremtő képzelet és különleges nyelvi erő kell. [III/1] A legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti: még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja” […] A világ szellemi árucseréjét [I/1] előmozdíthatják külső okok, az igazi hajtóerő [I/1] a műfordítói alkotásban lényegileg mégis éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy [I/1], mint a líra. […] Legfőbb mozgatója többnyire az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen lelket, formát, verset s mutogatni akarja a tetszését. [I/1] A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz [I/1] társul aztán az akadálylegyőzés és a birtokbavétel öröme, [II/1] amit a vers újraköltése nyújt, s amely körülbelül azonos a teremtés [III/1] örömével.” Mindemellett az Örök Barátaink I. kötetének bevezetőjében53 azonosítható egy olyan kimondottan jelentős gondolat, amely A műfordítás örömében nem, ám a kéziraton detektálható: „[a] kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül.” A manuszkripten ekképp jelenik meg ez az elképzelés: „a teremtés primér [szórendváltoztató jel ez utóbbi két lexémán], hogy mi hogyan bomlik ki a homályból: azt mind készen kapom, előre látom, csak meg be kell járni a kész utat. De ez is nehéz! Rang szerint kiki máskép formálja meg: nincs nem fordíthat költő, csak a saját nívóján.” [III/1] Az előzőekben hivatkozott jelöletlen intertextusok azt előfeltételezik, hogy a műfordító-költő az Örök Barátaink I. kötetének bevezető írásához54 is hasznát vette a kéziratnak. A fordításkötet bevezetőjének a többi része már a könyv elkészültének az okáról, majd konkrétan a tartalmáról, illetve az előző fordítások javításának a szükségességéről szól.

A Válogatott Műfordítások című kötet bevezetőjében55 már jelölt intertextus, azaz konkrét utalás is előfordul. Az alábbiakban hasonlóan láthatóvá teszem a kézirat egyes oldalaira referáló szöveghelyeket: „[h]ogy a műfordító hogyan végezte és végzi mindenkor a világirodalom élő lélekcseréjét, [I/1] gondolatcseréjét, arról már többször írtam. […] Nélküle vak és süket maradna az érdeklődés mindarra, ami kívül esik a nemzeti nyelv körén”. […] Szellemi csereforgalom [I/1] az élet. […] „[a] legjobb tanár, a legcsodálatosabb Mezzofanti még nem költői tolmács. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár és a filológus abbahagyja [V/1] (bár célszerű, hogy maga is tanár legyen egy kicsit). […] Külső okok, alkalmak, kultúrprogramok üdvösen előmozdíthatják az ilyen munkát, [I/1] az igazi hajtóerő azonban a műfordításban lényegileg mégis az ihlet izgalma. [II/1] A fordító-költő nagyon élvez valamely idegen lelket, idegen művészi megnyilatkozást, s mutogatni, [I/1] terjeszteni akarja a tetszését. […][N]em fordíthat verset senki a maga eredeti költői rangján felül”. [III/1] Szabó Lőrinc e szöveget 1950. február 16-án jegyezte le. Nem látom bizonyíthatónak, hogy pontosan mely szövegkorpusz alapján indította el ezt az előszavát, de az magától értetődő, hogy a kézirat tartalma itt ugyancsak közvetlen vagy közvetett módon, A műfordítás öröme című esszé, illetve az Örök Barátaink I. és II. kötetei bevezetőinek a felhasználásával, megjelenik. Olyan intertextus, amely a manuszkript IV/1, IV/2, V/2, VI/1, VI/2, VI/3, VII/1 jelzésű oldalainak egyes tartalmi elemeit jelenítené meg, e bevezetésben sem található.

Az autográf vázlat utolsó oldala (VII/1) a rossz műfordítás ismérveit részletezi. Ezen oldal szövegérintkezésének a megtalálása, amennyiben az publikáltan létezik, további kutatómunkát igényel. Az intertextuális vonatkozásokon túl lényeges azonban kiemelni az oldal egy szövegrészletét: „[m]egbízhatóság: fordítsunk eredeti nyelvből.” Ez Szabó Lőrinc tanácsa a műfordítóknak, egyértelműen ellenzi a közvetett fordításokat, miközben a következőt fogalmazza meg expressis verbis az Örök Barátaink I. kötetének bevezetőjében: „[a] kevés számú szláv, keleti vagy egyéb verset egy vagy több közvetítő nyelv tolmácsolta; ezeknél hiányzik az eredeti cím. Különös gonddal foglalkoztam, német verses és angol prózai fordítás alapján, Bhagavadgitával.”56 Érezhető, a műfordító-költő fontosnak tartja kiemelni, hogy a közvetítő nyelv felhasználása esetén milyen alapossággal járt el, az Örök Barátaink II. kötetének előszavában57 pedig olyan hosszú magyarázattal szolgál, amelynek a terjedelmét csak a Válogatott Műfordítások bevezetőjében megjelent indoklás terjedelme haladja meg.58 Mindebből nem feltétlenül vonható le az a következtetés, hogy a kézirat egésze 1941, az Örök Barátaink I. kötetének megjelenése előtt keletkezett, hiszen egyrészt már jóval korábban is fordított verseket közvetítő nyelv segítségével (pl. 1919 decemberében a Tevan Kiadó felkérésére kezdett Omar Khajjám-verseket fordítani), másrészt pedig a kéziraton általános, didaktikus megállapításokat tesz a műfordításról. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden körültekintő esetben hiteles lenne a közvetett műfordítás (bizonyosan nem az), A valóban terjedelmes szabadkozások egésze jelen tanulmányban nem megjeleníthető, de az illusztrálás kedvéért a következőkben idézek néhány szöveghelyet, először az Örök Barátank II. kötetéből: „[ú]jdonság mindenesetre – s talán elvi kitérésre is szorulna – az a tény, hogy ebben a kötetben jóval nagyobb azoknak a verseknek a száma, amelyeket nem közvetlenül eredetiből fordítottam. […] A közvetítő nyelvek révén készült fordítások túlnyomó részének […] a szerzői, Puskin, Lermontov és Tyutcsev. […] Temirkul Umetoli kirgiz poéta, orosz főhadnagy és Pável Szavanok kapitány nélkül – ha ugyan nem fedőnevek voltak a neveik – és harmadik társuk nélkül, akiről csak annyit tudok, hogy Dimitrij volt a keresztneve, mindent egybevéve és családommal együtt aligha éltem volna túl az ostrom viszontagságait, s aligha született volna meg ez a könyv. A velük még a pasaréti aknatűzben rögtönzött »irodalmi esték« emléke, az emberi hála az, ami Puskin-fordításaimat még a bunker mogyorónyi mécsvilága mellett elkezdette; a folytatásba aztán mindjobban belejátszott a szakember becsülése, a rokonszenv és az ámulat.”59 A Válogatott Műfordításokban hosszasan tárgyalt személyes okok és magyarázatok, az angol és a német variánsok előzetes alapos tanulmányozása mellett azonban mintha tudatosan föloldozná magát e kijelentése szigora és evidenciája alól: „[a] világkultúra ismertetésében egész híd-rendszerek futnak egymáson keresztül-kasul. Nem lehet tehát – s elvileg sem kell – az eszményi kívánalom hangoztatása mellett kizárni azt a megoldást sem, melyet egyébként az élet úgyis rég megteremtett és fenntart, hogy ti. szükség esetén kölcsön-szerveket vegyünk igénybe, s azokkal vizsgálódjunk olyan tájakon és korokban, ahová a magunk szeme nem lát be közvetlenül. A nyersfordítások és közvetítő nyelvek használatáról beszélek, szükségmegoldásokról, amelyek – sem maguk, sem eredményeik – sohasem húzhatók egy kalap alá.”60 S itt meg is magyarázza: „Hogy a magam tapasztalatából és gyakorlatából beszéljek: elvben én sem kívántam közvetve fordítani. Megismertem azonban idegen fordításokban még idegenebb műveket, s egyiket-másikat nagyon szerettem volna magyaroknak megmutatni. Egy-egy ősi hindu vagy kínai munkára, versre, részletre gondolok. Választhattam két lehetőség közt: vagy igénybe veszem a tolmácsaimat, vagy véka alatt tartom azt, amit tükrökön át hozzám jutott fénynek érzek.”61 E sorok írójáról már kevésbé tudjuk elképzelni, hogy a kéziratában azt jegyezné föl, hogy „[m]egbízhatóság: fordítsunk eredeti nyelvből.” Mindezek alapján feltételezhető, hogy a kézirat IV/1, IV/2, V/2, VI/1, VI/2, VI/3 és VII/1 jelölésű oldalai 1940 után, de még 1950 előtt születtek.

4. ÖSSZEGEZÉS

Az egyes szövegek összehasonlításának eredményeképp annyi állapítható meg bizonyosan, hogy a kézirat egy több ízben elővett, átírt, javított esszévázlat, amelyet Szabó Lőrinc A műfordítás öröme című esszéjének megírásához, illetve az Örök Barátaink I., az Örök Barátaink II., és a Válogatott Műfordítások című fordításkötetei elé írt bevezetéseinek az elkészítéséhez használt. Továbbá nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a manuszkript I/1, II/1, III/1 és V/1 jelölésű oldalai A műfordítás öröme megjelenése, azaz 1940. január 14. előtt keletkeztek, hiszen ezen oldalak meglehetősen kurrens módon fordulnak elő Szabó Lőrinc Új Időkben publikált esszéjében. Harmadrészt az a hipotézis is beigazolódni látszik, miszerint a kézirat egyes oldalai nem egyidőben keletkeztek, ugyanis az eltérő tintaszínek és a szövegek közötti intertextuális viszonyok vizsgálatának eredményei alapján feltételezhető, hogy a IV/1, IV/2, V/2, VI/1, VI/2, VI/3 és a VII/1 jelölésű oldalakat Szabó Lőrinc 1940. január 14. (terminus post quem) után, de még a Válogatott Műfordítások bevezetésének megírása, azaz 1950. február 16. (terminus ante quem) előtt készítette.

A kézirat azért is komoly jelentőségű, mert számos olyan vázlatpontja van, amely adekvát módon kapcsolható Szabó Lőrinc fordításszövegeihez, s ahol a fordítói meglátások összeolvashatók a fordítói gyakorlattal, döntésekkel. A műfordítás öröme elkészülése után 1941-ben, az Örök Barátaink I. kötetének megjelenési idejében – a jelentékeny lírai fordításokat most meg sem említve – csak a német prózából a Niels Kampmann Verlagnál három művet fordít le: Gottfried Keller művét, a Tükör, a cica címűt, Annette von Droste-Hülshoff A zsidóbükk című alkotását és Theodor Storm Aquis submersus című novelláját.

Mégha a kézirat fordítói munkáról szóló megállapításainak Szabó Lőrinc megjelent fordításszövegei elemzésével való összeolvasása a készülő kritikai kiadás szövegkritikai apparátusának minden igényét nem is elégíti ki teljesen, minden bizonnyal hozzájárul annak elkészítéséhez, annál is inkább, mert első ránézésre is könnyen megállapítható, hogy a kéziratvázlat nemcsak más, már megjelent szövegekhez tartalmilag kapcsolódó, szövegközi elemeket foglal magában, hanem olyan – eddig csak a műfordító fordításszövegeinek eredetivel való egybevetésekor felismert, Szabó Lőrinc fordításról szóló kritikai megszólalásaiban még implikáltan sem megjelenő – fordítói elképzelést is, amely bizonyíthatja a 20. század egyik legsikeresebb műfordítója zsenijét, műgondját és fordításpoétikájának reflektáltságát.

—

Képaláírások (lásd az Irodalmi Szemle 2023/12. számának nyomdai változatában )

1. oldal: I/1

I/1

Miért van, [?] miért kell műfordítás?

Közügy
a)szakadatlan kulturmunka, [betoldás;

1] csere folyik. Biblia, mesék: világtémák vándorlása. állami munka, egyéni. Meggyorsult a kulturcsere.

b) szükséglet, érdeklődés, támad. [betoldás; 1] alkalmak követelik (megrendelések, pénz)

Magánügyi okok:

Élesen elválik a hasznossági közlésektől

a) élvezet, birtokbavétel öröme, mutogatási vágy

b) nyelvtanulás: Shelley „Felhők”: kiírtsam azokat, akik nem tudnak angolul? De másnál francia, német, orosz, exotikus nyelvek: mindenki rászorúl vmire. A 12 millió magyar! [betoldás; 4]

Költők nyelvtudása! [betoldás; 2] Megbízhatóság csökken az exotikum és a régiség arányában.

c) kritika [betoldás; 1], értelmezés, a mű legteljesebb birtokbavétele, azonosodási érzés a szerzővel: heves izgalom.
d) kulturmunka: egyéni hozzájárulás egy nagy jövevényhez
2. oldal: II/1

II./1

Miért ezt vagy azt a szerzőt fordítjuk,

Hogyan kezdődik a műfordítás? [betoldás; 4] ha csak mi döntünk?

1.) Vmi megtetszik, vmi szépség vagy igazság.

El akarom mondani. Látom, hogy itt nemcsak tartalom van: még az igazság-szál is: kihegyezés, tömörség ott tehát formát kell találni.

2.) Általában megszeretünk egy szerzőt:

a) rokonnak érzem (ifjukor: Baudelaire és én)

b) egyes szituációkban rokonnak érzem
c) magam (magunk) helyett beszéltetem (destrukció)

d) vágykiélési élmények azonossági érzés: [betoldás; 2] amit nem merek megtenni (irodalom is ilyen néha!)

e) feltámasztási inger: megmagyarázni egy embert, az élete körülményeivel, regényesség (Roman, Helena)

3.) akadálylegyőzési, formai+játék ösztön

3. oldal: III/1

III/1

Technikailag hogy kezdődik?

Vm része az idegen műnek elkészül, szinte rá lehet mondani első ránézésre. Das ewig Gestrige, das bleibet immer neu [betoldás;

7] Most jön az illesztgetés, összehangolás: a rész máskép van külön és máskép az egészben: módosulások a forma miatt.

A megadott zenében ringatózik a gondolat, egy sor, egy az egész kép. Körötte kikristályosodik a többi. Csiszolni, újraírni: mint az eredetit.

Könnyebb, mint írni? Legtöbbször. A külső munka kell csak hosszú. A belső konstrukció, a vajudás, a teremtés primér [szórendváltoztató jel e két lexémán], hogy mi hogyan bomlik ki a homályból: azt mind készen kapom, előre látom, csak meg be kell járni a kész utat. De ez is nehéz! Rang szerint kiki máskép formálja meg: nincs nem fordíthat költő, csak a saját nívóján.

4. oldal: IV/1

IV/1 [jav. e. v.: „II/1”] Formahűség [jav. e. v.: „Formai hűség”]: 99%-ban igaza van. De lehetnek eltérések is. Arany: Horatius Baksay S.: Ilias Kivételek és részleteltérések: szonettben [?] belül egy-két csere a rímképletben; vagy a hím és nőrímek helyzetének kis felcserélése, ha nagy előnyökkel jár

O triste, oh triste était mon aime á cause, á cause d’une femme[gyorsírás][gyorsírás][gyorsírás][gyorsírás][?] Színdarabokban a blankversmegjelölések:[gyorsírás] Ezt nem lehet jól, [?]:[gyorsírás] vagy Macbeth: Hecate monológja: Yes, [?]

5. oldal: IV/2

IV/2 [jav. e. v.: „II/2”]

Ez a A teljes [betoldás; 2] hűség az esetek óriási többségére áll! A forma is tulajdonsága a műnek, részben, ritmikailag, mert [betoldás; 3] olyasmi, mint a ritmusjelzés a 1/2 v 3/4 a zenében a kóták előtt s egyúttal mint részben, mint maga [betoldás; 1] a rejtélyes belső konstrukció [?] szonátaformát dalra?

6. oldal: V/1

V/1

Tartalmi hűség
Minél teljesebb legyen. Megítélés nem
nyelvtanári és nem filológiai.
Örök kompromisszum a lényeg megmentésére!

Hűség:
a1) formai – zenei
a2) tartalmi, gondolati, eszmei

b) hangulati,
c) stiláris: (képek, képfajták, gnomatikusság; stílustörés!)

d.) nyelvi (Kemény, puha, tárgyilagos)
(dialektusok: igen nehéz!)

e) [?] természetességnek megfelelő foka (költői szabadságok, homály az eredetiben)

A természetesség fontossága! Mint az eredeti versben.

7. oldal: V/2

V/2 tartalmi hűség [jav. e. v.: „II/1/tartalom”]

A homályt is ford. kell:
[gyorsírás] nem szabad változtatnunk a tartalmon.
Ez a hűség korok szerint és egyéniségek szerint más és más volt. Schiller: das ewig Gestrige das bleibet immer neu. [betoldás; 8] Leghűbbek a kl. fil. voltak. De professzorok csinálták [betoldás; 1], nehézkesek, filológus munkák. Költő + filológus kell! Természetes, könnyű legyen! [betoldás; 3] Ha az egyik dominál – Kosztolányi nem elég hű. Hatalmas dolgokat megenged, rögtönöz, hamisít a rímért, a szellemességért. (S egyhangú lesz! Anthológia!) Átköltés. Ujabban átköltésen túl hamisítanak. Babits Wilde-ford. Charmides! – Villon! Stílustörések!

Tart. h. + [„és” a „+” jelre javítva] formai hűség összefügg: Szász Macbeth 10%

8. oldal: VI/1

VI/1 [jav. e. v.: „II/2”]

Tart. hűtlenségi [betoldás; 1] engedmények: csak ott szabad, [betoldás; 2] ahol kreáció kell: [e szövegrész jobbra a cím mellett olvasható] megadhatatlan részleteknél az eredetivel egyenrangú és odaillő teremtés, amit az eredeti sugall, nem hűtlenség: I will follow thee: mindjárt, sőt. majd – repüljünk el hipphopp [gyorsírás] = [betoldás] egy szó, mint száz.
Szójátékoknál:[gyorsírás][gyorsírás][gyorsírás] among the goaths modern szavak [gyorsírás] vagy népi kif.: Hó-rukk! [betoldás; 4][gyorsírás][gyorsírás]

9. oldal: VI/2

VI/2 [jav. e. v.: „III/3”]

Hangutánzás: alliteráció[gyorsírás][gyorsírás] hangfestés: les sanglots longs[gyorsírás][gyorsírás][gyorsírás][gyorsírás] nem hűtlenség
Nem szabad képeket elhagyni: Kleist Amphytryon[gyorsírás][gyorsírás] falt, falt, falt: csám, csám, csám

10. oldal: VI/3

VI/3 [jav. e. v.: „III/4”]

De sokszor csak látszik valami hűtlenségnek: [gyorsírás]: [beékelt, majd kisatírozott szó: „összhatást”]

Dikó – widow – zsidó

Óriási nyelvi kultusz kell!

S ha sehogy se megy az egész, bizony el kell hagyni valamit, harc árán:
[gyorsírás] ekkor a műnf. kritika lesz: mi?[gyorsírás][gyorsírás] Legfontosabb összefoglaló elv [betoldás;

2] röviden: minél azonosabb
összhatás, minél természetesebb nyelven, minél azonosabb formában és minél több részletazonossággal.

11. oldal: VII/1

VII/1

A rossz műfordítás

Elvileg az, ami ezeknek nem felel meg. Ezenkívül: ami elszürkít, anélkül, hogy hibázna. [fontos ceruzás betoldás; 6]

Végeredményben a kész magyar mű életképessége dönt. [Bizonytalan] Megbízhatóság: fordítsunk eredeti nyelvből.

De sok visszaélés lehet: átköltés, Villon, stílustörés, hamisítások Érdektelen jellemek romantizálják magukat fantazmagóriákkal: ráfogás: lelepleződik.

Jellemzés: Szász K:
arany: [betoldás; 1] Babits: Charmides + Oedipus
Kosztolányi könnyű (art poétique)
Tó th Á: nehézkes, törmelék
Színházi műfordítás a legnehezebb.

—

1 Kappanyos András szóbeli közlése alapján ő a 20. század legjobb magyar műfordítója, Fried István ugyancsak egy beszélgetésünk alkalmán Tandori Dezsőt tette az első helyre, Szabó Lőrincet a másodikra, KulcsárSzabó Zoltán pedig így ír műfordítói tevékenységéről: „[a] kritika és a fordítástörténeti szakirodalom […] minden olyan helyen, ahol megragadta a többféle fordítás léte kínálta alkalmat, hogy összevesse Szabó Lőrinc és valamely kortársa vagy elődje megoldásait, egészen megdöbbentő módon, lényegében majdhogynem kivétel nélkül Szabó Lőrinc fordítását ítélte meggyőzőbbnek vagy sikerültebbnek.” (Kulcsár-Szabó Zoltán, Fordítás és (ön)értelmezés: A fordítás mint elemzés és kommentár Szabó Lőrinc műfordításaiban, Tiszatáj, 62. évf., 7. sz., 2008, 63–83, 64.)

2 Bazsóné Sőrés Marianna–Barna László, A fiatal Szabó Lőrinc fordítása: A pusztai falu, Irodalmi Szemle, 65. évf., 12. sz., 2022, 70–78.

3 Kappanyos András, Bajuszbögre: lefordítatlan. Műfordítás, adaptáció, kulturális transzfer, Bp., Balassi, 2015; Kappanyos András, Túl a sövényen, Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021; Barna László, Az ekvivalencia-fogalmak paradoxitása: „A harmadik nyelv”, Partitúra, 10. évf., 2. , 2015, 31–39.

4 Ezek definiálását ld.: Sasvári Anna, A fordítói döntéshez kapcsolódó fordítástudományi szakkifejezések tisztázása, Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, 16. évf., 1. sz., 2023, megjelenés alatt.

5 Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 75–89.

6 Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc, a Nyugat kritikusa (1920–1922), Irodalomtörténeti Közlemények, 72. évf., 6. sz., 660.

7 Ahogyan Kabdebó Lóránt fogalmaz Szabó Lőrinc „költői kamaszkorában” megjelent kritikai gyakorlatának személyes hasznáról: „Ez a kritikai munka így, sokszor jelentéktelen faladataival, mégis kiegészítette a primer alkotó tájékozódását. Nem kötötték barátság, vagy az irodalmi élet már kész sémái, őszinte véleményt mondhatott, másrészt kereső, felfedező szenvedélyét is kiélhette. És ami lényegesebb: a saját gyakorlatában kialakított igen szigorú mértéket alkalmazhatta rájuk.” (Uo., 661.)

8 Szabó Lőrinc, Babits Goethe-fordítása, Nyugat, 14. évf., 10. sz., 1921, 793–794.

9 Szabó Lőrinc, Tóth Árpád Wilde-fordítása, Nyugat, 14. évf., 10. sz., 1921, 790–793.

10 Szabó Lőrinc, Shakespeare-rel a Fekete-erdőben, Új Idők, 1938. 12. 18., 925–927.

11 Szabó Lőrinc, A műfordítás öröme, Új Idők, 46. évf., 1. sz., 1940, 14; Szabó Lőrinc, A műfordítás öröme = Emlékezések és publicisztikai írások, gond., jegyz., utószó Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2003, 505–507.

12 Szabó Lőrinc, Stefan George és az új Németország, Esti Magyarország, 1940. 06. 28., 3.

13 Szabó Lőrinc, Örök Barátaink I., Bp., Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, 1941; Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és az MTA Könyvtárának Szabó Lőrinc-honlapja, https://krk.szabolorinc.hu/ (2023. 11. 10.)

14 Szabó Lőrinc, Babits betegágyánál, 1941. 02. 16., MTAKK, Ms 4699/131–132.

15 Szabó Lőrinc, A cinkétől a faunig: Kis természetrajz versekben és műfordításokban, Új Idők, 1941. húsvét, 445–447.

16 Szabó Lőrinc, Móricz–Mikes = Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek, sajtó alá rend., bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 1941. 01. 01., 59–60.

17 Szabó Lőrinc, Az én könyvtáram, Rádióelőadás, gépiratos másodpéldány autográf javításokkal, 1943, PIM File: 25.022–4.; 25.058–60.

18 Charles Baudelaire, A Romlás Virágai, ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, jegyz., sajtó alá rend. Szabó Lőrinc, Bp., Révai, 1943.

19 Szabó Lőrinc, Önképzőköri emlékek = Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek, sajtó alá rend., bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 1943. 04. 11., 15–23.

20 Szabó Lőrinc, Babits műhelyében, Magyar Csillag, 1943. december, 701–708.

21 Szabó Lőrinc, Jászai Mariról, Új Idők, 1944. 04. 22., 460–462.

22 Szabó Lőrinc, A fordító az Ahogy tetszikről, A Nemzeti Színház műsorfüzete, 1948. jún–júl., 1–2.

23 Shakespeare, Shakespeare szonettjei, ford., bev. Szabó Lőrinc, Bp., Franklin, 1948.

24 Szabó Lőrinc, Örök Barátaink II., Bp., Egyetemi Nyomda, 1948; Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

25 Tóth Árpád, Tóth Árpád Összes versfordításai, sajtó alá rend., bev. Szabó Lőrinc, Bp., Révai2, 1949.

26 Szabó Lőrinc, Válogatott műfordítások, Bp., Franklin, 1950; Szabó Lőrinc, Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

27 Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Csillag, 1955. február, 455–458.

28 Szabó Lőrinc, Szabó Lőrinc a gyorsírásról = Emlékezések és publicisztikai írások, gond., jegyz., utószó Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2003, 819.

29 Uo., 816.

30 Uo., 819.

31 Lipa Tímea, A gyorsírás hozadéka napjainkban – Szabó Lőrinc drámafordítása gyorsírásban, Rezümé, Nemzetközi Magyarság-tudományi Társaság által megrendezett nemzetközi doktor-jelölt konferenciák tanulmányai, 2005, 1–2. http://real.mtak.hu/122977/1/Lipa-Timea-dri2005.pdf (2023. 11. 10.)

32 Babits Mihály, Egyetemi előadások 1919 – Szabó Lőrinc gyorsírásos lejegyzése alapján, gyorsírásos lejegyzést megfejtette, átdolg., sajtó alá rend. Lipa Tímea, Bp., Ráció Kiadó, 2014, 19.

33 Uo., 9–31.; Lipa Tímea a Gabelsberger–Markovits-féle gyorsírásos rendszert Schelken Pálmától tanulta, és Szabó Lőrinc gyorsírásos lejegyzéseinek sokévnyi tanulmányozása után sikerült megfejtenie néhány gyorsírásban fennmaradt szövegét, illetve jegyzetét. Schelken Pálma már elhunyt, Lipa Tímea – határozott kijelentései alapján – nem foglalkozik többé gyorsírásfejtéssel, hosszas kutakodásom után pedig sajnos nagy eséllyel helyesen állítható, hogy nincs más szakember, aki Szabó Lőrinc életművében ezt a szövegréteget képes lenne értelmezni.

34 Szabó Lőrinc – Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

35 Kontor István, Szabó Lőrinc lírafordításai németből, PhD-értekezés, 2000, http://193.6.1.94:9080/JaDoX_Portlets/documents/document_35516_section_32111.pdf (2023.11.10.); Barna László, Keller prózája Szabó Lőrinc fordításában, Irodalmi Szemle, 65. évf., 10. sz., 2022, 77–83.

36 Tóth Árpád, Tóth Árpád Összes Versei, bev., sajtó alá rend. Szabó Lőrinc, Bp., Athenaeum, 1935, 5–6.

37 Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 77; Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., Akadémiai Kiadó, 1972, 111; 133; 134; 152; 162.

38 Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Ráció Kiadó (Ráció–Tudomány 14), 2010, 280.

39 Szabó Lőrinc, Napló, levelek, cikkek, vál., sajtó alá rend., bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 119–120.

40 Szabó Lőrinc, A műfordítás öröme = Emlékezések és publicisztikai írások, gond., jegyz., utószó Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2003, 505–507.

41 Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

42 Szabó Lőrinc, Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

43 Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i.

44 Szabó Lőrinc, A műfordítás öröme = Emlékezések és publicisztikai írások, gond., jegyz., utószó Kemény Aranka, Bp., Osiris, 2003, 505.

45 Uo., 506.

46 Uo.

47 Uo.

48 Uo.

49 Itt fontos megjegyezni, hogy Mudriczki Judit egyik tanulmányában éppen arról ír, hogy a Szabó Lőrinc fordította Shakespeare-szövegek mennyire élőbeszédszerűek, s hogy a rendezők és dramaturgok nagyon kis mértékben nyúlnak hozzá Szabó Lőrinc fordításszövegeihez. Ld.: Mudriczki Judit, Újrafordítás vagy audiovizuális adaptáció? Szabó Lőrinc Ahogy tetszik fordításának utóélete a magyar szinkrondramaturgiai gyakorlatban = Klasszikus művek újrafordítása, szerk. Gulyás Adrienn, Mudriczki Judit, Sepsi Enikő, Horváth Géza, Bp., L’Harmattan, 2021, 231–242.

50 Vö. Kappanyos András és Nádasdy Ádám a forma fordítás utáni megjelenítésének (ir)relevanciájáról szóló vitájával, ahol Kappanyos András egyértelműen Szabó Lőrinc gondolataival ért egyet. (Kappanyos András, „Szép hűtlenek és derék tramplik”, Jelenkor, 61. évf., 7–8. sz., 2018, 887.

51 Szabó Lőrinc, Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

52 Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

53 Uo.

54 Uo.

55 Szabó Lőrinc, Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i.

56 Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink I. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

57 Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

58 Szabó Lőrinc, Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i.

59 Szabó Lőrinc, Bevezetés az Örök Barátaink II. kötetéhez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i. m.

60 Szabó Lőrinc, Bevezetés a Válogatott Műfordítások c. kötethez = Vers és valóság: A Miskolci Egyetem…, i.

61 Uo.

Tags: Barna László Szabó Lőrinc