Richard Pupala: Egy éjszaka a teknőssel; Soňa és a gyerekek

(Mészáros Tünde fordítása)

Éjszaka  a teknőssel

Az iskolában, a tanulószobán megcsinálta a leckét. Csendben üldögélt a padban és várta, míg elindulhat haza. A napközis tanító néni tudni akarta, miért nem játszik a többiekkel vagy miért nem rajzol legalább, hiszen szeret rajzolni, igaz? Dorotka nem felelt. Érezte, hogy megdermed hátul a nyaka, lesütötte a szemét. Nem mondhatta meg, miért nem rajzol.

Az iskolából hazamenet beérte Tomy, és lihegve mutogatta a sebeit, amiket piros filccel rajzolt a két csuklójára meg egy nagyot keresztbe a hasára; feltűrte a pólóját és a foga közt tartotta, hogy Dorotka alaposabban szemügyre vehesse. Melegség áradt Tomy testéből. A szomszéd házban lakott. Egy darabon még együtt mentek, de Dorotka az élelmiszerboltnál megállt.

Tomy visszafordult és látta, hogy a lány leteszi a táskáját a földre. Dorotka onnantól fogva egyetlen szót sem szólt, csak tűrte némán, hogy Tomy gúnyolja és bökdösse, míg a fiú el nem unta a piszkálódást. Akkor jó közelről belepukizott szájjal a kislány arcába, majd eltűnt a sarok mögött.

Dorotka vette a táskáját, és kilépett az óvoda felé.

Az elszántságból, amellyel reggel elindult otthonról, és amelyet úgy cipelt magával egész nap, mint egy hideg titkot a tenyerében, lépésről lépésre kevesebb lett; mire odaért a kerítés mellett álló fához, alig maradt belőle valami. Tanácstalanul ácsorgott, és sajnálta, hogy nem mondta el Tomynak, mit tervez. Tomy segíthetett volna. Átmászhatná most helyette a kerítést, ő meg közben őrködne. Elmagyarázná a fiúnak, hogyan jut át észrevétlenül a hátsó udvarra a bokrok takarásában, és hogy hol találja Želmíra kifutóját.

Össze kellett szednie a bátorságát. Filipre gondolt. Megvárta, míg elmegy mellette egy néni a kutyájával, aztán megmarkolta a kerítést, felemelte a bal lábát, és a fa törzsének feszítette a talpát.

Kinyitotta a bejárati ajtót, belépett a csendbe. Nem volt otthon senki. Se anyu, se Filip, se apu. Benézett minden helyiségbe.

Letérdelt a gyerekszobában a szőnyegre. Kinyitotta a táskáját, és óvatosan, kicsit félve kivette belőle a teknőst. Želmíra szerencsére visszahúzódott a páncéljába.

Szárazföldi teknős volt. Az igazgató néni áthozta megmutatni a nagycsoportba, tavaly, amikor még Dorotka is odajárt, és azt mondta, közösen fognak róla gondoskodni. Želmíra a telet átaludta a terráriumában. Mikor melegebb lett az idő, és a teknős éjszakára is kint maradhatott, a gyerekek a hátsó udvarra jártak őt látogatni. Želmíra fel-alá mászkált a kifutójában, és lassan, alaposan megrágta a salátalevelet meg a gyümölcsöt, amit a gyerekek hoztak neki az uzsonnáról. Dorotkának nem tetszett a teknős. Pikkelyes lába karmokban végződött, nyaka ráncos volt. Az arca pedig akár egy öregasszonyé.

Filip viszont oda meg vissza volt tőle. Az mondta, ő szereti Želmírát legjobban a gyerekek közül, és most, hogy nem járhatott óvodába, még sűrűbben emlegette.

Álmában is beszélt róla.

Dorotkának le kellett rajzolnia a teknőst. Apu kitette a képet Filip ágya fölé. És Želmíra most itt volt, a szobájukban. Olyan volt az iskolatáska mellett, mint egy mintás kő, amelyikből bármikor kitolódhat négy láb meg egy ocsmány fej.

Dorotka csak nézte, és egy pillanatra mintha megszűnt volna létezni; elálmosodott. A fal túloldaláról, a szomszédok felől áthallatszott a zene, csendben, visszafogottan. A képet nem ingyen kapta Filip; kislányost kellett cserébe játszania vele. Engednie kellett, hogy Dorotka harisnyát húzzon a fejére, kvázi hosszú hajként, amit aztán be lehetett fonni. Filipnek ez nem tetszett. Dorotkának annál inkább. Nem volt szabad veszekednie az öccsével, tilos volt kínoznia, így hát legalább összevissza csókolgatta, olyan szorosan ölelve, hogy a kisfiú levegőért kapkodott.

Térden csúszva vonszolta a táskáját a kisszekrényhez, hogy bepakolja másnapra az iskolai holmiját. Figyelnie kellett, hogy ne tévessze össze a szekrény belső falára ragasztott órarenden a napokat. Sehol sem találta az angol munkafüzetét; a szekrényében rendetlenség volt. Anyu mindig azzal fenyegetőzött, hogy kihajigál belőle mindent. Aztán egyszer csak hazajött apu, bekiáltott az  előszobából. Dorotka fogta a teknőst, bezárta

a szekrénybe.

Apu szája kurta mosolyra húzódott, de az arca komoly maradt. Felvette Dorotkát a karjába és azt mondta, Filipet bevitte a mentő a kórházba. És hogy anyu is vele van.

– Filip meg fog halni?

– Nem fog – kapta fel apu a fejét a vacsorából. – Miért halna meg?

Nézte a lányát, és ingatta a fejét, hogy szétporlassza azt a szót ott az asztal fölött.

– Rendbejön, ne félj…

Egyikük sem pucolta üresre a tányérját. Apu a kukába kotorta a maradékot, a tányérokat pedig betette a mosogatóba. Elővett a hűtőből egy üveg vermutot, a fagyasztóból pedig egy zacskónyi jégkockát. A jégkockákra csorduló mélyvörös színt Dorotka gyönyörűnek találta; tetszett neki a jég csilingelése is.

Apu kint hagyta a palackot a konyhapulton.

– Lerajzoltam Filipet…

Dorotka a palack bonyolult mintázatú címkéjét nézte.

Apu belekortyolt az italába, a jégkockák összecsendültek.

– Néhány napra talán benntartják, elvégeznek pár vizsgálatot…

Dorotkára pillantott.

– És mi volt a rajzon?

A kislány legszívesebben beleolvadt volna a címke mintájába.

– Hogy meghalt – felelte halkan, és apjára emelte a tekintetét.

A vermutospohár megállt a levegőben.

– Tegnap rajzoltam. Anyu haragudott…

Apja felhős arca kissé felderült, ahogy eszébe jutott, miről is van szó.

– Ó, igen, láttam azt a képet. Anyu megmutatta. Miért csináltad?

– Én nem akartam…

– Jól van, bogárkám. De máskor ne rajzolj ilyet, jó?

Dorotka bólintott, apu pedig hátat fordított neki, mert megszólalt a telefonja. Átment vele a nappaliba. Dorotka követte. Apu a hajába túrva hallgatta, amit a másik beszélt. Aztán megfordult, észrevette Dorotkát, és átadta neki a telefont.

– Szia, kisszívem!

Olyan volt az anyja hangja, mintha rég nem látták volna egymást. Elmondta, hogy Filip alszik, és hogy holnap reggel megműtik. Ma éjszakára a kórházban marad, és vele együtt anyu is.

– Szoríts nekünk, jó?

Dorotka teljes erejéből ökölbe szorította a kezét. Visszaadta apunak a telefont, összeszorította a másik kezét is, apu pedig kiment telefonálni a konyhába.

Dorotka egész este ökölben tartotta a két kezét, tévézés közben is, és még mindig az iskolai ruhája volt rajta. Nézte, hogyan keveri apu az ujjával a jeget a vermutban. Ahányszor csak kiürült a pohara, felállt, kiment a konyhába, és amikor visszajött, látszott, hogy az előzőnél megint egy kicsivel többet töltött bele. Az ajka nedvesen csillogott. Dorotka azt is észrevette, hogy hiába bámulja a tévét, nem figyel arra, amit lát.

Maga döntött úgy, hogy elmegy aludni.

– Kész a leckéd?

Pizsamába bújt. Fogat nem mosott, csak az ujjait fürösztötte egy darabig a folyó víz alatt. Apu betakargatta és megpuszilta; a kislányt megcsapta a vermut illata. Ugyanolyan vonzónak tűnt, mint a szépséges színe.

– Nyitva hagyod egy kicsit az ajtót?

– Hát persze. Jó éjt!

Apu lekapcsolta a villanyt.

Mielőtt elaludt, eldöntötte, hogy ha nagy lesz, a haja pedig sok és hosszú, vörös vermutot fog inni, csilingelő jégkockákkal.

Apu bent volt a gyerekszobában.

Dorotka belenyitotta a szemét a sötétbe. Filip ágyán valami nagy, sötét foltot látott.

Mondani akart valamit, hogy elhessegesse a félelmét, és apu is felült, mintha zajra riadt volna. Dorotkának eszébe jutott a teknős, ettől megdermedt, arcát a párnába fúrta.

Úgy érezte, hogy sokáig, nagyon sokáig fekszik így, alig lélegezve. Kimerítő volt. Mikor újra kinyitott a szemét, látta, hogy apu visszafeküdt.

– De én direkt – mondta, és hallotta, ahogy az apja vesz egy mély levegőt. – Direkt úgy akartam lerajzolni…

Apu nem felelt, és a lélegzéséből Dorotka rájött, hogy alszik.

Lehunyta a szemét, de sokáig nem bírt elaludni, mindig a teknőst látta maga előtt. Kinyújtott nyakkal mászkált a füzeteken és könyveken, csócsálta a lapjaikat, mint az uzsonnáról hozott salátalevelet, és nem is annyira teknős volt, mint inkább a kisszekrény rabságában sínylődő, orr nélküli boszorka. Mikor újra feleszmélt, fülében egy csilingelő hanggal, az ajtó egy hosszú fénycsíknyira nyitva állt, és Filip ágya üres volt. Valahonnan furcsa hangot hallott; mintha nevetés lenne, de tudta, hogy nem az. Visszazuhant újra az ürességbe, az éjszaka pedig tágult és zsugorodott, életének leghosszabb éjszakája, a füzeteken pedig ott mászkált Želmíra, és ott is marad mindörökre, Dorotka fejében. A vermut illata. Az öccse halála. A teknős a szekrényben.

Soňa és a gyerekek

Késztetést érzett, hogy kinyújtsa a kezét, megérintse Matej szép arcát; beigazolódott, amit először gondolt most, hogy hosszabb idő után találkoztak újra: Matej tényleg meghízott, és mindazt követően, amit együtt és külön-külön megéltek, tud lelkifurdalás nélkül mosolyogni. Ekkor figyelt fel a gyereksírásra.

A kislány feltápászkodott a földről; négyévesforma volt, és senki sem sietett a segítségére. Soňa a szemével követte, ahogy bömbölve gázolt a sörfőzde vendégekkel teli, kaviccsal felszórt teraszán át az asztalok között egész a három felnőttig – két nő és egy szakállas férfi, további gyerekekkel. Meglepte a közöny, amellyel a kislányt várták. És mikor odaért hozzájuk, akkor sem ölelte meg senki, ahogy ő tette volna, a gyerek szőke, bánattól csatakos fejét az álla alá szorítva.

– Nagyon jól áll neked ez a ruha – mondta Matej, Libor pedig egyetértően megpaskolta a nyakát.

– Nekem is tetszik a feleségem.

Soňát megnyugtatták a férfiak mozdulatai, bár érteni nem értette őket; a nők, amint arra a tanáriban töltött évek megtanították, inkább a rajtuk vagy náluk levő dolgokat érintik meg, a férfiak fesztelensége nélkül.

– Most van rajtam először – mondta, és Matej a fa koronája felé fordította a fejét.

– Valami rám cseppent.

– Csak képzeled – intette le Libor. – Mára nem jelentettek esőt.

Pajkos mosollyal a feleségére kacsintott:

– Talán lekakált egy madár.

Ettől a mosolytól mindig garantáltan összerándult Soňa gyomra.

A könnyű, apró virágokkal meghintett, halványzöld darabot a sötét színek diktátuma elleni dacból vette fel; végül is több mint egy évig várakozott a ruha a szekrény mélyén. Rövidujjú volt, és amikor vásárolta, már viszketett az alkarja. A kiütést vette észre először, az apró piros pettyeket a lábán. Gyorsan továbbterjedt a kezére, a csípőjére, sőt a hátára is. Vakarózással próbált enyhíteni a viszketésen. A leletet két ujjal írógépbe pötyögő, meghökkentően öreg, és mint kiderült, kellemetlen modorú orvosnő behatóbb vizsgálódás nélkül állapította meg, hogy krónikus stádiumú csalánkiütésben szenved. Gyakori eset a hasonló korú nők körében. Az immunrendszerrel függ össze, és Soňánál feltehetően a stressz hozta ki. Mikor Soňa megmondta, hogy autóbalesetben meghalt a lánya, a doktornő felnézett; ezzel az információval érdemelte csak ki a teljes figyelmét. Tekintetét belefúrta Soňába, összedörzsölte májfoltos kezét. Érdeklődése a következő pillanatban már ki is hunyt. Visszatért az írógéphez, mely feltehetően a jelennel való szembeszegülését volt hivatott jelezni.

Az a szó, hogy stressz, szánalmasnak, semmitmondónak tűnt Soňa szemében. Köze nem volt ahhoz, amit épp megélt.

Véresre vakarta a bőrét. Nem bírta leküzdeni az ingert, körme még álmában is szántotta a bőrét. Egy idő után már nem járt el otthonról. Varas bőre mintha belülről viszketett volna. Ha teheti, letépi a csontjairól, mint valami héjat. Napjait a kanapén töltötte, egy pokróc alatt. Élete az ujjaiba, nyughatatlan, haraggal teli ujjaiba koncentrálódott. Libor rendszeresen lenyírta a körmét. Kitartó türelemmel ült le mellé, szinte elviselhetetlenül tapintatosan, halkan beszélt hozzá. Egyetlenegyszer borult csak ki. Kiabált, és sírva fenyegetőzött, hogy egyujjas kesztyűt ragaszt Soňa kezére. Végül az erős kortizonos kenőcsök segítettek. Meg az idő.

Matej mindenben mellettük állt. A ő ötlete volt, hogy az évforduló napján vigyék ki az urnát a nyaralóba. Ez Soňának is eszébe jutott, de Matej kimondta helyette. A hétvégét borozgatós emlékezéssel, a gyász kiöblögetésével töltötték. Vasárnapra biztosan tudták mindhárman, hogy jövőre is visszatérnek ide. Megígérték egymásnak, és megígérték Zuzankának.

– Azt hiszem, igazad volt, pajtás – mondta Libor, és kiitta a sörét. – Nem madár volt. Ekkorra már Soňa is megérezte az esőcseppeket. De még üldögéltek egy kicsit. Li-

bor, aki a lánya elvesztését kitartó optimizmussal próbálta kezelni, ragaszkodott hozzá, hogy ebből nem lesz eső, és ha mégis, akkor csak egy futó zápor. Kár lenne veszni hagyni ezt a jó kis helyet a fa alatt. Intett a pincérnek, rendelt egy újabb kör búzasört, és leszakadt az ég.

Csuromvizesen menekültek be a vendéglőbe. Odabent kinyitották a bankett-termet, hogy a lehető legtöbben beférjenek a teraszon ülők közül a belső terekbe; ide hozta ki a pincér a sörüket. A nem túl nagy helyiséget pillanatok alatt betöltötte a nyüzsgés és a hangzavar.

Libor megborzolta nedves haját.

– Legalább felfrissültünk egy kicsit, nem igaz?

A ruha rátapadt Soňa bőrére. Az asszony összerezzent, amikor a feje melletti hangszóróból váratlanul felharsant a zene.

Mondani akarta, hogy üljenek át, amikor rikoltozva, a három felnőtt előhadaként berontottak a gyerekek, és elfoglalták az egyetlen üres asztalt, pont az övék mellett. A kislány, aki korábban hasra esett, eperdzsúszt követelt, sipítozva, mint egy elromlott masina, míg az erősebb testalkatú nő, aki kócos haját tessék-lássék összefogta egy csipesszel, látszólag türelmesen, minden szót külön hangsúlyozva meg nem fenyegette, hogy ha nem hagyja azonnal abba, akkor nem lesz sem dzsúsz, sem hasábkrumpli; majd kivette a szakállas férfi kezéből a kisbabát, aki siránkozva kapaszkodott az anyjába. Ekkora csecsemőt Soňa még

sosem látott.

Két kisfiú is tartozott a társasághoz. A fiatalabbikon, aki nagyjából a kislánnyal lehetett egyidős, feljebb húzta a melegítőnadrágot a másik nő, ez karcsú volt, rövid hajú. Soňa felfigyelt összetetovált alkarjára. Ilyesminek képzelte a leszbikusokat. A legnagyobb gyereknek, a másik fiúnak, aki talán már iskolás volt, átnyújtott a szakállas – nyilván az apja – egy telefont.

– Aztán engedd a kicsiknek is, értetted?

A fiú tekintete azonnal a kijelzőre tapadt. Apja megragadta a kezét.

– Artur, hallod, amit mondok?

– Jó.

A férfi elengedte a gyereket, és Artur, nyomában a két másikkal, hirtelen irányt váltva épp csak nem ütközött össze a pincérrel.

– Gratulálok, pajtás! Hallod, Soňa?

Soňa Liborra pillantott.

– Megkapta azt az állást az intézetben – mondta a férje, és megbökte Matej vállát az öklével.

– Remek – felelte Soňa. – Mikor kezdesz?

Matej mintha azt válaszolta volna, hogy a jövő hónapban, de szavai belevesztek az épp arra száguldó gyerekek ricsajába. A kisebbik fiú nekiment Soňa székének és megtántorodott, de nem esett el; az asztallapon, közvetlenül a söröspohár mellett, kövérkés tenyér csattant.

– Ezt meg kell ünnepelnünk, méghozzá alaposan! – Libor Matejra, majd a feleségére pillantott, és a felhívást nyomatékosítandó, kétszer is felvonta a szemöldökét. – Pezsgővel!

Matej bólintott, de Soňa érzékelte a röpke habozást.

Libor megállította a pincért.

– Egy palack pezsgőt legyen szíves!

– Pezsgőbort…?

– Hát ha maga így hívja… – kedélyeskedett Libor, és Matejra kacsintott.

– Három poharat hozzá – szögezte le kérdőn a pincér.

– Nem lehetne egy kicsit lehalkítani a zenét? – kérdezte Soňa. – Iszonyú zaj van itt.

– Sajnálom – mondta a pincér, és elmenet ügyesen kikerülte a gyerekeket.

– Artur! – kiáltotta a testesebb anyuka a helyiség hátsó része felé, ahol a gyerekek huzakodtak a mobiltelefonon.

Közben próbálta elhúzni a fejét a csecsemő elől, aki eldöntötte, hogy megszerzi magának a hajcsipeszt. A nőnek telt, erős hangja volt, és a legkevésbé sem zavarta, hogy a többi asztaltól is odafordulnak felé.

– Hozd ide azonnal!

Artur taktikusan átengedte a telefont a kisebb fiúnak. A fordulattal elégedetlen kislány a kisfiú ülébe döfött az ujjával.

– Nem hallom a saját szavamat – jegyezte meg Soňa, majd elkapta a szakállas apuka pillantását.

– Majd hangosabban beszélünk – jelentette ki Libor.

– Mondanom kell nektek valamit.

– Nocsak, pajtás, további újság?

Matej előrehajolt, és Soňa ezúttal tisztán értette minden szavát. Az idén nem jön velük a nyaralóba.

Úgy tűnt, ez megviseli.

– Augusztusban végig Manchesterben vagyok, az intézet együttműködik az ottani egyetemmel – magyarázta hol Soňa, hol Libor felé fordulva. – A második hétvégére pedig Skóciába szerveztek nekünk valami programot.

Libor megmarkolta a söröspoharát, de el is engedte rögtön.

– Néztem, hogy nem tudnék-e meglógni valamelyik hétvégén, de… – Matej a fejét ingatta és sóhajtott. – Sajnálom.

Libor rövid szünet után bólintott.

– Emiatt ne fájjon a fejed – mosolygott megértőn Matejra. – Majd lemész egy alkalmasabb időben.

Mikor lesz az?, kérdezte magában Soňa, és felvillant előtte a kép, amint a második évfordulót ülik a nyaralóban: Libor, ő meg Zuzanka hamvai.

– Na mindegy – mondta Libor, és felállt. – Kéredzkedik kifelé a sör!

A széthúzott szájú, jaj-csak-odaérjek grimaszt néhány szándékoltan apró lépéssel egészítette ki elmenet.

– Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom – mondta Matej, mintha Soňának szüksége lett volna rá, hogy ezt újra hallja, ezúttal külön neki címezve.

És abban a pillanatba felötlött benne, sőt tudta, teljes bizonyossággal.

– Van valakid.

Matej megdermedt.

– Igaz?

A férfi kinyitotta a száját, majd alig észrevehetően bólintott.

– Miért nem mondtad el nekünk?

Matej válasz helyett tenyerébe temette az arcát. Soňa a karcsú, hosszú ujjakat bámulta, várta, hogy a másik előbújjon és újra ránézzen.

– El akartam…

– Mikor?

Matej, hogy ne kelljen az asszony szemébe néznie, beleivott a sörébe. Az ajtó felé pillantott, mintha onnan várná a felmentést, és ez volt, amitől Soňa kimondta.

– Szakítani akart veled.

Matej arca megnyúlt, mintha pofonvágták volna.

– Tudtad? – kérdezte Soňa.

– Miért mondod ezt most nekem?

Az asszony vállat vont.

– Talán hogy megkönnyítsem a dolgodat?… – majd hozzátette: – Libor nem akarta, hogy elmondjam.

– Voltak problémáink, mindenkinek vannak, de… szerettem – mondta Matej.

– Zuzana nem volt biztos ebben. Ezért itta a bort, és ezért nem akart nálunk maradni éjszakára. Nem hallgatott rám. Elindult hozzád.

– Ez így nem fair, Soňa.

– Nem is kell annak lennie.

Megérezte, hogy van valaki a közelében, és mikor odafordította a fejét, látta, hogy a telefonba mélyedő kislány az.

– Hogy hívnak? – kérdezte Soňa.

A kislány úgy pillantott fel, mintha az idegen nő a semmiből materializálódott volna.

– Sofinka – csilingelte, majd egyszeriben ott termett Artur, és kitépte a kezéből a telefont.

– Add vissza neki! – kiáltott rá Soňa.

Egyszerre fordult felé a szomszéd asztalnál elmélyülten beszélgető három arc.

– Elég ebből! – állt fel szakállas apu, elvette Arturtól a telefont, és barátságtalanul végigmérte Soňát.

Libor visszajött a vécéről. Dörzsölgette a kezét.

– Jön már a pezsgőcske…

Megjelent mögötte a pincér, és letette az asztalra a palackot a három pohárral.

– A sört elviheti… ugye? – nézett rájuk kérdőn Libor.

Bólintottak, majd miután a pincér megnyugodott, hogy kifizetik a sört úgy is, hogy nem itták meg, felpakolta a krigliket a tálcára, és távozott.

– Na mi lesz? Gyerünk, pajtás!

Matej kinyitotta a pezsgőt, óvatosan, hogy ne durranjon, majd töltött mindnyájuknak. Soňa egész idő alatt mereven nézte, várta, hogy összeakadjon a tekintetük.

– Mire iszunk? – kérdezte Libor.

– Az új kezdetekre – javasolta Soňa, és Matej ekkor vetett rá végre egy kurta pillantást.

– Pompás! Akkor hát sikeres új kezdeteket!

Koccintottak.

– Ja tényleg – mondta Soňa, miután beleivott a poharába. – Matejnak új barátnője van.

Libor kezében lejjebb csúszott a pohár.

– Nocsak – préselte ki magából, és elfelejtett közben mosolyogni.

– Igen – bólintott Matej. – Luciának hívják, a kolléganőm. Leendő…

– Mióta vagytok együtt? – kérdezte Soňa.

– Kábé három hónapja.

– Az már elég szép idő.

Libor vett egy nagy levegőt, kifújta, és mikor Soňa látta, hogy megpaskolgatja Matej kézfejét, legszívesebben ököllel vágott volna a megértő kézre.

– Megmutathatnád – mondta ehelyett, és nagyon igyekezett, hogy ez könnyedén hangozzon. – Hát nem? – pillantott Liborra, majd újra Matejra. – Ne mondd, hogy nincs róla képed!

Hogy Libor is várakozón nézett rá, Matej elővette a nadrágzsebéből a telefonját. Keresgélt a fotók között, majd átadta a mobilt Libornak, kemény pillantást vetve közben Soňára.

– Szép – bólintott Libor.

A hangjában szomorúság csengett. Mikor Soňa felé nyújtotta a telefont, az asszony visszahőkölt. Ezt nem gondolta végig; nem akarta látni Matej szép új barátnőjét. Hallotta Sofinka sipítását, hogy pisilnie kell. Elvette a telefont. És megnézte az arany retriever mellett mosolygó barna lányt.

Visszaadta Matejnak a telefont, hevesebb mozdulattal, mint az általa kiprovokált játék megkövetelte volna.

A szomszéd asztalnál abban a pillanatban több dolog is történt egyszerre. Megint felbukkant Artur, beesett Soňa látószögébe. A pincér a hasábkrumplis tányérokat pakolta az asztalra, az anyja karjában vergődő csecsemő pedig felborította a dzsúszt.

– Utánam! – vezényelte Artur, és tetovált anyu sírva fakadt.

Ahogy az összefirkált kezet nézte, amivel a nő eltakarta az arcát, Soňa egyszeriben apró tűszúrásokat érzett.

– Egy pillanat – bökött csipeszes anyu a levegőbe a pincér orra elé, és átadta a csecsemőt az asztal felett az apukának.

Elővett a retiküljéből egy csomag papírzsebkendőt, és odakínálta tetovált anyunak. Aztán

Arturhoz fordult.

– Vidd ki Sofinkát a vécére. A nőibe, értetted?

Lehúzta a terítőt az asztal száraz részéről, és szakállas apuval együtt nekiláttak, hogy áthelyezzék oda a poharakat; mintha egy tökéletesen begyakorolt számot adtak volna elő. Aztán lehúzta a terítő maradék részét is úgy, hogy közben feltörölje vele a kiömlött gyümölcslét. A pincér lerakosgatta a hasábkrumplis tányérokat; cserébe rögtön a kezébe nyomták a gombóccá gyűrt abroszt. A tetovált nő kifújta az orrát. A kisfiú komoly arccal nézte, ahogy a szakállas vigasztalni próbálja az anyját. Csipeszes anyu papírzsebkendőkkel szárogatta tovább az asztalt, majd megfogta a kisfiú kezét, és leültette maga mellé a székre.

– Egyél szépen – mondta, és odatolta elé az egyik hasábkrumplis tányért.

– Kepacs – mondta a fiúcska, és csipeszes anyu odatolta elé a kecsapos tálkát is.

Ekkor az apró tűk szétáramlottak Soňa egész testébe, és hirtelen úgy érezte, muszáj megkapaszkodnia valamibe, muszáj lelassítania a közelében kavargó örvényt.

A fiúcska megmártott egy szál krumplit a kecsapban.

Soňa nem hallotta jól, miről beszélnek, de miután kicsit odafigyelt, kiderült, hogy szakállas apu meg tetovált anyu testvérek.

A csipeszes nő odahajolt a tetoválthoz, megfogta a kezét.

– Hülye fasz.

Odasandított a mellette ülő gyerekre, de az az ennivalónak szentelte minden figyelmét, kecsapos volt az orra.

– Beszélhetek vele, ha akarod – vetette fel szakállas apu. – Vagy szétverhetem a pofáját.

Gyermekei anyja lemondón legyintett.

Tetovált anyu megszívta az orrát, és a fejét ingatta.

– Látni sem akarom – húzott ki a csomagból egy újabb zsebkendőt.

Matej a telefonján mutogatott valamit Libornak.

– Ne félj, jön ő még térden csúszva – hallotta Soňa csipeszes anyut.

Az örvény nem szelídült. A pincér hozott egy tiszta terítőt. Sofinka megállt az ajtóban, bugyija a térde alatt. Egyik kezével az ajtókeretnek támaszkodott, a másikkal a szoknyája szélét emelgette. A tetovált vette észre a gyereket.

– Oda nézz – intett állával az ajtó felé.

Sofinka anyukája hátrafordult.

– Te jó ég! – Azzal odaszaladt a lányához, lehajolt hozzá, felhúzta a bugyiját. – Így nem mászkálhatsz itt, csillagom. Hol van Artur?

Szakállas apu felállt, és a csecsemővel a karján kiment a folyosóra.

A sógornők összenevettek, Sofinka pedig nekilátott a krumplinak.

Soňa érintésre riadt; Libor ragadta meg a jobb csuklóját, és komolyan, figyelmeztetőn a szemébe nézett.

– Ne csináld, drágám. Ne vakarózz.

Soňa elkapta Matej pillantását. Elfordította a fejét. Szakállas apu visszajött.

– Egy öreg bácsival beszélget.

– Jó, csak ne maradjon el sokáig – mondta csipeszes anyu.

A kisfiú felnyomott az orrába egy szál krumplit. Sofinka nevetett.

– Megőrültél? – húzta ki a gyerekből a hasábot tetovált kezével az anyja.

– Felnőttekkel jobban megy neki – mondta csipeszes anyu.

– Mászkál még éjszakánként a lakásban? – érdeklődött a sógornő.

– Egyfolytában – felelte a bátyja.

Az óriáscsecsemő elaludt a karjában, kezét apja mellkasának támasztva.

Soňa felállt.

– Hova mész? – kérdezte Libor.

Nem felelt. Mindenütt érezte a tűket; böködték a bőre alatt. A vécében nem volt senki. A biztonság kedvéért azonban lehajolt, végignézte a fülkék alját. Meg kellett magát vakarnia, alaposan, tíz körömmel. A lábát, meg mindenét a nedves gönc alatt; legszívesebben letépte volna magáról a ruhát. Mikor felállt, hogy vádlija után tarkója viszketésén is enyhítsen, megpillantotta magát a mosdó fölötti tükörben. Ázott haja szánalmas-nevetségesen lapult a fejére. Nézte az öreg, magára maradt nőt, aki a vécén vakarózik, és egyszeriben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy visszaforgassa az időt; belülről jött a vágy, ahol nem viszket semmi, ahol minden puha és meleg. Újra kicsi akart lenni, vadonatúj. És akkor kinyílt az ajtó.

Artur állt a küszöbön.

– Mit keresel itt? – kérdezte Soňa félrecsúszó hangon.

A gyerek szótlanul nézte, és Soňa akkor látta, hogy az egyik szeme lejjebb van a másiknál. Azelőtt nem vette észre, mert a fiú egyfolytában mozgásban volt, vagy a telefonba temetkezett. Most mozdulatlanul állt, ismeretlen veszélyt sugározva.

– Menj innen. Ez nem a neked való vécé.

A fiú csak nézte rendületlenül, mintha valami terve lenne vele; mintha foglyul akarná ejteni. Soňának össze kellett szednie a bátorságát, hogy elinduljon az ajtó felé.

– Tűnj innen, nem hallod?

Fel kellett emelnie a hangját.

És le kellett hajolnia: elkapta a fiú keskeny vállát, közvetlenül a nyakánál, és megrázta a gyereket. A fiú üvölteni kezdett, és valószínűleg belemélyesztette a körmét Soňába; otthon vette észre a karján a félhold alakú vájatokat.

Szakállas apu csipeszes anyu kezébe csapta a csecsemőt. A szék, amelyikről felugrott, hangosan zörgött. A férfi mély hangja végigszántotta a bankett-terem levegőjét.

– Mi a fenét csinál?!

Libor meghallotta Soňa hangját, és kiszaladt ő is a teremből csipeszes anyu meg a csecsemő után. Látta, ahogy az apa a fiát próbálja felemelni a padlóról, és mellette – értelmezhetetlenül – ott guggol Soňa, elnyílt szájjal, a fejét ingatva. Egyre többen jöttek ki a folyosóra, mindkét teremből.

Libor talpra segítette Soňát. Csipeszes anyu csitítgatta az apja karjában, a férfi álla alatt megbúvó Arturt; szoborcsoport, háromalakos.

– Megverte a gyereket ez a büdös vén ribanc!

– Kérem szépen, legyen szíves…

Libor fogta a felesége kezét, és tekintetét az apára szegezte, aki széles terpeszben biztosította a szoborcsoport stabilitását; Soňa ide-oda fordult az arcok falanxa között, mintha meg akarta volna őket számolni. Vagy megérteni.

– Nem akart kiengedni – mondta nagyon halkan, annyira, hogy csak Libor hallhatta.

– Az isten szerelmére, hát hogy üthet meg egy gyereket!

Úgy tűnt, csipeszes anyu nyomban sírva fakad felháborodásában. A csecsemő megpaskolgatta anyja arcát.

A Soňa körüli kíváncsi-felháborodott  arcokról, mintha sorra lekapcsolgatták volna őket, fokozatosan eltűnt az érzelem. Egyetlen, könyörtelenül egyértelmű arc kivételével. Matej tekintete elől el kellett bújnia, bele az ölelő karba. Az utolsóba,

ami még megmaradt neki.