Polgár Anikó: Valahol megint zongorák égnek. Szászi Zoltán 13 című kötetéről

A hungarofuturizmus a Hungarofuturista Kiáltvány szövege szerint „a kulturá­lis képzeletet kondicionáló mítoszfikció és esztétikai stratégia”. Ez a kettősség olvad egységbe Szászi Zoltán 13 című prózakötetében is, noha a Mesék, novel­lák, történetek alcímmel ellátott könyv tematikája meglehetősen szerteágazó. A mítoszfikció szinte féktelen poénhalmozássá válik, a nyelvi hibriditás számosalakzatot hoz létre, ugyanakkor a jövő fantázia általi birtokbavétele meghatáro­zó jelentőségű különösen a kötet első felében.

A Kilövés, avagy beszély egy palóc űrrakétáról című írás jól példázza a je­lenséget: már a címbe emelt archaikus műfajmegnevezés és a nyelvi betájolásis sokat elárul a várható fejleményekről. Nyilvánvalóan az abszurd irodalom nyomvonalán indulunk, számos kortárs közéleti áthallás felerősítésével, noha a szöveg szerint Íszak-Hunnónia Kumur megyéjében zajlanak a hihetetlenés bizarr események, ráadásul 3018-ban. A palóc jelző sem merő díszítmény,a szöveg valóban palócul (is) íródik, s a zökkenőmentesebb befogadást a novel­la végére illesztett szójegyzék és szómagyarázat segíti. Hogy az akóvita pálinka,a beltetem gyomor, a marmancs bányatündér, a szöveg nyelvi erőtereinek össz­játékából nem lenne könnyű kihámozni. Hogy a fanyarok országa nemcsakfanyar aurájú, hanem kanyaros is, illetve závozos (závoz = meredek hegyi út),azt az elbeszélés modalitása, fordulatossága, szinte kontrolállatlan elszabadulá­sa is mutatja.

Metaforikus tehát ez a tér, melynek ugyan vannak koordinátái, ismerős lehet, ám mégis futurisztikusan idegen és öntörvényű. Az átjárást azonbana szerző nem nehezíti meg: ez részint az asszociatív allúziós játékoknak, részintaz indázó logikájú történetek hipernarratívájának köszönhető. Szászi szövegeiugyanis a hatalom gyakorlásáról, a múlt birtokbavételéről és a jövő kísérle­ti lélektanáról szólnak. „Álmodni kell, jobb lesz a sorsa annak, aki álmodik” – hangzik el az első szöveg végén, a narkotikumokkal intenzívebbé tett kivonulási imában,melynek iránya Szlávia.

A kísérleti földrajz és az experimentális biológia szélsőséges elegye a hungarofuturistahorizont természetes részét képezi. A fanyarok kimenetele – azaz kép a jövőből című szöveg világos utalás A magyarok bejövetele címen ismert Feszty-körképre. A kép tehát konkrét al­lúzióként, az elbeszéléstechnika egyik alakzataként és jövőképként is megjelenik. A fanyaroktere csodálatosan klausztrofób tér, s legyen bármennyire imaginárius is, a folytonos elvágyó­dás és nosztalgia egyre inkább klausztrofóbbá teszi. A hét vezér Z-típusú „hőshajókként”úszik be a szöveg horizontjába: „Zálmos, Zelőd, Zondi, Zond 2, Zétas, Zahuba, Zöhötöm”. Látható, hogy a történeti erodálódás komikuma találkozik a hagyományértelmezés bizonyos alapminimumával, ugyanakkor szinte bizarr korrekcióként is érvényesül. A Zahuba név egy­szerre idézi Hubát és a szlovák pusztulás, megsemmisülés, romlás jelentésű záhuba szót. Ezeka multi- és transzkulturális gesztusok könnyen allegorizálják a nyelvi teret, és a szöveg a ki­sebbségi lét valamiféle zárványaként elgondolható entitások krónikájává válhat.

Realitásvesztett kreált történeti narratívák lépnek be az emlékezés tereibe, miközben min­den visszakövethetetlenné válik. Ami maradandó, az a bálványok permanens jelenléte, illetvea retorikai sémák fojtogató ismétlődése. Ez szinte kisregénnyé fogja össze az egyes történet­szálakat, melyekben a szereplők ha nem is azonosak, de sokszor hasonlóak, hiszen a modifi­káltság és modifikálhatóság ebben a beszédmódban szinte alaptulajdonság. „Oxigénhiányos rémálom már minden!” – hangzik el a kivonulásnovella végén, és ez a bizarr, katasztrofistahedonizmus sokáig visszacseng az olvasó fülében.

A Ne szólj, szám, nem fáj robotom! című szöveg az alcím műfaj-meghatározása szerint„hungarofuturista beszély”: ha akad olyan olvasó, aki eddig nem látta volna át e szövegvilágpoétikai tétjeit és indíttatását, most már világosan rálát arra a felszabadultan imaginárius nar­ratívára, mely uralja a könyvet. Ebben a szövegben számos metapoétikai gesztus is felbukkan,a bestsellercunamitól kezdve a steampunkon át a Berkesi- és Szilvási-összesig. Természetesen semmi sem hierarchikusan elrendezett, hanem egymásba forrasztott és többé szétválasztha­tatlan öszvériségében mutatkozik meg.

A Dzsézi második eljövetelét megjelenítő, a létezés minden regiszterét „átfalanszteresítő”mechanizmusokat is bemutató szöveg (Új idők Fanyáriában, azaz amikor Dzsézi lent járt ki­csit) ugyancsak a szövegalkotási technikák és a fantáziacikázás szatirikusan „értékleszámoló”és dehierarchizáló tendenciáit állítja előtérbe. Dzsézi már a „lélekkiosztó” tevékenységét el­lenőrző sorsalakítási teljhatalommal bíró „fluidum”, azaz alapvetően poszthumán dimenzi­ókat kap.

A hungarofuturista poétika radikalizmusának helyét a novelláskötet másik felében (a Mindenre hat, macska című novellával kezdődően) egy hagyományosabb vonalvezeté­sű szövegvilág veszi át. Az imaginárius terek itt is komoly szerepet kapnak, de ezek a terekrendszerint összeköttetésben állnak valamilyen traumával, emlékkel vagy groteszk fantázi­aképpel. Az említett novella főhőse egy Fritz nevű intelligens kandúr, aki szinte beindítjaa világvégét, jobban mondva a változás katalizátora lesz, miután ráugrik az elnöki bőröndtitokzatos indítógombjaira. A sci-fi jelleg itt is erőteljes, ahogy a klausztrofóbia is egyre el­viselhetetlenebb a kiszámítható szerepek miatt, melyektől szabadulni mindenképp metafo­rikus világégésnek hat. A humor itt egyenesen szarkazmusba csap át időnként, a példázatosállatmese műfaji allúziói éppúgy jelentékenyen járulnak hozzá a szövegalakításhoz, mint például a mágikus realizmus öröksége.

A gyűjtemény egyik leghatásosabb szövege A díszpolgárnő című szatíra, melynek meg­korosodott hősnője egy bordélyházat üzemeltető hölgy, az „ébenszájú angyal”, akivel elhi­tetik, hogy díszpolgárrá avatják egy falunapon, mert „elévülhetetlen érdemeket szerzett a nemzetközi kapcsolatok építésében”. A nő végiggondolja életét, szerencsétlenül alakult párkapcsolatát egy olasz narancsszállítóval, lányához való viszonyát, de kiderül az is, hogya díj odaítélő bizottságának férfitagjait kifejezetten jól ismeri. A novella erejét mutatja, hogyképes mindvégig megőrizni valamiféle gyanús komolyság látszatát, és az olvasó sejtése csakfokozatosan igazolódik be: a díszpolgárság valójában egy megszégyenítő tréfa része. Szeren­csére a sors megoldja a kínos helyzetet, igaz, ez a megoldás különösen groteszk és kegyetlen.

A kétgyomrú birodalmi költő ugyancsak portrénovella-szerű: a szerény tehetségű poétamindent megtesz, hogy államilag elismert nagyság legyen, de groteszk módon a nagysága maga testi valójában is ellene fordul. A permanens elégedetlenség miatt csak ideig-óráigképes elfeledni tehetségtelenségét: a női bugyik diadaljeleit hiába cseréli fel állami kitünte­tésekre, önmaga lélektani csapdájába zuhan. A bizarr mese azonban transzcendens módonfolytatódik: amikor azt kívánja, hogy két gyomra legyen, egyszerre mutatkozik hedonistánakés különlegesnek, azaz végre valóban egyedinek. Ám ez a biológiai elváltozás végül őt magátis felemészti.

A Betűtészta lélektani jellegű írás: a szocializmus iskolai étkezdéinek világába vezet, a be-tűleves metafora lényegében a kibetűzhető sors jelképévé válik. A lányok jövendőbelijük ne­vét olvassák ki a levesből, de mivel abban benne van a teljes ábécé, ez a gyanúslőre a maga elmosódott, torz, sérült betűivel együtt maga lesz az élet könyve.

Abszurd humor csillan meg a Jól kinézni című szövegben: E. lényegébena saját temetését kommentálja, melyen végre sikerül valóban „jól kinéznie”. A ravatal perspektívájából látszó élethez különféle jövőperspektívák társul­nak, és jelentős szerepet játszanak az önreflexív elemek, a bevallott kudarcokis. A halálban megtalált szépség és nyugalom perspektívája figyelemreméltóanrendezi át a rítusban megnyilvánuló „színjáték” szereplőinek viszonyrendszerét.

Az Erika, Erika… című elbeszélés traumanovella. Egy filmforgatás tragikusemlékeket idéz fel az idős, a kórházi mosodában negyven évet lehúzó zsidó asz­szonyban. A náci világ visszatértét érzékelő öregasszony felvarrja a rejtegetettsárga csillagot, és így a kollektív emlékezet traumatizáltságának jelévé válik, mi­közben groteszk módon, értetlen statisztaként tessékelik ki a „képből”.

Az anderseni mesehagyományhoz is köthető A történeteket evő óra című novella érzelmi gazdagsága: az állóóra egy orvos rendelőjében méri ki az élet­időt. A tárgy a maga közvetlenségében misztifikálódik és válik bizonyos érte­lemben a több szálon futó egyéni és történelmi narratívák tanújává és urává.A Zene, zene, zene című novella egy házaspár traumatikus előélet-történeteinekrészleges vagy sejtetett rekonstrukcióját végzi el kislányuk tudatából szemlél­ve, az álom, a félálom és a rémálom irracionális tereit is játékba vonva. A zenevalamiféle életelvvé válik, szinte a testi működés alapeleme lesz. A Zongoraégésugyancsak a történelmi traumák irányából közelít tárgyához, a háborús gyöt­relmeket túlélt, roncs Öreg sorsához. A trauma feloldatlan marad, létformáváválik, rendre megújul, alakváltó módon tör elő, miközben a szépség, a harmó­nia vágya ugyanúgy elpusztíthatatlan. Ezt fejezi ki a novella záróképe is: „Vala­hol megint zongorák égnek. Yamaha zongorák.”